20. fejezet: A megtanult lecke
- Összpontosíts, Potter – mondta Knight. – Gyerünk!
Harry összpontosított, intett egyet a pálcájával, mire a Knight íróasztalán heverő henteskés a levegőbe emelkedett, átrepült a szobán, és beleszúródott abba a jókora parafa táblába, amelyet Knight lógatott fel a falra, hogy célpontként szolgáljon.
- Szép munka! – Knight Harry felé villantott egy vigyort, miközben kihúzta a kést az összelyuggatott táblából. – Ez volt az eddigi legjobb időd.
Harry viszonozta a vigyort. – Köszönöm! Azt hiszem, végre ráéreztem erre a nonverbális varázslás dologra.
- Szerintem is. Ami azt jelenti, hogy itt az ideje, hogy kipróbáld a pálca nélküli varázslást.
Harry arcáról lehervadt a mosoly. – Micsoda?
- Ahogyan előnyödre válhat, hogy képes vagy nonverbálisan varázsolni, az is megeshet, hogy egyszer majd annak a képességednek köszönheted az életed, hogy tudsz pálca nélkül varázsolni. Most, hogy elsajátítottad a nonverbális varázslás tudományát, bizonyára nem okoz majd gondot a pálca nélküli sem. Tedd le a pálcádat, és próbáld meg.
Harry zsebre vágta a pálcáját, Knight pedig visszatette a kést az asztalra.
- Mit kell csinálnom?
- Ezúttal kimondhatod a varázsigét, de az összpontosításhoz csupán az elmédet használhatod.
Harry bólintott, és a késre meredt. Maga elé képzelte, ahogyan a kés átrepül a szobán. – Mobiliquendam!
A kés még csak meg sem rezdült. Harry csalódottan meredt rá.
- Ne aggódj miatta, Potter – jegyezte meg könnyedén Knight. – Meg fogod tanulni. Nem is számítottam arra, hogy az első próbálkozásra sikerül. No gyerünk, ideje vacsorázni.
Knight kilépett az irodájából, és miközben lementek a lépcsőn, tovább magyarázott. – Amíg a nonverbális varázslatoknál a szándékra, a pálca nélküli varázslatok esetében a kivetítésre kell koncentrálni.
Harry bólintott, jelezve, hogy érti a magyarázatot. – Ahelyett, hogy a pálcámra hagyatkoznék, az elmémet kell használnom arra, hogy fókuszáljam az erőmet.
- Pontosan. A kettő közül a pálca nélküli varázslást nehezebb megtanulni. Normális esetben húsz éves kor alatt senkinek nem próbálnám meg megtanítani azt a technikát, de neked korodhoz képest kiemelkedően jó a koncentrációs készséged.
Harry elmosolyodott a dicséret hallatán. – Köszönöm, professzor.
Amikor megérkeztek a bejárati csarnokba, Knight megveregette Harry vállát, és rámosolygott. – Belőled piszok jó auror lesz, Potter.
Knight sarkon fordult, és elindult a Nagyterem tanári bejárata felé, Harry pedig arcán széles vigyorral a Griffendél asztalánál ülő barátaihoz sietett.
- Találjátok ki, mi történt! – szólította meg őket, miközben lehuppant Ginny mellé. – Knight pálca nélküli varázslást fog tanítani nekem.
- Komolyan? – kérdezte érdeklődve Hermione. – Az sokkal magasabb szintű mágia, mint a nonverbális varázslatok.
- Azt hiszem, az a rengeteg legilimencia óra segített, amiket Piton adott. Knight azt mondta, hogy nagyon jó a koncentrációs készségem.
Ron felnézett a tányérjáról. – Remek, akkor mi lenne, ha a kviddicsre koncentrálnál? Holnaphoz egy hétre lesz a Mardekár elleni meccsünk, és a terelőinknek még mindig szükségük van némi gyakorlásra.
- Jaj, Ron, komolyan! – rótta meg Hermione. – Képtelen vagy a kviddicsen kívül bármi másra gondolni?
- Rengeteg dologra szoktam gondolni a kviddics mellett. Csak jelen pillanatban történetesen ez a legfontosabb, amire gondolnom kell.
- Nem épp te panaszkodtál tavaly arra, hogy Katie egy megszállott? Te pont ugyanúgy viselkedsz, és még csak nem is vagy csapatkapitány.
- Nos, valakinek hajtania kell a társaságot.
- Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte Harry kissé borzolt kedéllyel.
- Pontosan azt, amit mondtam. Valakinek tennie kell azért, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat a Mardekár ellen.
- És én nem teszek semmit. Erről van szó?
- Az időd felét Dumbledore és Knight különóráin töltöd. Egész tanévben alig jutott eszedbe a kviddics.
- Fontosabb dolgok is vannak, amikre gondolnom kell. Egy háború közepén vagyunk, emlékszel?
- Nem mondod?
- Akkor meg kellene értened…
- Megértem. Tökéletesen. Te vagy a Kiválasztott…
- Ne nevezz így!
- Miért ne? Ez az igazság. Te vagy az, aki majd legyőzi Voldemortot. Te magad mondtad.
- Nem egyedül fogom megtenni.
- Márpedig muszáj lesz, pajtás. Be kell majd bújnod a fejébe, és esélyünk sincs arra, hogy oda követni tudunk téged. Egyedül leszel.
Azzal Ron az asztalra dobta a szalvétáját, és elviharzott. Hermione felpattant, és utánasietett, Harry pedig csak döbbenten meredt utánuk.
- Ne is törődj Ronnal – jegyezte meg Ginny halkan, és megsimogatta Harry kezét. – Nem gondolta komolyan. Szerintem egyszerűen csak arról van szó, hogy a Knighttal tartott különóráid miatt egy kicsit haszontalannak érzi magát.
- Ő döntött úgy, hogy nem akar auror lenni.
- Tudom, de az még azelőtt volt, hogy anya meghalt. Szerintem igazából még mindig nem akar auror lenni, de szinte már kétségbeesetten vissza akar vágni a halálfalóknak. Amiatt, hogy erre képtelen, néha bután viselkedik. Bill és Charlie ott vannak a sűrűjében, csakúgy, mint Fred és George, meg te is. Ő meg egyszerűen úgy érzi, nem veszi ki a részét a dolgokból.
- Ez őrültség.
- Tudom. Mondom, hogy bután viselkedik. Szerintem a kviddiccsel kompenzálni akar, vagy legalább elterelni a gondolatait.
Harry elkeseredetten beletúrt a hajába, majd lenézett a szinte érintetlen vacsorájára. Félretolta a tányért- - Jobb lesz, ha beszélek vele.
Ron az ágyán hevert, és egy kviddicsmagazint olvasott. Harry érkezésekor felnézett belőle, majd szó nélkül elkapta a tekintetét.
Harry leült a saját ágyára. – Komolyan úgy gondolod, hogy semmiféle segítségre nem lesz szükségem ahhoz, hogy legyőzzem Voldemortot?
Ron felsóhajtott, és ránézett. – Nem. Tudom, hogy szükséged lesz rá, és vannak emberek, akik megpróbálnak segíteni.
- Mint például te is.
Ron felhorkant. – Hát persze.
- Komolyan. Vagy már elfelejtetted, hogy megmentetted az életemet, és Hermionéét is, amikor Lawrence fura dementorai ránk támadtak?
- Csak annyit csináltam, hogy visszarángattalak titeket a Szellemszállásra.
- Na és? Az nem számít, mert senkit sem átkoztál meg?
Ron felült, és félrelökte az újságot. – Persze, hogy számít. Egyszerűen csak arról van szó, hogy szeretnék harcolni.
- Ron, biztos vagyok benne, hogy mire ennek vége lesz, mindannyiunknak elege lesz a harcból. Nem kell vágyakoznod utána.
Ron felsóhajtott. - Tudom. Igazad van. De nem bírom elviselni, hogy csak itt üldögélek nap nap után, és csak a házi feladatokkal meg a vizsgákkal foglalkozom. – Ron leverten bámult maga elé.
- Figyelj – szólalt meg Harry -, van valami, amin már sokat gondolkoztam. Lemondok a csapatkapitányi posztról.
Ron felkapta a fejét. – Micsoda? Azt nem teheted!
- Azt akarom, hogy te vedd át.
- Harry, ezt nem kell megtenned miattam.
- Jó, mert a csapat miatt teszem, nem miattad. Mindketten tudjuk, hogy te megfelelőbb ember vagy erre a szerepre.
- Ne légy lökött. Sokkal régebb óta vagy benne a csapatban, mint én.
- És akkor mi van? Mindent tudsz a kviddicsről. Egész életedben kviddicseztél. Amellett már így is te végzed a munka javát. Igazad van, Ron. A csapatnak szüksége van valakire, aki feltüzeli őket, aki tényleg jól fenéken akarja billenteni a mardekárosokat. Én nem ilyen vagyok. Engem ez már nem érdekel.
- Engem pedig túlságosan érdekel. Hermionénak igaza van. Bután viselkedem.
- Nem! Valakinek törődnie kell az élet normális, hétköznapi dolgaival is. Erről szól az egész. Ha ezt elveszítjük, akkor Voldemort máris győzedelmeskedett. Szükségem van rá, hogy valaki emlékeztessen erre, jobban, mint eddig valaha. Szóval mit mondasz?
Ron egy pillanatig a padlót bámulta, majd lassan bólintott. – Rendben, de egy feltétellel. Számítok rá, hogy elkapod a cikeszt jövő szombaton.
Harry elvigyorodott. – Megbeszéltük.
---
Másnap, amikor a Griffendél kviddicscsapata reggeli előtti edzésre készült, Harry bejelentette, hogy Ron lesz az új csapatkapitány. Nagyon remélte, hogy a csapat nem mutat majd csalódottságot a változás hallatán. Ronnak semmi szüksége nem volt arra, hogy újabb ütést mérjenek az önbizalmára.
A csapattagok egy pillanatig szótlanul emésztették a hírt, majd Gloria megszólalt: Semmit nem fogunk másképp csinálni, ugye? A stratégia ugyanaz marad?
- Úgy van, semmi sem változik – biztosította Harry.
- Nos, akkor semmi kifogásunk ellene – jelentette ki a Gadson nevű, megtermett negyedéves fiú. – Félig már úgyis Weasley vezette az edzéseket. – A csapat többi tagja egyetértően bólogatott, és mindannyian Ronra néztek, nyilvánvalóan instrukciókat várva új kapitányuktól.
Ron és Harry egymásra pillantottak, majd Harry elmosolyodott.
- Akkor minden rendben – állapította meg Ron, és felült a seprűjére. – Na vágjunk bele! Tudjátok, mi a dörgés. A hajtók gyakorolják a közvetlen közelről való átadást, a terelők meg dobják be középre azt a gurkót, és mutassák meg neki, milyen erőset tudnak ütni.
Ez volt az idei legjobb edzésük. Ron abszolút elemében volt, ahogy a játékot irányította, Harry pedig, most, hogy már nem kellett a csapattársait figyelnie, jobban repült, mint valaha. A csapat diadalittasan ment vissza a kastélyba reggelizni, és izgatottan, egymás szavába vágva beszélgettek.
- A Mardekárnak esélye sincs… Tutira lesöpörjük őket… Már kezemben érzem a kviddicskupát…
Amikor azonban átlépték a bejárati csarnok küszöbét, mindannyian elnémultak. A csarnok tele volt diákokkal, és az első dolog, amit Harry észrevett, az volt, hogy mennyire csendes mindenki.
- Mi történt? – kérdezte a közelben álldogáló Seamust és Deant.
- Még nem hallottad? – kérdezett vissza Dean. Múlt éjjel megölték Therese Gains apját. Auror volt, és egy rajtaütés során elkapták.
Dean még be sem fejezte a mondatot, amikor Dumbledore lépett ki a tanáriból, nyomában Bimba professzorral, aki egy könnytől maszatos arcú negyedéves lány vállát karolta át. Miközben keresztülmentek a bejárati csarnokon, a várakozó diákok egyesével előreléptek, és megölelték, vagy együttérzésükről biztosították diáktársukat.
Dumbledore és Bimba a tömegen át a kijárathoz vezették Theresét, ahol épp abban a pillanatban állt meg egy fogat. Amint a lány bemászott a kocsiba, majd a két tanár figyelő tekintetétől kísérve elhajtott.
Harry barátaival együtt az ajtóból figyelte az eseményeket. Ron és Ginny meglehetősen sápadtak voltak. Amikor a diákok elindultak a Nagyterembe reggelizni, Harry Ron vállára tette a kezét. – Menjünk.
Ron bólintott, és követték a többieket a Nagyterembe. Leültek a Griffendél asztalához, ahol Seamus előtt már kinyitva hevert a Hírverő és a Reggeli Próféta, és a fiú éppen a két újság rajtaütésről szóló híreit hasonlította össze.
- Elég rosszul sült el – jegyezte meg, amikor Harry átpillantotta a válla felett. – Úgy tűnik, azon túl, hogy Therese apja meghalt, még három auror kötött ki a Szent Mungóban. És ezt hallgassátok! – tette hozzá, és meglóbálta a Hírverőt.
„A támadást meg nem erősített hírek szerint Nagy-Britannia egyik legveszélyesebb bűnözője, Lucius Malfoy vezette…"
- Nem csoda, hogy Malfoy olyan önelégült ma reggel – jegyezte meg Dean. Harry és a többi griffendéles követte a tekintetét a Mardekár asztala felé. Malfoy csakugyan önelégülten vigyorgott, láthatóan örömmel töltötték el a hírek.
Harry kinyitotta a saját Hírverőjét. Már csaknem két hete rendszeresen olvasta a lapot, és egyet kellett értenie Seamusszal abban, hogy sokkal őszintébb tudósítást ad a háborúról, mint a Reggeli Próféta. Harry tisztában volt vele, hogy követnie kell a halálfalók tevékenységéről szóló híreket. Ha meg akar küzdeni Voldemorttal, tudnia kell, mire készül az ellenség, és a „minisztériumi dolgozóktól" idézett üres nyugtatgatás, amely mostanában megtöltötte a Reggeli Prófétát, nem sokat segített ebben. A Hírverőben rálelt mindazokra a részletekre, amelyekre szüksége volt, és amelyeket tavaly még a Prófétában is megtalált: az aktuális csaták leírására, és hogy ki halt meg vagy tűnt el mindkét oldal harcosai közül. Az újság egyetlen hátránya a Halálfalók Réméről szóló tudósítás volt.
Harry minden igyekezetével azon volt, hogy elfelejtse a halálfaló-gyilkosságokat, és legfőképpen Piton feltételezett szerepét bennük, de most, hogy elkezdte a Hírverőt olvasni, ez teljességgel lehetetlenné vált. Minden egyes halálfaló, akinek pusztulását a Bosszúállónak tulajdonították, a címlapra került, az utolsó oldalon pedig külön rovatot szenteltek annak, hogy számon tartsák a Bosszúálló áldozatait: nemcsak a neveket sorolták fel, hanem röviden összefoglalták haláluk körülményeit is.
Aztán ott voltak az olvasói levelek. Harry mindössze néhányat olvasott el közülük, de már azok is épp eléggé felzaklatták. Megdöbbentette, hogy mennyien támogatják a Bosszúálló egyre pimaszabb és véresebb akcióit. A legutóbbi halálesetekről szóló beszámolók alapján már alig törődött azzal, hogy a gyilkosságokat balesetnek álcázza. A Hírverő már tizenkét áldozatot számolt össze, és a Minisztérium még mindig szemet hunyt az események felett.
Egyszer csak a bejárati csarnokból kiabálás vonta magára Harry figyelmét.
- Úgy tűnik, valami gond van – jegyezte meg Dean.
Ron oldalba bökte Harryt. – Menjünk, nézzük meg.
Harrynek semmi kedve nem volt valami csatározás közepébe csöppenni, de mivel az összes osztálytársa elindult, ő is követte Ront és a többieket. Éppen idejében érkezett, hogy tanúja legyen, amint Ernie Macmillan dühödten Draco Malfoyra veti magát. Tucatnyi diák figyelte őket, de úgy tűnt, senki sem akar közbeavatkozni, miközben a két fiú a padlón birkózott.
- Macmillan! Malfoy! – hallatszott McGalagony kiáltása, miközben a tanárnő keresztülsietett a bejárati csarnokon. – Azonnal hagyják abba a verekedést!
A fiúk egy pillanatra sem hagyták abba a birkózást, de Harry kételkedett benne, hogy bármelyikük is meghallotta volna az igazgatóhelyettes szavait. Ernie-t túlságosan lefoglalta, hogy újra meg újra Malfoy arcába vágjon az öklével, Malfoyt pedig az, hogy éppen félholtra verik.
Szerencsére Piton szorosan McGalagony nyomában volt. Előrelépett, megragadta Ernie-t, és miközben lerántotta Malfoyról, gyakorlatilag felemelte a földről.
Ernie összevissza csapkodott, megpróbálta megütni Pitont, de a férfi lefogta a kezét, és erőteljesen megrázta a fiút. – Macmillan! – Úgy tűnt, Ernie ettől végre magához tért.
- Ez húsz pontjába kerül a Hugrabugnak – jelentette ki Piton. – És azt hiszem, büntetőmunkát is érdemel.
- Csak rajta – felelte Ernie kihívóan. Még mindig piros volt az arca, és szaporán kapkodta a levegőt. – Egyáltalán nem bánom.
- Mr Macmillan! – szólalt meg McGalagony felháborodottan. – Egy roxforti diák, ráadásul egy hetedéves diák nem viselkedik így!
Ernie dühösen fordult McGalagony felé. – És vele mi van? – kérdezte számonkérően, és Malfoyra mutatott, aki még mindig ziláltan és véresen hevert a földön. – Azt mondta, hogy örül neki, hogy Therese apja meghalt! – Ernie ismét Malfoyra nézett. – Nos, bárki is öldösi a halálfalókat, remélem, hogy legközelebb az apádat veszi sorra!
Ernie elviharzott, döbbent csendet hagyva hátra. Mindenki elképedten meredt Malfoyra, aki igyekezett kihívóan viszonozni a felé forduló tekinteteket, de nem volt különösebben meggyőző. Piton utálkozva megrázta a fejét, majd megragadta a fiú karját, és talpra rántotta. Tudomást sem vett arról, hogy Malfoy felszisszent fájdalmában.
- Te pedig velem jössz – sziszegte Piton. – A pince felé lódította Malfoyt, majd a nyomába eredt, és mindketten elhagyták a helyiséget.
- Rendben van, oszoljanak, most! – jelentette be hangosan az éppen odaérkező Knight. – Mindenki menjen vissza reggelizni!
Harry és barátai visszamentek az asztalukhoz. – Ernie-nek igaza van – jelentette ki Ron, miközben elfoglalták a helyüket. – Ha van valaki, akire a Halálfalók Rémének rá kellene szállnia, az a Malfoy család. Tulajdonképpen szívesen segítenék neki. – Majdnem olyan dühösnek tűnt, mint az imént Ernie.
- Ron, ne mondj ilyet! – tiltakozott Hermione. – Még tréfából sem!
- Nem tréfálok. A velejükig rohadtak, mindannyian.
- És te sem vagy jobb náluk, ha most elkezdesz arról beszélni, hogy meg kellene ölni őket.
- Hermionénak igaza van – szólalt meg Harry, mielőtt két legjobb barátja heves vitába bonyolódott volna. – Az nem megoldás, ha lesüllyedünk az ő szintjükre.
- El kell ismerned, Harry, hogy Malfoy mindent megtesz érte – jegyezte meg Dean.
- Igen, csakugyan, ami azt bizonyítja, mennyire ostoba. De az öntörvényűsködés nem megoldás. – Harry Ronra nézett. – Higgy nekem. Tudom, milyen érzés megölni valakit, és jobb, ha ti nem tudjátok meg.
- Lehet – mondta Ron. – De azért álmodozni szabad, nem?
- Én egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Malfoy tényleg azt mondta Therese apjáról – szólalt meg Parvati.
- Én igen – felelte Ron.
- Nos, ha továbbra is azzal parádézik az egész iskola előtt, hogy nyíltan támogatja Voldemortot, nem a mai volt az utolsó alkalom, hogy péppé verik – közölte Seamus.
- Ez igaz – helyeselt Hermione. – Piton már nem fogja megvédeni, és tisztában kellene lennie azzal, hogy enélkül a védelem nélkül könnyű célpont.
- Azt hiszem, csak idő kérdése volt, hogy ez megtörténjen – jegyezte meg Neville elgondolkodva.
- Hogy érted? – kérdezte Ginny.
- Nos, háború van. A Roxfort sem tud a végtelenségig kimaradni belőle. Végtére is itt is megvan ugyanaz a megosztottság.
- Az egyetlen különbség, hogy mi nem öljük meg egymást – tette hozzá Dean. – Legalábbis még nem.
---
A Griffendél-Mardekár meccs napján tiszta, de rendkívül szeles idő volt. Az élénk szél ide-oda csapdosta a házak címerzászlóit, és megcibálta az apró vörös-arany zászlócskákat is, amelyet a legtöbb diák magával hozott. Félő volt, hogy a figyelmetlenebbeknek ki is tépi a kezéből.
- Tartsátok észben a stratégiánkat, és minden rendben lesz – mondta Ron, miközben a griffendélesek összegyűltek a pályán. Harryhez hajolt, és csendesen megjegyezte: - Ebben a szélben őrület lesz elkapni a cikeszt.
Harry vállat vont. – Megoldom.
Felhangzott Madam Hooch sípja, és a két csapat a levegőbe emelkedett. Odafent még szelesebb volt az idő, mint a földön, és amikor a játék elkezdődött, mindkét csapatnak küzdenie kellett, hogy ne fújja le őket a szél a seprűjükről. Az első órában egyik csapat sem szerzett valami sok pontot, mivel a szél miatt csak közvetlen közelről lehetett átdobni a kvaffot a célkarikán, a második órában azonban a Griffendél kezdett előretörni. Úgy tűnt, a viharos körülmények között bejött Ron stratégiája, miszerint inkább repüljenek a labdával, mint passzolgassák azt. A Griffendél 240-110-re vezetett, amikor Harry megpillantotta a cikeszt, amely a Mardekár célkarikája mellett küzdött a széllel. Malfoy, aki árnyékként követte Harryt, szintén észrevette, és mindketten a nyomába eredtek. Harry megelőzte a mardekárost, de Malfoy erőteljesen meglökte Harry seprűjét, így az kitért balra, Malfoy pedig előretört. Harry korrigálta az irányt, és Malfoy után száguldott. Ismét beérte a mardekárost, és ezúttal, amikor Malfoy balra kormányozta a seprűjét, hogy meglökje, Harry készen állt. Balra pördült, elrepült Malfoy alatt, aki már nem tudott változtatni az irányon, és amikor Harry befejezte a pördülést, Malfoy jobbjára került. A mardekáros visszahúzta a seprűjét jobbfelé, de Harry már közte és a cikesz között volt. Harry kinyújtotta a jobb kezét, és kihalászta a levegőből az apró labdát, miközben Malfoy elszáguldott mellette.
A tömeg fülsiketítő ujjongásban tört ki, amikor Harry győzedelmes mosollyal felemelte a kezét, melyben ott fickándozott az aranycikesz. A diadalmas pillanatnak azonban hangos csattanás vetett véget. Harry épp időben pillantott a Mardekár célkarikája felé, hogy lássa, amint Malfoy, aki nyilvánvalóan nekicsapódott a baloldali oszlopnak, eszméletét vesztve lecsúszik a seprűről.
Harry döbbenten figyelte a mardekáros zuhanását, mintha egy lassított felvételt látna, a következő pillanatban azonban a reflexei átvették az irányítást. Harry meredeken alábukott, és olyan sebességgel száguldott a másik fogó felé, amit csak ki tudott préselni a seprűjéből. Még idejében Malfoyhoz ért, és elkapta, majd erőteljesen felrántotta a seprűjét. Lassan megállt, és a földre fektette az eszméletlen fiút, miközben a tanárok feléjük rohantak a kviddicspályán keresztül.
Piton érkezett elsőként. Letérdelt, hogy megvizsgálja Malfoyt, akinek az arcát vér borította. A többi kviddicsjátékos is földet ért, és körbevették őket.
- Mindenki lépjen hátrébb, hagyjatok helyet – parancsolta Knight professzor, miközben áttört a diákok gyűrűjén. Piton elmormolt egy bűbájt, mire Malfoy megmozdult, és halkan felnyögött. Knight először a fiúra nézett, majd Pitonra, aki viszonozta a pillantását.
- Félre az útból! Engedjenek át. – A nézelődők ismét arrébb léptek, és utat engedtek Madam Pomfrey-nak. A javasasszony Piton mellé térdelt. – Ezerszer megmondtam már, hogy ezek a seprűk túl gyorsak. Csak idő kérdése volt, hogy valami ilyesmi történjen.
Madam Pomfrey intett a pálcájával, mire egy hordágy tűnt fel a semmiből, és hamarosan készen állt arra, hogy a kastélyba szállítsa Malfoyt. Piton elkísérte, a nézelődő diákok pedig elkezdtek szétszóródni.
- Gondolod, hogy rendbejön? – kérdezte Ron Harry mellé lépve.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy kutya baja sem lesz.
Elindultak a kastély felé, és egy perccel később Ron ismét megszólalt. – Tudod, Harry, azt hiszem, igazad volt.
- Mivel kapcsolatban?
- Azzal, hogy valakinek a halálát kívánjuk. Elképzelni teljesen más, mint a valóságban. Nem is tudom, hányszor képzeltem magam elé, hogy Malfoy meghal, de most… Tényleg örülök, hogy elkaptad. Azt hiszem, mégsem lennék olyan jó bosszúálló.
Harry elmosolyodott. – Egy percig sem hittem, hogy jó bosszúálló lennél. Na menjünk. Ideje megünnepelni az első győzelmünket az új csapatkapitányunkkal.
---
Úgy tűnt, az oszlopnak csapódás következtében a legkomolyabban Malfoy büszkesége sérült. Hétfőn többször is előfordult, hogy amikor Harry elment a mardekáros mellett a folyosón, valaki odakiáltott: „Vigyázz, Malfoy, nehogy nekimenj valaminek!" Ennek elkerülhetetlen következménye volt, hogy szinte mindenki vihogni kezdett, aki hallótávolságon belül volt. Harry azonban egy szót sem szólt. Malfoy keresztülnézett rajta, ami teljesen megfelelt Harrynek, és nem állt szándékában csatát kockáztatni. Fontosabb dolga is volt annál.
A Dumbledore-ral való órái mostanra szinte rutinná váltak. Az elmúlt három hónapban gyakorlatilag minden olyan fenevaddal és növénnyel találkozott Dumbledore kertjében, amely veszélyesnek bizonyulhat, és sorra mindegyiket megtanulta legyőzni. Az előző órájukon Dumbledore kijelentette, hogy Harry új szakaszt fog kezdeni a tanulmányaiban, habár nem volt hajlandó részletesebben kifejteni, hogy ez mit is jelent. Azt ígérte, hogy a következő találkozásuk alkalmával elmagyarázza. Következésképpen Harry aznap este különösen türelmetlenül várta a Dumbledore-ral való találkozást, és korábban ért oda az igazgató irodájába. Dumbledore ezúttal nem a tűz mellett, hanem az íróasztalánál ült, és nem volt tea előkészítve.
- Jó estét, Harry – üdvözölte Dumbledore, és a fiúra mosolygott. – Ma este kihagyjuk a megszokott gyakorlatunkat, valami mást terveztem helyette. Kérlek, foglalj helyet.
Harry leült, és figyelmesen hallgatta, ahogy Dumbledore folytatta a mondandóját. – Nagyszerű eredményt értél el annak elsajátításában, hogyan irányíthatod az elmém tájképét, így azt hiszem, ideje egy kicsit kiterjeszteni a tanulmányaidat.
Harry várakozóan bólintott. – Igen, uram.
- Mint bizonyára már észrevetted, Harry, minden elme egyedi és különleges, és aligha ér meglepetésként, ha azt mondom, hogy Voldemorté valószínűleg egy cseppet sem hasonlít az enyémre. Ahhoz, hogy felkészülj a vele való küzdelemre, tapasztalatokat kell gyűjtened… fogalmazzunk úgy, kevésbé barátságos tájakon. Ennek érdekében megkértem Piton professzort, hogy lépjen a helyembe.
Harry lelkesedése jelentősen megcsappant. – Piton professzor?
- Úgy van. Természetesen én is szeretnék találkozni veled, hogy figyelemmel kísérjem az előrehaladásodat, és ha szükséges, segítségedre legyek. Habár személyesen még nem volt alkalmam elmélyedni Piton professzor elméjében, úgy gondolom, ebben a helyzetben a lehető legjobb terepet szolgáltatja majd a gyakorláshoz.
Harry diplomatikusan bólintott.
- Azonban van néhány dolog, amit szem előtt kell tartanod – folytatta Dumbledore. – Először is, Piton professzor semmire sem fog emlékezni abból, ami az elméjében történik. Ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt, példásan kell viselkedned. Semmiképp sem szabad kísértésbe esned, hogy tudatlanságát kihasználva olyasmit mondj vagy tégy, amit normális esetben nem mondanál vagy tennél, pusztán azért, mert úgysem fog rá emlékezni.
Harry megrázta a fejét. – Nem fogok.
Dumbledore elégedetten bólintott. – Jó. Azt is meg kell értened, hogy mi a gyakorlásotok célja. Piton professzorral nem fogsz olyan módon párbajozni, mint velem. Inkább az lesz a célod, hogy megfejtsd Piton professzor elméjének szimbólumait. Minden csatában kulcsfontosságú, hogy megértsd az ellenfeledet. Voldemort elméjét is meg kell majd értened, és a Piton professzorral való gyakorlás remélhetőleg segít majd ebben.
- Értem.
- Akkor menj, Harry. Már vár téged.
- Micsoda? Ma este?
- Amit ma megtehetsz… De mielőtt elindulsz, van még egy dolog, amit észben kell tartanod. Piton professzor nem találkozott még a legilimenciának ezzel a formájával. Ez azt jelenti, hogy ma este te leszel a tanár, és ő a diák.
---
Harry minden lelkesedés nélkül indult a pince felé. Nem dobta fel az a gondolat, hogy Pitonnal fog együtt dolgozni. A tükrökkel történt fiaskó óta kerülték egymást, és ezt a végtelenségig folytatták volna, ha Dumbledore nem rukkol elő ezzel a „remek" ötlettel. Harry néha úgy érezte, mintha Dumbledore csak ürügyet keresne arra, hogy összehozza őt Pitonnal, habár tudta, hogy ez butaság. Dumbledore egy háborút vív. Bizonyára fontosabb dolgokat vesz figyelembe a stratégiája tervezése során, mint Harry és Piton kapcsolata.
És persze Harry teljesen megértette, hogy mennyire hasznos lehet együtt dolgoznia Pitonnal. Ha Voldemortot és a halálfalóit nem számítjuk, akkor a férfi elméjénél sötétebbet aligha találhat az ember. Ez a gondolat azonban csak még jobban elriasztotta Harryt attól, hogy elmélyedjen benne. Harry tisztában volt vele, hogy miféle szörnyűségek kísérthetik Piton elméjét. Az előző évben tartott óráik során Piton biztonságos helyre rejtette ezeket az emlékeket, Harry pedig igyekezett nem gondolni a férfi sötét oldalára. Ezúttal azonban Piton nem lesz képes elrejteni előle a sötétséget. Harry biztos volt benne, hogy ahová most ő megy, ott készakarva sem kerülhetné el, és félt attól, hogy milyen formát ölt majd. Harry tisztában volt vele, hogy meg kell tanulnia szembenézni a gonosszal; de semmi kedve nem volt ahhoz, hogy Pitonban nézzen vele szembe.
Bekopogott Piton irodájának az ajtaján, majd belépett.
- Ne ácsorogj ott, Potter – szólalt meg ingerülten Piton. – Gyere beljebb.
Harry becsukta maga mögött az ajtót, és elfoglalta a valaha megszokott helyét Piton íróasztala előtt.
- Dumbledore elmagyarázta, mit fogsz tenni – kezdte Piton bevezető nélkül. – Őszintén szólva elég értelmetlennek tartom, de ezt nem az én tisztem eldönteni. Azonban, ha azt hiszed, hogy megkönnyítem a dolgodat…
- Nem akarom, hogy megkönnyítse a dolgomat. Voldemort sem fogja. – Harry szándékosan használta Voldemort nevét. Piton szeme elkeskenyedett, de nem szólt semmit.
- Nos, akkor rendben. Ha kész vagy, kezdheted.
Harry mély lélegzetet vett, lecsendesítette az elméjét, és mentálisan kinyúlt Piton felé. Azonnal ellenállásba ütközött, de miután hónapokig gyakorolt Dumbledore-ral, ez nem állította meg. Fókuszálta az erejét, koncentrált, és könnyedén áttört a falon. Érezte Piton meglepetését, de egy pillanat múlva a férfi újból küzdeni kezdett. Megpróbált kitérni Harry elől, de a fiú fürgén kikerült minden elé állított akadályt. Nevetségesen könnyű volt. Bármilyen magabiztosan viselkedett Piton, a védelmi vonalai efféle mentális támadás ellen gyakorlatilag semmit sem értek, és Harryt elöntötte a büszkeség, ahogy ez tudatosult benne.
Erősen összpontosított, éles pengévé fókuszálva mentális erejét, majd előretört, hogy eljusson Piton elméjének legmélyére.
Állj!
Piton egy szót sem szólt, de a parancs ott visszhangzott Harry elméjében, áttörve saját gondolatain. Fájdalom és megdöbbenés sugárzott belőle, ami olyan váratlan volt, hogy megállította Harry nyaktörő száguldását Piton elméjébe. Hirtelen tudatára ébredt a körülötte örvénylő érzelmeknek és emlékeknek, és a hónapokig tartó elszigeteltség ellenére az érzés olyan ismerős volt, mint egy régi barát hangja. Olyan volt, mintha sosem tört volna meg a közöttük lévő meghittség. De az a nyugodt önuralom, amelyhez Harry hozzá volt szokva Piton elméjében, ezúttal teljesen hiányzott. Helyette zavarodottságot érzett, és valamit, ami ijesztően emlékeztetett a félelemre.
Piton megszakította a közöttük lévő kapcsolatot, és vádló tekintettel Harryre meredt. – Nos, Potter, csakugyan tanultál egyetsmást a tavalyi év óta.
- Sajnálom – mondta szégyenkezve Harry. – Megszoktam, hogy Dumbledore-ral gyakorlok. Elfeledkeztem róla, hogy maga még sosem csinált ilyet. Talán jobb lenne, ha ezúttal nem küzdene ellenem. Csak engedje meg, hogy megmutassam, milyen.
- Mit számít? Nyilvánvalóan úgysem tudlak megállítani.
- Nem fogom kényszeríteni magát – mondta Harry felháborodottan. – Ha nem akarja ezt az egészet, akkor elmegyek.
Piton még egy pillanatig bosszúsan méregette Harryt, majd megenyhült. – Megígértem Dumbledore-nak, hogy együttműködöm veled.
- Akkor ezúttal kövessen. Lassan fogom csinálni. Egyáltalán nem nehéz – tette hozzá Piton szkeptikus pillantása láttán. – Csak ne küzdjön ellenem, és azt hiszem, teljesen természetesen fog megtörténni. – Harry remélte, hogy tényleg így lesz. Lehet, hogy többet tud a legilimenciának erről a formájáról, mint Piton, de azért az sem túl sok.
- Rendben van – bólintott Piton, habár nem túl sok meggyőződéssel.
Harry mély levegőt vett, és ismét kinyúlt Piton elméje felé. Megvárta, amíg érzékeli maga körül Piton jelenlétét, majd ereszkedni kezdett, sokkal lassabban, mint előzőleg. Gondolatok és emlékek reppentek el mellette; először megszámlálhatatlanul sok, majd ahogy Harry mélyebbre ereszkedett, egyre kevesebb. Valójában ez a lassú, visszafogott alámerülés Piton elméjébe sokkal több munkát igényelt, mint ha egyszerűen alábukott volna, és mire Piton tudatosságának maradéka is szertefoszlott, Harrynek már erőlködnie kellett, hogy megtartsa az önuralmát. Megkönnyebbült, amikor a lába szilárd talajt ért, és összeállt körülötte Piton elméjének tájképe.
Harry félig-meddig már elképzelte, hogy milyen sötét, félelmetes hely lesz Piton elméje, de ahogy körülnézett, az első benyomása az volt, hogy tulajdonképpen inkább egy kicsit unalmas. Egy utcán állt, és mintha egy lepukkant külvárosban lett volna. Nem volt valami szép, de nem volt benne semmi félelmetes.
- Potter!
Harry Piton hangja felé fordult, de be sem tudta fejezni a mozdulatot. Olyan volt, mintha kirántották volna alóla a lábát, majd fejjel lefelé lógva találta magát a levegőben.
- Hé! – kiáltotta, és a nyakát tekergette, hogy megpillantsa Pitont. – Mit csinál? Azonnal tegyen le!
- Mi a gond, Potter? A barátaid nélkül már nem érzed magad olyan bátornak? Tényleg, ők hol vannak?
- Miről beszél? Megőrült?
A láthatatlan erő, amely a levegőben tartotta Harryt, egyszer csak eltűnt, és a fiú a földre zuhant. Felült, és megfordult, hogy dühösen Pitonra meredjen, de meglepetésében tátva maradt a szája. A férfi, aki zavartan bámulta őt, csakugyan Piton volt, de nem az a Piton, akit Harry már több mint hat éve ismert. Ez a Piton mindössze néhány évvel lehetett idősebb Harrynél.
- Bámulatos – jegyezte meg Piton, és ugyanolyan elképedten szemlélte Harryt, mint a fiú őt. – Annyira hasonlítasz Potterre, mintha az ikertestvére lennél. Ki vagy?
Harry épp felkászálódott a földről, de a kérdés hallatán csaknem ismét elveszítette az egyensúlyát. – Micsoda?
- Ki vagy? – ismételte Piton lassan, olyan hangon, ami emlékeztetett a megszokott, leereszkedően vontatott stílusára, csak éppen kissé elkeseredetten hangzott. – Ez csak nem olyan bonyolult kérdés. Van neved, ugye?
Harrynek görcsbe rándult a gyomra. – Harry Potter – felelte, és Piton arcát fürkészte, a felismerés jele után kutatva. – Nem ismer meg, professzor?
- Harry Potter?
Piton a homlokát ráncolta, és a távolba meredt, mintha az emlékei között kutatna. Amikor visszanézett Harryre, tekintete összeszűkült, mintha arra gyanakodna, hogy a fiú a bolondját járatja vele. – Potter fiát Harrynek hívják, de ő még csak egy kisbaba. Azonban nyilvánvaló, hogy a rokona vagy. Ő küldött ide?
- Micsoda? Nem.
Piton előrébb lépett, és ismét felemelte a pálcáját. – Ha rábeszélt valamire…
- Nem! Esküszöm! Alig ismerem.
Piton dühösen méregette Harryt; láthatóan nem sikerült meggyőznie. Harry kezdett pánikba esni. Habár sok mindent tanult Dumbledore-tól, erre semmi nem készítette fel. Nyugtalanul fürkészte Piton arcát, az általa ismert férfi nyomát keresve, de semmi ilyesmit nem talált. – Professzor, kérem, emlékeznie kell.
- Ne hívj professzornak! Csak két hónapja tanítok a Roxfortban, és egy kis szerencsével már nem sokáig leszek itt.
Harry Pitonra meredt. Ez őrület volt – épp olyan őrület, mint az Alice Csodaországban. Furcsa módon ez a gondolat valamelyest enyhítette Harry rémületét. Hát nem azt mondta Dumbledore, hogy az elmében bármi megtörténhet?
Harry mély lélegzetet vett. – Nézze, kezdjük újra az egészet, rendben? – javasolta Harry nyugodt hangon az előtte álló fiatalembernek, megpróbálva tompítani mind a saját nyugtalanságát, mind Piton haragját. – Felejtse el Pottert. Harry vagyok. – Harry automatikusan a kezét nyújtotta a bemutatkozáshoz.
Piton gyanakodva szemlélte a kinyújtott kezet; láthatóan még mindig meg volt győződve róla, hogy valamiféle tréfát űznek vele. Azonban ha már kezet nyújtott, Harry nem volt hajlandó visszakozni, így továbbra is csak bámulták egymást, míg végül Piton beadta a derekát, és megrázta Harry kezét.
- Perselus Piton – közölte árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában. – Szóval ha nem Potter küldött, akkor mit csinálsz itt?
Harry sóhajtott, és teljesen őszintén válaszolt. – Fogalmam sincs róla. Dumbledore mondta, hogy jöjjek ide.
Piton Harry legnagyobb megkönnyebbülésére láthatóan megnyugodott, és arcára sokatmondó mosoly ült. – Nos, ez sok mindent megmagyaráz. Nem mintha nem értékelném mindazt, amit Dumbledore értem tett, de nem halmozza el az embert információval.
- Igen, ez már feltűnt.
- Szóval, mit gondolsz, miért vagy itt? Tudod, ez Dumbledore kedvenc játéka. Azt várja tőled, hogy te magad gyere rá.
Harry fontolóra vette a kérdést. – Nem tudom. Szerintem nem tudta, hogy mit fogok itt találni. Tényleg, hol vagyunk?
Piton vállat vont. – Az otthonomnál.
- Nem bánja, ha körülnézek?
- Nem sok látnivaló van – tiltakozott Piton.
- Bármi is van itt, azt látnom kell. Tudom, hogy Dumbledore ezt várja tőlem.
Piton egy pillanatig habozott, majd felsóhajtott. – Akkor menjünk. Körbevezetlek.
Piton, oldalán Harryvel elindult a háztömb mellett. – Leginkább csak házak vannak. Úgy egy mérföldre innen van egy gyár, ahol a muglik többsége dolgozik. Arra van egy iskola.
Harry vetett egy-egy pillantást a Piton által mutatott dolgokra, de leginkább Pitont figyelte. Habár tisztában volt vele, hogy mindaz, ami körülveszi, pusztán Piton elméjének a megjelenési formája, a mellette sétáló fiatalember meglehetősen igazinak tűnt. Olyan volt, mintha Harry visszarepült volna tizenöt-húsz évet az időben, és csakugyan az akkori Pitonnal beszélt volna. Bizonyos értelemben így is volt, gondolta. Pitonnak ez a megtestesülése nyilvánvalóan semmire nem emlékezett az utóbbi legalább tizenhét évből – hiszen még mindig arra számított, hogy „Potter" csőbe húzza.
Egy zsákutcába értek, és ott megálltak. – Ez minden – jelentette ki Piton.
Harry végignézett az utcán, amerről jöttek. Dumbledore kertjéhez képest Piton elméje nagyon kis területen feküdt; mindössze néhány tucat háztömböt foglalt magába. Természetesen Piton sokkal fiatalabb volt, mint Dumbledore, de akkor is túl kevésnek tűnt a hely. És még egy dolog felötlött benne.
- Professz… öö… Uram?
Piton bosszús tekintetet vetett Harryre. – Hívj Perselusnak, vagy Pitonnak. Nekem mindegy, melyiket használod, csak válaszd ki az egyiket, és ne szerencsétlenkedj vele.
- Rendben. Hol vannak az emberek?
- Milyen emberek?
- A többi ember, akik itt élnek. Egy teremtett lelket sem láttam.
Piton vállat vont. – A saját dolgukkal törődnek, mint ahogy én is.
- Nincsenek barátai? Valaki, akivel beszélgethet?
Piton tekintete dühösen megvillant, és Harry túl későn vette észre, hogy megbántotta a férfit.
- A magányt jobban kedvelem, mint az ostoba fecsegést – közölte hidegen Piton. – Tulajdonképpen ideje visszamennem a bájitalhoz, amit épp főzök.
Harry bólintott. – Rendben.
Piton sarkon fordult, de Harry még utánaszólt. – Örülök, hogy találkoztunk… Perselus.
A fiatalember megtorpant, és homlokráncolva visszanézett Harryre, mintha biztos lenne benne, hogy a fiú gúnyolódik vele. Egy pillanat múlva azonban láthatóan elfogadta, hogy tévedett, és ismét ellazult. Kurtán biccentett. – Részemről a szerencse. – azzal megfordult, és elsietett az utca másik vége felé.
Harry megvárta, amíg eltűnik, majd lehunyta a szemét. Mélyet lélegzett, majd lassan kifújta a levegőt, és kinyitotta a szemét. Piton irodájában ült, a tanárral szemben. A férfi pislogott egyet, majd megrázta a fejét, mintha el akarná űzni a gondolatait.
- Nos, Potter, remélem, tanulságos volt.
- Emlékszik belőle valamire?
- Nem, de tekintve, hogy Dumbledore előre megmondta, hogy nem fogok, ez aligha meglepő. Őszintén szólva amúgy sem érdekel. Épp elég tennivalóm van a való világban, semmi szükségem arra, hogy még az álmok birodalmában is vájkáljak. Most pedig, ha végeztél, dolgom van.
Harry bólintott, és felállt. Neki is sürgős dolga volt. Kilépett Piton irodájából, és elindult vissza Dumbledore-hoz. Az igazgató egy cseppet sem tűnt meglepettnek, amikor meglátta.
- Gyere be, Harry. Milyen volt az órád Piton professzorral?
- Nem hiszem, hogy ez működni fog.
Dumbledore a szemüvege fölött Harryre pillantott. – Úgy érzem, másra számítottál az elméjébe tett kirándulás során. Harry, mondtam, hogy valószínűleg nem lesz olyan barátságos, mint az enyém. Éppen ezért…
- Nem erről van szó. Az elméje nem volt olyan vészes, de ő… ő nem önmaga.
Harry gyorsan beszámolt az élményeiről. Dumbledore figyelmesen hallgatta, majd hátradőlt a székén, és egy pillanatra a gondolataiba mélyedt. – Igen, ez így érthető – szólalt meg végül.
- Nos, örülök, hogy egyikünk érti.
Dumbledore ismét Harryre emelte a tekintetét, és elmosolyodott. – El tudom képzelni, hogy ez meglehetősen zavarba ejtő lehetett számodra, Harry, de nem volt teljesen váratlan. Valójában látnom kellett volna előre, hogy ilyesmi fog történni.
- Nem értem. Miért nem ismert meg Piton professzor? Miért néz ki úgy, mintha alig múlt volna húsz éves?
- Az elme bonyolult és sokrétegű dolog, amely még mindig sokkal több rejtéllyel szolgál, mint válasszal, és ez fokozottan igaz a tudatalatti birodalmára. A felszínen – a tudatosság szintjén – Piton professzor normálisan működik. De úgy tűnik, hogy a tudatalatti szinten megrekedt a fejlődése, kétségkívül egy fiatalon elszenvedett súlyos érzelmi trauma miatt. Bizonyára nem kell mondanom, mi volt az.
Harry fejében összeállt a kép. – A szüleim halála.
- Pontosan. Semmi kétségem afelől, hogy a fiatalember, akit ma este láttál, pontosan úgy nézett ki, mint Perselus 1981 Halloween éjszakáján. Legeslegbelül sohasem tudott túllépni azon a pillanaton. Mindaz, ami az azóta eltelt évek során történt, mindazok az emlékek el vannak zárva. A legjobb esetben is csak anyagtalan árnyak, amelyek semmit sem jelentenek számára.
Harry sarkon fordult, és járkálni kezdett. – Akkor valami más módot kell találnom arra, hogy felkészüljek a Voldemorttal való küzdelemre.
- Miért?
Harry meglepetten nézett Dumbledore-ra. – Ilyen körülmények között nem turkálhatok az elméjében! Még csak meg sem ismer!
- Épp ellenkezőleg, el sem tudok képzelni hasznosabbat számodra, mint hogy megpróbáld rávenni Perselust, hogy lépjen túl azon a traumán, ami évek óta rabságban tartja.
- De fogalmam sincs róla, hogyan! – tiltakozott Harry kétségbeesetten. – Mi van, ha csak rontok a helyzeten?
- Nem fogsz.
- Honnan tudja?
- Mert ismerlek téged, Harry, és tudom, hogy milyen sokat jelent neked. Ó, tisztában vagyok vele, hogy ezt egyikőtök sem ismerné el, de attól függetlenül igaz. Eddig is arra biztattalak, hogy bízz a megérzéseidben. Engedd, hogy ez esetben is az ösztöneid vezessenek.