Alex

Elhajolok a felém közelítő ököl elől, de nem vagyok elég gyors, ezért egy másik sikeresen beviszi a találatot az oldalamba. A fájdalom végigfut testemen gyorsan és kérlelhetetlenül. Azonban most nincs időm vele törődni, mert az újabb támadásokat kell kivédenem, melyek záporoznak rám. Két ellenfelem egy vámpír ikerpár, akik valószínűleg életükben is összehangoltan tettek mindet, mint aludni, felkelni és ilyesmi. Haláluk után pedig ölni... Támadásuk tökéletes egy pici hiba sincs benne, amit kihasználhatnék, hogy végre befejezzem ezt az egészet.

- Vadászt ölünk - kacagnak fel természetesen egyszerre. - Mekkora dicsőség!

- Egy önálló gondolatotok sincs? - kérdem vissza gúnyosan, miközben újabb ütések elől hajolok el.

- Mi egyek vagyunk! - mondják erre felelt gyanánt.

Nem tudom, már mióta folyik ez a harc, de lassan ideje lenne befejezni. A karómat esélyem se volt eddig használni, de talán rosszul közelítettem meg az egészet. Hiszen azt mondták, hogy ők egyek. Egy ötletem van, amiben bebizonyíthatják, hogy ők tényleg azok-e. Számat szólásra nyitom, miközben kitérek oldalra, és nagyobb távolságot teremtek ezáltal közöttünk:

- Viszont csak egyikőtök ölhet meg - jelentem ki. - Mi a nevetek?

Megdermednek a kérdésemre, és kissé értetlenül néznek rám, majd az egyikük megszólal:

- Engem Todnak hívnak - a mondat közben még szemfogai is visszahúzódnak. - Ő pedig itt mellettem Ted.

A bemutatott másik testvér, félénken rám vigyorog. Aha, gondolom magamban. Szóval a beszélő a dominánsabb fél...

Így azért mindjárt más, mégis tudom név szerint, hogy ki öl majd meg.

- Szóval Tod, akkor te leszel a szerencsés, aki ma Vadászt ölhet? - érdeklődök nyugodtan.

- Már miért ő?! - csattan fel a másik testvér felháborodottan.

Ránézek, majd tettetett sajnálkozással azt mondom:

- Ugyan Ted, hiszen magadtól se tudtál bemutatkozni! Nem gondolod, hogy engedem egy félős vámpírnak a megölésemet! Ezt nem gondolhatod komolyan! Szerintem Tod sokkal erősebb és méltóbb ellenfél.

- Tényleg elég nyuszi - ért egyet velem a másik is. - Szóval akkor én ölöm meg a Vadászt! - kiált fel elégedetten. - Majd hagyok belőle neked is öcsi - jön a nagylelkű ajánlat tőle.

Ahogy nézem az „öcsi" nem igazán díjazza a helyzet alakulását, mert mérgesen mered testvérére és, mikor az felém vetődne, közénk áll és azt mondja:

- Nem akarok maradékot! Unom, hogy azt hiszed, megmondhatod nekem, mit csináljak! Már ötven éve hallgatom az utasításaidat, de most elég volt! - kiáltja a másik felé.

- Akkor most Teddel harcolok? - kíváncsiskodok a háttérből.

- Igen.

- Nem.

A két válasz összehangoltan, egyszerre hangzik el, de a jelentésük különböző. Nagyszerű, haladunk. Fáradtan fújom ki a levegőt, mintha erősen gondolkodnék valamin, majd ismét megszólalok:

- Fiúk ez így nem fog összejönni. Egyikőtöké lehet a dicsőség, amit a megölésem jelent... Döntsétek el, ki az erősebb.

Szavaimon csak egy pillanatig gondolkodnak, aztán vicsorogva esnek egymásnak, miközben én elégedetten várok. Ennyit az egységükről. A karómat előkészítem arra, hogy hamarosan akcióba küldöm, vagyis küldöm őket. A tartalékot is előveszem, bár sose gondoltam volna, hogy egyszerre fogom majd őket használni, de a helyzet megkívánja ezt tőlem. Miközben figyelem a harcukat arra gondolok, milyen igaz az a mondás: „Többet ésszel, mint erővel". Ha nem használtam volna most a fejemet, igazán nehéz küzdelem lett volna legyőzni ezeket a szinkronmozgásos vámpírokat. Így viszont mostantól már csak szimpla harc lesz. Mély levegőt veszek, bár erre az oldalamban a sajgás felerősödik, de most nincs idő ezzel foglalkozni.

Az ikrek közé vetem magamat, hogy helyet csináljak. Értetlenül nézek rám, majd ismét egymás, vagyis felém mozdulnak el. Azonban én már felkészülten várom őket, és a kezemben lévő karókat mozgásba hozom. Ugyanabban a pillanatban döföm beléjük a fadarabot, aminek eredményeként porrá válnak. Az utolsó pillanatig azért csak sikerült megőrizniük az összehangoltságot.

Fáradtan eresztem le karomat, majd a fák között előtűnő alakra meredek, és bár a sötétség miatt még nem látom tisztán arcát. Abban viszont biztos vagyok, hogy vörös ajkain a szokott gonoszkodó mosoly ragyog.

Raven

Ott voltam már lassan azon a ponton, hogy közbelépek, mert úgy tűnt a mai feladat kifog a kölykön. Tegnap a trollal simán megküzdött, aki vagy háromszor akkora volt, mint ő. Csodálkoztam is, hogy az iker vámpírok most keményebb falatok lesznek neki. Azonban mielőtt bármiféle megmozdulásom lehetett volna, elkezdett beszélni. Már a kezdet kezdettén tudtam, mire megy ki a játék. Mit szépítsek, egyszerűen le vagyok nyűgözve. Az ideális zsákmány, aki erős, de egyben a fejét is használja. Alig várom a napot, mikor saját magamon tesztelhetem ezeket a tulajdonságokat. Eddigi megfigyelő helyemet elhagyom, hogy a morcosan várakozó Vadászt megközelítsem.

- Már kezdtem azt hinni, meg kell majd mentenem - jegyzem meg gúnyosan, mikor már előtte állok.

- Te, mint megmentő! - horkant fel.

- Kellemetlen gondoldat szerinted is?

- Hagyjuk a szöveget - mered rám mérgesen. - Inkább mutass még hozzád hasonló szörnyeket, akiket meg kell ölnöm! Van még raktáron egy-két troll?

Végignézek a kölykön, aki mérgesen mered felém. Már két nap telt el mióta nála vagyok, és azóta ez a tekintet állandósult nála. Kedvesen elmosolyodok, majd hirtelen megbököm az oldalát, mire fájdalmasan felszisszen.

- Nem hiszem, hogy vagy olyan állapotban...

- Ugyan, ez semmi! - makacskodik előttem.

- Holnap majd folytatjuk az edzést. Most irány haza, hogy egy erőteljes Vadász legyél holnapra.

Ezzel el is indulok, mire a hátul maradt hangja elér:

- Ne kezelj kölyökként!

Visszanézek rá, és lágy hangon közlöm vele:

- Akkor ne viselkedj úgy.

Erre nem válaszol, de nem is kell, mert utána szó nélkül elindul felém. Már majdnem mellém ér, mikor egy árny dönti le a földre. Fájdalmas kiáltás hallatszik Alex felől. Amint feltűnik az új ellenség, már mozdulok is, és amint a földre kerülnek, már rángatom is le róla.

- Maya?! - meredek rá a támadóra. - Mit csinálsz itt?

- Vadásztam a parkban - fúj mérgesen felém. - Aztán mit látok?! Te és a Vadász édes kettesben. Ezért nem jössz vissza a szállásunkra?

- A nőd? - kérdezi meg Alex, aki lassan feltápászkodik a földről.

- Volt - felelem érdektelenül. - Jól vagy?

- Aha... - mondja, miközben kezét az oldalára szorítja.

- Becslésem szerint van egy törött bordája az előző harcból, aminek nem igazán tett jót, hogy most a földre került. Maya dühösen figyel minket, mikor szólásra nyitná a száját, azt mondom neki:

- Megmondtam nem? Senki se nyúlhat hozzá és támadhatja meg!

- Igen mondtad! - lihegi felém. - Napok óta csak telefonon érhetlek el... Nem tudtam elképzelni, mi van veled. Erre sose gondoltam volna. Te és a Vadász… Ez undorító! - köpi felém az utolsó szavait.

- Hé, mi nem vagyunk úgy - kezd el tiltakozni hevesen az egyik érintett. - Ez csak átmenti... Izé

Maya gúnyosan, én pedig érdeklődve figyelem a mondandójába belezavarodó fiút, aki a végére csak tehetetlenül mered felénk.

- Persze mondogasd csak magadnak – érkezik metsző éllel a válasz Mayától. - Megöllek! - kiált fel hirtelen.

Vetődne is ismét a kölyök felé, de még mozdulni sincs ideje, már kezem szoros bilincsében van. Selymes hangon súgom a fülébe:

- Én öllek meg, ha újra megpróbálod. Senki más nem veheti a vérét csak én! Tedd, amivel megbíztalak - a mondat közben elengedem és ellenkező irányba lökőm, mint amerre mi mennénk.

A kölyökhöz lépek, aki dermedten áll előttem, miközben mered a semmibe. Ujjammal arcához érve térítem magához. Meglepetten bámul fel rám.

- Induljunk - mondom neki.

Maya utánunk szól, mikor elindulunk:

- Miért teszed ezt velem, Raven? - ismétli a szokott kérdését.

Hátra se nézek, csak magam elé suttogom a választ, de jól tudom, minden szavát tisztán hallja:

- Mert élvezem látni a kínlódásodat...

- Gyűlöllek!

Utolsó szavai még elérnek, amire csak elmosolyodom, miközben a Vadászt támogatom, aki némán jön mellettem.

- Nagyon fáj? - kérdezem meg a furcsán csöndes fiút.

- Elviselem - válaszolja fáradt hangon.

Karommal szorosabban ölelem magamhoz, hogy minél kevesebbet kellejen a sérült részt igénybe vennie. Mióta megismertem nem igazán tudott sokáig csöndben maradni. Igaz, általában válogatott sértéseket kaptam tőle, amiken nagyon jól szoktam szórakozni. Most nem értem, mi baja lehet? Érdekes... Mióta vele vagyok, egyszer sem jutott eszembe, mennyire unom a társaságát vagy vele lenni. Mikor megölöm, majd lehet, hogy még hiányozni is fog? Remélem, az utána jövő Vadászban is lesz ennyi spiritusz. Viszont már nem lesz teljesen ugyanilyen. A gondolat valamiért zavar, aztán rájövők miért. Már régen szórakoztam ilyen jót. Ez hiányozni fog. Ha itt befejeztük egymással utána, kereshetek magamnak valami új játékszert.

A kölyök hirtelen felköhög és érzem, hogy teste összerándul a fájdalomtól, ami ennek következtében végigfuthatott testén.

Egy kicsit megállunk, hogy újra erőre kapjon. Kérdés nélkül is tudom, felháborodottan utasítaná vissza a felajánlást, hogy a karjaimban vigyem vissza. Így csak időt hagyhatok neki, míg összeszedi magát. Miközben állunk és várom, mikor indulunk el újra, fejemet a feje tetejére rakom, és magamhoz ölelem remegő testét. Fázik? Ezt meg is kérdem tőle, mire azt válaszolja erőtlen hangon.

- Igen...

- Akkor induljunk tovább, mert nem lenne szép látvány holnapra egy csöpögő orrú Kiválasztott - gúnyolódok vele erre.

Várnám, hogy hevesen felcsattan, ahogy szokott és elmond mindenféle vérszomjas dögnek, de semmi. Csöppet csalódott vagyok a visszavágás hiánya miatt.

- Alex?

Erre már válaszol vontatott hangon, de csak annyit mond:

- Maradhatnánk egy kicsit így?

- Ennyire fáj? - kérdezem meg óvatosan.

- Csak egy kicsit még...

Nem ellenkezek vele, én amúgy sem érzem a hideget. Ha még maradni akar, akkor maradhatunk. Amúgy is olyan kellemes, ahogy a teste a karjaim között van. Nem tudom, meddig ölelem a sötétben, mikor végül mégis elindulunk. Amint teste eltávolodik tőlem, meglepő módon megérzem, milyen hideg ez az éjszaka...