04:55. Még 36 óra 35 perc a 72 órából

Joshua, Mole és egy Josi nevű gyíkember Mole egységéből az épület túl oldalán próbáltak bejutni. A sikátor koszos és sötét volt. Emberi és állati ürülék szagától volt terhes a levegő Joshua orrának. A szanaszét heverő szeméthalmok alatt patkányok bújtak meg, hogy menedéket leljenek. De a sikátor elhanyagoltsága előny volt számukra. Ide nem jártak szívesen az emberek, és így nem kellett aggódniuk, hogy bárki észre veszi őket.

Joshua idegesen toporgott. Egyáltalán nem volt boldog attól a ténytől, hogy Maxet egyedül hagyta Ames Whitetal. Még akkor is ha Alec velük volt. Jobb szeretett volna maga vigyázni a lányra.

- Gyere már kutyuli! – mordult rá ingerülten Mole. – Mire vársz? Velős csontra?

Josi keskeny ajkai mosolyra húzódtak Mole viccén.

Joshua hatalmas barna szemeit rájuk szögezte. Egy csöppnyi kedvesség sem volt bennük, de ez nem zavarta a két harc edzett sivatagi harcost.

- Ez nem jó terv. Én és Max jó terv. Max és White nagyon nem jó terv – rázta meg végül a fejét.

- Szerintem is inkább szét kellett volna lőnünk a fejét, de ez van, ha egy nőre kell hallgatni – helyeselt Mole. – Mindig meglágyul a szívük.

- Max jó vezető! – magasodott Joshua a gyíkember felé.

Mole kivette a szájából a szivarját és Joshua felé bökött vele.

- Na ide figyelj rám! Nem azért hoztalak magammal, hogy kioktass! Pusztán azért, mert bivaly erős vagy! – vállára csapta sodgunját, és bemászott az épület egyik törött földszinti ablakán.

Josi vetett Joshuára egy lenéző pillantást, majd ő is bemászott az ablakon, Molet követve.

Joshua beleszaglászott a levegőbe. Undorodva megrázta a fejét. Valaminek iszonyú szaga volt az épületben.

- Mit szaglászol? – hajolt ki az ablakon Mole ingerült képpel.

- Valami nagyon büdös – morogta.

- Biztos egy döglött patkány – Mole elvigyorodott. – Vagy idáig érzed White szagát?

Joshua megrázta a fejét.

- Nem, ez nem ő… Ez valami más… Valami… nem tudom… zavaros…

Ekkor egy hatalmas csikordulás hasított keresztül a levegőn.

Mole és Joshua egyszerre kapták fel a fejüket. Josi is idegesen feszült meg az épület belsejében.

- A büdös! – hördült föl Mole. – Nézzük meg mi a szart csináltak már megint!

Gyorsan haladtak a zaj irányába, de nem felelőtlenül. Mole szakszerűen haladt előre, ügyelve, hogy ne csapjon zajt, és a lehető legtöbb időt fedezékben töltse. Joshua is követte az utasításait, szófogadóan haladt Josi mögött.

Egy rámpáról látták, hogy Max éppen feláll White mozdulatlan teste mellől. A lány mellett Alec állt, és körülvették őket a szektorrendőrök.

Mole dühösen szorította meg a fegyverét.

- Minek hagyják ezek magukat letartoztatni? – morogta, ahogy Maxet és Alecet ellenállás nélkül letartoztatják.

- Segítenünk kell – Joshua már mozdult volna, de Mole megragadta a karját.

- Most nem tudunk. Később több emberrel kihozzuk őket, de ideje eltűnni innen.

- Igen, takarodjatok…

Mögöttük ugyan az a nő állt egy pisztollyal a kezében, aki Whiteal támadat rájuk a sikátorban. Haja félig kibomlott a lófarokból és tincsekbe tapadva lengedezett az arca előtt. Ajkai és halántéka vérzett, ruhája szakadozott és véres volt, szemei tébolyodottan csillogtak. Pisztolya csöve rájuk irányult.

- Mocskos korcsok – sziszegte.

- Dobd el te! Túl erőben vagyunk! – vágott vissza Mole.

Vic arca torz viccsorba mozdult.

- Ti komolyan azt hiszitek félek tőletek? – széttárta a karjait, megmutatva súlyos sebeit.

- Bassza meg – sziszegte Josi elhűlten.

Joshua morogni kezdet, Mole csak egy pillantást vetett rá. A kutyafiút soha nem látta ennyire… állatinak. Ezt a nőt érezhette. Ahogy végig mérte a nő sebei egyenként is halálosak lettek volna, de így… ez még egy Ismerősnek is soknak kéne lennie.

- Rendben – lépett hátra Mole, de a fegyverét nem engedte le. – Eltűnünk innen – tett még egy lépést hátra.

Vic viccsora szélesebb lett.

- Ki mondta, hogy élve elengedlek titeket?

- Nem kell hozzá a te engedélyed – találta meg a hangját Mole.

- Te kis…!

- Uram! – hallatszott egy kiáltás lentről.

Vic vadul oda fordult és az alattuk lévő emberekre fogta a fegyverét.

A Sector rendőrök figyelmét azonban nem az ő torzsalkodásuk, hanem valami más érdekesebb foglalta le a figyelmüket. Az egyik sector rendőr White mellett térdelt.

- Uram, ez még él!

- Mi? Túl élte? – lépett oda a parancsnoka.

Vic leeresztette a fegyverét.

- Ames… - suttogta halkan. Arca megnyúlt, ahogy egyre többen vették körül a férfit.

Mole kihasználta, hogy a nő nem figyelt, és jelzett Josinak, hogy vonuljanak vissza. Josi bólintott és óvatosan hátrálni kezdet. Mole Joshua karjára tette a kezét, fejével a távolodó Josi ra bökött.

Joshua egy szomorú pillantást vetett arra, amerre Maxet és Alecet vitték.

Tekintette a nőre vándorolt. Kifinomult szaglásával érezte, hogy a nővel nincs minden rendben. A nő vére mellett érezni tudta White vérét is, ismerte már Jam Ponyból, akkor amikor majdnem megölte. De a vér mellett volt valami más is, amit eddig nem tudott szagolni semmin és senkin. Ezzel keveredet a nő vágyának a szagával. Undorodva fordult el és indult meg Molelal és Josival.

Vic nem törődött velük, lefoglalta a alattuk történő események.

Logan idegesen járkált fel alá. Eddig még egyik csapat sem jelenkezet. Egyre jobban aggódott Max miatt. Már szinte biztos volt, hogy ez is csak Ames egy újabb csapdája volt, amibe bele sétáltak.

- Ma a szektor rendőrség elfogta a mutánsok vezetőjét, a 452-es azonosító- jú X- szériást, és társát 494-est. Megtalálták azt a mutánst is, aki korábban beszivárgott, ahhoz az ügynökséghez, melynek feladata a mutánsok felszámolása – a képen mutatták, hogy Max és Alecet, ahogyan kivezetik a rendőrök egy raktárból. Utánuk Whitet hozták hordágyon, és úgy tűnt, ő már meghalt. - Rajta eddig még nem találtak a hatóságok semmilyen vonlakodót, de valószínűsíthető, hogy eltüntette - folytatta a bemondó nő.

Logan arcából kifutott a vér,és lerogyott a legközelebbi székre. A szíve sszeszorult, ahogy Maxre gondolt.

- Oh, Istenem – suttogta. – Max… Nem ez nem lehet…

Szerette Maxet nem akarta, elveszteni. De legalább nem a csőcselék kapta el. Ők biztosan azonnal megölték volna. Így azonban van esélyük. Ha Mole visszajön, meg tudják oldani a kiszabadításukat… Ha még élnek egyáltalán.

Akkor érezte magát ilyen kétségbeesetnek, amikor Max vissza került a Manticorhoz.

Logan órákon keresztül ült a gépe elött és próbálta kideríteni, hogy hova vihették őket. Sajnos teljes volt a hírzárlat, és Matt Sung sem tudott sok információval szolgálni.

Ajtó csapódásra és lábdobogásra lett figyelmes, és remélte, hogy Joshua tért vissza.

- Hé Logan! – lépett be Mole, Josival és a mély letargiába esett Joshuaval.

- Mi történt? – követelte azonnal Logan.

Mole lustán leült az egyik székre, lábait felrakta az asztal sarkára. Kihúzott egy szivart a zsebéből, és rágyújtott.

- Csapda volt - pöfékelte nyugodtan.

- Képzeld, erre rájöttem én is! De mi történt? Hogy kapták el Maxet? - kiabálta Logan a tőle szokatlan indulattal.

Mole nem mutatta jelét, hogy bár hogyan reagált volna Logan dühére.

- Szerintem White csapdát akart állítani, de a kis barátnője átverte, és cafatokra szedte valaki. Zajt hallottunk, bementünk, és azt láttuk, hogy Max éppen White hullájától állt fel, a szektor rendőrök közönsége előtt.

- A francba – morogta Logan.

- Erre bele botlottunk White kis barátnőjébe, akit szintén helyben hagyott valaki. Azok a sebek egyenként is halálosak lettek volna – csóválta elismerően a fejét. – De amikor látta, hogy a pali él, teljesen elfeledkezett rólunk.

- A szaga rossz – motyogta csendesen Joshua.

- Mi? – nézett fel rá zavartan Logan.

- A nőnek. A szaga…

- Mi van a szagával? – nézett értetlenül Molera, de nem reménykedett pontos válaszban.

Mole vállat vont.

- Az épület óta érezte a szagát. Tényleg bűzlött.

Logan mélyet sóhajtott. Most nem akart ezzel foglalkozni. Csak Maxet akarta vissza kapni.

Otto Gotlieb ügynök idegesében a körmét rágta. Először nagyon jó ötletnek tűnt figyelmeztetni Whiteot, de ezután a kis tornagyakorlat után… Bár azt sem tudta miért is tette. Hiszen a pasas utálja. Vagy csak azért, mert komolyan volt annyira hülye, hogy elhitte, White jó fiú? És most ő és Arthur viszi el a balhét. Hiszen az elmúlt hónapok során hogyan nem vették észre, hogy White egy mutáns? Így utólag nézve egy értelmű a dolog. Gyorsan gyógyul, és szívósabb, mint bárki, akit ismer. Na meg ott vannak a titkos ügyei, a rejtélyes akció csoport a másik osztályról…

Sims fenyegetően lépett eléjük.

- Mit tudnak maguk erről?!

Arthur megszeppenten lépett hátra. Kiváló technikus volt, de egy gyáva patkány. Bár a White mellett dolgozó ügynökök elkezdtek elég ijedősek lenni.

- Én… mi… uram… - dadogta.

Otto felsóhajtott.

- Uram. Fen állt a gyanú, hogy White felsőbb körökben dolgozik… - kezdet magyarázkodni, de Sims félbe szakította.

- Komolyan? És mégis miből?

- Nos abból, hogy… - Otto hirtelen nem tudta, mit mondjon. Jelenleg egy észérv sem szólt a terve mellett. – Tárgyalás miatt. Más esetben élt volna az ötödik kiegészítés jogával, és abból gondoltuk, hogy felsőbb parancsra tette.

Sims arca a vörös egy különleges színében kezdet játszani.

- Persze, a mutánsoknak – jegyezte meg gúnyosan.

- De uram – szólalt meg vékony hangon Arthur. – Maga nem látta a mutánsokkal. Tényleg hihetetlenül gyűlöli őket.

- És arra még véletlenül sem gondoltak, hogy megjátssza magát?

Otto és Arthur összenéztek.

- Nem uram – rázta meg a fejét. – Gond nélkül megölné bármelyiket…

- És 452-es? Őt miért nem ölte meg? – kérdezte sokat mondóan Sims.

Otto érezte, rájött cselekedete igazi okára.

- Valamit nem mondtunk el önnek.

Sims összefonta a karját a mellkasán. Arcán roppant elégedettség ült.

- Kíváncsian várom.

- Meg van az ok White különös viselkedésére. Eltűnt a fia, és a mutánsoknak közük van hozzá.

- Whitenak van egy fia? – lepődött meg Arthur.

- Ez igaz? – változott meg az arckifejezése Simsnek. – Ez tényleg más színbe helyezi a dolgokat, de akkor sem változtat az előbbin. És a maguk viselkedésén sem.

- Ki az, aki hozzá menne Whitehoz? – Arthur láthatóan nem tudta túl tenni magát a kérdésen.

Liza nyugodtan olvasgatott egy magazint a váróterem előtt. A baba már 4 hónapos volt. Az ő kislánya. Szeretetteljesen végig simított domborodó pocakján. Terhessége nem volt felhőtlen, nagyon félt, hogy valami történik a picivel. És Seattlei hírek Kanadába is eljutottak, zavart és félelmet keltve. Sok pletyka keringet arról, hogy pár mutáns átszökött a határon és itt bújt el. Ez a helyzet nem kedvezet egy egyedülálló anyának. Ujjaival a füle mögé seperte szőke haját kék szemeivel türelmetlenül nézte nőgyógyásza ajtaját.

Világos kékpulcsit és fekete nadrágot viselt. Fekete szövet kabátja a mellette lévő széken pihent.

Egy ápolónő sietett el előtte és bement azon az ajtón, ami előtt ő is várt. A nő nem nézet rá, csak berontott egy mappával a kezében.

Liza kíváncsian felállt, és hallgatózni kezdett.

- Meg jött a vizsgálati eredmény – halott egy női hangot. – A gyerek is olyan…

- Milyen? – jött az orvos ingerült válasza.

- Mutáns…

Liza elsápadt. Tudják. El kell tűnnie. Magára kapta a kabátját, és eltűnt mire az orvos és a nővér kijöttek. De biztos volt benne, hogy fantomképe hamarosan a rendőrökhöz és a médiához kerül. Haza nem mert menni, kábán bolyongott az utcákon. Fogalma sem volt most hova mehetne. Talán vissza kéne mennie Seattleba, és megkeresni Logan Calet.

Egy rendőrautót látott befordulni a sarkon, és nem volt más választása behúzódott egy régi elhagyatott házba. Felrohant a verandára és belépett az ajtón, mielőtt a rendőrautóból megláthatták volna. Az ajtó egy tágas nappaliba nyílt, és Liza az ablakból figyelte, ahogy a rendőrök távolodnak.

Valaki megrántotta a kabátja ujját, és rémülten sikoltva fordult hátra.

Egy kisfiú nézett fel rá.

Liza kapkodta a levegőt, és a kezét a mellkasán nyugtatta, hogy megnyugodjon.

- Megijesztettél – suttogta.

A kisfiúnak rövidbarna haja és hatalmas barna szemi voltak.

- Mit akarsz itt?

- El kellett bújnom – guggolt le a kisfiúhoz. – Kérlek, ne szólj a szüleidnek – kérlelően nézett a kisfiúra.

- Nekem nincsenek szüleim – vont vállat a kisfiú.

Liza szíve összefacsarodott.

- Árva vagy? És itt laksz egyedül?

- Nem – rázta meg a fejét a gyerek. – Itt vannak a testvéreim is. Szóljak nekik? Ők nem fognak elárulni – bizonygatta.

Liza az ajkába harapott. Végül is más választása nem volt.

- Rendben szólj nekik – mosolygott ernyedten a gyerekre.

- Zero! Fixit! – kiabálta. – Találtam valakit!

A lépcsőn két lány jelent meg az egyik magas volt és vonásai erőteljesek, de nőiesek. Hosszú méz szőke haja volt és szürke szeme. A másik alacsonyabb volt nála és vörösesbarna hajú. Az egyik ajtón két fiú jött be.

- Ki ez? – lépet hozzájuk a soványabb fiú.

- Bujkál – mondta a kisfiú.

A szőke lány merően nézte Lizat, aztán felkiáltott.

- Maga terhes!

A többi gyerek is megbámulta. Liza kezdte kicsit kellemetlenül érezni magát. Mintha valami csoda lenne. Lenézett a gyerekre, aki megtalálta. Egy vonalkód volt a tarkóján.

- Ti is génmanipuláltak vagytok? – nézett a gyerekekre.

A göndör hajú mogorva arccal lépet elé.

- Gond van vele?

Liza nyelt egyet.

- A gyerekem is az.

A gyerekek meglepődve suttogtak egymásnak. Félre húzódtak, hogy megtárgyalják mit tegyenek Lizával.

- Nem dobhatjuk ki, terhes – mondta a barna hajú lány.

- Igaza van, nem lenne helyes – mondta az előbbi göndör hajú fiú.

- És állítólag a gyerek is génmanipulált – mondta a magas szőke lány.

A magas fiú válasza végre döntésre sarkalta őket.

- Ő sem akarná, hogy itt hagyjuk. Segítsünk neki, de figyeljük.

A kisfiú megint Liza elé lépet.

- Én Bugler vagyok – mutatott magára vigyorogva. – Ő Fixit – mutatott a vörösesbarna hajú lányra, aki rá mosolygott. – Ő Ralph – a szőke lány mosolygott.

- De ez egy fiú név – szólt közbe Liza meglepetten.

Ralph még szélesebben vigyorgott.

- Tudom, de én szeretem.

- Ő Zero és Bullet – mutatta be először a magas majd a göndör hajú fiút. – Mi a neved.

- Liza. Liza Williams.

Két héttel később.

Cindy egy pohár kávéval sétál oda Loganhez.

- Tessék, azt gondoltam szükséged van rá.

Logan fáradt karikás szemmel nézett fel rá. Éjszakába nyúlóan ült a gépe előtt, és próbált valamit megtalálni Maxről. De ez a feladat lehetetlennek bizonyult.

- Köszönöm – vette át a bögrét, és bele kortyolt. Fintorgott. – Ez szörnyű.

- Nem mondtam, hogy jó – mosolyodott el finoman Cindy.

Logan fanyarul mosolygott.

- Jutottál valamire? – ült le mellé Cindy.

- Semmi – dörzsölte meg az orrnyergét, a szemüvegét feltolva a homlokára. – Nagyon vigyáznak, hogy semmi ne szivárogjon ki a hollétükről.

- Akkor csak annyit tudunk, amit a 3-as csatorna lead.

- Őket pedig cenzúrázza a Bizotság - sóhajtott lemondóan Logan. – Egyetlen esélyünk van. Az pedig a tárgyalás.

- Remélem, hogy sikerül – sóhajtott szomorúan Cindy. Nagyon hiányzott neki a csajszi.

- Nagyon jó terv kell. Kin lesz mindenki. A szektor rendőrök, a nemzetőrség, az ügynökök.

- Az Ismerősöket ki ne hagyd. Biztos vagyok benne, hogy megpróbálják megöletni őket.

Logan megrázta a fejét.

- Nem, az Ismerősöknek érdeke, hogy eljussanak a tárgyalásra. Mckinly szenátor fogja vezetni a pert. Már meg van az eredmény.

- És White? Ha még él biztosan ellenünk vall – feltételezte Cindy.

- Nem tudja hol van a fia. Biztos vagyok benne, hogy hallgatni fog, és azt teszi, amit mondanak.

Cindy lemondóan sóhajtott.

- És van már terved?

Logan savanyúan elmosolyodott.

- Alakul. Kiokoskodtam, hogy Seatleben, hol lehet megtartani a tárgyalást. Öt megfelelő helyet találtam, és már meg is vannak a tervrajzok.

- Akkor több terved is van?

- Igen, megpróbálok előre gondolkodni.

A tárgyalás előestéjén.

Logan elégedetten mosolygott a tervek fölött.

- Út közben kapjuk el a kocsit, amikor viszik őket a tárgyalásra. Több utcán fogunk őrt állni.

- És ha nem sikerül? – vágott közbe Mole. – Ez az akció örültség.

- Sikerülni fog, mert sikerülnie kell – felelte ingerülten Logan.

- Nem fogjuk oda dobni magunkat a csőcseléknek egy majom kedvért.

Logan nem tudta kontrolálni a dühét. Meg kerülte az asztalt, hogy szembenézzen Molelal.

- Ne értem tegyétek akkor! Tegyétek meg Maxért! Ő hányszor kockáztatta az életét értetek?

Páran csendben sutyorogtak, ami gyanúsan úgy hangzott, sokszor.

- Mi veled vagyunk.

- Segítünk Maxnek.

- Megmentjük őket.

Hallatszott több felöl is.

- És te? – fordult Logan Molehoz.

Mole megrágcsálta szivarját.

- A francba is. Megyek. Valakinek katonaként kell gondolkoznia.

A tárgyalás napja.

Több csapat vonult ki, hogy elkaphassák a furgont mi előtt, oda érnek a tárgyalás második helyszínére. Logan a T.C.-ből irányította az eseményeket rádió kapcsolatban állva a többiekkel

Mole idegesen morgott bele a mikrofonba.

- Logan! Mi a szar van már?! Már egy órája itt kéne lenniük.

Ő és még pár génmanipulált egy üres lakásban bújtak meg, várva, hogy Maxék megérkeznek.

- Nem tudom – jött Logan ideges hangja a mikrofonon keresztül. – Valami történt. A szektor rendőrök mozgolódnak. A furgon! Valaki eltérítette a furgont!

- De ki?

- Nem tudom. Feltörtem a rendőrségi adást. Ők is csak annyit tudnak, hogy a furgon egyszerűen eltűnt. Mindenki vissza TC-be. Vigyázzatok magatokra – mondta Logan búcsúzóul.

- Na kösz – morogta Mole. – Hallották fiúk. Irány haza.

Mole csalódottnak érezte magát, be kellet ismernie, hogy Logan rendesen összehozta.

Logan újra és újra beletúrt a hajába, órákon keresztül ült a gépe előtt, hogy minden információ morzsát összeszedjen. Minden csapat arról számolt be, hogy nem láttak semmit, de felmerült a kérdés, ha nem ők voltak, akkor vajon ki?

Mindegy.

Max megint eltűnt, és semmi nyoma nem maradt. Talán most végleg elvesztette?

Letargiájából a számítógép egy hangos sípolása zavarta föl.

Úgy kapott utána, akár egy fuldokló, az utolsó deszka után. Egy jel volt. Végig futatta ujjait a konzolon, hogy rendesen be tudja fogni a jelet.

Egy videó adás volt.

A kép kásás és szellemképes volt, de így is lehetet látni mi folyik a képen.

Egy hatéves kisírt szemű kis fiú állt középen. A vállán egy zöldes-szürkés bőrű kéz pihent. A kéz tulajdonosának a többi részét egy koszos takaró takarta.

- Amos… - sustorogta. – Gyere elhoztam. Elhoztam őt is. Együtt boldogok leszünk. Ott ahol minden kezdődött.

Végig ez a más fél perces videó ismétlődött.

- Ray?

Liza ez alatt a párhét alatt nagyon megszerette ezeket a gyereket. Különösen Buglert. A kisfiú is nagyon szeretett vele lenni. Egyik éjszaka arra ébredt, hogy a kisfiú mellébújt. Karjával átkarolta a derekát és fejét a mellkasára hajtotta.

Gyengéden megsimogatta a kisfiú fejét, és átkarolta. Sóhajtva bámulta az öreg furgon tetejét. Soha nem gondolta, hogy ilyen hamar eljutnak Seatlebe. És azt sem, hogy ilyen könnyen. A gyereke csalhatatlan pontossággal kerülték el az ellen őrző pontokat. Kiválló katonáknak bizonyultak. Liza érezte, hogy már a gondolattól összeszorul a torka. Ki képes arra, hogy ártatlan gyereket használjon fel katonai célokra? Ők a szörnyek, és nem ezek az ártatlan gyerekek.

Bullet nyitotta ki a furgon hátsó ajtaját.

- Ébresztő – suttogta. – Meg van a bejárat – kamaszos arcán diadal ittas molyos terült szét - Én találtam meg. Gyertek szálljatok ki. Gyalog megyünk. Zero Majd beviszi a kocsit.

Liza óvatosan megrázta Buglert.

- Ébredj drágám. Mennünk kell.

Bugler álmosan dörzsölte meg a szemét.

- T.C.-ben vagyunk?

- Nem sokká. Csak egy kis séta – válaszolta meg neki Bullet.

Liza lassan feltápászkodott. Már öthónapos volt a magzata, és egyre nehezebben mozgott.

Bullet finoman megfogta a karját, ahogy kikászálódott, megtartva az egyensúlyát.

- Köszönöm – mosolygott a fiúra.

- Semmiség – ont vállat szerényen a fiú.

Bugler megfogta a kezét és kézen fogva indultak meg egy csatorna fedél felé.

Liza rémülten nézet a fedél körül álló emberekre. És volt köztük egy magas gyíkszerű fickó is. Robosztus alkata is elrettentő volt, de a marcona kifejezés az arcán, és a hanyagul a vállán nyugtatott sodgun egyenesen ijesztővé tette a számára.

- A csimpánz nem jöhet – jelentette ki ellentmondásul nem tűrően.

- Ugyan Mole! – szólt rá egy sovány jóképű fiú. Kicsit idősebb lehetett a gyerekeknél. – Terhes, nem dobhatjuk ki!

- Dell – kezdte lassan Mole. – Ő egy csimpánz. Semmi közünk hozzá.

A fiú higgadt maradt.

- Terhes. Ha kidobjuk, mi sem leszünk jobbak, mint akik üldöznek minket.

- Értek a babákhoz.

Dell és Mole csodálkozva néztek Lizára.

Liza erőt merítet abból, hogy Bugler biztatóan megszorította a kezét.

- Gondolom legjobb katonává nevelték magát, de nem hiszem, hogy ért a pelenka cseréhez. Vagy a szoptatáshoz. Én értek hozzá, és ahhoz is, hogy mit kell csinálni egy terhesnővel.

Mole és Dell összenézett.

- Végül is – simított végig tarfején Mole.

- Van pár terhes asszonyunk – mosolygott rá Dell. – Gyerünk jöjjön – nyújtotta Liza felé a kezét. – Segítünk.

Liza elfogadta a kezét, és végre elkezdte biztonságban érezni magát.

Egy héttel később.

Logan reményvesztetten ment be TC-ben elhelyezett bázisukra, ahol nem várt dolgok fogadták. A szoba nagy volt és a legnagyobb részét monitorok és számítógépek fedték. Innét üzemeltette a Szempár híradót. És még pár ócska szék foglalt a helyet Logan pár személyes holmija mellett.

- Szia Logan, örülök, hogy látlak – Max kedvesen mosolygott rá. Szinte vibrált a lány egész teste. Közelebb lépett Loganhez, aki alig bírta visszatartani magát, hogy magához szorítsa.

- Hurrá, ezek enyelegni fognak – morogta Ames.

- De mi… de hogy? – Logan alig talált szavakat.

- Majd mindent elmesélek neked – mosolygott tovább Max. Igyekezett nem észre venni Ames előbbi gúnyos megjegyzését. - De előtte bemutatom neked Sandemant…

8