.
.
Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok a folytatásra. De köszönöm a türelmet és a dicsérő szavakat a port oldalán is. Ide is írhattok! Az oldal alján a reviews-ra kell csak kattintani.
.
.
.
Az autóban első dolga volt a Jeffersonian-t hívni. Semmi. Csupán az üzenetrögzítő kapcsolt be, rögtön az első csörgés után. Hát persze! Hiszen szombat van! És reggel fél kilenc… Megrázta a fejét. Fogalma sincs, mi Temperance mobilszáma! És nagyon valószínű, hogy ő sem tudja az övét.
Szirénázó autója előtt úgy vált ketté a forgalom, mint annak idején a Vörös-tenger a menekülők előtt. Még átsuhant az agyán, hogy a szirénahasználat külön engedélyhez kötött, és újabb halom papírmunka fog rá várni, valamint véget nem érő magyarázkodások, de aztán gondolatai újra Tempe körül forogtak. A barátja! Egy bandafőnök a barátja. Kétsége sem volt afelől, hogy Temperance nem tudott róla. Annyira naiv az emberi kapcsolatok terén!
A kórháznak a látogatók számára kijelölt parkolójában állította le a kocsit, nem akart több bajt a nyakába. Az információnál csupán hivatali jelvényének köszönhette, hogy szóba álltak vele, és egy folyosódzsungelen, valamint néhány emeleten át egy távoli várószobába irányították. Útban a várószoba felé még a fülében csengett a pultnál álló férfi hangja: „Majd mondja meg a hölgynek, hogy legközelebb ne csak valami múzeumi belépőt hozzon magával. Így leegyszerűsíthetné az adminisztrációt!"
Temperance nem volt egyedül a helyiségben, de ennek ellenére az ülőgarnitúra sarkába húzódva ült, karját védekezőn maga köré fonva, ügyet sem vetve a külvilágra. „Mint egy fészkéből kiesett kismadár" – jutott eszébe Booth-nak. Óvatosan közelítette meg a nőt.
– Temperance! – szólította meg halkan. Ő összerezzent és felnézett. Booth leült mellé.
– Te meg mit keresel itt? – suttogta a nő hitetlenkedve.
– Éjszakás voltam, és egy barátom vezette a letartóztatást. Ő mondta, hogy megsérültél. Mi történt? – nézett Tempe bal arcára, amin egy hatalmas kötés virított.
– Nem tört csontom. Felszakadt a szám széle és össze kellett varrni. Meg egy enyhe agyrázkódásom is van.
A nő lassan, vontatottan beszélt:
– Kaptam… nyugtatókat, meg fájdalomcsillapítókat, így kicsit különösen érzem magam. Mintha köd venne körül. Nem tudok gondolkodni. Azt hiszem. Vagyis… nem tudok úgy gondolkodni, ahogy szoktam. Ez nekem bonyolult.
Booth halványan elmosolyodott. Íme, az a Temperance Brennan, akinek IQ-ja megegyezik a normális emberek IQ-jával.
– Szerintem csupán annyi történt, hogy pontosan úgy érzed magad, mint egy átlagember.
– Én nem vagyok átlagos! – a méltatlankodó hangsúlyt csupán akarta, de hangja nem engedelmeskedett.
– Nem – nézett rá oldalról Booth. – Te vagy a legkülönösebb ember, akivel eddig csak találkoztam!
Tempe megnyugodva lehunyta a szemét:
– Kicsit szédülök.
– Szerintem ne beszélj. A varratnak nem tesz jót. Ha jobban leszel, hazaviszlek.
Nem sokkal később azonban Temperance mégis megszólalt:
– Azt mondták, ha felszabadul egy betegszállító, hazavisznek.
– Azzal mentél volna? – hitetlenkedett Booth.
– Nincs nálam pénz taxira.
– Valakit felhívhattál volna!
– Angela a sivatagba repült tegnap. Három hét múlva jön vissza.
– A sivatagba?
– A repülőjegye Santa-Fe-ig szól. Onnan autóval megy tovább.
– És Hodgins?
– Ma nem dolgozik.
– És a családod? Valaki?
– Nincs nekem senkim…
Ez a három szó szívszorítóbb volt mint egy kétórás dráma.
„Nincs nekem senkim…" Booth lehajtotta a fejét.
– Menjünk! – állt fel eltökélten.
Tempe óvatosan megrázta a fejét:
– El kell kérnem a nővértől a papírjaimat.
– Veled megyek – indult volna Booth.
– Nem! Egyedül is el tudom intézni.
„Egyedül! Hát persze."
Booth nézte, ahogy Tempe átmegy a két üvegfallal elválasztott helyiségen, és a pulthoz lép.
– Igen, asszonyom? – nézett fel a barna hajú idős nő.
– Dr. Brennan vagyok, úgy volt, hogy a betegszállítóval megyek haza, de van aki hazavigyen.
A nő tekintete átvándorolt a két üvegfalon, és megállapodott Booth-on, aki feszülten figyelte a kettejük közötti párbeszédet, habár természetesen nem hallott belőle semmit.
– Hát, jó sokáig megvárakoztatta a férje! – szólalt meg szemrehányóan.
Temperance még ahhoz is kába volt, hogy tiltakozzon.
– Egész éjjel dolgozott… – Szükségét érezte, hogy megvédje az egyedüli embert, akire jelen pillanatban számíthat.
– Nos, rendben, egy perc türelmet kérek! – beállította a nyomtatót, beütötte a billentyűket, majd várakozni kezdett.
Booth, mikor látta, hogy már csak a nyomtatás van hátra, Tempe felé indult. Jól tette. Mert Temperance csupán annyit érzékelt, hogy ujjai öntudatlanul megkapaszkodnak a pult szélében, aztán elfeketedett előtte a világ.
.
Szúrós szagra ébredt. Valamint arra, hogy egy ismerős hang a nevét ismételgeti. Egy kemény széken ült, Booth mellette térdelt, szeméből aggodalom sugárzott.
– Temperance, jól vagy?
Tempe körbenézett. Az információs pulttól alig két méterre foglalt helyet, de a nő már nem vele törődött, hanem a többi beteggel.
– Haza akarok menni – nézett Booth-ra. A férfi bólintott, felállt, és a kettétört ammónium-ampullát a nővérnek adta. Ekkor az idős nő rájuk nézett:
– Várjanak! A papírok! – lobogtatta feléjük az iratokat. – Meg még ez is – nyújtott oda Booth-nak egy kisebb nejlonzacskót. – Enyhe agyrázkódásnál is előfordulhat hányinger, hányás.
Már útban kifelé voltak, mire Brennan rendezni tudta a gondolatait:
– Nem fogok hányni.
– De hallottad a nővért…
– Nem fogok hányni, mert nem akarok hányni! – ismételte konokul.
.
Éppen kiléptek a főbejáraton, mikor egy méltatlankodó hang állította meg őket:
– Hé, várjanak, hova megy?
Booth megfordult. Egy egyenruhás rendőr volt az, éppen a cigarettáját készült elnyomni.
– Hazaviszem Dr. Brennant – válaszolta türelmetlenül.
– A tanúnak rendőri őrizetben kell maradnia!
– Rendőri őrizetben? Hol volt az elmúlt fél órában… – nézett a névtáblájára –, Hall tizedes?
A fiatal férfi elvörösödött, tekintetét a kezében bánatosan füstölgő cigarettacsikkre eresztette és nem válaszolt. Booth a hajába túrt:
– Várjon! – intett megbocsátóan és elővette a telefonját:
– Halló, Jake, itt Booth. Engedélyt kérek, hogy Dr. Brennan-t hazavihessem.
– Hát persze, hogy hazaviheted! Mi ez az egész?
– Megmondanád ezt Hall tizedesnek is? – azzal a fiatal rendőr markába nyomta a telefont. A rövid beszélgetés után az visszaadta a készüléket és röviden tisztelgett:
– Viszontlátásra, Booth ügynök!
.
Booth gyomrában lassan enyhült a feszültség, ahogy az autó felé bandukoltak. Néha-néha Tempe felé sandított, de nem érezte szükségét a beszédnek. Mit is mondhatott volna? Átgondolta a napját. Rebecca Parkerrel a szüleihez ment, vasárnap estig nem is jönnek haza. Aznap este újra éjszakás lesz, ez valahogy így alakult ki. Nem túl szívesen látogatott a Stinson-szülőkhöz. Minden rezdülésükből azt érezte, hogy nincsenek megelégedve vele. Rebecca pedig nem erőltette a dolgot.
Temperance is gondolataiba merülve töltötte ezt a fél órát. A fájdalomcsillapítók és nyugtatók hatása elmúlófélben volt, így egyre jobban érezte az ütés következményét.
Csak üggyel-bajjal tudta kinyitni lakásának ajtaját, viszont alig lépett be, rögtön meg is torpant. Úgy nézett ki minden, mint a csatatér. Még élénken emlékezett az elmúlt éjszakára. Egy újabb férfi, akiben megbízott. Túlságosan is megbízott.
Booth gyakorlott szemmel vizslatta a helyiséget. Egy felborult szék, a gyöngyökből fűzött ajtófüggöny néhány leszakadt szálából a golyók szanaszét gurulva hevertek a padlón.
„Itt üthette meg az a szemét Temperance-t!" – ötlött a férfi eszébe. Egy véres tenyérlenyomat az ajtófélfán, ahogy a nő megpróbálhatott felállni…
– A rohadt életbe! – csapott az ajtó melletti falba hirtelen felindulva. Brennan megkövülten meredt rá.
– Bocsánat! – vont vállat Seeley. – Mérges vagyok!
– Nem érdekel, hogy mérges vagy rám – szólalt meg Bren fagyosan.
– Rád? – fordult felé Seeley. – Én nem vagyok rád mérges! Ő bántott téged! Nem a te hibád volt.
Brennan kimerülten lerogyott egy székre és tenyerét lüktető arcára szorította. Egyre inkább nehezére esett a beszéd:
– Én engedtem be a lakásomba. Én szeretkeztem vele. Én…
– Nem - a - te - hibád! – ismételte szemébe nézve, minden szót hangsúlyozva, Seeley.
Tempe lassan felemelte a fejét. Szája széle remegett. Mélyeket lélegzett, majd határozottan talpra állt:
– Elmegyek Angelához.
– Az… azt nem lehet – csóválta meg a fejét a férfi. – A városban kell maradnod…
– Angela lakásába megyek. Majd kedd este visszajövök.
– Miért pont kedden? – csúszott ki a kérdés a férfi száján.
– Aznap jön a takarítónő – vetette oda Tempe félvállról, aztán előkereste a sporttáskáját és tíz perc sem telt belé, már készen is volt a csomagolással.
– Most már tudok taxit hívni… – kezdte, de a férfi a szavába vágott:
– Nem! Elviszlek! Mondd a címét!
A kis műteremlakás nem volt messze, hamar odaértek. A lakásajtóban Tempe a kezét nyújtotta:
– Köszönöm. Most már igazán…
– Várj! Még valami. Este kilencre megint dolgozni megyek, de szeretném, ha nyolckor, vagy bármikor utána felhívnál. Amikor felébredtél.
– Miből gondolod, hogy aludni fogok?
Booth megvonta a vállát, de nem válaszolt.
– És… miért hívjalak fel?
– Csak úgy. Hogy minden rendben.
– Ezt nem ígérem meg.
– Tudom. Csak én… szeretném. Ha gondolod, csak mondd be a pontos időt, vagy tudom is én… Annyi is elég. Itt a számom – és egy névjegykártyát nyújtott át. – Jó? – nézett rá kérőn. Tempe bizonytalanul bólintott.
– Van mit enned? – jutott eszébe Boothnak hirtelen.
– Enni? – nézett rá Temperance.
– Gondolom, itt nem sok minden lehet, ha a barátnőd három hétre elutazott.
A nőnek még mindig nehezére esett a gondolkodás. Egyáltalán: jelen pillanatban minden nehezére esett. Evésre pedig valóban nem gondolt.
– Valamit találni fogok. Elmehetsz.
A férfi hosszan ránézett, majd alsó ajkába harapva bizonytalanul így szólt:
– Sajnálom, hogy csalódnod kellett.
– Nem – válaszolta Tempe monoton hangon. – Csalódni csak abban tudok, akivel érzelmi kapcsolatban állok. Közöttünk pedig csupán szexuális kapcsolat volt.
– Értem – válaszolta lassan a férfi. Tekintetét habozva elfordította a nőtől, majd intett egyet és kisétált a lakásból.
Már az autóban ült, mikor gondolt egyet, hátranyúlt az ülése mögé, elővette a reggel az automatából vásárolt croissant-t és felszaladt vele a lakásajtóhoz. De nem kopogott be. Temperance bármennyire is elképzelhetetlennek tartotta, a férfi biztos volt benne, hogy ahogy leteszi a fejét, a nő aludni fog. A nejlonon fúrt egy lyukat és a kilincsre akasztotta.
.
Tizenegy is elmúlt, mire ágyba került, pedig gyorsan evett és gyorsan zuhanyozott, hogy minél hamarabb lefekhessen. Nem aludt túl jól; a lakás forró volt, mint a katlan, agyában pedig villámsebesen váltogatták egymást a képek a délelőtt történtekről.
A Hoover-épületbe beérve Temperance még mindig nem hívta. Már azon gondolkodott, hogy elugrik Angela lakásához, mikor kilenc-negyvenháromkor megcsörrent a telefonja.
– Booth – szólt bele.
– Miért akartad, hogy bemondjam a pontos időt? – hangzott a gyenge, értetlenkedő hang a telefonból. Booth elmosolyodott:
– Köszönöm, hogy hívtál. Hogy vagy?
– Egyre világosabban tudok gondolkodni és még nem válaszoltál a kérdésemre!
– Nem fontos. Oda tudsz menni az ajtóhoz?
– Miért?
– Csak menj oda, kérlek.
– Itt vagyok.
– Kívülről ráakasztottam valamit. Remélem, egyik szomszéd sem volt túl éhes!
Booth hallotta, ahogy az ajtózár kattan egyet, majd a celofán csörgését.
– Itt van.
– Rendben. Jó étvágyat hozzá. És jobbulást!
– Köszönöm.
.
.
.
Ide kattintsatok: