Thordart nem látták egészen addig, amíg Hermod, az istenek hírnöke vissza nem tért Asgardba, karjában egy ernyedt testtel. Tino, Berwald és Sigurdur sajnos egészében láthatták a barátjuk visszatértét. Tino egyáltalán nem örült, hogy a halott barátját látja ilyen közelségből. Arcán soha nem látott sápadtság uralkodott, inkább volt szürkés, mint fehér. Egyik lába rendellenes szögben lógott az isten karjában, és bár a szemei csukva voltak, csak a szája volt résnyire nyitva, Tinót kirázta a hideg. Einar miért nem néz rájuk? Miért nem áll lábra és öleli körbe gyógyító zöld derengés? Miért nem rántja magához Thordart és miért nem feddi meg a kisöccsét?
Hermod isten egy üres csarnokba vitte a testét, ahol Idun és Frigg megtisztították és új ruhákba öltöztették, addig senkit sem engedtek be a félhomályos terembe. Tino odakint várt, és el akart ájulni. Túl sok volt ez neki. Nem akarta végignézni a hajnalban tartandó temetést, nem, úgy érezte nem lenne rá képes. Einar a barátja volt és a tanára, ötük közül a legmegfontoltabb és legtiszteletreméltóbb. Berwald végig mellette volt és a karját dörzsölgette, mintha ezzel életkedvet tudott volna belemasszírozni. Tino tudta, hogyha magának Berwald is szomorú, nem képes őt felvidítani. Einar közelebb állt Berwaldhoz, mint hozzá. Régi játszótársa és legjobb barátja volt, a szemében talán pótolhatatlan kincsként tűnt tova. Tino elképzelni sem tudta, hogy Berwald mennyire szeretheti őt, viszont Thordar kiborulásából ítélve ő sem lenne sokkal higgadtabb. Vagy éppen csendesen sírdogálna, ha Tino hagyná végleg ott őt… Tino nem tudta melyik verzió állna fent, de nem is akarta megtudni. Nem akarta Berwaldot elveszettnek és végtelenül bánatosnak látni, ezért is tett ígéretet neki, hogy mellette marad.
Idun és Frigg kiléptek a csarnokból és biccentettek nekik. Sigurdur lehajtott fejjel, meggörnyedt háttal botorkált be a bátyjához.
- Odin tisztességes temetést fog rendezni neki. – mondta Frigg – Mindannyian mélységesen sajnáljuk a történteket.
Idun megerősítésként bólintott, Tino kerülte a tekintetüket. Nem akart senkivel sem kapcsolatot teremteni, ha az nem egy volt közülük, az öt kalandor közül. Az istennők magukra hagyták őket, Tino Berwald karjába kapaszkodva ment be a szürke kövekből álló csarnokba. Fény nem igazán jött le hozzájuk, félhomály uralkodott odabent, ám tisztán láthatták, hogy Einar egy kőemelvényen fekszik, haját kifésülték és haja a csukott szemeibe hullt. Új könnyű páncélt adtak rá, mellkasán összetett kezeiben egy kardot fogott.
Túl nagy volt a csend. Sigurdur letérdelt mellé és megtámaszkodott a feje mellett, Tino és Berwald kissé távolabb álltak és borultak néma gyászukba. Sigurdur mélyet sóhajtott, aztán halkan dúdolni kezdett:
- Túl a legnagyobb hegyeken és a felkelő napon is… egy sólyom száll magányosan az égen… hallom kiáltását, magányos sikoltás ez, elvesztette társát, lelke ürességbe hullott…
Sigurdur hangja elcsuklott és fejét a karjára hajtotta.
- Mégis mit tettél, bátyám? – suttogta, hangján hallatszott, hogy a könnyeivel küszködik – Miért mentél el szó nélkül? Szívtelennek tűnsz sokszor, és most is, mert így hagytál itt minket, de mindig tudtuk, hogy valahol van elrejtve szív benned is…
Újból elhallgatott és a beálló csendet egy új hang törte meg, folytatta Sigurdur dalát:
- Senki nem tudhatja, mi van a szívemben, senki sem, soha, mit érzek…
Tino felemelte a fejét és egy pillanatra találkozott a tekintete az árnyak közül kilépő Thordaréval. A szeme megvillant és mérhetetlen szomorúságot árasztott, de gyorsan elkapta a tekintetét és hajdani szeretőjének testére nézett, ahogy közeledett felé.
- Senki sem jön erre, hogy felmelegítse a sólyom belsőjét – énekelte Berwald, mellette Tino megdermedt – pedig tegnap még mellette járt valaki, aki szerette, hová tűnt hát ő?
- A hideg üresség lassan elemészti, mert nem tudja senki, mi zajlik a szívében. – folytatta Sigurdur.
- Egyedül szárnyal tovább, remélve, valaki egyszer megérti magányát. – fejezte be Thordar, ahogy a szeretője mellé ért. Térdre zuhant, és már inkább tűnt elveszettnek és magányosnak, akár a sólyom a dalban, mint dühösnek – Egy akkora dög vagy, tengerem fénye… - motyogta.
Tino érezte, hogy Berwald a vállára hajtja a fejét és megrázkódik. Hamarosan a válla átnedvesedett, ő pedig hátranyúlt és megsimogatta Berwald szőke haját. Nem mondott semmit, nem volt szükségük szavakra, Tino amúgy sem akarta megvigasztalni, csak éreztetni akarta, hogy ott van. Berwald külsőre egy ijesztő sorozatgyilkosnak tűnt, csak aki ismerte, az tudta, hogy voltaképpen gyengéd lélek, csak nem igazán tudja mindig kifejezni magát.
Thordar szomorúan játszott Einar emelvényen szétterülő szőke fürtjeivel, mintha a szerelme csak aludna. Végigsimított a kezén is, aztán az arcára meredt sokáig, mintha egy soha meg nem jelent mosoly jeleit próbálta volna felidézni, vagy a vonásait akarta mélyen az eszébe vésni az utolsó éjszakájukon. Amint a nap első sugarai megjelennek, Einart egy csónakba rakják és vízre engedik, majd egy tüzes nyíllal felgyújtják. Ez azért volt, hogy a lelke Valhallába kerüljön, a harcosok közé, bár egyikük sem hitte igazán, hogy Hél Birodalmából, az alvilágból, ahova az ágyban meghaltak, gyilkosok, tolvajok és esküszegők otthonából felengedik Odin csarnokába.
Abban mind egyetértettek, hogy ezt az éjszakát a sötétségnek, ürességnek és a fájdalomnak szentelik. Bár csendben voltak, nem kellettek szavak a néma egyetértésekhez. Thordar arcáról leolvasható volt minden: visszaemlékezett minden együtt töltött percre, minden csókra, minden érintésre, a szemében üres tűz égett, ami egyszerre lehetett a szomorúságé és a dühé is. Sigurdur a nagy játékokat és veszekedéseket idézte fel, bár az ő arcát csak Thordar láthatta. A férfi természetesen nem rá figyelt. Berwald egy ideig csendben zokogott, aztán leült a kőemelvény lábához és némán meredt maga elé.
Tino egyedül maradt a félhomályban, belsőjét egyszerre mardosta az üresség és a magány, és igazán nem értette, hogy lehet Thordarnak még ennél is fájdalmasabb. A könnyeit már rég elsírta, csak meredt a holttestre, és a viking barátaira. Egy idő után összerogyott és a földön ülve folytatta ezt a tevékenységét.
Időközben egyre sötétedett odakint, feketeség kezdte belepni a csarnokot, ahogy a szívüket is egyre jobban sötétségbe taszította valami. Tino azzal biztatta magát, hogy csak az első éjszaka ilyen rossz, idővel könnyebb lesz… hogyne…
Aztán a sötétséget gyengéd félhomály váltotta fel, ami csak félig rejthette el érzéseiket egymás elől. Az arcuk megkövült, ugyanolyan kifejezéstelenül néztek Einarra, ahogy ő nézte volna őket a halott szemeivel. Néma kábulatukból csak az istenek érkezése szakította ki őket. A félkarú Tyr isten és Loki érkeztek a csarnokba, mire mind az öten felálltak. Egyikük sem akarta igazán elhagyni Einar oldalát, de muszáj volt, Einarnak a hajóba kellett feküdnie.
Loki mágiával felemelte a testét és kilebegtette a nyitott tetőn keresztül. A vikingek csendben követték az ugyanúgy szótlan isteneket a tengerpartra, ahol már Asgard népe várt rájuk, istenek és istennők, még maga Odin is, a parton pedig egy csónak, szalmával és ruhaanyagokkal borítva, benne Einar holttestével.
Egy isten a vízbe akarta lökni a hajót, de Thordar megállította és még utoljára letérdelt a szeretője mellé.
- Hé, tengerem fénye – kezdte halkan – remélem tudod, hogy szeretlek. Örökké szeretni foglak, mert te voltál az, akiért nap, mint nap nevettem, akiért harcolhattam, aki értelmet adott a cselekedeteimnek… - a hangja remegni kezdett, így csak megsimította az arcát – Jó utat.
Felállt, és most már hagyta, hogy belökjék Einart a vízbe és a tenger tovasodorja. Az egyik isten felhúzta az íját és egy tüzes nyílvesszőt lőtt ki, ami eltalálta a kicsi csónakot. Csakhamar lángolni kezdett a vízen, Thordar pedig ezzel egyetemben rogyott térdre és folytak le az arcán a könnyek. Végül a földbe csapott és fájdalmasan felüvöltött.
Tino nem nézett rá. Már csak a hangjából érezte a fájdalmát. Tekintetét a csónakra szegezte, ami az előbb még oly nagy lánggal égett, most viszont egyre kisebbnek tűnt, és a fénye is lassan elenyészett a felkelő nap fényében. A dobok szóltak, és néhányan dalokat énekeltek, amiket ugyan nem értett, de úgy gondolta ezzel segítik az útját Helheimbe, az alvilágba.
Átnézett Sigurdurra, aki úgy állt a parton, akár egy kőszikla. Karjait összefonta maga előtt és a távolba bámult. Kissé felé döntötte a fejét és olyan halkan kezdett beszélni, hogy rajtuk kívül senki ne hallja:
- Talán gyors ezt így felhozni… de Einar nem vetette volna le magát sehonnan. Nem önhibájából, figyelmetlenségből halt meg, hanem meggyilkolták.
Tino megdermedt és elhűlve nézett Sigurdurra. Ugyan nem nézett rá, de a tekintete komoly volt.
- Valaki bűnös itt Asgardban. Van ötleted, ki lehet?
Tino a fejét rázta. Nem jutott eszébe senki és semmi. Mégis kinek lehetett indoka megölni egy egyszerű midgardi embert?
- Értem. Ezt Thordar előtt még ne említsd. – suttogta Sigurdur – Bár amilyen komoly mostanában, előbb-utóbb rájön magától is. Vagy már rá is jött, nem idióta.
- Ezt mikor gondoltad ki? – kérdezte fojtott hangon Tino.
- Az éj sötét. – válaszolta Sigurdur.
Tino dermedten figyelte a csónak megmaradt égő darabjait, amik elmerültek a tenger hullámai között. Sokáig csak álltak, egészen addig, amíg fel nem jött a nap. A dobok hangja elhalt és az énekek is megszűntek, csak a víz hangja törte meg a csendet.
Az istenek lassan oszladozni kezdtek, visszatértek csarnokaikba és mindennapi teendőikhez, csak a négy midgardi ember maradt a parton és nézték a horizontot.
Thordar felemelte a fejét és kifejezéstelen szemekkel meredt arra a pontra, ahol Einar eltűnt. Gyorsan változtak a reakciói: tegnap még dühös volt, éjszaka szomorú, reggel csendes. Berwald előrelépett és a vállára tette a kezét. Thordar felnézett rá, a legmagányosabb, ugyanakkor legelszántabb szemekkel, amilyeneket Tino még soha nem látott.
- Miért érzek olyan késztetést, hogy beússzak érte, és visszahozzam? – kérdezte.
- Mert reménykedsz, hogyha a partra értek, feltámad. – felelte Berwald.
Thordar újra a tengerre nézett.
- Einar erős volt, nem… nem hagyhatott csak így itt. Megtalálom, aki ezt tette vele. – a második mondatot már nyers düh fűtötte, és ezekkel a szavakkal állt fel.
Tino meglepve nézett rá, aztán a rezzenéstelen arcú Sigurdurra. Tehát tényleg ő is végiggondolta ezt, hogy lehet, hogy egyedül benne nem merült fel a gyilkosság gondolata? Ha valaki megölte őt, mégis mi oka lett volna rá? Egy egyszerű földi halandó volt…
Thordar feléjük fordult és komolyan végignézett az arcukon.
- Segítetek megtalálni?
- Természetesen. Bűnhődnie kell annak, aki ezt tette a bátyámmal. – bólintott Sigurdur, szemében a harag tüze égett.
Berwald is egyetértve biccentett, megszorította Thordar vállát. Tino bizonytalanul nézett Thordarrra. Nagy harcosok voltak, az igaz, és az útjukon ő is tanult néhány dolgot, de akkor is, istenek között voltak, nagyobb volt a hatalmuk és erejük, ha pedig isten végzett Einarral, semmi esélyük sincs… szíve szerint hagyta volna az egészet, csak csendesen sírdogálni tovább.
Thordar előrelépett és megragadta a vállait. Megrázta.
- Mi van veled, Tino? Te talán nem szeretted Einart?!
- De igen, csak… - Tino elhallgatott. Kerülte Thordar tekintetét, viszont az annál inkább rázta, és valamiért Berwald sem avatkozott most közbe. A szokottnál is ijesztőbb volt, ahogy Tinóra meredt – tényleg az istenek között kell keresgélnünk?
- Talán nem hiszed el, hogy vannak rossz istenek is? – kérdezte villogó szemekkel Thordar, aztán hirtelen elengedte őt – Megbűvölték. Tinót valaki megbűvölte!
Tino összeráncolta a homlokát és értetlenül meredt rá, de Berwald már előtte termett és félénken nézett fel a magasabb férfire.
- Tino, mondd el melyik istenekkel beszéltél!
- De… - kezdte Tino – ezt meg miből gondoljátok?
- Valaki azt a tudatot keltette benne, hogy nem kell senkire sem gyanakodnia! – gyúlt világosság Sigurdur fejében is.
- Találkoztunk Odinnal. Heimdallal, Idunnal, Friggel, Tyrrel, igazából mindenkivel találkoztunk, a fenébe is… - szorította ökölbe a kezét Thordar – Ki volt az a kígyó, aki megbűvölte?!
Kígyó. Zöld. Zöld szemek, amik baljósan csillognak.
- A… ő… - nyögte ki Tino, a nyelve összegabalyodott és nem tudta kimondani a nevét.
- Ki volt az? – lökte el Berwaldot Thordar és újra megrázta a vállát.
- Nárfi és Váli… amikor játszottunk…
- Loki fiai? Még csak varázsolni sem tudnak!
- Nem, nem ők…
- Akkor ki? Mondd már a nevét! – kiáltotta Thordar.
Tino hallgatott. Nem tudta kimondani a nevét, a varázslatnak lehetett köze hozzá.
- Nem tudom elmondani…
Berwald eltűnődve vizsgálta a kis szőke kétségbeesett arcát.
- Loki?
Tino ránézett és finoman biccentett. Thordar elengedte és idegesen a hajába túrt.
- Loki, mi? Tudhattuk volna… az a bajkeverő... Tino, te megbíztál benne annyira, hogy a közeledbe engedd?!
- Nem tudhatta, mikre képes Loki. – jegyezte meg Sigurdur – Nem ismeri a róla szóló történeteket.
- El akarta altatni a gyanúnkat… de mivel mi ismertük, csak Tino jöhetett szóba… -morogta Thordar – Loki kemény dió, de ki fogom belőle szorítani a lelket is.
Thordar elindult a város felé és köpenyét kissé felemelte. Az övére csatolva ott lógott Motet, amit eredetileg Einarral együtt a csónakba kellett volna tenni.
- Elloptad a bátyám fegyverét! – kiáltotta Sigurdur.
- Csak hogy ezzel ölhessem meg Lokit.
- Nem tudod megölni. – csóválta a fejét Berwald – De abban segíthetünk, hogy megtudjuk az igazságot.
Tino, most, hogy tudatában volt Loki bűvöletének, ő is legalább annyira haragudott az istenre, mint a többiek. Követte Berwaldot és Sigurdurt, remélve, hogy választ kaphatnak a miértjeikre. Thordar volt köztük a legelszántabb. A fájdalom még mindig emésztette és őszintén szólva nem tudta, mihez fog kezdeni, amint végez Lokival. Einar nélkül… minden szürkének tűnt, nem volt a világban Einar szemének kékje, sem hajának szőke színe. Nem volt ott mellette az a csendes, kifejezéstelen brutalitás, Einar személyisége, ami azért mindig törődött vele, és nem volt a hangja sem, ami csak párszor énekelt neki, de akkor Thordar a mennyben érezte magát. Viszont most még csak a pokolban sem volt, hanem egy sokkal rosszabb helyen, Einar nélkül, az ürességben.