- Melyik árvaházban élsz? Szükségem van erre az információra, tehát jobb, ha gyorsan elárulod. Utána hagylak enni.
Letette a kanalát, pergament és ceruzát kotort elő. Lefirkantott valamit, a markomba csúsztatta a cetlit, aztán folytatta az evést. Ez gyorsan ment, igazán.
London
Church Street 129.
Rövid, de hasznos. Fontos. Új gondolatokat ébresztett bennem.
- Valaki elment érted, ugye? Kizárt, hogy egy ilyen... ehm... zsúfolt helyre baglyot küldjenek. Túl feltűnő lenne, a lebukást kockáztatná.
- Naná, hogy eljött valaki – mormolta dühösen, és indulatainak csillapítására ráharapott a kanalára. Észbe kaptam. A végén még gyomorfekélyt okozok neki...
Doris Glasson furcsálkodó pillantást vetett a szemmel láthatólag magában beszélő Mayvere. Bűnbánóan pislogtam. Ami sok, az tőlem is sok.
- Rendben, bocs, ezúttal komolyan. Erre később is ráérünk, a cím volt a fontos. Sajnálom.
- Mindegy, így is eléggé bolondnak tartanak.
Nem akartam együtt érzőn ránézni, mert azon úgyis csak felhúzta volna magát. Viszonylag normálisan viselkedett velem szemben, ahhoz képest, hogy megint „zaklattam". Jól tűrte, jobban, mint vártam. Kár lett volna elrontani.
- Church Street... Van ott valami templom, nem?
- Remekül kitaláltad a fantáziadús névből – gúnyosan mondta, de kevésbé gúnyosan, mint szokta. Nahát. – Néha elcipeltek minket oda. Megjegyzem, a ritka alkalmak egyikén sem említették, hogy az angyalok leszállingóznának a Földre.
- Nekem is újdonságot jelentett.
Addig embert még nem láttam megvetően rágni a krumplit. Kedvenc (valóban?) és egyetlen (ez biztos) védencem azonban ezzel is megismertetett.
- Nagyon kimerített a tanítás?
- Meglehetősen. Figyelj! – Letette a villát, és rám nézett. Kivételesen nem utálkozva. Tényleg pocsék napja lehetett. Egy rossz nap még kötekedőbbé tesz egy olyan személyt, mint M.F. Resentful. Ám egy igazán durva nap után már az undokoskodáshoz is túl kedvetlen. – Nem igaz, hogy Piton kivételez a mardekárosokkal. Kínkeservvel megszereztem a K-t bájitaltanból, nem tudom, hogyan. Nem tudom, miért. Még egyszer biztos nem lennék rá képes. A lényeg, hogy az egyszer volt, most meg úgy dolgozom, mint egy üresfejű elsős. A megaláztatástól még az sem ment meg, hogy melyik házba tartozom. Még az sem.
Meglepődve pislogtam. Szavai nem indulatosan, nem haragosan kifakadva, hanem szinte száraz tényként hagyták el a száját. Nem értettem, miért. Rajtam következmények nélkül (khm... nélkül?) kidühönghetné magát. Mégse nem tette. Hanem mondta. Úgy, hogy az már szinte mesélésnek hatott.
- Értem. Egy utolsó kérdés, aztán békén hagylak. Ígérem.
- Jöhet.
- Kölcsönadnád az egyik pólódat?
- Micsoda?
- Odaadnád az egyik pólódat?
- Persze.
- Micsoda?
- Nem azért mondom, de örülök, hogy végre változtatsz. Ez a virágos ing kész maskara. Tiszta Hawaii... Vidd azt, amelyik csak tetszik! Kivéve a méregzöldet, ez a kedvencem.
- Oh... hát akkor... köszi.
Nem először szólta le az ingemet (ami tényleg nem a legválasztékosabb ízlésről tanúskodott, de én azért szerettem, hangulatot adott). Inkább a könnyű beleegyezés döbbentett meg, nem a negatív kritika. Ha ilyen egyszerűen belement, őszintén borzalmasnak találhatta.

-

Nem tudhattam, hogy sikerül-e. Három lépésnél hosszabb távon még sose próbáltam. Mivel azonban semmi sem létezik kockázat nélkül, belevágtam. Sokáig bámulhattam az esőfüggönyt, és mikor már kezdtem komolyan aggódni, végre eltűnt. A kettő (az aggódás és az eltűnés) valószínűleg nem hatott egymásra, még véletlenül se függtem össze, csupán én bírtam tovább – vagy rövidebb ideig. Mindenesetre egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott állok egy néptelen londoni utcán, egyik kezemben a cím, másikban egy papírzacskó (íróeszköz és pergamen mellett ilyet is beszereztem), előttem egy lehangoló épület, rajtam új (számomra), sötétkék póló. Bennem pedig némi megnyugvás.
Futólag szemügyre vettem az utcát. Kissé elverő, de leginkább unalmas darab. És szürke. Kivéve azt a pici, hófehérre meszelt templomot, amiről a nevét kapta (vélhetően). Szemernyit sem csodálkoztam, hogy nem vitték el túl sokszor az árvaházi gyerekeket „áhítani". Be se fértek volna. Véleményem szerint a gyülekezet leglelkesebb, leghívőbb magja is szorongott odabent. Egy-egy karácsonyi mise esetén a pap valószínűleg a tetőre szorult.
Szóval lélegzetelállítóan aprócska volt.
Engem azonban az átlagos méretű épület az orrom előtt sokkal jobban érdekelt. Semmi díszítés, szinte nyomasztóan szürke, az ablakok koszosak... A levegőben háromnapos mosogatólé szaga terjengett. Így rögtön érthető lett, honnan tanulja Mayve a fintorait. Utánozhatatlan. (A bűz és az arcjáték egyaránt.)
Mióta Mayve?
Amióta megpillantottam az úgynevezett otthonát. (Csak tudnám, ki nevezi úgy, mert ő nem, az biztos.) Amióta kiderült, hogy Piton mardekárosokat is képes szekírozni. A védencemet. Engem sért ezzel. Na, nem mintha ez meghatná vagy érdekelné...
Amióta rájöttem, hogy az is ember, akin nem látszik.
A kapun kacagva bejutottam. Nem mintha nagyon vidám kedvemben lettem volna. Hát nem. Az egész hely nyomasztóan hatott rám. A sivár udvaron derűsen szaladgáló kisgyerekek látványa sem dobott fel. Főleg, hogy hirtelen támadt beleérző képességemmel sehol sem láttam a derűt.
Ha az ember az érme egyik oldalát már ismeri, meg kell nézze a másikat is. Akkor sem szabad meghátrálni, ha úgy véli, eleget látott. Téved. Felesleges remélni, találgatni, a legjobb nem bízni az eszünkben, és személyesen megnézni. Egy rettenetesen lelombozó árvaház láttán a többség inkább átmenne az utca túloldalára, csak ne kelljen a közelébe kerülnie. Minden lelkierőre szükség van a belépéshez, akkor is, ha az ember pusztán lélekből áll.
És rengeteg szülőnek ez az egyetlen megoldás arra, hogy a gyermekét életben tudja.
Ilyen életben...
Én nem azt mondom, hogy minden árva gyerekre lenéző-sajnálkozó szánalommal kell nézni. Nem. Csak azt, hogy látva a gondozatlan, fertelmes helyet, nehezemre esett utálnom Mayvet. Annyira, amennyire kiállhatatlan, elutasító viselkedésével bőven rászolgált volna.
Sietve megkerestem az igazgatói irodát, ahol a számomra érdekes aktákat sejtettem. Az ajtókkal persze nem vacakoltam (egy falaptól nem kellett tartanom; centikről volt szó, nem mérföldekről). Kivéve az utolsóval. Beletörhettem volna valamit a zárba, nehogy megzavarjanak. Engem nem vesznek észre, de az elmozdított, nyitott iratot annál inkább. Kár a védencemre terelni a figyelmet. Viszont a zárcsere pénzbe kerül és stresszbe. Az egész kóceráj nem látszott gazdagnak, tehát nem lett volna bölcs dolog fontokkal megvágni.
Végül kompromisszumot kötöttem magammal. Egy seprűt támasztottam a kilincs és az íróasztal közé. Áldottam, hogy befelé nyílik az ajtó, különben az egész csíny nem ért volna egy knútot se. Jóféle diáktréfa volt, sajnos azonban nem emlékeztem rá, honnan merítettem az ötletet. Vagyis megint felejtettem. Azzal nyugtattam magam, hogy elég a védencem emlékeivel törődni.
Emlékek és múlt.
Raven... Reiseller... Rent... Resentful... Megtaláltam. Vékony mappa akadt a kezembe, elkeserítően vékony. Könnyűnek ígérkezett lemásolni, persze, de kevés információval kecsegtetett. Talán nyilván sem tartják az anyja nevét. Vagy az apjáét. Talán csak lerakták a küszöbre. Talán. Talán...
Már megint!
Név: Mayve Fawn Resentful
Felvétel időpontja: 1981. augusztus 20.
Számoltam, még a jegyzetemet is megnéztem. Közel félévesen adták be. Tehát nem ott született, az anyja nem halt bele a szülésbe... Csak ott hagyta.
Ne ítélkezz!
A sablonosabb adatokat átugrottam, „úgyis lemásolom" alapon. Nevet kerestem, egyetlen nevet.
Anyja neve: Mary Anne Derail
Ritka és értékes információ.
A két vezetéknév különböző. Az apa nem vette el az anyát, vagy az anya nem ment hozzá. Elváltak, szakítottak... Bármi is történt, valakinek nagyon nem stimmelt a neve.
Derail...
Címet kerestem hozzá. Azt is találtam. Minden ott feküdt az orrom előtt, és valami mégsem klappolt.
A csatolásból aztán kiderült, mi nem tetszett.
Az anyánál blabla halálos kórt diagnosztizáltak blabla nincs senkije blabla beadja gyermekét. Arra kéri az árvaházat, hogy soha semmit ne áruljanak el róla a lányának. A nevét se. Ő megbízott az intézményben, adatokkal szolgált, de csak az igazgatónak.
Körülbelül ennyit sikerült leszűrnöm belőle. Az anya vakon megbízott néhány idegenben, de a lányának semmit sem akart az orrára kötni. A dolgok egyre jobban bűzlöttek, és már nem csak a mosogatólétől. A mese olyan átlátszó volt, hogy ha nincs a végén a különös kérés, simán beveszi bárki.
Persze, lehetett Ms Derail életében valami probléma... amolyan...
Szóval nem elég, hogy haldoklott, de idegbeteg is volt?
Míg az aktát másoltam, gondolkoztam. Bár nem láttam alapját, kezdett bennem egy sejtés megfogalmazódni. Igen, az volt. Ízig-vérig megérzés. Hiába tapasztaltam, hogy nem jó erre építeni, egyre valódibbnak tetszett. Egyre hihetőbbnek. Makacsul megragadt az elmémben, befészkelte magát a fejembe.
Számomra nagyon is valószínűnek tűnt, hogy a titokzatos Mary Anne Derail boszorkány volt.