Nem csak Granger
written by FerPotter
translated by Eskies
Összefoglaló: A leginkább várt konfrontáció...
Köszönöm Maczynak, és különösen Nimbusznak, aki sokkal-sokkal fontosabb elfoglaltságai ellenére is átnézi...
14. Szembenézés
Hermione erõsen kapaszkodott az ajtógombba, s halálra váltan meredt a dühös férfira.
- Mit mûveltél? – morogta Piton fenyegetõen.
Ebben a pillanatban Hermione megértette, hogy most nem a roxforti bájitalmester áll elõtte. Ez a férfi az ajtajában a gyermeke apja. Tudja. Megrémítette a felismerés, hirtelen levegõt is alig kapott. Nyugtalanul nézett az õt fürkészõ, összehúzott fekete szempárba.
Piton befelé nyomult a lakásba, az ajtó becsukódott mögötte. Le sem vette a szemét az ijedten hátráló nõrõl. – Mit tettél? – sziszegte, és táguló orrlyukai világosan mutatták alig leplezett indulatát. Hermione hátrált, bár tudta, hiábavaló menekülnie. Végül sarokba szorította a dühöngõ férfi. Elkapta a karját, gorombán megszorította, és megrázta.
– Miért tetted ezt velem?
- Ne csináld ezt! – zihálta Hermione. – Fáj!
Piton merõn bámult a nõre, nehezen lélegzett, és nem engedte el a karját. Hermione állta a tekintetét.
A férfi durván ellökte magától. Elfordult, de követelte a választ.
- Felelj!
Hermione maga köré fonta a karját, dörzsölgetve próbálta enyhíteni a szorítás okozta égõ fájdalmat. Mit csináljak? Hogy magyarázzam meg? – töprengett, a dühös férfi hátát bámulva. Ijedten rezzent össze, mikor Piton hirtelen megfordult.
- Utoljára kérdezlek, Granger. Miért? – A szeme villámokat szórt összehúzott szemöldöke alatt.
Hermione mély levegõt vett.
– Semmit sem tettem veled – válaszolta kis habozás után. Vigyázott, mit beszél, nem tudta, vajon mennyit tud a férfi. A gyomra összeugrott, érezte, hogy eljött az igazság pillanata.
- Nincs türelmem az ilyen játékokhoz! – dörögte Piton. - Mondd meg, de azonnal!
Hermione behunyta a szemét, és lehajtotta a fejét.
– Perselus, én… - kezdte.
- Hogy tehetted ezt meg velem? – kérdezte újra Piton nem hagyva idõt a nõnek arra, hogy összeszedje a gondolatait. – Hogy tarthattad meg? – Az arca eltorzult az undortól.
– Egy ilyen…
- Nem tehettem mást – mondta egyszerûen Hermione.
- Nem igaz. Épp te tehettél volna valamit – vágott vissza a férfi. – Merthogy engem meg se kérdeztél!
- És mit feleltél volna? – kérdezte Hermione. Felemelte a fejét, hogy szembenézzen a fekete szempárral. – Beleegyeztél volna, hogy megtartsam?
- Természetesen nem! – kiáltotta Piton hevesen.
- Akkor tudod, hogy miért nem szóltam – bólintott Hermione.
A férfi nem vette le róla a szemét. – Miért? – kérdezte.
- Mert akartam õt! – kiáltotta Hermione, és kemény tekintettel nézett a férfira, mert szerette volna, ha az megérzi: igazat mond. – Szükségem volt rá – tette hozzá csendesen, és remélte, hogy megértésre talál.
A férfi hitetlenkedve rázta a fejét. – Hogy akarhattad? Hogy lehetett szükséged egy… - Újra eltorzult az arca. – …egy erõszakból született gyerekre?
- Nathan nem az! – tiltakozott Hermione.
- Ugyan kérlek! Én is ott voltam! Nem emlékszel? Én erõszakoltalak meg! – ordította Piton sötét indulattal.
Hermione állta a pillantását. – Te nem tettél ilyet, Perselus.
- Tudom, mit tettem – mondta Piton mély önutálattal.
- Akkor tudod, hogy megmentettél akkor éjjel.
- De sajnos azt is megtettem.
Hermione hitetlenkedve kapkodta a levegõt.
– Mit akarsz tõlem hallani? Hogy gyûlöllek? És gyûlölöm a saját gyerekem? Ez nem igaz! – kiáltotta szenvedélyesen.
- Tönkretetted az életed, amelyet én megmentettem, csak mert úgy döntöttél, hogy megtartod ezt a gyereket. Nézz magadra! – Megvetéssel pillantott végig a nõn. – Bármi lehettél volna, ami csak akarsz, akár mágiaügyi miniszter is! De nézd csak meg, mi lett belõled! Egy szánalmas mugli tanár, aki elfordult a varázslóvilágtól, pedig mennyire oda akartál tartozni!
- Nem tudod, mit beszélsz! – rázta a fejét tagadóan Hermione.
- És mindezt egy gyerekért, amelyet nem volt jogod megtartani anélkül, hogy szóltál volna róla! – folytatta Piton, figyelembe se véve Hermione közbeszólását. – Soha nem akartam utódot, nem érdekelnek a gyerekek. És akkor te most azzal jössz, hogy akartad, sõt szükséged volt rá? Minek? Hogy emlékeztessen arra az éjszakára, amikor eldöntöttem, hogy „megmentelek"?
- Nathan nem azért van, hogy emlékeztessen! – kiáltotta Hermione.
- Akkor miért tartottad meg, ha nem azért?
- Mert szükségem volt rá! – kiáltott Hermione. – Képtelen vagy megérteni? Nathan a legjobb dolog, ami valaha történt velem! Õ a fiam!
- Nem csak a tiéd – kiabált vissza a férfi.
Zihálva nézték egymást a nagy kitörés után.
- Mit mondtál neki? – kérdezte immár nyugodtabban Hermione, megtörve a kényelmetlen csöndet. A férfi nem válaszolt. Hermionéban felszûkölt az aggodalom. Nathan tudja? Elmondta neki? Mit mondott? – A gondolatai száguldottak, rémülete nõttön nõtt.
- Perselus, mit mondtál Nathannak? – kérdezte éles hangon. Piton nem felelt, elfordult, az ajtó felé indult.
- Perselus! – indult utána Hermione.
A férfi megfordult, rávetette éjfekete pillantását, de nem válaszolt. Nézték egymást egy kis ideig, aztán a férfi egy éles pukkanás kíséretében dehoppanált.
Hogy mehetett el így? – gondolta Hermione kétségbeesetten. És mit fog most csinálni? – Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Nem várta, hogy ez legyen a beszélgetés vége.
Hogy még mindig dühös rá, õ meg nem tudja, mit tud Nathan, és mik Perselus szándékai. Elfojtotta a zokogását, próbálta visszanyerni az önuralmát.
Ez a konok szörnyeteg! – szidta magában. Biztos volt benne, hogy oda se figyelt, mit mondott neki, épp mintha Nathanhoz beszélt volna. Annyira egyformák! Kezével szétmázolta a könnyeit. Beszélnie kell vele újra, el kell mennie a Roxfortba.
De nem most, nem ma. Perselus nem hallgatná most meg. Sóhajtott. Ha sikert akar elérni, várnia kell.
ooOooOooOoo
Nathan a pincébe indult a Nagyterembõl vacsora után. Barátai a klubhelyiség felé tartottak a kviddics gyõzelmet ünnepelni. Végül is gyõzelmet aratni a Mardekár felett mindig ok az éjszakáig tartó ünneplésre!
Megtorpant a bájitalmester ajtaja elõtt, sóhajtott, majd bekopogott. Várt a szokásos „Szabad!" kiáltásra, de az késett. Nathan újra kopogott, most már erõsebben, de nem kapott választ.
A negyedik hiábavaló kopogásra óvatosan kinyitotta a faajtót, és belesett. A terem sötét volt, mint általában. Várt, míg szeme hozzászokott a sötétséghez, de még úgy sem tudta eldönteni, vajon egyedül van-e a helyiségben.
Habozva nyomta beljebb az ajtót. Szidást várt a behatolásért, de semmi ilyesmi nem történt. Belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót, de még most sem látott semmit. – Piroinito! – mondta, s pálcájával arrafelé mutatott, ahol a lámpást sejtette a falon. A fény megvilágította az osztálytermet, amely üres volt.
Hol van Piton professzor? – ráncolta a homlokát Nathan. A tanár egyetlen büntetõmunkáról sem késett el azelõtt, és Nathan biztos volt benne, hogy soha nem is tett ilyet: Piton többre értékelte a pontosságot a Roxfort többi tanáránál.
Pálcájával a másik lámpásra mutatott, és újra kimondta a varázsigét. Megismételte még néhányszor a varázslatot, és a szoba lassan magára öltötte az eddigi büntetõmunkákon már megszokott hangulatot. Mit csináljak? Körülnézett. Úgy gondolta, rossz döntés volna, ha elmenne, mi van, ha Piton most éppen próbára teszi? Nem. Várni fog – határozta el.
Elindult az osztályterem belseje felé, oda, ahol Piton íróasztala állt. Néhány könyv volt az asztalon, pennatartó pennákkal, két tintatartó, piros és fekete. Néhány üres pergamen, és néhány olyan is, amin írás volt, Piton szálkás kézírása. Nathan körülbámészkodott, figyelte egy ideig az ajtót, ami az íróasztaltól jobbra nyílt, talán ott van a férfi, de az irodában sem volt semmi életjel. Nathan visszafordult az asztal felé, és közelebb lépett.
Bár csak fordítva látta, jól el tudta olvasni a könyvkupac tetején lévõ könyv címét: „Az ember transzfigurációja – bájitaltani megközelítés". Nathan összeráncolta a szemöldökét. Bájitalok és átváltoztatástan. A két kedvenc tantárgya. Kísértést érzett, hogy kezébe vegye a könyvet. Újra körülnézett, és hogy senki se látta, kinyújtotta a kezét a kötet felé. Nehezebb volt, mint gondolta.
Kinyitotta, és olvasni kezdte az elsõ bekezdést, s ennyi elég is volt már neki, hogy tudja, ez a könyv nagyon tudományos. Összehúzta a szemét, de ez sem segített, hogy megértse, mi van a könyvbe írva. Újra meg újra elolvasta az elsõ oldalt, aztán becsukta a könyvet. Sóhajtott, és visszatette a kötetet a kupac tetejére. Újra körbenézett az osztályban, de még mindig nem volt semmi nyoma Piton professzornak.
Elhatározta, leül az íróasztal melletti munkapadra, és vár még egy kicsit. Ha Piton professzor fél órán belül nem kerül elõ, elmegy az igazgatónõhöz, és tájékoztatja a tanár szokatlan távollétérõl.
ooOooOooOoo
Perselus a Tiltott Rengeteg szélén hoppanált, és legszívesebben megátkozott volna valakit. Nem kellett volna odamennem – korholta magát, míg az iskola felé lépkedett. Hideg szél lobogtatta a talárját, a haját, de forrongó indulatait nem tudta lehûteni. Nagyon dühös volt, és még most is nagyon dühös Hermionéra, de leginkább saját magára.
Akkor határozta el, hogy meglátogatja, mikor gondolataiba merülve töltötte a délutánt a kviddicsmeccs után. Felkavarta a fia és Weasley szemmel látható egymás iránti ragaszkodása, a Nathan arcán tükrözõdõ bámulat. Õ is ezt akarja, hogy õrá is ugyanígy nézzen a fia! De megvetette magát emiatt a vágy miatt, legfõképp ha az emlékeire gondolt.
Így hát a féltékenységtõl forró fejjel úgy érezte, látnia kell a nõt, választ kell kapnia a kérdéseire. Hermione beszennyezte az életét és az érzéseit azzal, hogy megtartotta a gyereket. Tudnia kell, hogy tehetett ilyen õrültséget, mint megszülni ezt a fiút. De felkeresni õt – ez oly ritka gyenge pillanatainak hibája volt.
A fagyos idõ nem hûtötte a mellében égõ érzést. A nõ hangja visszahangzott a fülében, hogy akarta a gyereket, hogy szüksége volt rá… De hogy akarhatott, hogy lehetett szüksége egy olyan gyerekre, aki egy olyan barbár aktusból származott? Nem hitt Hermionénak. Csak arra tudott gondolni, a nõ elvesztette a realitás iránti érzékét.
Felment a lépcsõn, elérte a nagy tölgyfakaput, és belépett a kastélyba. Egyenesen a pincébe indult, kavargó gondolataiba merülve. Csak ment a folyosókon, körbe sem nézett, és a diákok szétrebbentek fenyegetõ figurája láttán.
Kivágta az osztályterem ajtaját. Egyenesen az iróasztalához ment, hogy összeszedjen pár jegyzetet, melyeket fel akart használni a folyamatban lévõ kutatásához. Nem vette észre sem az égõ lámpásokat, sem az õt a terem túlsó felérõl figyelõ fiút.
- Piton professzor? – szólalt meg Nathan.
Perselus, aki háttal volt a gyereknek, ijedten fordult meg a váratlan hangra, és felfortyanó dühvel állapította meg, ki van a szobában.
- Ki engedte meg, hogy ide begyere? – kérdezte.
- Büntetõmunkánk volt, uram. Amikor megérkeztem, ön nem volt itt. Miután ön sose mondta, hogy ilyenkor mit csináljak, úgy döntöttem, hogy megvárom, míg megérkezik– magyarázta Nathan.
Piton elfordult a fiútól, az asztalra támaszkodott, s így nem látta Nathan kíváncsi pillantását. Behunyta a szemét, és próbált mélyeket lélegezni.
- Jó érzi magát, uram? – hallotta a fia hangját, de Perselus nem akart róla tudomást venni.
Mikor meghallotta a szék koppanását a kõpadlón, dühösen fordult meg, és látta, hogy Nathan közeledik. – Maradj ott, ahol vagy! – kiáltotta fenyegetõen.
- Elmehetek a gyengélkedõre, ha akarja – javasolta Nathan és megállt. – Szólnék Madam Pomfreynek…
- Segíteni akarsz? – köpte Piton. A fia nézte õt, valami szokatlan arckifejezéssel. – Akkor tûnj el innen, de azonnal!
Az idegesítõ kölyök csak néz rá, azzal a furcsa tekintettel. – Nem hinném, hogy jó lenne egyedül maradnia, ha nem érzi jól magát, uram. A mamám azt mondta…
- Elég! – szakította félbe Nathant, s alig tudta türtõztetni magát, nehogy valami olyat mondjon, amit késõbb megbán. A dühe nõttön nõtt. – Kifelé! – sziszegte összeszorított fogai közül.
Nathan még szeretett volna mondani valamit, de aztán úgy döntött, mégsem teszi. Megrázta a fejét, és kifelé indult, ahogy parancsolták neki, és magában motyogott valami olyasmit, hogy „konok ember", meg hogy „nem kéne egyedül maradnia"…
Perselus meg akarta mondani a fiúnak, hogy õ az oka minden problémájának, meg azt is, hogy az anyja az oka az idegességének, de nem tette. Hermione kérdezte tõle, hogy mit tud Nathan, és bár eddig nem árult el a fiának semmit, ebben a pillanatban úgy érezte, megmondja neki, hogy õ az apja, és hogy ez egyáltalán nem érdekli.
Perselus legszívesebben a fiú fejéhez vágta volna, hogy õ az oka minden problémájának, és hogy az anyja miatt annyira dühös, de persze nem tette. Hermione kérdezte tõle, hogy mondott-e valamit Nathannak, és bár eddig semmi ilyesmi nem történt, úgy érezte, hogy most, most! megmondja a gyereknek, hogy õ az apja, és azt is, hogy ez viszont egyáltalán nem érdekli.
Fogta a pergamenjeit, és kiment a szobából. Nem fog gondolni többé erre a szörnyû kölyökre, se arra a téveszmés anyjára. Mostantól… - tette hozzá gondolatban, kelletlenül.
ooOooOooOoo
Nathan sietett fel a pincébõl, miután otthagyta a goromba professzort, hadd töprengjen csak magában. Még összeesik abban a hideg teremben… hiába beszél neki… Nathant fárasztotta Piton professzor éles nyelve, a goromba hang, ahogy kiküldte szobából, pedig õ semmi mást nem akart, csak segíteni.
Lépegetett a Griffendél Torony felé, s a dühös varázslón töprengett. Nem számított, miket mondott róla az anyja, vagy hogy a tanár esetleg tudja, hogy ki az apja… õt nem érdekli többé! Nem Piton professzor az egyetlen, aki tudhatja az apja kilétét! Biztos lesz valaki más, aki majd megosztja vele ezt az információt, úgyhogy nem kell neki Piton professzor kegyeiért küzdenie! Micsoda alak!
- Figyelj oda, mit csinálsz! – szólt rá Lupin, miután Nathan majdnem fellökte.
- Sajnálom, uram – mondta Nathan.
- Hová rohansz? – kérdezte Lupin. – Vagyis inkább, honnan jössz?
- A pincében voltam Piton professzornál, és most a klubhelyiségbe megyek, uram.
Lupin lehajolt hozzá. – Higgadj le, mielõtt kárt teszel valakiben! – szólt figyelmeztetõen.
Nathan bólintott és elindult, miközben a hátában érezte az SVK tanár kíváncsi tekintetét.
ooOooOooOoo
Vasárnap ebédnél Hermione lépett a Nagyterembe McGalagony társaságában. Hopp-porral érkezett a Roxfortba, miután reggel beszélt az igazgatónõvel.
Meg kellett tárgyalnia a Harry ügyében végzendõ kutatásait McGalagonnyal, és ezt az alkalmat ki akarta használni arra is, hogy kiderítse, mi folyik az iskolában.
Nem gondolta, hogy tud az érkezésérõl bárki más McGalagonyon kívül, és ezt a feltételezését megerõsítette Perselus gyûlölködõ tekintete a tanári asztal felõl, és a többi tanár meglepett pillantása.
- Hé Nathan, az nem a mamád ott, az igazgatónõ mellett? – kérdezte Kevin, aki szemben ült a bejárattal, ahol a két boszorkány belépett.
Nathan arrafelé fordult. – Igen, õ az – mondta, és összehúzta a szemöldökét. Hermione intett, és Nathan kérdõen húzta fel a szemöldökét. A nõ mosolygott, Nathan pedig megkönnyebbülten mosolygott vissza. – Biztos meglátogatta az igazgatónõt – mondta a barátainak, de magában csodálkozott anyja váratlan megjelenésén.
Hermione leült McGalagony mellé, akinek a másik oldalán Piton foglalt helyet.
- Hogy van, Perselus? – kérdezte az igazgatónõ a szemmel láthatóan ideges férfit. – Hiányoltuk a reggelinél.
- El tudom képzelni – felelte Piton gúnyosan, s ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy nem kíván részt venni ilyenféle kis csevegésben.
- Jó napot, Piton professzor – szólalt meg Hermione, s próbálta kitalálni, jól tette-e vajon, hogy megszólalt.
Piton felpillantott, vonakodva bólintott, aztán újra a tányérja felé fordult. Hermione vett az ételbõl, s akkor újra meghallotta a férfi hangját. – Mi hozta a Roxfortba Miss Granger? Nem hiszem, hogy a hebehurgya fiának szüksége volna a maga jelenlétére! Mint láthatja, nem haraptam le a fejét!
Hermone figyelmét nem kerülte el sem a hangvétel, sem a férfi gúnyos fintora.
- Nem azért vagyok itt. Más miatt jöttem – válaszolt Hermione. A férfi a szeme sarkából pillantott rá.
- Jó is, hogy felhozta a témát, Perselus. Szeretnék összehívni egy értekezletet délután, hogy megmagyarázzuk Hermione ittlétét az iskolában – mondta MgGalagony, aztán Hermionéhoz fordult. – Természetesen, ha jónak látod, kedvesem…
- Persze, Minerva, jó lesz! Szeretném, ha mindenki tudná, miért vagyok itt – válaszolta Hermione, és közben Pitonra nézett.
A férfi bólintott, majd felállt és elhagyta a Nagytermet. Hermione sóhajtott.
– Meg fog valaha változni? – kérdezte hangosan. – Remélem, igen – felelte McGalagony.
Ebéd után a tantestület üdvözölte Hermionét. Éppen Lupinnal beszélt, amikor Nathan odalépett a tanári asztalhoz. – Jó napot Lupin professzor – köszönt. – Mami, mit csinálsz te itt?
- Gyere Nathan, hadd öleljelek meg! – intette oda Hermione.
- Mami – morogta Nathan halkan -, nem biztos, hogy a Nagyteremben kellene ölelgetned…
Hermone csak mosolygott. – Rendben. Akkor nem ölellek meg. De azért gyere csak ide. Beszélni akarok veled. Beszélni lehet veled a Nagyteremben? – kérdezte évõdve.
Nathan grimaszolt. – Azt lehet. – Fellépett a dobogóra, amelyen a tanári asztal állt, és odament az anyjához.
- Kettesben hagylak titeket – mosolygott Lupin. – Biztos sok megbeszélni valótok van.
- Remélem, nem okoz sok gondot Nathan neked, Remus – szólt Hermione.
- Nem többet, mint te annak idején – válaszolt a férfi mosolyogva, aztán bólintott. – Találkozunk az értekezleten – mondta, és magukra hagyta õket.
- Nem kellett volna ezt mondanod Lupin professzornak – szólt Nathan szemrehányóan.
– És milyen értekezletrõl beszéltetek?
- Lesz itt valami munkám a Roxfortban. Harry megkért egy bájitalokkal kapcsolatos kutatásra, és én elvállaltam. De mi újság veled? Valami új büntetés, amirõl tudnom kéne?
- Nincs – válaszolt Nathan gyorsan. – Szóval ezentúl többet leszel itt? – kérdezte.
- Csak péntekenként és hét végén – válaszolt Hermione, és kutatóan nézte a gyereket. – Akarsz nekem mondani valamit Nathan?
Nathan felhúzta a szemöldökét. – Mirõl beszélsz?
- Nem tudom. Csak gondoltam…
- Nem csináltam semmit azóta, és tudod, hogy azért már meg lettem büntetve – válaszolt Nathan idegesen.
- Igen. És milyen volt a büntetés Piton professzorral? – kérdezte Hermione könnyedén.
- Büntetésnek jó volt – válaszolt a gyerek egy vállrándítással.
- Mit kellett csinálnod?
- Írnom kellett, meg üstöt sikálni, aztán bájital hozzávalókat elõkészíteni…
- Megkért, hogy készíts elõ hozzávalókat? – Hermione meglepõdött. Piton híres volt a büntetéseirõl, és Hermione tudta, milyen undok dolgokkal gyötörte a szerencsétlen diákokat. De sose hallotta, hogy elsõéveseket hozzávalók elõkészítésére kért volna.
- Igen. Megmutatta, hogy hogy kell a békák szemét kivenni, meg ilyesmi – bólintott Nathan, és csillogott a szeme.
- Tanított? – Hermione elképedt. Tudta, hogy Nathan annyira tehetséges a bájitaltanban, mint a mugli kémiában volt, de hogy ezt Piton is elismeri…
Nem tudta, hogyan történhetett ez, de akkor hirtelen valami az eszébe jutott.
- Mirõl beszélgettetek a büntetõmunka alatt?
- Semmirõl – felelt Nathan, Hermione véleménye szerint túlságosan is gyorsan.
- És mi a terved mára? – Hermione témát váltott, elhatározta, hogy nem feszegeti tovább Nathant ezt a dolgot. Nyilvánvaló, hogy volt ott más is, amit a gyerek nem akar elmondani. Pitonnal kellene beszélnie.
ooOooOooOoo
A Roxfort tantestületi értekezlete igazán derûs volt. Mindenki boldognak látszott, hogy Hermione visszatért az iskolába. Mindenki, kivéve egyvalakit, aki tûnõdve bámult a kandalló tüzébe egész idõ alatt….
McGalagony berekesztette az értekezletet, és mindenki felállt a székérõl és örömmel üdvözölték Hermionét, kivéve Pitont. Õ is felállt, de a kijárat felé indult, s akkor Hermione utána szólt: - Piton professzor!
Piton úgy tett, mintha semmit sem hallott volna, ezért Hermione utána indult. A folyosón érte utol, és újra megszólította: - Piton professzor!
Most megfordult a férfi, és kifejezéstelen arccal nézett Hermionéra. – Beszélnünk kell – mondta a nõ.
- Nem hinném.
- Elmentél, mielõtt válaszoltál volna a kérdésemre – mondta Hermione. – Mit mondtál neki? – Csak ennyit engedhetett meg magának ezen a nyilvános helyen.
Piton sóhajtott. – Nem elég gyötrelem, hogy itt leszel minden héten? Hagyj békén ezzel! Nem akarok semmit a gyerektõl – mondta, és elfordult, hogy tovább induljon a pincébe.
Hermione követte. – Szóval semmit sem mondtál neki? – kérdezte újra.
- Melyik részét nem érted annak, hogy „hagy békén ezzel"? – kérdezte Piton idegesen.
Hermione nem tágított. – Ha nem akarod, hogy egészen a pincéig kövesselek, válaszolj!
Piton csak hallgatott. Pár folyosóval késõbb megállt, és a nõre bámult.
- Válaszolj! – sürgette Hermione.
- Miért nem õt kérdezed? Félsz talán, hogy mit fogsz hallani? – kérdezte Piton elhúzott szájjal.
Ó, mennyire gyûlöli, ahogy ezek ketten a szájukat húzkodják, õ és Nathan!
- Tudom, hogy valami történt a büntetõmunka alatt – mondta Hermione figyelmeztetõen felemelt ujjal –, és nem nyugszom, míg ki nem derítem, micsoda. És ahogy oly bölcsen rámutattál, itt leszek minden héten, és nem úszod meg, hogy beszélj velem errõl!
Elfordult a férfitõl, és ellépkedett a folyosón.
JégMADÁR! A "mennydörgõ bõrére" sajnos nem az én leleményem, Nimbuszé a dicsõség! Az eredeti szövegben egy angol szólásmondás volt, amit én nagyon szimplán fordítottam, és Nimbusz javasolta ezt a nagyon jópofa kifejezést!
Mindenkinek, aki szeretne gyakoribb frissítéseket...
Ez nem volna nagyon lehetetlen, de gondoljátok meg, hogy az eredeti történet utolsó frissítése három hónappal ezelõtt volt! (Ferporcel nem tûnt el a ködben, de más dolga is van...) Elõbb-utóbb úgyis utolérjük, s akkor majd felkopik az állunk... :-D