7
14.fejezet:
BÜNTETÉS ÉS BÉKÜLÉS
- YUKI! – kiáltotta hirtelen Shuichi kirohanva a férfihoz a nappaliba.
- Tessék? Miért kiabálsz? Csak 5 perce értünk haza. – gyújtott cigarettára Yuki remélve, hogy a kis énekes majd visszavesz a hangerőből, mert nem akarta fejfájással zárni ezt a mai napot.
- Ott hagytam a kardigánom! – biggyesztette le szomorú szégyennel a száját a fiú.
- Semmi gond. Majd felhívom apát és szerdán megkapod. – bújt ki fáradtan a zakójából a szőke író.
- De tőled kaptam. Ma kaptam és elhagyom. – fakadt ki szomorú dühvel Shuichi. Dühös volt saját magára, hogy' lehet ilyen figyelmetlen.
- Nem elhagytad. Tudod, hogy hol van. – rogyott le a kanapéra kifújva a füstöt és nézett rá Shuichira. Végigfutatta tekintetét rajta és ma már sokadszorra megállapította, hogy nagyon jól áll szeretőjének a piros szín.
- De… biztos ott maradt a kanapén. Levettem, mikor kimentünk a teraszra. – gondolkozott lázasan az énekes.
- Nyugodj meg! Vissza fogod kapni. Úgy se vennéd fel.
- Ezt miért mondod? – háborodott fel kissé Shuichi. – Miért ne venném fel?
- Mert az a kardigán túl arra, hogy felvedd egy próbára. – gombolta ki Yuki az ingét és szívott egyet újra a cigarettából.
- Igaz, de… - hajtotta le Shuichi a fejét. – Tőled kaptam.
- Héj! Gyere ide! – tette le a cigit a férfi. Shuichi odasomfordált az íróhoz és belefúrta magát az ölébe, de nem nézett rá. Még mindig szégyellve magát lehajtott fejjel babrálta Yuki egyik gombját. – Idefigyelj! Ne legyél ilyen búval bélelt! Tőlem kaptad és én nem haragszom, amiért ott felejtetted. Holnap felhívom apát és megmondom, hogy szerdán feltétlenül hozza el azt a kardigánt. Rendben? – nézett várakozón a fiúra.
- Ühüm. – bólintott az énekes és ismét elmosolyodott, majd fejét a szőke író meztelen mellkasára téve megölelte őt. – Ugye tudod, hogy ma egész nap rendkívül kedves voltál velem?
- Hm. – mordult egyet Yuki és átölelte a fiút.
- Csodálatos, hogy Mika-sannak és Seguchi-sannak gyereke lesz. Kíváncsi vagyok, hogy melyiküktől mit fog örökölni. Seguchi-santól biztos a mosolyát. – hadarta Shuichi. - Vajon fiú lesz vagy lány? Így már nem te leszel a legfiatalabb a családban. Tényleg, te leszel a kicsi nagybátyja. Olyan jó volt boldognak látni őket. Mika-sant és Seguchi-sant. És a szüleidet…
- Ssshh! – tolta el magától Yuki a fiút. – Ne beszélj most róluk! – nézett mélyen Shuichi ibolyaszín szemeibe, majd lágyan megcsókolta.
- Yuki! – gyengült el a csóktól Shuichi. Yuki pedig ismét megcsókolta most már szenvedéllyel tele és elkezdte lefejteni az eperhajú énekesről a vörös inget.
- LALIHO! – kiáltotta másnap Shuichi beérve az N.G.-be.
- Épp hogy ideértél. Mindjárt itt van K. a kocsival, hogy kimenjünk a színpadhoz. – mondta Fujisaki.
- Na, mi ez a nagy jó kedv, Shu? – nézett mosolyogva a fültől-fülig vigyorgó barátjára Hiro. - Ennyire jól sikerült a tegnapi családi összejövetel?
- Olyasmi. – vigyorgott tovább Shuichi.
- Yuki? – kérdezte hamiskásan Hiro.
- Olyasmi. – vigyorgott egyre jobban.
- Na, ebből hámozzon ki valamit az ember. – emelte a gitáros az égnek tekintetét. – Mesélj, mi volt! – bökte meg az énekest.
- Jó volt. Kazuko-sannak tetszett az ajándék. A vacsora finom volt. Ott volt az egész család. Még Tatsuha is. Mindenki kedves volt. Mika-san állapotos. Mi érdekel? – sorolta szinte csak úgy mellékesen az előző nap eseményeit, hogy még inkább felcsigázza a két fiú kíváncsiságát.
- Mika-san állapotos? – kérdezte egyszerre Hiro és Fujisaki.
- Hai. Neki és Seguchi-sannak babája lesz.
- Hát… ez… hát… ez… Hát ez csodálatos. – próbált észhez térni a meglepetéstől a gitáros.
- Igen, az. – bólintott Shuichi.
- Az viszont felháborító, hogy én ezt másod kézből, tőled tudom meg, mikor Seguchi az unokatestvérem. – dúlt-fúlt Fujisaki.
- Kettejükön kívül senki nem tudta. Titokban tartották, csak ott mondták el. Biztos neked is el akarta mondani. – nyugtatta az eperhajú énekes.
- Lehet. – fújt még egyet a fiú, de azért teljesen nem nyugodott meg.
- Na, és Yuki anyja milyen volt? Rendesen viselkedtél? Tényleg, mit vettél fel? Remélem nem így mentél! – nézett rajta végig a fekete hajú fiú.
- Miért? Mi bajod a ruhámmal? – háborodott fel kissé Shu.
- Semmi. Jó és illik hozzád. De… nem oda való. – húzta el a száját Hiro az énekes rikítószínű öltözékét szemlélve.
- Nem, nem ebben mentem. Kaptam Yukitól ruhát.
- Ruhát? Kaptál Yukitól ruhát? Milyen ruhát? – nézett meglepetten a gitáros.
- Egy szép elegáns sötétszürke nadrágot, egy piros inget és egy fekete kardigánt. És a kardigánt ott felejtettem. – hajtotta le ismét kissé szomorúan Shu a fejét.
- Ez volt rajtad? És én ezt nem láttam. – mondta rájátszott szomorúsággal Hiro. - Ugye készültek fényképek? Ezt látnom kell, mert nem tudlak elképzelni. – kérdezte lázasan.
- Miért nem tudsz elképzelni? Bár, igaz, hogy nem ez a természetes viseletem, de…
- Yuki anyja milyen volt? Arról mesélj! – szakította félbe Shut barátja.
- Hát… Nem épp a legkedvesebb. Volt egy-két megjegyzése, de…
- Egy-két megjegyzés. Ha! Akkor volt ott több is, csak nem akarsz róla rosszat mondani, mert Yuki anyja. Ne legyél ilyen Shu! Átmenetileg szakítottatok miatta.
- Hagyd abba, Hiro! Nem akarok erről beszélni.
- Rendben. Mi volt még?
- Yuki extra kedves és aranyos volt velem. – vigyorodott el ismét a fiú.
- Ez megmagyarázza, miért vagy ilyen jó kedvű. – vigyorgott vissza a gitáros. - Kedves. Na, olyannak én még nem igen láttam. – húzta fel a szemöldökét a fiú elgondolkodva. - Csak mogorvának. Legjobb esetben közömbösnek.
- Good morning, guys! Beszállás! Megyünk próbálni! A Nittle Grasper már vár. – állt meg mellettük egy autóval K.
- Megyünk. – szállt be gyorsan a három fiú.
- TADAIMA! – kiáltotta Shuichi és ledobva a táskáját berohant a dolgozószobába.
- Szia! – szólt át a válla fölött Yuki a laptop billentyűit verve.
- Mi a vacsora? Éhen halok. – ült le az író melletti székre az énekes.
- Nem csináltam vacsorát. – mondta a szőke férfi, miközben írt tovább.
- Nem csináltál vacsorát? – kérdezte hitetlen szörnyülködéssel Shuichi és hasa hangosan korogni kezdett.
- Ie. – válaszolta tömören Yuki.
- Hogy-hogy? – Yuki ekkor nagyot ütve az enterre a fiú felé fordult forgószékével.
- Nem gondolod, hogy túlságosan hozzászoktál, hogy hazajössz a stúdióból és rögtön a meleg kaja vár itthon? – kérdezte felhúzva a szemöldökét az író.
- De… én nem tudok jól főzni és te különben is egész nap itthon vagy.
- Egész nap itthon vagyok! – csattant fel Yuki. – És ebből egyenesen következik, hogy más dolgom sincs, mint rád főzni!? Írok, kölyök. – állt fel az íróasztaltól és dobta vissza hanyagul a szemüvegét. – Különben is: ma a kiadómmal volt találkozóm és csak hazaérve vettem észre, hogy tegnap este mindent kiettél a hűtőből. Vedd vissza a cipőd, kölyök! – mondta kifelé menet a szobából.
- Miért? – nézett némi bűnbánattal a férfi után Shuichi.
- Mit gondolsz? Lemegyünk a boltba. – hallatszott a másik helyiségből Yuki hangja. – Te is cipekedni fogsz, kölyök! – állt meg az ajtóban a szőke író. Öltöny helyett pulcsit vett fel, fejére pedig egy a New York-i kosárlabda csapat címerével díszített sötétkék baseballsapkát és egy napszemüveget tett. Muszáj volt így öltöznie, mert nem kocsival mentek és nem akarta, hogy rajongói felismerjék és megrohanják az utcán. – Na, mi az? Azt hittem, éhes vagy.
- Az vagyok. – mondta Shuichi. Állítását megerősítendő ismét nagyot kordult a gyomra.
- Akkor öltözz, mert üres a hűtő!
Alig 2 perc múlva már útban is voltak a legközelebbi bolt felé. Mind a ketten baseballsapkájukat jól az arcukba húzva, nehogy valaki megismerje őket. A legközelebbi bolt pedig nem azt jelentette sajnos, hogy 100 méterre, hanem azt, hogy 4 sarokra van tőlük, de Yuki nem volt hajlandó ekkora útra autóba ülni. Gazdag volt, de nem elkényelmesedett. Soha nem ijedt meg egy kis sétától és cipekedéstől. „Mennyivel jobb volt, amikor Seguchi vásárolt." – gondolta magában a szőke író. Utált vásárolni. Nem csak ajándékot vagy ruhát, de még élelmiszert is. Utálta, hogy mindent végig kell járni és egyenként kibogarászni a sok száz termék közül azt, amelyiket ő szereti. Minden egyes alkalommal félt, hogy valaki felismeri. Nem szerette a rajongóit, akik autógramm kérésekkel ostromolták meg a legváratlanabb pillanatban vagy helyen.
- Egyébként milyen volt a mai próba? Remélem jobban haladtok, mint tegnap. – törte meg a csendet Yuki, hogy a kis énekes végre kibontakozhasson.
- Remek volt. Nagyon jól haladunk. Hála az égnek, ma a technika ördöge sem volt ellenünk és az egész nap tudtunk próbálni. Sakuma-san teljesen le volt nyűgözve, amikor meghallotta a dalodat. Azt mondta, hogy ennél szebbet még soha nem hallott. Teljesen meg volt hatódva a szövegtől. Seguchi-sannak is nagyon tetszett. Mindketten mondták, hogy adjam át neked a gratulációjukat. Sakuma-san szerint ez a dal még a Shining Collection-t is felülmúlja. Leveszem ezt a napszemüveget. Ki nem állhatom. – vetette közbe. - Szóval azt is mondta, hogy ezzel biztos a slágerlisták élére fogunk kerülni. Noriko-sannak és Seguchi-sannak a hangszerelés is nagyon tetszett. Reméltem is, mert rengeteget foglalkoztak vele a fiúk, hogy tökéletes legyen. De egy másik számunk is nagyon tetszett nekik. De persze ők se semmik. A Nittle Grasper azért mégis csak a Nittle Grasper. Te, ha hallanád az új számukat… Nagyon jó. Igaz, szerdán úgyis meg fogod hallani. Az a szám egyszerűen isteni. Sakuma-san írta és bár egy ki… - hallgatott el hirtelen Shuichi.
- Hm? – nézett jobbra Yuki. Meglepve vette észre, hogy az eperhajú énekes nincs mellette. Megállva megfordult és furcsa látvány fogadta. Shuichi néhány lépéssel lemaradva állt, de ledermedve, akár egy kőszobor és meredten, némi ijedtséggel a szemében nézett el a szőke férfi mellett, valahova a távolba. – Mi bajod? – kérdezte Yuki a fiú tekintetét követve. Ő is levette a napszemüveget, mert nem látott benne elég jól messzire. És ekkor meglátta Shuichi állapotának és viselkedésének okát.
- Aizawa Tachi. – morogta hirtelen gyúlt haraggal Yuki. A fekete hajú énekes a kis, néptelen kereszteződés másik sarkán állt egy lámpa alatt és keresett valamit a pénztárcájában. – Teme! – morogta még mélyebb gyűlölettel a szőke író és mint a megvadult bika indult el a férfi irányába.
- Yuki! – szólt utána Shuichi, de Yuki meg sem hallotta őt, csak ment Aizawa felé, aki észre sem vette őket.
- Te szemét! – mondta a haragos gyűlölettől még inkább elmélyült hangon Yuki, mikor már majdnem odaért a fekete hajú férfihoz. Az meglepetten fordult a hang irányába, hogy azonosítsa, ki beszél hozzá, de abban a tizedmásodpercben, ahogy megfordult, Yuki Eiri jobb ökle csapódott óriási erővel az arcába. Aizawa Tachi hanyatt esett az aszfalton és a fájdalomtól könnybe lábadt szemmel kapott vérző orrához. A fájdalomtól szinte fetrengett, így nézett fel támadójára.
- Yuki! – ért oda a két férfihoz Shuichi is. – Te… - elállt a szava, amint meglátta a földön fekvő vérző orrú Aizawat.
- Yuki Eiri! Te bocskos állat! Eltörted az orrobat! – üvöltötte dühösen Aizawa Tachi vérző orrát markolva, de indulatát rögtön a félelem váltotta fel, amint felnézve meglátta az író szemeit. „Azok a szemek…" Rég nézett bele ezekbe a hideg, metsző borostyánszín szemekbe.
- Szerintem megérdemelted. – hallotta Yuki a saját hangját. Hangja nem remegett, nem volt rekedt. Akár szemei: hideg és metsző volt, tele gyilkos gyűlölettel. Yuki maga is kissé elcsodálkozott, hogy így rárontott a férfira, de mikor meglátta, elöntötte a düh az agyát és gondolkodás nélkül száguldott felé. De nem bánta. Megérdemelte. „Kétszer bántotta Shuichit." – Gyere, Shu! – fogta meg a meghökkent fiú csuklóját és húzta maga után otthagyva a vergődő Aizawa Tachit. Shuichi még egy utolsó pillantást vetett „a lustaszemű"-re és szó nélkül követte a csuklóját markoló, trappoló szőke férfit. Meglepve és teljesen lenyűgözve meredt az előtte haladó férfi tarkójára. „Miattam tette. Ennyire feldühítette a lustaszemű látványa. Megütötte. Eltörte az orrát. Ennyi erő van benne!? Yuki!"
- Yuki! – szólította meg finoman őt Shuichi.
- Hm? – állt meg hirtelen Yuki ráébredve, hogy cseppet sem kedvesen és finoman szorítja a kis énekes bal csuklóját és észveszejtő tempóban haladva, húzza őt maga után. Megállt és fújtatva fordult meg.
- Jól vagy? – kérdezte óvatosan tőle Shuichi.
- Igen. – sóhajtott egyet Yuki levéve fejéről a sötétkék baseballsapkát és beletúrva szőke hajába. – Csak ez a szemét Aizawa… Megérdemelte! – fakadt ki borostyánszín szemeit a kis énekesre emelve.
- Nem vitatom. – vigyorodott el hirtelen Shuichi. – Szép jobb egyenes volt.
- Kössz. – mosolyodott el Yuki is.
- Gyere! Én még mindig éhes vagyok. – fogta meg mosolyogva a szőke férfi kezét az eperhajú fiú és finoman húzni kezdte őt. Yuki egyetértőn bólintott és engedve Shuichinak egy nagy lépéssel felzárkózott mellé és így folytatták útjukat a bolt felé.
- Tatsumi! – szólította a szobalányt Kazuko, miközben azon gondolkodott, melyik zakóját is vegye fel. „Ritkán járok koncertre. Illetve eddig egyszer voltam Seguchi koncertjén, de az nagyon régen volt. Mit vesz fel az ember egy koncertre? Pontosabban mit vesz fel, ha általában öltönyt hord az illető, nem kifejezetten rocker típus és néhány napja töltötte be az 55. születésnapját?" – Tatsumi! – szólította még hangosabban a lányt. „Hol lehet ez a lány? Maradok az öltönynél, de nyakkendőt nem kötök. Jó ez a kockás ing, de melyik öltönyömet vegyem fel?" – Tatsumi! – kiáltotta most már Kazuko. Nem volt hozzászokva, hogy a szobalány után hosszasan kell kiabálni, míg az végre megjelenik. „Ez a sötétzöld öltöny jó lesz. Ez nem olyan elegáns, de nem is lepukkant." – Tatsumi! – kiáltotta most már idegesen. – Hol a fenében lehet ez a lány? Sara! – indult el felesége szobája felé reménykedve, hátha ő is tud válaszolni a kérdésére, már ha Tatsumi nem rohan elő valahonnan. Ez az egyetlen módja, ahogy esetleg megbocsátaná neki, hogy ilyen sokáig szólongatta. – Sara! – kopogott be az ajtón.
- Tessék! – hallatszott bentről a nő hangja.
- Nem tudod, hol van Tatsumi? – nyitott be a férfi. – Meg akartam kérdezni, hogy… - hirtelen elhallgatott. Váratlan látvány fogadta. Felesége ott állt nem épp otthon szokásosan hordott viseletében. Nem mintha melegítőt hordana otthon, de… Sarán egy sötétszínű nadrág volt hozzáillő sötét blézerrel és magas sarkú szandállal valamint egy vajszínű felsővel. – Hát te? – kérdezte meg Kazuko, miután szóhoz jutott a látványtól. Felesége gyönyörű nő volt, ráadásul majd 10 évvel fiatalabb is nála. Hosszú szőke haját kihangsúlyozta a sötétszínű nadrág és blézer, mégis kissé ellensúlyozta mindezt a világos felsővel. Elegáns volt, mégsem olyannyira, mintha vacsorára vagy esküvőre menne. – Te fel vagy öltözve. – nyögte ki meglepetten a férfi.
- Köszönöm, hogy észrevetted. – mosolyodott el kissé a nő. – Mit is akartál kérdezni?
- Hogy… hogy… hogy hol van Tatsumi. – jutott végre eszébe, miért is jött. - Hosszasan kiabáltam utána, de semmi.
- Szabadnapot adtam neki. – mondta csak úgy félvállról a nő. – Miért?
- Meg akartam tőle kérdezni, hol van Shuichi kardigánja. Vissza akarom neki vinni. Tulajdonképpen miért is vagy te így felöltözve? – kérdezte zavarodottan Kazuko.
- Én is elmegyek a koncertre. – mondta egyszerűen Sara. – Itt a kardigán. Meg mertem volna rá esküdni, hogy te meg fogsz róla feledkezni.
- Eljössz a koncertre? – kérdezte meghökkenve a férfi. – Hogy-hogy eljössz a koncertre? – pislogott Kazuko.
- Mindkettőnket meghívtak és még soha nem hallottam Seguchit énekelni. Se Shuichit. Gondoltam meghallgatom őket. Igazság szerint soha életemben nem voltam még koncerten. Illetve egyszer, de akkor még szinte gyerek voltam. – mosolygott kedvesen a nő.
- De én azt hittem… én… - dadogta sűrű zavarodott pislogások közepette Kazuko. „Várjunk csak! Shuichi!? Kimondta a nevét? Nem kölyöknek vagy a kis énekesnek hívta? Ez… trükk vagy nem trükk? De… ott nem tud galibát okozni. Lehet, hogy megértette? Vagyis inkább, elfogadja? Vagy inkább csak szemet huny a dolog fölött. Belenyugszik. Végül is mindegy. Lényeg, hogy eljön. Gondot nem tud okozni. Tehát az egyetlen magyarázat, hogy ezzel akarja mutatni, hogy belenyugszik a dologba. Shuichiba és Eiribe. Nyíltan úgyse mondaná ki soha. A büszkesége. Igen, ezt Eiri tőle örökölte. Igen, ez jellemző Sarára."
- Kazuko! – rázta fel elmélkedéséből felesége hangja a férfit. – Mi az? – mosolygott rá a régi kedvességgel a szőke nő.
- Semmi. Csak… Nem érdekes. – mosolygott vissza Kazuko. – Na, hol van az a kardigán? Eiri hívott egyik nap, hogy feltétlen vigyem el azt a kardigánt, mert Shuichi teljesen be van sózva, hogy itt felejtette. Ha itthon hagyom, megölnek. Félek, mind a ketten. Menjünk! Hogy' nézne ki, ha pont mi késnénk el. Elvégre kaptunk 2 vip-jegyet. A legjobb helyekre. – vigyorodott el a férfi. – Mire nem jó, ha Nittle Grasper szintetizátorosa az ember sógora.
- A jegyeket elraktad? – mosolyodott el hamiskásan Sara.
- Ööööö. Várj egy kicsit! – tapogatta zsebeit Kazuko. – Ie. – sütötte le szemeit szégyenlős lelombozottsággal. – Mindjárt jövök. – szaladt vissza szobájába, majd néhány másodperc múlva a két jegyet lobogtatva tért vissza. – Megvannak! – vigyorgott büszkén Kazuko. - Ha nem szólsz, akkor vip-jegy ide, vip-jegy oda, nem engednek be. Azért még mindig feledékeny vagyok. – rántotta meg a vállát a férfi.
- Menjünk, mert elkésünk! – figyelmeztette Sara.
- Igazad van! Gyerünk! – nyújtotta kezét felesége felé mosolyogva. A nő biccentett egy aprót és mosolyogva megfogta férje kezét. Ujjaik összefonódtak, Kazuko pedig boldogan mosolyogva nyomott egy csókot Sara kezére.
- YUKI! – kiáltotta nyűgös idegességgel Shuichi.
- Tessék? – kérdezett vissza vele ellentétben nyugodt és csöndes hangon Yuki.
- Hol van a csizmám?
- A csizmád?
- Igen, a fellépő csizmám. – jelent meg a konyhaajtóban az eperhajú fiú.
- A szekrény aljában valahol. – öntött magának a szőke férfi kávét.
- VALAHOL? - kérdezte még idegesebben Shuichi. - Szóval gőzöd sincs. Egyébként a szekrényben már megnéztem ott nincs.
- Akkor nézd meg az előszobai szekrényben. A ritkán használt holmik ott szoktak lenni. – mondta rém közömbös hangon az író, majd belekortyolt a kávéba, elég-e benne a cukor.
- RITKÁN HASZNÁLT HOLMI? – háborodott fel a fiú. – HOGY LEHETSZ ILYEN UNDOK?
- Ritkán használod, nem? 3-4 hónaponta. Talán. Vagy ritkábban. Nem olyan, mint a sportcipőd, amit minden nap hordasz, nem? – fordult meg és nézett az ideges Shuichira.
- Igaz. – sóhajtotta lehorgasztott fejjel az énekes. – Csak tudnám, hogy tudsz ilyen nyugodt lenni.
- Hm. Nem én fogok fellépni több, mint 40 ezer ember előtt.
- 40 ezer! Ne is említsd! Olyan ideges vagyok. Ennyi ember… Még soha nem énekeltem ennyi ember előtt. Fura, hogy ilyen vacakul érzem magam. Általában nem szokott gondot okozni, hogy sok ember előtt énekeljek. Sőt, még élvezem is. De… ez…
- Héj, kölyök! – lépett hozzá Yuki. – Jó vagy. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ennyi ember ott lesz a koncerteden. Mind csak téged akar hallani. Gondolj bele! Mára egész Japán ismeri a neved. Sok ezer ember megvette a cd-teket. Otthon hallgatva veled együtt énekelnek. Kívülről ismerik az összes dalotokat, ismerik a hangodat. Olyan, mintha ott lennél velük és nekik énekelnél, miközben hallgatnak. Te is úgy énekelsz, mikor felveszitek a dalokat, mintha a rajongóidnak énekelnél, nem te mondtad? Annyi a különbség, hogy most tényleg ott leszel velük és látod, akiknek énekelsz. A hangod pedig még sosem hagyott cserben. A legrosszabb helyzetben vagy legrosszabb körülmények között is ugyanolyan jól énekelsz, nem? Akkor mitől félsz? – fúrta borostyánszín tekintetét Shuichi ibolyaszín szemeibe.
- Igazad van. – bólintott Shu egyetértően. - De egyben tévedsz. – mosolyodott el végre a fiú.
- Miben? – lepődött meg kissé Yuki.
- Egyszer cserbenhagyott a hangom. – mosolygott huncutul a férfira a kis énekes. – A legelső koncertemen. Mikor megláttam, hogy eljöttél. Ryuichi segített ki.
- Ebből is látszik, hogy igaz a mondás: A kivétel erősíti a szabályt.
- Ühüm.
- Na, keresd meg azt a nyamvadt csizmát, mert ha az nincs meg, hang ide vagy oda, akkor sem lesz az összkép az igazi.
- A csizma… - jutott ismét eszébe Shuichinak a dolog és most már ez lett a legnagyobb gondja: megtalálni a fellépő csizmát.