14. fejezet:

Zűrös családok és egyéb létproblémák

Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nyögjek fel. Úgy értem, a komplett Paradicsom-sztori kezdett megelevenedni, némi bővítéssel, mint például az Özönvíz és Noé. De hogy Ádámot is belekeverjük, az egy kicsit túlzás volt. És ő a Gróf? Az emberiség feltételezett elindítója, vagy legalábbis tiszteletbeli alapítója ellen küzdünk?

És még PLUSZBAN az ex-felesége ellen is?!

– Időt – integetett a kezével Lavi. – Azt állítod, hogy Eva… aú, öreg, most miért? – kiáltott fel fájdalmasan, amikor Bookman beletaposott a lábába, és súgott valamit a fiúnak, mire az szinte azonnal abbahagyta a tiltakozást, és feszülten figyelni kezdett, ami meglepett, mert nem hittem volna, hogy a pattogó Lavi képes így is viselkedni, és ez a személyiségváltozás kicsit újdonságként ért.

De hát Bookman, ugyebár. Bármit is jelentsen ez pontosan. A nyilvánvalón kívül.

– Mivel bizonyítod, hogy te egy innocence vagy? – kérdezte Leverrier.

– Az – vágtuk rá egyszerre Timothyval. Kérdeznem sem kellett, hogy tudjam, Tsukikami a tettes.

– Hevlaska meg tudja mondani – jelentette ki Komui.

Igen, nyilván a nőnek nem lesz gondja vele, hát úgy éreztem, az én ügyem itt lezárult, mindenki dolgozza fel a traumát maga, én enni akarok, így óvatosan a kijárat felé oldalaztam.

– Akkor végeztünk, ugye? – kérdeztem reménykedve. Nem bírtam tovább. Ami azt illeti, nekem is meg kellett emésztenem az Eva-dolgot, mert ez azt jelenti, hogy… hogy az emberiség tiszteletbeli anyját kell kinyírni, vagy mi.

Itt valami nem stimmel – suttogta San. – Van még valami… Csak nem jut eszembe, hogy mi! – tört ki. – Ez így nem ér! Rohadtul nem igazságos, hogy nem emlékszem! És gyenge vagyok! Miért? Ki tudja, meddig aludtam a föld alatt, regenerálódhattam volna, erre olyan rohadtul gyenge vagyok, és nincsenek emlékeim és…

Nyugi – csitítottam, és Célestine-re néztem. – Ha lesz még valami, megkérdezzük. El fogja mondani. Hidd el nekem, el fogja mondani.

Gyűjtsd össze azokat, akikben megbízol – szólt hozzám a Pictor. Rámeredtem. – Még nem végeztem. Nem csak ennyiért jöttem…

– Mehetünk – mondta ki közben hangosan, Komuinak címezve a szavait.

– Nolan, mától fogva megfigyelés alatt állsz – közölte Leverrier mellékesen, elhagyva a merev hivatali kihallgató szöveget, ezzel világossá téve, hogy bár lezárta az ügyemet, attól még visszatérünk rá.

– Megfigyelés? Miféle? – kérdeztem gyanakodva. És így mégis hogy gyűjtsek össze bárkit is? – De azért Vakarcsot megtartom, jó? – kiáltottam még utána, ahogy Leverrier biccentett az egyik vörös köpenyesnek, aki erre kisietett a teremből.

– Miért érzem úgy, hogy halálra vagyok ítélve? – merengtem a plafonra meredve, miközben kutyuskám nyüszögve a lábamnak nyomta a fejét. Csak a következő pillanatban jöttem rá, hogy bár a megfigyelés kínos dolog ám, van annál rosszabb is, ugyanis a következő pillanatban a fehér köpenyek hada rohant le.

– Részleteznéd ezt az internet dolgot? – kérdezte lelkesen Johnny, én hülye meg kapásból, tök automatikusan rábólintottam, mire ezernyi kérdés záporozott rám, többségüket nem is értettem, de nagyjából mind a technológiai témakört célozták. Lassan az ismerőseim – barátaim? – is közelebb merészkedtek, és a szemem sarkából láttam, hogy Leverrier és Komui kíséretében Célestine elhagyja a helyiséget.

– És mi van a családoddal? – kérdezte hirtelen Lenalee aggódva, mire mindenki elhallgatott. – Ha egy másik világból jöttél, nem láthatod őket újra. Biztos aggódnak érted.

Először le sem esett, mire gondol, annyira nem értettem a kérdést, de aztán rájöttem, mi itt a helyzet, és mi nálunk, és lazán legyintettem.

– Ne parázz, semmi gond – vigyorogtam vidáman. – Kizártnak tartom, hogy érdekelné őket, és őszintén szólva én is örülök, hogy itt nem kell félnem a nővéremtől – mosolyogtam, de elszörnyedt arcára nézve láttam, hogy rosszul közelítettem meg a dolgokat.

– A nővéredtől?

– Jaj, ne aggódj, nálunk teljesen máshogy mennek a dolgok – hebegtem. Úristen, Lenalee annyira ártatlan, én meg pont most rontom meg szegény szerencsétlent… Komui ki fog nyírni. – Mármint… Eleve tök meglepő volt, hogy itt a testvérek nem akarják megölni egymást…

– A nővéred meg akar ölni? – hüledezett Lavi.

– Persze.

Az egyszerű és természetes válasz valahogy senkinek sem jött be.

– És a szüleid? – kérdezte Allen.

– Őket nem érdekli az ilyesmi. Háromévente, ha egyszer találkozok velük. Úgy értem, nálunk évszázadok óta ilyen minden családnál – magyaráztam egyre idegesebben. – A gyerekek általában hatéves korukban bekerülnek egy akadémiára, intézménybe vagy kollégiumba, attól függően, milyen faj tagjai, és ott tanulnak meg mindent. Nálunk a barátok jelentik a fő támaszt. Azt hiszem, itteni értelemben ők a családunk.

– De a szüleid… – kezdte egy magas nő, akit most láttam először, valószínűleg ő is engem, mégis aggódó arcot vágott.

– Nincs kapcsolat. Felém se. Úgy értem, ők tudják, hogy hat év után úgy… hm, be kell adniuk egy iskolába, jobb nem kialakítani semmi komolyat. De amúgy mindig rendesek velem – tettem hozzá gyorsan. – Egyszerűen ez az ideális felépítés a mi társadalmunkat illetően. Megelőzi a dinasztiák és a túl nagy hatalom egy családon belüli összpontosulását. A nővérem meg… nos, néhányan a testvérükre konkurenciaként tekintenek. Már ha tudnak róla, a legtöbbjük nem fárasztja magát a kiderítésével.

– De ez még mindig nem világos, Madárka, miért akar téged megölni?

– Mert szerinte veszélyeztetem a pozícióját. Ez egy tök szokványos reakció, ha rájön az ember, hogy van egy tesója, aki szintén esélyes a családi örökségre. Csak egy ember örökölhet. Ez nagyjából pénzt jelent, presztízst és a törvények értelmében védelmet a többi esetleges, figyelmen kívül hagyott testvértől. Mellesleg a mágiával is van egy kis gubanc, gyengítjük egymást, tehát persze, hogy nem szeretné, hogy éljek… Jó, belegondolva ez utóbbi a fő mozgatórugó általában… – halt el a hangom. Igen, azt hiszem, a nővéremet is ez motiválja…

– De… miért?

– Na, ez egy jó kérdés, több ezren kutatják ennek az okát – bölcselkedtem. – De eddig még nem találtak rá logikus magyarázatot.

Tényleg nem értettem, mi olyan bonyolult ezen. A nővérem ki akar nyírni, mert utál, és mert a létem útban van neki. Vagyis volt, mivel most már nem tartózkodtunk egy univerzumban, ami roppant üdítően hatott rám, és hát szerintem rá is. Persze egyértelmű, hogy a nem mágikus családokban nem ilyen súlyos a helyzet, de többségében ott csak tudomást sem vettek a másikról. Az is tud majdnem ilyen durva lenni, és mindig van esély rá, hogy súlyosabbra fordul a helyzet, elvégre a tinédzserkor nem az érzelmi stabilitásról ismert, pláne nálunk.

– Persze van pár elmélet a genetikával meg a mágikus rezonanciákkal kapcsolatban… – folytattam elgondolkodva, bár tényleg nem tudtam mit mondani, ez a dolog sosem érdekelt különösebben. – De amúgy nincs semmi más. Olyan ez, mint a rák, arra is mióta kutatják az ellenszert, mégsem tudnak vele mit kezdeni, mágia ide vagy oda. Szóval ne aggódjatok – mosolyogtam szélesen, ami az arcokat látva inkább ijesztőre sikeredett, mint megnyugtatóra –, ez egy természetes reakció – ismételtem. – Ettől függetlenül viszonylag stabil gyerekkorom volt.

Ahogy összenéztek, tudtam, hogy nem hisznek nekem, San meg ráadásul még ki is röhögött miatta.

Nem tudom, mikor sikerült elkeveredni a menza felé, de legalább csoporttal voltam, és esélyem sem volt tikos alagutakban eltévedni, hogy aztán tök lehetetlen helyeken bukkanjak fel, ami belegondolva vicces volt, de az éhség most legyűrt, és már legszívesebben nyígtam volna, csak rakjanak elém valamit. Kívánságom teljesült, sőt, Vakarcs is kapott egy fél marhalábszárat Jerrytől, miután elmeséltük neki Timothyval, milyen hősiesen csócsálta meg Leverrier lábát. És miközben tovább magyaráztam Johnnynak és… Jijinek (halál komolyan ez volt a neve, és amikor nem bírtam, és sírva fakadtam a röhögéstől a hallatán, csak vidáman hátba veregetett, és velem együtt röhögött) az internet adta korlátlan lehetőségeket, egy nagy tál spagettit próbáltam belapátolni, ami még két felnőtt férfinek is sok lett volna. San számlájára írtam megváltozott étvágyamat, és nem érdekelt, hogy más nő ettől lehet, sokkot kapna. Mármint átlagos, itt úgy tűnt, ez az adag teljesen szolidnak számít, pláne, ha asztaltársad személyesen Allen Walker.

Vagy Link, aki ugyan nem evett túlságosan sokat, de azt sütiben tette, meg tömény cukorban. Vagy Kanda, aki japán kaját volt hajlandó csak enni. Vagy… izé, nos tény, a többiek normálisak voltak, de nem baj, elvoltunk. Közben megismerkedtem két új ördögűzővel, Mirandával és Arystar Kroryval, aki nagyjából úgy nézett ki, mint a régi vámpírfilmek Draculái – ellenben a személyiségének köze sem volt hozzá. Mindketten annyira visszafogottak voltak, hogy inkább félénk gyerekre, mint felnőtt emberre emlékeztettek – ennyire kevés önbizalommal én még nem láttam senkit.

Lehet, azért, mert nálunk az ilyenek elhullanak, mint a legyek, vagy nem is tudom, de inkább nem mondtam ki hangosan, nehogy bunkónak nézzenek, vagy sírva fakadjanak, aztán égjek, mint a száraz szar az erdőtűzben. Vigasztalásban pocsék voltam, és inkább nem teszteltem volna vadidegeneken.

Vakarcs az asztal mellett dőlt ki a kaja végeztével, és csak egy-egy morranással jelezte, ha valaki túl közel jött a megítélése szerint. Timothy nagyon imádta, minduntalan kaját dobált le neki, ezzel abszolút belopva magát a feltételezett familiáris szívébe.

Sajnos idillünk nem tartott sokáig, mert árnyék vetült ránk, és ahogy felnéztem, szembetaláltam magam egy magas – túl magas, legalábbis hozzám képest – nővel, akinek egyenruhája hasonló volt Linkéhez, épp csak szoknyában, és nagyon-nagyon csinosnak tűnt benne. A francba. A lángvörös haja meg csak rásegített erre az első benyomásra, úgyhogy csodálkoztam, hogy lehetséges, hogy egyáltalán egyházi területre engedik minden félelem nélkül… nagyon bízhatnak a papokban.

Ha vannak itt papok. Momentán eddig csak egyet láttam, egy vasárnapi misén, ami hosszú volt, latin nyelvű, és Lavival végigamőbáztuk a leghátsó sorban mind a három órát, amíg végre véget nem ért.

Hogy miért nem léptünk le a közepén, az számomra rejtély, de így is szórakoztató volt.

Mindegy, visszatérve jelenlegi helyzetünkre, szemeztem egy pillanatig a fura vörös nővel, azután kérdőn visszafordultam a többiek felé. Azok ugyanolyan értetlenül bámultak rám vissza, leszámítva persze Lavit és Linket. Utóbbi úgy meredt errefelé, mint akinek éppen keresztbeakadt a torkán egy piskóta. Vagy egyszerre érkezett az agyába az összes cukor, és ez kissé leállította a motorikus tevékenységeit. Vagy mindkettő együtt, és egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy lehet, hogy a nő a volt barátnője vagy valami – ha így volt, fene rossz ízlése lehetett, ugyanis Linknek a stílusa hagyott még némi… öhm, csiszolnivalót maga után, hogy csak ennyiben maradjunk. De a pasi elutasító és enyhén irritált tekintetét látva inkább elvetettem az ötletet, olyan gyorsan, ahogy jött.

A nő megeresztett egy gúnyos mosolyt Link felé, azután felém fordult.

– Avis Nolan? – Gondolom, csak automatikusan kérdezte, mert bólintást se várt, már folytatta is a mondanivalóját: – Rebecca Stark vagyok. Leverrier felügyelő engem bízott meg a megfigyeléseddel. Elvárom, hogy együttműködj, válaszolj a felmerülő kérdésekre, valamint ne próbálkozz bármilyen meneküléssel. Bár bizonyára igen képzett vagy a mágiád használatában, a varázslat nálunk sem ismeretlen, és én, valamint szükség esetén Howard Link képesek vagyunk megállítani. Az ilyen kihágások természetesen azonnali hatállyal büntetést vonnak maguk után. Érthető voltam?

Néma csend, végül én, a nagyon okos kiemeltem a lényeget:

– Linknek van keresztneve?

Lavi prüszkölve az asztalra borult, valószínűleg abban a reményben, hogy így senkinek sem tűnik fel, éppen nyilvános helyen fullad meg önnön hülyeségemtől, de sajnos mellétrafált, mert így viszont a fél asztal őt kezdte el nézni.

A nőnek azonban jég-alapú rendszere lehetett, mert még csak az arca sem rezdült, amikor válaszolt:

– Igen, van.

– És ugye azért küldtek nőt, hogy pisilés közben is szemmel tartson?

– Felettesem úgy gondolta, kínos lenne, ha egy férfinek kellene megfigyelnie egy fiatalkorú lányt.

– Nekem vagy a pasinak?

– Természetesen az utóbbinak. Leverrier felügyelő nem táplál hiú ábrándokat az erkölcsi gátlásaiddal kapcsolatban.

Elvigyorodtam, és eldöntöttem, akár az ellenségem lesz, akár nem, én csípem a csaj stílusát, attól függetlenül, hogy épp most szólt be nekem. De ez mellékes, én vagyok az utolsó, aki megcáfolhatná, hogy XIX. századi szemmel nézve cafka lennék. Elvégre akárhogy nézem, itt még a normális fürdőruha fogalmát sem ismerik valószínűleg…

A francba, sosem fogok normálisan lebarnulni, hacsak ki nem rakatom magam Allennel valami lakatlan hely közepén napozni pár órára. A Bárka lehetőségeit szánalmasan nem használják ki, mikor turisztikai szempontból utazási céllal nekem tökéletesen megfelelne.

– Oké, megteszek minden tőlem telhetőt, remélem, jövőbeni munkánk gyümölcsöző lesz, és sose hagyjon el benneteket a remény! – daloltam, elképzelve, mi lenne, ha tudnák, az utolsó sort pontosan honnan is idéztem.

De disztópia jeeee, meg minden. És boldog Éhezők Viadalát mindenkinek, attól függetlenül, hogy nem a legújabb könyv. Viszont a negyedik film az az volt, és nagyon menőre sikeredett, szóval igen, elolvastam az egész sorozatot, láttam a filmet, és Naruto mellett Katniss Everdeen is ott virít… virított a szobarészem falán.

Példakép volt, na. Kemény, mint a szikla, ráadásul az íjjal is jól bánt, és bár az egész sztori egy alternatív, mágiamentes jövőben játszódott, ebből kifolyólag a főhősnő nem volt se boszorkány, se mágus, se bármilyen egyéb mágikus lény, mint a többi népszerű regényben, ettől függetlenül erős volt, emberi, és leszámítva a kis kicsapongást Gale-lel nagyon-nagyon szimpatikus. A kedvenc főhősnőm.

– Ezesetben akár kezdhetünk is. – Rebecca Stark arcán egy vérfagyasztó mosoly jelent meg, amitől még egy felnőtt férfi is összeszarta volna magát, ettől függetlenül udvarias hangulatú beszédstílusát továbbra is megőrizte, mintha nem parancsnok, csupán egy egyszerű kérő lenne, aki szolgálataimra tart igényt. – Kérlek gyere velem a könyvtárba.

Ez nagyon durva… – motyogta San. – Ne menj vele, szerintem élve felfal.

– Neki is ki kell töltenie egy csomó papírt majd, mint Allennek? – kérdezte Lenalee.

– Papír? – sápadtam el. – Lavi… – nyüszítettem. – Csináld meg helyettem! Légyszi! Légyszi, légyszi, bármit megteszek, csak ne legyen több űrlap meg izé…

– Miért én? – kérdezte ártatlanul pislogva.

– Mert neked van az a bookman-izé. Legalább gyakorlod az írást.

– A „bookman-izédnek" a feljegyzetlen történelem a lényege.

– Akkor is előnyös lenne megtanulnod írni, nem? – pislogtam rá édesen.

– Nana, Madárka, nem így kéne meggyőznöd az embereket.

– Francba. Ha visszaszívom, megcsinálod?

– Nem – válaszolta helyette Rebecca Stark. – Neked kell kitöltened. Gyerünk.

Megragadta a karom, és én már csak azt vettem észre, hogy elsuhan mellettünk az asztal, szemezek pár szintén döbbent arccal, azután kint is vagyok a menzán. Vakarccsal a nyomunkban, aki lerázhatatlannak bizonyult, de úgy tűnt, a nőt ez hidegen hagyja. Egyelőre.

Kezemben egy tálnyi pitével, amit valószínűleg menet közben kaptam el, vagy Linktől, vagy Allentől csórva.

Hogy fogjuk így kivitelezni Célestine-nel azt a beszélgetést? – kérdezte hirtelen San, miközben sóhajtva követtem újdonsült felügyelőmet, Starkot… na jó, ez így nem fog menni, én képtelen vagyok olyan stílusban hivatkozni rá, mint Linkre, döntöttem el.

Pill, és megbeszéljük – válaszoltam hát Sannak, és a nő felé fordultam:

– Hívhatlak Rebeccának?

Még csak meg sem torpant, a cipősarkak kopogásának ritmusa tökéletesen töretlen maradt.

– Miért?

Bárcsak el tudnám hinni, hogy valóban érdekli, sóhajtottam magamban. – Izé, főleg Tony Stark miatt, de a fantasynak is szerepe van benne. A Starknak… túl sok mögöttes jelentéstartalma van ahhoz, hogy nyugodt szívvel használhassam. Úgy értem, te nem mászkálsz vaspáncélban és még csak hatalmas farkasod sincs.

Ráadásul tök közvetlenül beszélgetünk, már amennyire ezt annak lehet nevezni. Bár… Vakarcs elmenne egy farkasnak, méret alapkán. De Vakarcs az én kutyám volt, nem az övé.

Mindegy, akárhogy néztem, nem hívhattam Starknak… Egyszerűen ki volt csukva ez az opció, hát sajnálatos módon maradt a Rebecca…

– Vagy hívhatlak Beccinek is, ha azt jobban szereted – ajánlottam fel gyorsan.

Kopp. A ritmus megtört, és Rebecca Stark úgy meredt rám, mint egy különösen ritka és színes bogárra, amiről nem tudja, hogy került a szobájába, miközben egyértelműen a dzsungelben lenne a helye. Egy hosszú pillanatig csak szemeztünk, közben mintha ördögszekér gyanánt porcicákat fújt volna át köztünk a huzat, azután a nő megfordult, és folytatta útját, mintha nem épp az előbb érdeklődtem volna beceneve felől.

– Hívj, ahogy akarsz – válaszolta azért, én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, a legrosszabb részén már túlvoltam.

Na szóval, mit is szerettél volna? – kérdeztem Santól.

Komolyan ezért nem hallgattál végig? – érdeklődött csípősen. – Mindegy. Szóval hogy akarsz beszélni Célestine-nel? Azt mondta, hogy gyűjtsd össze azokat, akikben megbízol, de…

Szánalmasan kevesen vannak, ráadásul most még egy ostoba megfigyelést is ki kell játszanunk – motyogtam. – Kik azok, akikben megbízunk?

Egyáltalán miért nem lehet a Rend elé tárni az egészet? – kérdezte San. – Mármint akárhogy nézzük, itt mindenki azt tartja szem előtt, még az a Leverrier is…

Igen – értettem egyet. Ez tényleg valahogy nem volt világos, mintha a Rend előtt is bujkálni kéne… habár San említette, hogy Célestine még a Grófnak is hajlandó volt dolgozni, csak hogy kicsesszen… vele. Evával. Akkor lehet, ezt a tényt nem feltétlenül akarja mindenki orrára kötni, hiszen engem is hogy lebasztak, amiért Roaddal lebonyolítottam egy rövidke kis beszélgetést kristályokról meg Allenről…

Kik lehetnek, akiknek szólunk? – tettem fel hát a költői kérdést. – Nem szabad, hogy sokan legyenek, mert akkor nagyobb az esélye, hogy lebukhatunk. Építhetnénk az egész értesítést egy láncolatra, és akkor esetleg akik megbízhatóak, de én nem ismerem őket, vagy esetleg túl sokan lennénk, ha lejönnének, értesülhetnének erről másodkézből is…

Timothy és Tsukikami jönni fog, igaz? – kérdezte San. – És Allen és Lenalee. Elvégre velük van Maegi és Orion is.

Emlékszel rájuk?

Nem igazán. Azt tudom, hogy Maegi állandóan beszélt.

A hangjából érződött, hogy már ez az aprócska emlék is felvidítja, ettől függetlenül a melankólia ugyanúgy jelen volt a gondolatban.

Lavi… nem tudom. Úgy értem, valószínűleg továbbadja majd Bookmannek, ahogy az egy jó tanonchoz illik.

És nem bízol bennük?

Dehogynem. A történelmet jegyzik meg, nem pedig tanítják úton-útfélen. Emlékszel a vénember reakciójára? – kérdeztem, felidézve kihallgatásom emlékképét. – Nem avatkoznak bele a dolgok menetébe. Ellenben van rá esély, hogy már eleve tudhat valamit.

Akkor Lavi a listán.

Jéghercegnő?

Mugen?

Öhm… napoljuk. Miranda és Krory… nem tudom, milyenek, szóval őket is. A mester viszont…

Kiállt mellettünk. Elmondjuk neki is, jó?

És talán egyelőre ennyi ember elég is lesz. Allen, Lenalee, Timothy, Lavi és Klaud Nine. Meg talán Jéghercegnő.

Nem, Jéghercegnő nem, döntöttem el. Ki akart nyírni, és az mellékes, hogy én ezt a szívességét készséggel viszonoztam is volna, ha egyszer ő kezdte azzal, hogy le akart fejezni.

Nem, nem vagyok hajlandó tudomást venni arról a tényről, hogy én voltam az, aki kilökte őt a Bárka ajtaján. Ha nem állt volna az útba, akkor nem vetemedtem volna ilyen kétségbeesett és drasztikus intézkedésekre.

Őszintén szólva… csak Timothyt hívnám meg, ha rajtam múlna – ismertem be. A kisfiú állt a legközelebb ahhoz, amit barátságnak nevezhettem, és ő ismerte először a titkomat, ráadásul nagyon jól elszórakoztunk, és egyszerűen nem úgy ismertem meg, mint aki hátat fordít nekem.

A többiek viszont… a fenébe is, csak nemrég találkoztam velük, sokkal régebb óta ismerték egymást, ergo fontossági sorrendjükben nem tudtam, hol állok, ami egy veszélyes információ közlése után akár végzetes is lehetett rám nézve. Ők maximum itteni szempontok szerint lehettek a barátaim, otthoni mércével mérve még a szövetséges szintet se nagyon ütötték meg.

Ami kicsit gáz, de hát mit tehetnék ez ellen? Játszok tovább, mint aki naiv és életvidám, és próbálok nem gondolni arra, hogy San az egyetlen, aki nézheti a hátamat, ha balul sül el valami.

Egyetértek – motyogta San. – Ők… az ő innocence-eik az se biztos, hogy velünk voltak. Lehet, hogy rögtön átálltak az Ő oldalára.

Miért nem nevezed Evának?

Mert nem ez az a név, amit mi használtunk rá.

Ó… És mi az, amit használtatok rá?

Nem emlékszem.

Nem lepődtem meg túlzottan, azt hiszem, kezdtem megszokni, hogy amnéziájának hála korlátozott az információszerzés.

De mindegy: itt voltam, és még mindig nem voltam abban biztos, hogy kit hívjak meg a Célestine által celebrált nagyszabásúan titkos gyűlésünkre.

Közben megérkeztünk a könyvtárba, ahol néma csend honolt áporodott levegővel körítve, ami mintha még a lopott pite édes ízét is tompította volna kissé. Apropó, kaja plusz könyvtár…

– Ezt most elveszem – kapta ki a kezemből Rebecca a tálat, és az egyik ablakhoz lépett, majd kinyitotta és kihajította a semmibe a kaját.

– Hjiiii – visítottam, mint a vércse, és pánikolva a pite után rohantam, és már azon voltam, hogy nekifutásból utánavetem magam, amikor a nő bevágta előttem az ablakot, mire kecsesen felkenődtem az üvegre, miközben megállapítottam, ez minimum golyóálló, és elég strapabíró a kor viszonyaihoz képest, ha túlélt egy ilyen frontális ütközést. – A kajám! Te kidobtad az ablakon a kajám!

– Igen.

Valami ősi gyűlöletfélét éreztem akkor, amikor láttam eledelem szörnyű halálát.

– Te megölted – suttogtam kétségbeesetten. – Te megölted.

Rebecca nem törődött tökélyre csiszolt színészi képességeimmel és előadásommal, ami pedig csak és kizárólag neki szólt, ehelyett a legközelebbi asztalra mutatott. Vagyis azt hiszem, hogy asztal volt, mert a bútor nem látszott a rajta roskadozó papírhalmoktól, amiknek már a látványától is görcs állt a gyomromba, és hirtelen kicsit örültem, hogy megszabadult a pitétől, különben lehet, kihányom, ugyanis volt egy olyan sanda gyanúm, hogy…

– Ezeket töltsd ki – nyomott a kezembe egy tollat. Nem tudom, hányszor adtam már hálát az égnek, hogy létezik golyóstoll, és nem mártogatnom kell. Nem tudom, az én világomban mikor találták fel, de örültem, hogy itt már létezett.

–Mindet? – kérdeztem elszörnyedve.

– Igen. – Rebecca hangjába most először keveredett a profizmus mellé némi vidámság, és ahogy az arcára pillantottam, tudtam, hogy Leverrier most jól megszívatott: egy szadistát állított mellém, mert nincs az az épeszű ember, aki ennyire örülne a másik hamarosan elkezdődő szenvedésének.

– Nem lehetne…

– Nem.

– Basszameg.

– A kutya pedig kimegy.

Vakarccsal együtt vicsorogtunk rá.

– A kutya marad, jó? – Újdonsült háziállatom, nyomatékosítva a mondanivalóm, helyet foglalt az asztal mellett.

Rebecca egy hosszú pillanatig csak bámult ránk, de ezúttal baromira álltam ám a tekintetét, és lehetett valami a szememben, mert végül ő adta fel hamarabb, egy szó nélkül elfordult, nem adva meg a verbális beleegyezése örömét.

Egy másodpercig csak pislogtam a gyors győzelmen. Ilyenkor mit lehet tenni? A lehető leglassabban vonszoltam magam a székhez, hangos csikorgás kíséretében kirántottam, mogorván a papírhegyre meredtem, mintha a pillantásommal lángra tudnám lobbantani, aztán magam elé húztam az első lapot.

Neve. Születési dátuma/helye. Neme. Családi állapota.

Az alapcuccokkal gyorsan megvoltam, de azután olyan pszichológiai töltetű részek jöttek, amik ugyanazt a kérdést öt különböző helyen és megfogalmazásban tették fel – ráadásul úgy, hogy második megfogalmazásra is alig bírtam felfogni. És hiába volt a többségénél igen/nem választási lehetőség, nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy akármelyiket jelölöm be, az mindenképp arra enged majd a szakértők körében következtetni, hogy én valami úton-módon a Fekete Rend elpusztítására törekszem tök random okból.

Szóval azt hiszem, nem csoda, hogy a végére totál tele volt vele már minden képzeletbeli tárgyam, és Sannal együtt olvasás nélkül tippeltünk be mindent, hátha kijön, hogy egy szociopata skizofrén tömeggyilkos vagyok.

Kezdtük mindezt délben. Vacsorára baromira korgott a gyomrom, Vakarcsnak meg dolga volt, akkor Rebecca Stark nagy kegyesen engedélyezte, hogy kivonuljunk az udvarra, aztán egy pohár kakaóért meg valami szilárdért kitámolyogjak a menzára, ahol épp csak arra volt időm, hogy Jerrytől rendeljek valamit, aztán összeessek a legközelebbi padnál, és rekordidő alatt benyomjam, amit szereztem, aztán szadista megfigyelőm már parancsolt is vissza a börtönbe.

Ennyit arról, hogy csípem. Magabiztos meg minden, de ez azért egy icipicit sok.

Célestine-t azóta nem láttam, hogy egyeztetni vitték Hevlaskához, de nem aggódtam érte. Ha rajtam kívül itt bárki képes akár erőszakkal is lelépni minden külső vagy belső segítség nélkül, az ő volt, és nagyon bíztam benne, hogy előtte legalább szólni fog. Amúgy is kellett neki, mivel a „gyűjtsd össze" sajnos nem fedte le a titkos tali pontos helyszínét és időpontját. Roppant zavaró úgy információkat szerezni, hogy az informátor magasból szar az apróságokra…

Rossz kedvem volt, na! Most bárkinek nekimentem volna, aki csak egy kicsit is irritál.

Fel tudod venni Timothyval a kapcsolatot? – kérdeztem Sant. – Vagy Tsukikamival?

Muszá… Fel, fel, nyugi van! – hadarta San, amikor megérezte rohamosan romló hangulatomat.

Tudod, a „nyugi" szó az esetek kilencvenkilenc százalékában pontosan ellenkező hatást ér el – világosítottam fel óvatosan, jó nagyokat lélegezve, szép lassan tízig számolva.

– Nolan, könyvtár!

Vetettem egy lesújtó pillantást Rebeccára, amiért meg merte szakítani a nagyon fontos beszélgetésünket, azután feltápászkodtam, és meg se próbáltam leplezni, mennyire kikészültem pár óra alatt. Holnap tuti fekete karikák lesznek a szemem alatt.

Rendben, szólok neki. Akkor… gondolom, értesítse a megbeszélteket. Aztán… öhm, beszélek Célesinte-nel is, jó?

Oké, köszi.

Éjfél is elmúlt, mire valahogy visszakeveredtem az ágyamba, és zuhanyzást, fogmosást meg minden egyebet mellőzve beledőltem, és örültem, hogy vége a napnak, és Rebecca papírtornyai elfogytak. A végére komolyan nem voltam azzal tisztában, igazából mire is válaszolok mit, és kezdtem csodálni Allent, hogy ezt képes volt Link társaságában végigcsinálni. Nem mintha a mi szeretett Beccink üdítőbb lett volna, vagy olvasott, vagy gyakorolta a jeges pillantását, de egy szót sem szólt, én meg nem erőltettem a beszélgetést, mert nem tudtam egyszerre írni és dumálni véletlenszerű hülyeségekről.

San közben közvetítette a többiek üzenetét. Timothy megkapta az értesítést, szólt Klaudnak, és Célestine hajlandó volt kijelölni egy időpontot az edzőteremben, ahova még én is el tudtam találni.

Azt tudtam, hogy Allen Linkkel osztozik egy szobán éjjelente, pusztán leverrieri szeszélyből, így hálát adtam az égnek, hogy én csak megfigyelés alatt vagyok, nem eretnekséggel vádolnak (még – annyi optimizmus még belém se szorult, hogy ne higgyem, ez egy maradandó állapot lesz), és így Becci másik szobában kapott szállást.

Az már más kérdés, hogy a mellettem lévőt, de mindegy…

Még így se mertem kockáztatni, hogy a folyosón szambázzak az éjszaka közepén, és inkább az ablakon másztam ki. Vakarcs érdeklődve vakkantott, amikor meglátta, hogy már a párkányon egyensúlyozok.

– Sss – csitítottam. – Légy jó kutyus, és kérlek, maradj csendben egy pindurit, jó? Majd jövök nemsokára, csak most dolgom van – magyaráztam suttogva, és kétségem sem volt affelől, hogy minden szavamat érti. Okos kisfiú volt ő. Vagy kislány.

Tényleg, milyen nemű? Elhessegettem a kísértést, hogy visszaforduljak megnézni, mije is van konkrétan, és inkább szélesen rámosolyogtam.

– Majd jövök, addig aludj nyugodtan – bíztattam, aztán behajtottam magam mögött az ablaktámlát, és felkapaszkodtam a párkányra.

Nosztalgikus volt, a barlangos-San-megtalálós-belépő epizódjára emlékeztetett, ami mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna, pedig nem telt el azóta olyan borzasztóan sok idő, csak…

Mindegy, ahogy a csúszós köveken próbáltam megmaradni, visszasírtam a franciaországi jó időt, ahol bezzeg csak a szél fújt maximum, de tiszta normális nyár volt, nem pedig hol esett, hol meg szakadt.

A csapadék sajnálatos módon igen szerencsétlen hatással van az épületek köveire, és nagyban növeli a csúszási arányt a függőleges felületeken. A gravitáció kegyei ide vagy oda, azért így se volt túl könnyű megtenni két emeletet le, majd jó ötven métert jobbra egy húsz centis párkányon.

Legközelebb… a folyosón megyünk – lihegtem kimerülten, amikor végre megtaláltam a helyszínt. Bent már ott volt Timothy, a mester, Lenalee, Lavi, Allen és Jéghercegnő.

Ő meg mit keres itt? – motyogta San.

Nem tudtam, de már kezdtem azon gondolkodni, hogy visszafordulok. Vagy betöröm az ablakot, és az első kezembe kerülő szilánkkal kibelezem a pasit.

Az utóbbi sokkal vonzóbb ötletnek tűnt.

Óvatosan bekopogtam az ablakon, és igyekeztem nem a hátam mögött tátongó szakadékkal szemezni, de sajnos annyira koncentráltam erre, hogy így lemaradtam a reakciókról, amit szokatlan érkezésem okozhatott, és így csak azt vettem észre, hogy a nyitott ablakon valaki villámgyorsan beránt a szobába.

– A Madárkát nem kell ennyire komolyan venned – nevetgélt idegesen Lavi, amikor elterültem mellette a földön.

Madárka? Magas, veszélyes, zuhanás… ja. Angyali mosolyomat villantottam rá, és édesen ártatlanul igyekeztem úgy tenni, mint aki pontosan tudja, miről beszél, DE nem érti, miért lenne ez baj.

– De miért? A madárkák tudnak repülni. Nem kell félned, Lavi, nem fogok lezuhanni… – daloltam, egy őrült mosollyal az arcomon, aztán Allenhez fordultam: – Bocs, hogy zavarba hoztalak a kihallgatásnál – mondtam, ezúttal reményeim szerint tök őszintén. – Nem kell félreértened, abszolút nem nyomulok rád, mint Road.

Bár arra tényleg kíváncsi lennék, hogy csókol… A Noah arckifejezése alapján semmilyen megállapításra nem jutottam még ebben a kérdésben.

Életemben először sikerülhetett azt mondanom egy pasinak, amit kell, vagy csak Allen volt eszméletlenül kedves, nem tudom, mindenesetre a srác rám mosolygott:

– Semmi gond, csak kissé… meglepetésként ért.

Ahogy minden más is, mi?

– Tényleg a rokona vagy Neah Walkernek? – tettem fel gyorsan a kérdést, mielőtt meggondolhattam volna magam, és egy cseppet izgatottabb lehetett a hangom a kelleténél, de ez elnézhető, végre szabadon beszélhettem a dolgokról, Neah Walker meg Neah Walker volt, na, és igenis nagy dolog volt, hogy egy híresség rokona pottyant elém hirtelen… Kénytelen voltam megállapítani, hogy a helyes pofijuk családban maradt.

– Biztos, hogy ez a megfelelő idő erre? – próbálkozott óvatosan Lenalee, akinek az arcáról sütött az aggodalom. Kanda ellenben morgott, és kezdtem biztosra venni, hogy tényleg medvevér folyik az ereiben.

Allen tökéletes úriemberként fogadta a kérdésem: – A nevelőapám a testvére volt – mondta, én pedig nem kommentáltam a múlt időt, ez még nekem is leesett. Különben is, ha errefelé a Tizennegyedik Noah ismerősei úgy hullanak, mint William L'Avore, akkor valahogy egyértelmű volt, milyen sorsa jutott a testvére.

Jobban jártak volna, ha ő is elnéz mifelénk. És ott is maradnak mindketten. Igaz, hogy a testvérkapcsolatot nehéz lett volna megmagyarázni, de akkor maximum eladják a dolgot azzal, hogy barátok, akik történetesen pont nagyon hasonlítanak egymásra, vagy tudomisén, hogy nézett ki Allen papája.

És élnének.

– És hogy sikerült meglógni Link elől? – érdeklődtem. Hogy én hogy lógtam meg a drága Becci elől, nem volt rejtély, de ők ketten… nos, nevezzük őket szobatársaknak, jobb szó híján. Link lehet, arra is ki lett képezve, hogy a legkisebb zörejre is felébredjen.

Lavi gyanúsan fütyörészve nézegetett másfelé.

– Link reggelig biztosan nem fog felébredni – sóhajtott Allen bűntudatosan.

– Mit csináltatok? – kérdezte lelkesen Timothy egy százas vigyorral.

– Csak egy kis altató a sütibe – vigyorgott vissza rá Lavi, és ahogy összenéztünk a mesterrel, az a sanda gyanúm támadt, hogy a közeljövőben egy halálos szövetség fog kialakulni aközött a kettő közt.

– És Jéghercegnő miért van itt? – böktem a félrehúzódó megtestesült mogorvaságra, miután rájöttem, erről az apróságról még mindig nem világosított fel senki. Benne határozottan nem bíztam.

És igen, a személyes, iránta érzett viszonylag intenzív ellenszenvem nagyban befolyásolta ezt, de istenem, a bizalom mellesleg a kölcsönös szimpátia látszatán is alapszik, ami nálunk alapjáraton hiányzott, így esélye se volt a mi kapcsolatunknak.

Kanda gyilkos pillantást vetett rám, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az érkezős afférunk még nem került le nála a listáról, és Szent Mugen megrontását még nem volt hajlandó megbocsátani.

– Mire akarsz kilyukadni, szárnyas?

Szár… SZÁRNYAS?!

– Minek neveztél, hercegnő? Meguntad a földi létet? – mosolyogtam rá, és máris kristálypengéket idéztem. Szárnyasnak hívott!

Szárnyasnak! Mintha valami baromfi lennék a farmon, vagy nem is tudom, csirke vagy kacsa, vagy liba… Ez a seggfej egy buta libának nézett!

Ez Lavi és a hülye madárkázásának a hibája! (Kizártnak tartottam, hogy Kanda alapjáraton nyomja annyira a latint, hogy tisztában legyen a nevem jelentésével.)

Kanda kardja azonnal előkerült. – Ostoba is vagy, mint egy csir…

Szerintem mindenki tisztában volt azzal, milyen háziállat neve következett volna, ha Célestine nem nyit ránk, és szakítja félbe egy jól irányított megjegyzéssel a társalgást:

– Érdekes definíciója van nálad a „bizalomnak" – közölte velem. Legalábbis biztos voltam benne, hogy hozzám beszél, mivel rám nézett. – Mademoiselle Nine – biccentett a mesteremnek, mire az viszonozta, és a pillantásukból ítélve ők már tárgyaltak a nap folyamán. Vagy négyszemközt, vagy a Hevlaskás incidens után az összes tábornokot bevonták. Kíváncsi lettem volna, miről volt szó, de valószínűleg csak olyan apróságokat akartak kihúzni a Pictorból, minthogy mik azok a szabad innocence-ek, mi köze a Noah klánhoz, meg a többi.

Amik minket is nagyon érdekeltek volna, na.

– Szóval, mit szerettél volna, Célestine? – mosolyogtam rá negédesen. – Mi az a fontos dolog, amiről csak megbízhatóak értesülhetnek, maga a Rend nem?

A női névre továbbra is csak egy ingerült szemöldökhúzógatás volt a válasz, aztán Célestine vállai legyőzötten megereszkedtek, és az arckifejezése fásultba váltott át.

– El sem hiszem, hogy pont a Fekete Rend segítségére van szükségünk azok után… – sóhajtott.

A légkör érezhetően megváltozott, ahogy újra kihúzta magát, és egyesével a szemünkbe nézett.

– Most olyasmit fogok elmondani, ami nemcsak rám, hanem rátok is nagyon veszélyes lehet. Leginkább persze Cygnusra, Tsukikamira és azt hiszem, hamarosan Maegire és Orionra is, mivel a Fekete Rend eredetileg… Eva céljainak megvalósítására jött létre még régebben.

Néma csend. Okkké… akkor mi most az ellenség bázisán vagyunk igaziból? Valahogy a három oldalú háborúbővülés nem tett jót a közérzetemnek.

Azt hiszem… – suttogta San. – Azt hiszem, én erre…

– Miről beszélsz? – suttogta Lenalee. – A Rend soha…

– Eva célja a szabad innocence-ek elfogása és a Gróf legyőzése volt – folytatta zavartalanul Célestine. – Mára… nem sokan maradtunk. Talán kettő kivételével mindannyian itt vagyunk ebben a helyiségben, ami nem jó, mert ha Eva rájön, akkor ideküldi a szolgáit, és egyáltalán nincs rá garancia, hogy sikerül bárkinek is elmenekülnie.

– Eva szemmel tartja a Rendet? – kérdezte összevont szemöldökkel a mester.

A Pictor biccentett. – A megalakulása óta. Léteznek… független innocence-ek is. Ők ugyanúgy be tudnak olvadni a tömegbe, mint én, míg a mi oldalunkon a természetes, láncok nélküli formán kívül csak én tudok testet adni bárkinek is – ismerte be.

– Szóval ezek a független innocence-ek köztünk vannak? – érdeklődött feszülten Lavi.

– Igen.

Újra csend. Lezuttyantam, Lenalee mellém ült, és egymás mellett emésztettük a hallottakat.

– Van még egy dolog, ami fontos lehet – folytatta a Pictor. – A délután folyamán felmerült egy olyan kérdés is, tudok-e esetleg valamit a Szívről, vagy kapcsolatban állok-e vele.

Klaud Nine kifürkészhetetlen tekintettel szemezett a férfivel.

– Azt állítottad, semmit sem tudsz azóta a bizonyos második háborútok óta – mondta. – Mi a valóság? A Rendnek nagy szüksége lenne a Szívre, még a Gróf előtt, nehogy az összes innocence elpusztuljon…

Ja, igen, a bizonyos Szív. Erről is csak futtában hallottam eddig, a legendás izéről, ami, ha megsemmisül, magával rántja a pokolba az összes társát. Csúnya egy élőlény lehetett, ha ilyet tesz a halálával, nem is kedveltem túlzottan. Akkor sem, ha elméletileg Allen vagy Lenalee innocence-ét tippelte mindenki annak.

– Ez hazugság.

Mindenki feszülten figyelt, még Kanda is. Senki sem tett fel olyan triviális kérdéseket, mint az „Ezt meg hogy érted?" meg hasonlók, bár láttam, hogy Lenalee tátogni próbál valamit, épp csak hang nem jött ki a torkán.

– Ezért kérem a segítségeteket. Mert a Gróf is tudja, ha a Szív elpusztul, az innocence-ek felszabadulnak, és még erősebbek lesznek, nem maradnak abban a sebezhető formában. – Célestine keserűen elmosolyodott. – Hogy is mondjam egyszerűen… amikor még házasok voltak, Adam és Eva állandóan enyelegtek. Eléggé egy gyomorforgató látvány voltak néha. Adam állandóan becézgette Evát, drágaságomnak, édesemnek, szívemnek… Nos, ez utóbbi valahogy rajtaragadt. Szóval hogy tisztázzuk… az a Szív, akit ti kerestek, az Eva, és ő a felelős mindannyiunk állapotáért.