Chapter 18

Fagyos karácsony

- Szóval Piton felajánlotta, hogy segít neki? A szó szoros értelmében felajánlotta a segítségét?!

- Ha még egyszer megkérdezed ezt - mordult fel Harry -, egy marék kelbimbóval fogom be a szádat.

- Csak biztos akarok lenni benne! - védekezett Ron. A fiúk és Lucy az Odú konyhájában álltak, és egy nagy rakás pucolnivaló kelbimbóval szemeztek. Kint az ablakon túl szállingózott a hó. Míg a fiúk folyton a Malfoy és Piton közti beszélgetésről vitatkoztak, addig Lucy igyekezett olyan természetesen viselkedni, ahogyan csak tudott. Már az elején maximálisan egyetértett Harryvel, csakhogy ne kelljen belefolynia a vitába és nehogy véletlenül elszólja magát.

- Igen, Piton felajánlotta neki a segítségét! - ismételte századszor is Harry. - Azt mondta, megígérte Malfoy anyjának, hogy megvédi őt, mármint Malfoyt. Le is tette a megszeghetetlen esküt, vagy mi a fenét...

- Letette a Megszeghetetlen Esküt? - ejtette el a kését Lucy, elfeledkezve a fogadalmáról. Elkerekedett szemekkel bámult Harryre. - Nem lehet... biztos ezt mondta?

- Igen, biztos. Miért, az micsoda?

Lucy túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy válaszoljon, de Ron szerencsére megmentette számára a helyzetet.

- Hát... a Megszeghetetlen Eskü olyan eskü, amit nem lehet megszegni...

- Képzeld, erre magamtól is rájöttem - élcelődött Harry. - Miért, mi történik azzal, aki megszegi?

- Meghal - felelte lakonikusan Ron. - Egyszer, még öt éves koromban, Fred és George megpróbált rávenni, hogy tegyek le egy ilyen esküt. Csak egy hajszálon múlott. Már fogtuk egymás kezét Freddel, meg minden, amikor apánk ránk talált. Iszonyúan kiakadt... - Ron szemében nosztalgikus fény csillant. - Akkor láttam apát először és utoljára olyan dühösnek, amilyen anya szokott lenni. Fred azt állítja, a bal feneke azóta is zsibbad attól, amit akkor kapott.

- Nem érdekel Fred bal feneke...

- Miről van szó? - kérdezte a bal fenék tulajdonosa az ajtóból, majd ikertestvérével együtt besétált a konyhába. - Odasüss, George, milyen aranyosak! Késsel pucolják a kelbimbót!

- Két hónap és pár nap múlva betöltöm a tizenhetet - morogta sértődötten Ron. - Ne félj, attól kezdve a pálcámmal fogom csinálni!

- Nem gáz, öcskös - felelte George, azzal ledobta magát egy székre, és fellendítette lábát a konyhaasztalra. - Addig még számos alkalommal bemutathatod, hogyan kell szakszerűen használni a... hoppacsek!

- Ez a te műved! - csattant fel Ron, és bekapta vérző hüvelykujját. - Na várj csak, ha tizenhét leszek...

Fred ásítva legyintett.

- Akkor majd elkápráztatsz minket eddig jól titkolt varázstehetségeddel, mi?

- Apropó jól titkolt tehetség... - szólt homlokráncolva George. - Ronald öcsém, mi igaz abból, amit Ginny mesélt rólad meg egy Lavender Brown nevű hölgyikéről?

Ron elpirult, és ismét a kelbimbók felé fordult, de a szája sarkában mosoly bujkált.

- Mi közötök hozzá?

- Ez ám az ütős válasz! - gúnyolódott Fred. - Nem is tudtam, hogy ilyen jókat tudsz kitalálni. Nos, öcsikém, igazából arra lennénk kíváncsiak... hogy miként került sor a dologra.

- Miről beszélsz?

- Balesetet szenvedett szegény lány?

Lucyt akkora nevetőgörcs fogta el, hogy kétrét görnyedt, miközben a konyhapultba kapaszkodott. Fred elégedett mosollyal nyugtázta sikeres poénját.

- Micsoda? - hökkent meg Ron, miközben szúrós pillantást vetett a még mindig nevető Lucyra, aki a könnyeit törölgetve próbálta összeszedni magát.

- Mitől lett ilyen súlyos agykárosodása? Hékás!

A konyhába lépő Mrs Weasley épp tanúja volt, amint Ron a bátyja felé hajította a zöldségpucoló kést, melyet azonban még röptében papírrepülővé változtatott Fred könnyedén lendülő pálcája.

- Ron! - csattant fel dühösen Mrs Weasley. - Meg ne lássam még egyszer, hogy késsel dobálózol!

- Nem fordul elő többet... - feleltr gyorsan Ron, majd, miután újra a kelbimbók felé fordult, motyogva hozzátette: - ...hogy meglátod.

- Fred, George, sajnálom, de helyet kell szorítanotok a szobátokban Billnek, mert este megérkezik Remus.

- Nem gond - legyintett Fred.

- Charlie nem jön haza, úgyhogy Harry es Ron maradhatnak a tetőtérben, és ha Fleurt összeköltöztetjük Lucyval és Ginnyvel...

- Azzal elszúrjuk a karácsonyukat - dünnyögte Fred.

- ...akkor mind kényelmesen elférünk, vagy legalábbis mindenkinek lesz ágya - hadarta kissé lámpalázasan Mrs Weasley.

- Percy biztos nem dugja ide a ronda pofáját? - kérdezte Fred.

Mrs Weasley elfordult és úgy válaszolt:

- Nem... Gondolom, az ünnepek alatt is dolgozik...

- ...vagy ő a legnagyobb tahó a világon - mondta Fred, miután anyja kisietett a konyhából. - Harmadik tippem nincs. Na gyere, George, lépjünk le!

- Hova mentek? - kapta fel a fejét Ron. - Nem segítenétek a kelbimbó-pucolásban? Csak egy gyors bűbáj, és nem kéne itt szenvednünk.

- Ez nem volna helyes - felelte nagy komolyan Fred. - Varázslat nélkül pucolni a kelbimbót jellemerősítő hatású. Meg kell tapasztalnotok, milyen nehéz a muglik és a kviblik élete.

- Egyébként is, ha segítséget vársz valakitől - tette hozzá George, Ron felé hajítva a papírrepülőt -, akkor nem célszerű előtte késsel dobálni az illetőt. Ezt csak a miheztartás végett mondom. És hogy feleljek a kérdésedre: a faluba megyünk. A papírboltban dolgozik egy nagyon csinos lány, aki egyenesen varázslatosnak tartja a kártyatrükkjeimet...

- Bunkók... - morogta sötéten Ron, miközben a hólepte kerten át távozó bátyjai után bámult. - Tíz másodpercükbe került volna, és akkor mi is velük mehetnénk.

- Mi nem - rázta a fejét Lucy. - Megígértük Dumbledore-nak, hogy nem mászkálunk sehová.

- Ja tényleg.

Ron megpucolt néhány kelbimbót, aztán újra megszólalt:

- Harry, el fogod mondani Dumbledore-nak, hogy Piton és Malfoy mit beszéltek egymással?

- Francba! - káromkodott Lucy, ahogy a kés az ujjába szaladt. Miért kell a fiúknak mindig ennyire megszállottnak lenniük egy témával kapcsolatban? A végén valamivel tényleg el fogja árulni magát, hogy sokkal többet tud, mint azt előadja.

- Persze - felelte Harry, miután megbizonyosodott róla, hogy Lucy jól van. - Szívesen elmondom én bárkinek, aki le tudja állítani őket, és Dumbledore az első a listán. Lehet, hogy megint beszélek majd apáddal is.

- Kár, hogy azt nem tudtad meg, miben sántikál tulajdonképpen Malfoy.

- Hogy tudtam volna meg? Pont az volt a lényeg, hogy nem akarta elárulni Pitonnak!

Lucy faarccal pucolta tovább a kelbimbókat, hogy valahogy kimaradjon a beszélgetésnek ezen részéből.

- Remélem, sejted, hogy mit fog mondani apám, meg Dumbledore, meg mindenki. Azt, hogy Pitonnak igazából eszébe se volt segíteni Malfoynak, csak ki akarta szedni belőle, mi a terve.

- Azt legilimenciával is megoldhatta volna - szólt közbe Lucy. Hiába titkolózott, tudta, hogy ha nem nyilvánít előbb-utóbb véleményt, az még gyanúsabb lesz.

- Pontosan - helyeselt Harry. - Hallottam, hogy beszélt Piton. Ilyen jól még ő se tud hazudni.

- Azt akarta, hogy Malfoy magától avassa be a tervébe - fűzte tovább a gondolatot Lucy. - Úgy értem, kis erőfeszítéssel simán áttörhette volna Malfoy védelmét, de nem tette.

- Jól van - dünnyögte Ron. - Csak figyelmeztettelek.

Harry összevonta a szemöldökét.

- De te egyetértesz velünk, nem?

- Persze! - vágta rá Ron. - Teljesen egyetértek! De mindenki más úgy hiszi, hogy Piton a Rend oldalán áll.

Harry végre elhallgatott, így Lucy át tudta gondolni a dolgokat. Miután elköszönt Malfoytól és visszament a klubhelyiségbe, Hermione már rég lefeküdt aludni, így Lucy végre tudott egy kis időt találni, hogy még a kastélyban megcsinálja a fiú ajándékát. Vagy tízféle könyvet vett ki a könyvtárból titokban, és azok mind nyitva hevertek körülötte az ágyán. Lucy teljesen kimerült, mire végre sikerült összehoznia a varázslatot. Remélte, hogy ezzel reményt tud adni a fiúnak a szünetre; ugyanis mikor elköszönt tőle, látta a szemében, hogy mennyire fél és hogy igyekszik titkolni.

Egy dolog viszont nagyon aggasztotta; Piton viselkedését ugyanis nem tudta hova tenni. A férfi tényleg letette volna a Megszeghetetlen Esküt Malfoy anyjának, csak azért, hogy megvédje Malfoyt? Bár az megnyugtatta, hogy a fiúval legalább az anyja törődik, de Malfoy gyanakvása és egyértelmű ellenszenve régi tanára iránt bőven adott aggodalomra okot. És ebben a kérdésben ugyanazon az állásponton volt, mint Harry: vajon Piton tényleg a Rend oldalán áll? Miért érdekelte annyira, mire készül Malfoy?

Bár ő maga legszívesebben nem foglalkozott volna a dologgal - legalábbis nem nyíltan -, de Harry biztosan nem fogja tudni visszafogni magát. Főleg az előbbi beszélgetésből ítélve. Azonban tudta, hogy mindenki, akinek Harry el fogja mesélni a történetet, ezt fogja elsőszámú ellenérvként felhozni. Szinte most is hallotta Hermione válaszát:

De Harry, teljesen nyilvánvaló, hogy Piton csak azért ajánlkozott, mert meg akarta tudni Malfoytól, miben mesterkedik...

Hogy a lány így fog reagálni, azt persze csak feltételezte, hisz Harrynek még nem volt alkalma rá, hogy beszámoljon a történtekről Hermionénak. A lány már akkor is aludt, mikor Lucy visszatért, Harry pedig nyilván később jött és nem beszélhetett vele. Másnap reggel, mielőtt a két Potter útra kelt Ronnal az Odúba, épp csak arra volt idő, hogy boldog karácsonyt kívánjanak Hermionénak, és Harry futólag megjegyezze, hogy a szünet után fontos híre lesz a számára. Lucy abban sem volt biztos, hogy a lány figyelt arra, amit Harry mond, mert közben egy méterre tőlük Ron és Lavender lelkes, ám szavak nélküli búcsúzkodása zajlott.

Harrynek egészen szentestéig nem volt alkalma beszélni Mr Weasleyvel, mert a családfő minden nap éjszakába nyúlóan dolgozott a minisztériumban. Az ünnepi estén Weasleyék és vendégeik a nappaliban gyűltek össze, amit Ginny úgy telezsúfolt díszekkel, hogy a jelenlévők egy felrobbant papírszalaggyárban érezhették magukat. Csak Fred, George, Lucy, Harry és Ron tudta, hogy a karácsonyfa csúcsára biggyesztett angyalka valójában egy kerti törpe: az a példány, ami bokán harapta Fredet, mikor répáért ment a karácsonyi vacsorához. Az elkábított, aranyszínűre festett, tüllszoknyába öltöztetett és műszárnyakkal felszerelt gnóm mogorván bámult le az ünneplő társaságra - kopasz krumplifejével és szőrös lábával Lucy meggyőződése szerint joggal pályázhatott a világ legrondább angyalkája címre.

Az előírt ünnepi program az volt, hogy közösen meghallgatják a rádióban Mrs Weasley kedvenc énekesnője, Celestina Maggica karácsonyi slágercsokrát. Fleur, aki kritikán alulinak ítélte a műsort, fennhangon csacsogott a sarokban; Mrs Weasley ezt igencsak nehezményezte, és pálcáját a nagy, fadobozos rádióra szegezve egyre fokozta a hangerőt. Egy különösen jazzes szám, a Vággyal teli üst a szív alatt Fred, George és Ginny belekezdett egy parti robbantós snapszliba. Ron folyvást Bill és Fleur felé pislogott, mintha ötleteket akarna ellesni tőlük. A minden korábbinál soványabb és rongyosabb Remus Lupin a kandallónál ült, és úgy meredt a tűzbe, mint aki nem is hallja Celestina hangját.

A szívem üstjét, jöjj, kavard,
míg tart e bűvös éj,
hisz mind tiéd, mi benne forr:
a vágy s a szenvedély.

- Erre táncoltunk tizennyolc éves korunkban - szólt elérzékenyülten Mrs Weasley, és megtörölte a szemét a kötéssel, amin épp dolgozott. - Emlékszel, Arthur?

- Mphf? Ja persze, nagyon szép szám - felelte Mr Weasley, aki egy mandarint hámozott, és szórakozottan bólogatott hozzá. Most kelletlenül kihúzta magát, s tekintetével megkereste a mellette ülő Harryt, akivel Lucy épp elfelezett egy hatalmas lepényt.

- Bocsáss meg ezért - bökött a fejével a rádió felé, miközben Celestina belevágott a refrénbe. - Mindjárt vége.

- Nem érdekes - mosolygott Harry. - Sok a munka a minisztériumban?

- Nagyon sok - dünnyögte a varázsló. - Ami nem is volna baj, csak már lenne valami eredménye. A három emberből, akit az utóbbi néhány hónapban letartóztattunk, kétlem, hogy akár egy is valóban halálfaló... De ezt ne mondjátok el senkinek - tette hozzá hirtelen támadt nyugtalansággal.

- De Stan Shunpike-ot már elengedték, nem? - érdeklődött Lucy.

- Sajnos nem. Tudom, hogy Dumbledore magánál Scrimgeournél próbált közbenjárni az ügyében... és hát tudni kell, hogy akik beszéltek Stannel, mind egyetértenek, hogy körülbelül annyi köze van a halálfalókhoz, mint ennek a mandarinnak... Csakhogy a felső vezetésnek a látszat a fontos. Az mégiscsak jobban hangzik, hogy hármat elfogtunk, mint az, hogy háromszor melléfogtunk... De ez is maradjon köztünk...

- Hallgatni fogunk - ígérte Lucy. Közben Celestina Maggica rázendített a Szívemet csalfa varázs lopta el kezdetű balladára.

- Mr Weasley - kezdte Harry lassan -, emlékszik még, mit mondtam önnek az állomáson, amikor a Roxfortba indultunk?

- Ellenőriztem, Harry - legyintett a férfi. - Átkutattam Malfoyék házát, de nem találtam semmilyen gyanús tárgyat. Se épet, se sérültet.

- Igen, tudom, olvastam a Prófétában... De most másról van szó. Egy sokkal... - és beszámolt Mr Weasleynek Piton és Malfoy kihallgatott diskurzusáról. Miközben Harry beszélt, Lucy látta, hogy Remus kissé feléjük fordítja fejét, s figyelmesen hallgatja szavait. Miután mondókája végére ért, egy percig ismét csak Celestina hangja hallatszott.

Szegény szívem merre jár?
Egy bűbáj csalta el...

- Arra nem gondoltál, Harry - szólalt meg végül Mr Weasley -, hogy Piton talán csak úgy tett, mintha...

- Mintha segíteni akarna Malfoynak, hogy kiszedje belőle mi a szándéka? - fejezte be a kérdést Harry. - Gondoltam rá persze. De ezt nem ártana bizonyítani...

- Ez nem a mi dolgunk - szólalt meg váratlanul Remus. Hátat fordított a kandallónak, és Mr Weasley mögül szembenézett Harryvel. - Ez Dumbledore-ra tartozik. Nekünk pedig be kell érnünk azzal, hogy Dumbledore bízik Perselusban.

- De hát, tegyük fel... tegyük fel, hogy Dumbledore félreismeri Pitont - ellenkezett Harry.

- Ezt már sokan és sokszor mondták. A kérdés végső soron az, hogy bízunk-e Dumbledore ítéletében. Én bízom benne, ezért bíznom kell Perselusban is.

- De hát Dumbledore is tévedhet! - vitatkozott Harry. - Ő maga se tagadja. Maga talán... - merően belenézett Remus szemébe. - ...maga szereti Pitont?

- Nem szeretem, és nem is gyűlölöm - felelte Lupin. - Ezt komolyan mondom - tette hozzá, válaszul Harry szkeptikus fintorára. - Valószínűleg sose leszünk kebelbarátok. Túl sok keserűséget halmozott fel mindaz, ami az idők során James, Sirius és Perselus között történt. De azt sem felejtem el, hogy mikor a Roxfortban tanítottam, Perselus havonta megfőzte nekem a farkasölőfű-főzetet. Neki köszönhetem, hogy abban az időben nem szenvedtem a teliholdtól.

- De közben véletlenül elkotyogta, hogy vérfarkas vagy - dohogott Lucy -, és ezért el kellett menned az iskolából!

Remus vállat vont.

- Az előbb vagy utóbb amúgy is kiderült volna. Perselus irigyelte a munkámat, ez nyilvánvaló, de ha igazán ártani akart volna nekem, azt a bájital segítségével könnyedén megtehette volna. Ő viszont őrizte az egészségemet, és ezért hálával tartozom neki.

- Lehet, hogy csak Dumbledore miatt nem mert megmérgezni! - érvelt Lucy.

Remus arcán szomorú mosoly jelent meg.

- Ti eltökélten gyűlölitek Perselust. Nem is csodálom: James az apátok, Sirius a keresztapátok... Örököltétek az előítéletüket. Mindenképp mondjátok el Dumbledore-nak is, amit most Arthurnak és nekem mondtatok, de ne várjátok, hogy ossza a véleményeteket. Azt se hinném, hogy meglepődik a híren. Nem kizárt, hogy Piton épp Dumbledore utasítására kérdezte ki Dracot.

...hogy szívem végre visszaadd,
mert ha nem, jaj, megszakad.

Celestina egy kitartott magas hanggal befejezte a dalt, majd a rádióban felhangzott a taps, amihez Mrs Weasley is lelkesen csatlakozott.

- Vége van márh? - kérdezte fennhangon Fleur. - 'Ála Istennek, borhzalmas volt...

- Iszunk egy jóéjszakát-pohárkát? - kérdezte gyorsan és hangosan Mr Weasley. - Ki kér tojáslikőrt?

- Mit csinálsz mostanában? - fordult Remushoz Lucy, mikor Mr Weasley elsietett a tojáslikőrért. A többiek nyújtózkodtak, és beszélgetni kezdtek egymással, Harry viszont ott maradt mellettük.

- Titkos bevetésen vagyok - felelte Remus. - Földalatti bevetésen, hogy úgy mondjam. Azért is nem tudtam írni nektek. Lebuktam volna, ha leveleket küldözgetek.

- Miért? - érdeklődött Harry.

- A magamfajták között élek - magyarázta Remus, de Harry és Lucy továbbra is kérdőn néztek rá, hát hozzátette: - A vérfarkasok között. Szinte mind Voldemort oldalán állnak. Dumbledore-nak kellett egy kém, s én kapóra jöttem...

Némi keserűség csengett Remus hangjában, s ezt valószínűleg ő is tudta, mert elmosolyodott és így folytatta:

- Nem mintha panaszkodnék. Valakinek ezt is vállalnia kell, s ki volna alkalmasabb rá nálam? Még nekem se volt könnyű a vérfarkasok bizalmába férkőznöm. Lerí rólam, hogy megpróbáltam beilleszkedni a civilizált varázslók közé. Ők viszont kerülik az embereket, a társadalom peremén élnek. Lopnak - és néha ölnek -, hogy ne haljanak éhen.

- És miért támogatják Voldemortot? - kérdezte Lucy.

- Mert azt remélik, hogy az uralma alatt jobb életük lesz - felelte egyszerűen Remus. - Greybackkel pedig nemigen lehet vitatkozni...

- Ki az a Greyback? - kérdezte Harry.

- Nem hallottál még róla? - nézett rá csodálkozva Lucy, de nem kerülte el a figyelmét, hogy Remus önkéntelenül ökölbe szorította ölében pihenő kezét. - Fenrir Greyback a ma élő legkegyetlenebb vérfarkas. Főleg gyerekeket támad meg, a Próféta mostanában egyre többször számol be a támadásairól. Nem tudom, hogy nem vetted észre…

- Én csak azt tudom, amit Hermione elmond - védekezett Harry. - Miért támad gyerekekre?

- Életcéljának tekinti, hogy minél több embert megmarjon, megfertőzzön - magyarázta Remus. - Szaporítja a vérfarkasokat, hogy azok végül legyőzhessék a varázslókat és ezért választ gyerekeket… Mard meg a kölyköt, mondja, szakítsd el a szüleitől, és neveld arra, hogy gyűlölje a varázslókat. Voldemort a szolgálatai fejében gazdag zsákmányt ígért neki és azzal fenyegetőzik, hogy rászabadítja Greybacket az emberek gyerekeire... Ez elég hatásos fenyegetés.

Remus szünetet tartott, majd kibökte:

- Engem is Greyback harapott meg.

- Micsoda? - hüledezett Harry, míg Lucy a szája elé kapta a kezét. - Mármint... még gyerekkorában?

- Igen. Apám megsértette Greybacket. Sokáig nem tudtam, ki támadott meg - még sajnáltam is az illetőt, amiért nem tudta fékezni magát, hisz addigra már megtapasztaltam, milyen az átváltozás. De Greyback nem érdemel sajnálatot. Szándékosan az áldozatok közelében várja a holdtöltét, hogy átváltozva rájuk találjon. Előre kiterveli a támadásait. És Voldemort ezt az embert állította a vérfarkasok élére. Nem mondhatnám, hogy sokra megyek az észérveimmel, ha közben Greyback azt harsogja, hogy nekünk farkasembereknek vér kell, és hogy álljunk bosszút a normális embereken.

- De hisz te is normális vagy! - tiltakozott Lucy önkénytelenül is. - Csak van egy... egy kis problémád...

Remusból kitört a nevetés.

- Mintha az apádat hallanám! Ő nevezte a farkaskórt társaságban „kis szőrös problémá"-nak. Sokan azt hitték, hogy egy neveletlen nyúllal vesződöm.

A beszélgetés mintha jobb kedvre hangolta volna Remust; köszönettel elfogadott egy pohárka tojáslikőrt Mr Weasleytől és már épp Lucyhoz fordult volna, hogy folytassa a társalgást, amikor Harry izgatottan közbeszólt:

- Nem hallott véletlenül egy bizonyos Félvér Hercegről?

- Félvér miről?

- Hercegről - ismételte Harry, mohón figyelve Remus arcát. Lucy nem nagyon értette, miért hozta fel bátyja ezt Remusnak, de azért kíváncsian hallgatta a beszélgetést.

- A varázslók között nincsenek hercegek - mosolyodott el Remus. - Talán fel akarod venni ezt a címet? A Kiválasztott nem elég neked?

- Dehogyis akarom felvenni! - méltatlankodott Harry. - A Félvér Herceg a Roxfortba járt, és megörököltem a bájitaltan könyvét. Teleírta olyan varázslatokkal, amelyeket ő maga talált ki. Köztük van például a Levicorpus...

- Á, igen, az nagy divat volt a mi időnkben - bólintott nosztalgikus mosollyal Remus. - Ötödéves koromban folyton tele volt az iskola fejjel lefelé lógó emberekkel.

- Apám is használta az ártást. Lucyval láttuk a merengőben, hogy egyszer fellógatta Pitont.

- Hát igen... - mosolygott továbbra is Remus. - De használták sokan mások is. Mondom, akkoriban nagyon divatos volt. Tudod, hogy van ez: mindig vannak felkapott bűbájok...

- De ezt valószínűleg akkor találták fel, amikor maguk a Roxfortba jártak - erősködött Harry, és Lucynak hirtelen leesett a tantusz. Most már ő is izgatottan várta, mi sül ki ebből.

- Nem feltétlenül - rázta a fejét Remus. - Mint minden más az egyes varázslatok is néha divatba jönnek, aztán hosszú időre elfelejtődnek. - Remus Harry szemébe nézett, és csendesen, de határozottan hozzátette: - James aranyvérű volt, és hidd el, soha nem kérte, hogy Hercegnek szólítsuk.

Harry nem köntörfalazott tovább.

- És Sirius se lehetett az? És maga se?

- Egészen biztosan nem.

- Értem. - Harry a tűz felé fordult. - Csak azért gondoltam, mert... Szóval, a Herceg sokat segített nekem és Lucynak a bájitaltan órákon.

- Milyen régi az a könyv?

- Nem tudom, nem néztem utána.

- Próbáld kideríteni! Abból megtudnád, hogy mikor járt a Herceg a Roxfortba.

Nem sokkal ezután Fleur Celestinát parodizálva énekelni kezdte a Vággyal teli üst a szívet. Ezt a többiek - Mrs Weasley arckifejezését látva - jó oknak érezték a távozásra, ésgyorsan elmentek lefeküdni. Lucy és Ginny a szobájuk felé vették az irányt, ahol felállítottak még egy kempingágyat - azt azonban Lucy használta, mivel Fleurnek túl kemény volt és Ginny pedig nem volt hajlandó biztosítani „Francica" kényelmét.

- Nem értem, miért adtad oda az ágyad - jegyezte meg Ginny, mikor már a takaróik alatt pihentek. - Úgy értem, ő a vendég, te pedig itt nőttél fel…

- Pontosan azért, mert ő a vendég - mondta Lucy. - Figyelj, kibírok néhány napot kempingágyban, nem a világvége.

- Nem is az a lényeg, hanem az elv - fintorgott Ginny. - Nem kéne ennyire kiszolgálnunk Francicát.

Lucy inkább nem szólt semmit, hanem jó éjszakát kívánt és inkább az ablak felé fordult. Piton, Malfoy, Stan Shunpike, a Félvér Herceg és a vérfarkasok jártak az eszében, s miután végre elszunnyadt, álmában ólálkodó árnyakat és sikoltozó, megmart gyerekeket látott...

- Boldog karácsonyt!

Lucy felriadt, s az első dolog, amit megpillantott, az ágya végében fekvő, telitömött harisnya volt. Lassan felült és körülnézett. A szoba kis ablakát majdnem teljesen belepte a hó. Ginny épp a lábain ült és a fájdalomból ítélve frissiben ugorhatott rájuk. Fleur már nem volt a szobában.

- Neked is boldog karácsonyt - dörzsölte meg Lucy a szemét. - Mitől vagy ilyen vidám?

- Fleurnek tetszett az ajándékom - felelte Ginny ravasz mosollyal.

- Meg merjem kérdezni? - mosolyodott el Lucy is.

- Szerintem ne - nevetett fogadott húga. - Na, de nézzük, te mit kaptál! Én már mindenemet megnéztem és égek a vágytól, hogy megtudjam a tieidet!

- Akkor szállj le rólam - lökte le a lányt Lucy az ágyáról, mire Ginny kinyújtotta felé a nyelvét.

Lucy mindemellett kissé gyanúsnak tartotta, hogy Ginny ilyen izgatott az ő ajándékait illetően, de azért elkezdte a kibontást. Mrs Weasleytől megkapta a szokásos kötött pulóvert, amire a kviddicskapitányi jelvényének kinagyított változata volt hímezve. Harry egy kis plüss kutyát adott neki, ami kísértetiesen hasonlított Tapmancsra. Lucy szomorúan gondolt igazi kutyusára, akit most Hagridnál kellett hagyjon, ugyanis biztosan nem szerette volna a Hop-hálózatot. Ron a kedvenc édességeit gyűjtötte össze egy nagy dobozba, Fred és George pedig küldtek neki utánpótlást a Weasley Varázsvicc Vállalat termékeiből - azzal a szigorú utasítással, hogy mindet adja el a Roxfortban. Talált még egy kissé dohos, penészszagú csomagot, aminek a címkéjén ez állt: Gazdámnak Siportól.

Lucy megbámulta a csomagot.

- Szerinted ki merjem nyitni? - fordult Ginnyhez.

- Hát… Még mindig ellenőrzik a postánkat a minisztériumban - felelte Ginny, de azért ő is gyanakodva nézett a csomagra.

- Inkább nem kockáztatok - tette félre óvatosan a csomagot Lucy és tovább folytatta az ajándékbontást.

A zokniból most egy üres pergamen-lapot húzott ki, ami Hermione ajándéka volt, de a magyarázatból kiderült, mi célt szolgál.

Ez a pergamen meg van bűvölve, hogy annál a személynél bukkanjon fel, akinek az üzenetet küldöd és ugyanez vissza is érvényes. Így tudsz majd beszélgetni a „betegeddel" anélkül, hogy baglyot kellene használnod.

Istennő vagy, Hermione, gondolta mosolyogva Lucy. Ezzel sokkal könnyebb lesz elérnie Malfoyt a Roxfortban és így a fiúk sem fognak semmit észrevenni belőle.

Mikor azonban az utolsó ajándékért nyúlt, rögtön megértette, miért volt olyan izgatott Ginny. A csomagoláson ugyanis nem volt név, így nem derült ki, kitől van. Mikor Lucy elkezdte kicsomagolni, Ginny érdeklődése hirtelen megkétszereződött és úgy figyelte Lucy minden mozdulatát, hogy majdnem kiesett a szeme a helyéről.

A csomagolás egy kis dobozt rejtett. Lucy kinyitotta és önkénytelenül is elmosolyodott, miközben különös melegség árasztotta el a testét. Nem számított rá, hogy ő is fog tőle ajándékot kapni. Egy aranylánc pihent a dobozkában, amin egy kitátott szárnyú arany sárkány-medál függött. Mikor kivette és a kezébe fogta, úgy tűnt, mintha a sárkány a tenyerén szárnyalna.

- Hűha! - esett le Ginny álla. - Ez egy vagyonba kerülhetett. Van tipped, kitől kaptad?

Lucy nem válaszolt, csak hüvelykujjával végigsimított a sárkány fején.

Sárkány, mi? gondolta. Hát persze, hiszen az egód mindig is a helyén volt, Malfoy.

- A mosolyodból ítélve pontosan tudod - vonta le a következtetést Ginny, majd kajánul elvigyorodott. - Csak nem attól a titokzatos valakitől, akivel levelezni szoktál?

Lucy tudta, hogy úgysincs értelme tagadni, senki sem fogja elhinni.

- De igen, tőle - felelte, miközben feltette a láncot. A sárkány tökéletesen rásimult a bőrére.

- Nocsak - vigyorgott továbbra is Ginny. - És mesélj csak, nővérkém, elcsattant már az első csók?

- Te meg miről beszélsz? - vörösödött el Lucy. - Nem járok senkivel.

- Aha, én meg a mágiaügyi miniszter vagyok. Nekem nyugodtan elmondhatod, nem mondom el senkinek. Ronról is csak azért beszéltem Fredéknek, hogy halálra cikizzék, de veled nem csinálnék ilyet.

- Tényleg nem járok senkivel - erősködött Lucy. - Nem tagadni akarom, ez az igazság.

- Értem - vizsgálta az arcát fürkésző pillantással Ginny. - De attól még tetszik neked az a srác, nem?

Lucynak hirtelen eszébe jutott Malfoy, ahogy ott áll a prefektusi fürdőben, és ez nem sokat segített, hogy elrejtse a zavarát.

- Nem… nem tudom - túrt bele a hajába. - Ez nagyon bonyolult. Olyan gyorsan történt az egész, fel se fogtam még teljesen…

- Tetszik neked - tapsolt egyet Ginny örömében. - Végre, már azt hittem, téged tényleg csak a varázslatok és a kviddics érdekel!

- Ginny, halkabban! - próbálta csitítani Lucy. - Mondom, hogy bonyolult. És nem kicsit, hanem nagyon. Ő nagyon nehéz helyzetben van, talán az élete is veszélyben van, nem keverhetem bele az érzelmeket…

- A családja Tudjukki ellen harcol? - komorodott el hirtelen Ginny.

- I-Igen - vágta rá Lucy pillanatnyi habozással. Tudta, hogy ha nemmel felel, akkor onnan már csak egy lépés, hogy kitalálják az igazat; azzal pedig elszabadulna a pokol. - De erről tényleg ne beszélj senkinek, még Hermionénak se! Minél kevesebben tudnak róla, annál biztonságosabb rá nézve. Tényleg pengeélen táncolunk a titkos találkozókkal, ha valami félresikerül, még annál is nagyobb veszélybe kerülhet, mint amibe most van. Segítségre volt szüksége, ezért kezdődött ez az egész.

- Rendben - bólintott eltökélten Ginny. - Megígérem, hogy nem mondom el senkinek.

- Köszönöm - ölelte magához hálásan Lucy.

Mikor szétváltak, Ginny azért még vigyorogva hozzátette:

- Azért ha megcsókol, mindenképp szólj.

- Ó, menj már! - ütötte meg a párnájával Lucy pironkodva.

Mikor összegyűltek a karácsonyi ebédhez, mindenkin új pulóver volt - kivéve Fleurt (akinek a jelek szerint Mrs Weasley nem volt hajlandó ilyen személyes jellegű ajándékot adni) és magát Mrs Weasleyt, aki viszont egy vadonatúj, apró gyémántokkal teleszórt, éjkék boszorkánysüveget, meg egy csillogó arany nyakláncot viselt.

- Ezeket Fredtől és George-tól kaptam! Hát nem gyönyörűek?

- Most, hogy magunk mossuk a zoknijainkat, egyre több elismeréssel gondolunk rád, anya - szólt széles gesztussal George. - Paszternákot, Remus?

- Kukac van a hajadban, Harry - jegyezte meg kuncogva Ginny, és áthajolt az asztal fölött, hogy lepöckölje az állatot. Harry belepirult az érintésébe, mire Lucy rákacsintott Ginnyre, aki nyelvnyújtással válaszolt.

- Fúj, de rhémes! - sopánkodott affektált borzongással Fleur.

- Undorító - helyeselt Ron. - Kérsz mártást, Fleur?

Segítőkész igyekezetében lelökte az asztalról a szószos edényt. A kiömlő mártás azonban Bill pálcaintésére irányt változtatott, és engedelmesen visszaröppent az edénybe.

- Olyan vagy, min' az a Tonks - fordult Ronhoz Fleur, miután elegendő hálacsókot adott Billnek. - Ő is mindig mindent felborhít...

- Meghívtam mára a kedves Tonksot. - Mrs Weasley lecsapta az asztalra a párolt répát, és dühös pillantást vetett Fleurre. - De nem tud eljönni. Beszéltél vele mostanában, Remus?

- Nem, az utóbbi időben nem találkoztam senkivel - felelte Remus. - Tonksnak van családja, biztos hazautazott hozzájuk az ünnepekre.

Mrs Weasley hümmögött.

- Lehet... de nekem az volt a benyomásom, hogy egyedül akarja tölteni a karácsonyt.

Az asszony olyan szemrehányóan nézett Lupinra, mintha őt hibáztatná érte, hogy Tonks helyett Fleur lesz a menye. Lucy rápillantott Fleurre - aki a saját villájával kínálta a pulykafalatokat Billnek -, és arra gondolt, hogy Mrs Weasley ezt a csatát már réges-rég elvesztette.

- Tonks patrónusának megváltozott az alakja - fordult a mellette ülő Harry Remushoz. - Legalábbis Piton azt mondta. Nem tudtam, hogy ez lehetséges. Mitől változik meg az ember patrónusa?

Remus előbb alaposan megrágta és lenyelte a falatot, s csak azután felelt.

- Előfordul néha... sokkoló élmény hatására... érzelmi megrázkódtatás után...

- Szürke volt és négylábú... - Harry hirtelen lehalkította hangját. - Nahát... nem lehet hogy...

- Arthur! - kiáltott fel hirtelen Mrs Weasley. Felpattant a székről, szívére szorította a kezét, és elkerekedett szemmel meredt kifelé a konyhaablakon. - Arthur... Itt van Percy!

- Micsoda?

Mr Weasley meghökkenve körülnézett, s mindenki más is az ablak felé fordult. Ginny még fel is állt, hogy jobban lásson. A hófödte udvaron át valóban Percy közeledett - szarukeretes szemüvege megcsillant a napfényben -, de nem volt egyedül.

- Eljött vele... Arthur, eljött vele a miniszter is!

És tényleg: Percy nyomában ott lépkedett - kissé sántítva - az az ember, akit Lucy a Reggeli Prófétában látott. Őszülő, sörényszerű haját és fekete köpenyét hópelyhek pöttyözték. A konyhában ülőknek megmukkanni sem volt idejük; Mr és Mrs Weasley is épp csak egy döbbent pillantást válthattak, mikor már nyílt is a hátsó ajtó, és belépett Percy.

Egy hosszú pillanatig kínos csend feszült a konyhában. Azután Percy tartózkodó hangon megszólalt:

- Boldog karácsonyt, anyám!

- Istenem, Percy! - kiáltott fel az asszony, és a karjába zárta fiát.

Rufus Scrimgeour botjára támaszkodva állt az ajtóban, és mosolyogva figyelte a megindító jelenetet.

- Bocsássák meg, hogy így magukra törtünk - szólt, mikor Mrs Weasley könnyeit törölgetve, boldog mosollyal ránézett. - Percyvel épp a közelben jártunk - hivatalos ügyben persze -, és a fiatalember ragaszkodott hozzá, hogy felkeresse magukat.

Percy azonban a legkisebb jelét sem adta annak, hogy a család többi tagját is köszönteni kívánná. Úgy állt, mint aki karót nyelt, és elbámult a többiek feje fölött. Mr Weasley, Fred, George és Lucy rezzenéstelen arccal figyelték őt.

- Jöjjön be, miniszter úr, foglaljon helyet! - Mrs Weasley kapkodva megigazította új süvegét. - Fogyasszon egy kis dulykát vagy pesszertet... akarom mondani pulykát...

- Nem, nem, kedves Molly, szó se lehet róla - rázta a fejét Scrimgeour. Lucy le merte volna fogadni, hogy a miniszter belépésük előtt nem sokkal kérdezte meg Percytől az asszony nevét. - Nem akarok zavarni, itt se lennék, ha Percy nem akart volna feltétlenül beköszönni...

- Édes istenem! - susogta könnyes szemmel Mrs Weasley, és ágaskodva megcsókolta Percy arcát.

- Csak öt percre néztünk be - darálta tovább Scrimgeour -, és amíg szót váltanak Percyvel, én sétálok egyet az udvarban. Tényleg nem akarok alkalmatlankodni. Ha esetleg valamelyikük lenne olyan kedves, és megmutatná a gyönyörű kertet... Á, látom, a fiatalember és a kisasszony már végeztek. Ők talán készek velem tartani.

Nyomban minden szem Harryre és Lucyra szegeződött, s a konyhában hirtelen megváltozott a hangulat. Senkit nem tévesztett meg Scrimgeour színjátéka, hogy nem ismeri fel Harryt és Lucyt (különösen úgy, hogy köztudott volt, a Potter lányt Weasleyék nevelik), és azt sem találták természetesnek, hogy a miniszter épp őt hívja el magával, mikor Ginny, Fleur és George tányérja szintén üres.

Harry és Lucy összenéztek, és egy pillantással megvitatták a dolgot.

- Rendben van, megyünk - törte meg a kínos csendet Harry.

Hiába hangoztatta Scrimgeour, hogy csak arra jártak, és Percy mindenáron be akart nézni a családjához - Harry és Lucy már tudták, mi a váratlan látogatás igazi oka: Scrimgeour beszélni akar velük négyszemközt.

- Semmi baj - mondta Lucy halkan, mikor elhaladt Remus mellett, aki már félig felemelkedett a székről, hogy közbelépjen. - Semmi baj - ismételte meg, mert látta, hogy Mr Weasley is szólni akar.

- Kitűnő - mosolygott Scrimgeour, és félreállt, hogy előreengedje Harryt és Lucyt az ajtóban. - Csak járunk egyet a kertben, aztán már megyünk is tovább Percyvel. Nyugodtan folytassák az ebédet!

Harry és Lucy elindultak az udvaron át az elvadult, hólepte kert felé. Lucy tudta, hogy a mellettük haladó Scrimgeour azelőtt az aurorok parancsnoka volt, s arra gondolt, mennyire más ez a szikár, harcedzett férfi, mint elődje, a pocakos-keménykalapos Caramel volt.

- Nagyon szép. - Scrimgeour megállt a kerítésnél, és végignézett a behavazott pázsiton meg a felismerhetetlen bokrokon. - Nagyon szép.

Se Harry, se Lucy nem szóltak semmit. Magukon érezték a miniszter pillantását, így összenézni sem mertek, de nem is volt rá szükség; Lucy tudta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak.

- Sokáig vártam rá, hogy találkozhassam veletek - szólt néhány másodperc hallgatás után Scrimgeour. - Tudtátok?

- Nem - felelte Harry kettejük nevében.

- Úgy bizony, nagyon sokáig. Dumbledore a végsőkig óvott titeket. Ami persze természetes is azok után, amin keresztülmentetek... különös tekintettel a minisztériumbeli eseményekre...

Szünetet tartott, hátha Harry vagy Lucy mond erre valamit, de ez nem történt meg, így hát tovább fűzte a szót:

- Hivatalba lépésem óta reméltem, hogy előbb-utóbb beszélhetek veletek, de Dumbledore - hangsúlyozom, érthető módon - mind a mai napig megakadályozta ezt.

A két Potter még erre sem szólt semmit.

- Micsoda mendemondák keringenek rólatok! - folytatta Scrimgeour. - Jól tudjuk persze, hogy a pletykák eltorzítják az igazságot... suttognak egy jóslatról... meg arról, hogy ti lennétek a Kiválasztottak...

Lassan kibújik a szög a zsákból, gondolta Lucy.

- Felteszem, Dumbledore beszélt veletek ezekről a dolgokról.

Lucy és Harry végre összenéztek. Mivel külön jártak Dumbledore-hoz, fogalmuk sem volt, a másik miről tudott és miről nem, így nagyon óvatosan kellett fogalmazniuk. Ráadásul, mivel nem számítottak rá, hogy bárki megkérdezné ezt tőlük, így meg se beszélték előtte, hogy ilyen helyzetben mit mondanának.

Végül Lucy úgy döntött, hogy a kezébe veszi az irányítást.

- Igen, beszéltünk róla.

- Szóval beszéltetek róla... - Lucy a szeme sarkából látta, hogy Scrimgeour az arcát fürkészi, ezért úgy tett, mintha nagyon érdekelné az a törpe, amelyik épp ekkor dugta ki a fejét egy fagyott rododendron alól. Harry aprót biccentett az irányába, jelezvén, hogy húga nyugodtan folytathatja. - Na és mit mondott nektek Dumbledore?

- Sajnálom, de ez csak hármunkra tartozik.

Lucy igyekezett udvarias maradni, és Scrimgeour is könnyed, barátságos hangon folytatta:

- Hát persze, ha a dolog bizalmas jellegű, nem kell elmondanotok... a világért se... és hát végső soron nem fontos, hogy ti vagytok-e a Kiválasztottak, nem igaz?

Harry és Lucy hosszú másodpercekig tanakodtak a megjegyzésen, de Harry előbb reagált.

- Nem értjük, mire gondol, miniszter úr.

- Nos, nektek természetesen nagyon is fontos - nevetett fel Scrimgeour. - Az a lényeg, hogy mit hisznek rólatok az emberek.

A testvérpár hallgatott. Lucy most már sejtette, hova akar kilyukadni Scrimgeour, de esze ágában sem volt megkönnyíteni a miniszter dolgát, és szemmel láthatóan Harry sem tervezte. Konokul rászegezték a szemét a törpére, amely most nekiállt gilisztát ásni a rododendron tövében.

- Márpedig az emberek azt hiszik, hogy ti vagytok a Kiválasztottak - magyarázta Scrimgeour. - Nagy hősnek tartanak titeket - persze azok is vagytok, a kiválasztottságotoktól teljesen függetlenül. Hányszor is néztetek már szembe Tudjukkivel...? - Mindegy is - folytatta gyorsan, meg se várva a választ -, a lényeg az, hogy sokak számára a remény jelképei vagytok. A hit, hogy élnek valakik köztünk, akik le tudják győzni Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén - sőt, akik arra rendeltetettek, hogy ezt megtegyék - nos, ez a hit természetesen vigaszt nyújt mindenkinek. És úgy vélem, ha ezt tudjátok, fontolóra kell vennetek, mi több, kötelességeteknek érezhetitek, hogy a minisztériummal karöltve bátorítsátok az embereket.

A törpe talált egy gilisztát, és most azon ügyeskedett, hogy kihúzza a fagyos talajból. Lucyt nem érte meglepetésként az, amit hallott; Dumbledore ugyanezt mondta neki az első óráján. Csak amíg Lucynak ténylegesen a Voldemort elleni harcra kellett volna buzdítania az embereket, addig Scrimgeour reklámfiguráknak akarja használni őt és Harryt is - nyilván, nem ismerve a jóslat tartalmát -, hogy nyerészkedjen rajtuk.

Olyan sokáig hallgattak, hogy végül Scrimgeour is a gnómra fordította a tekintetét.

- Furcsa kis lények... No de mi a válaszotok?

- Nem egészen értem, mit kíván tőlünk - felelte lassan Harry. - A minisztériummal karöltve... Mit ért ezalatt?

Persze, Harry még nem látta át, gondolta Lucy. Hiszen nem ő készült erre a szerepre hónapok óta.

- Ó, semmi olyat, ami megerőltető lenne számotokra - sietett megnyugtatni Scrimgeour. - De például jól venné ki magát, ha időről időre ellátogatnátok a minisztériumba. És ha már ott vagytok, alkalmasint elbeszélgethetnétek Gawain Robardsszal, az utódommal az aurorok élén. Dolores Umbridge-tól úgy tudom, magatok is aurorok szeretnétek lenni. Nos, ezt könnyen el tudjuk intézni...

Lucy gyomra összeszorult a dühtől. Szóval a minisztérium még mindig alkalmazza Dolores Umbridge-et!

- Tehát lényegében - szólt könnyedén, mintha csak tisztázni akarna bizonyos részleteket - azt a benyomást szeretnék kelteni, mintha a minisztériumnak dolgoznánk?

- Az emberek reményt merítenének belőle, ha azt látnák, hogy aktívan részt vesztek a munkánkban. - Scrimgeour szemlátomást megkönnyebbült tőle, hogy Lucy megfogalmazta helyette a lényeget. - Mint a Kiválasztottak, ugyebár... Fontos, hogy lelket öntsünk az emberekbe, hogy úgy érezzék, izgalmas dolgok történnek...

- De ha folyton a minisztériumba járkálnánk - mutatott rá Harry, még mindig megtartva a barátságos hangnemet -, akkor úgy tűnne, hogy mindenben támogatjuk a minisztériumot, nem?

Scrimgeour kissé összevonta a szemöldökét.

- Nos, igen, részben ezért is szeretnénk...

- Az sajnos nem fog menni - rázta a fejét Harry. - Az a helyzet, hogy nekünk nem tetszenek a minisztérium bizonyos dolgai. Például, hogy bezárták Stan Shunpike-ot.

Scrimgeour nem felelt rögtön, de a vonásai megkeményedtek.

- Nem várom el tőletek, hogy mindent megértsetek - szólt végül, és neki nem sikerült olyan jól palástolnia ingerültségét, mint Harrynek. - Veszélyes időket élünk. Bizonyos intézkedések elkerülhetetlenek. Ti még csak tizenhat évesek vagytok...

- Dumbledore nem tizenhat éves - szólt közbe Lucy -, és ő is úgy gondolja, hogy Stan nem az Azkabanba való. Bűnbakot kreáltak belőle, minket meg reklámfigurának akarnak használni.

Harry, Lucy és a miniszter hosszú ideig farkasszemet néztek. Mikor Scrimgeour végre megszólalt, hangja már valódi érzelmeit tükrözte.

- Értem. Szóval a példaképetekhez, Dumbledore-hoz hasonlóan úgy döntöttetek, hogy elhatárolódtok a minisztériumtól.

- Nem szeretnénk, ha önök rendelkeznének velünk - jelentette ki Harry.

- Van olyan felfogás is, miszerint kötelességetek a minisztérium rendelkezésére állni.

- És van olyan felfogás is, hogy önöknek kötelességük ellenőrizni, valóban halálfalók-e azok, akiket bebörtönöznek - vágott vissza indulatosan Lucy. - Ugyanazt folytatják, amit Barty Kupor csinált. A saját hibáikból se képesek tanulni? Előbb Caramelt kapjuk, aki úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben volna, miközben az orra előtt gyilkolják az embereket, aztán önt, aki ártatlanokat zárat be, és el akarja játszani, hogy önnek dolgoznak a Kiválasztottak!

- Szóval nem ti vagytok a Kiválasztottak? - kérdezte Scrimgeour.

- Úgy emlékszem, azt mondta, nem fontos, hogy azok vagyunk-e - felelte keserű nevetéssel Harry. - Önnek legalábbis nem fontos.

- Nem kellett volna így fogalmaznom - visszakozott Scrimgeour. - Tapintatlan voltam, belátom...

- Nem, őszinte volt - vágott a szavába Harry. - Ez volt talán az egyetlen őszinte mondata. Önnek nem számít, hogy mi lesz velünk, csak egy a fontos: segítsünk elhitetni az emberekkel, hogy ön nyerésre áll a Voldemort elleni harcban. Nem felejtettük el ezt itt, miniszter úr...

Lucy, látva, hogy mit akar csinálni, rögtön lépést tartott vele: mindketten felemelték jobbjukat. Kézfejükön fehéren fénylő hegek jelezték a helyet, ahova Dolores Umbridge parancsára ezerszer belevésték: Hazudni bűn.

- Nem emlékszünk rá - folytatta Harry gondolatmenetét Lucy -, hogy a segítségünkre siettek volna, amikor Voldemort visszatéréséről beszéltünk. Érdekes módon a minisztérium tavaly még nem akart barátkozni velünk.

Ezután már olyan fagyos volt a csend Harry, Lucy és Scrimgeour között, mint a talpuk alatt a föld. A törpének végre sikerült kicibálnia a gilisztát, és most a rododendronbokor alsó ágainak dőlve boldogan csámcsogott rajta.

- Miben mesterkedik Dumbledore? - kérdezte nyersen a miniszter. - Hova jár el a Roxfortból?

- Fogalmunk sincs - vágta rá Harry.

- És ha tudnátok, akkor se mondanátok meg, mi?

- Nem, nem mondanánk meg.

- Akkor kénytelen leszek más módszerekkel kideríteni.

- Megpróbálhatja - felelte egykedvűen Lucy. - Ön okosabbnak tűnik Caramelnél, s azt hittem, tanult az elődje hibáiból. Ő is bele akart szólni a Roxfort ügyeibe, és talán feltűnt önnek, hogy Caramel már nem miniszter, Dumbledore viszont még mindig az iskola igazgatója. Az ön helyében békén hagynám őt.

Hosszú szünet következett.

- Azt mindenesetre látom, hogy Dumbledore alapos munkát végzett. - Scrimgeour szeme hidegen csillogott drótkeretes szemüvege mögött. - Ízig-vérig Dumbledore emberei vagytok, igaz?

- Igen, azok vagyunk - felelte Harry. - És örülünk, hogy sikerült ezt tisztáznunk.

Azzal Harry és Lucy sarkon fordultak, és a mágiaügyi minisztert faképnél hagyva elindultak vissza a házba.

Draco remegő tagokkal vonszolta fel magát a lépcsőn, nagy nehezen kinyitotta a szobája ajtaját, majd bebotorkált, becsukta az ajtót és leroskadt a tövébe. Lehunyta a szemét, de bárhogy erőlködött, visszajátszódott a fejében a szalonban történt kikérdezés, ami majdnem az anyja és az ő halálával végződött.

A szünet első napjaiban semmi szokatlan nem történt. Bellatrix nem hagyott neki időt, folyamatosan gyakoroltatta vele az okklumenciát és még a korábbiaknál is követelőzőbb lett. Biztosan a fülébe jutott a hír, hogy Piton megpróbálta kiszedni Dracoból a terveit, és pánikba esett, hogy legközelebb Piton tényleg jut majd valamire. Viszont ma, karácsony napján váratlanul beállított a Sötét Nagyúr.

Dracoban minden összerándult, majd olyan hevesen kezdett dobogni a szíve, mintha ki akart volna szakadni a mellkasából. Rögtön tudta, miért volt itt a Nagyúr, azt is tudta, mi fog következni és nem is tévedett. A Nagyúr egyszerűen eltüntette az asztalt, majd a székeket a falakhoz lökte, végül Dracora szegezte a pálcáját és egyetlen kérdés nélkül ráküldte a Crutiatus-átkot. A fiú csak üvöltött a fájdalomtól, nem bírt normálisan gondolkozni, csupán könyörgött, hogy legyen már vége, hogy érjen véget, hogy… és ekkor jutott először eszébe Lucy. Emlékezett a mosolyára, ahogy azt mondta, minden rendben lesz, és ez erőt adott neki.

Épp, mikor idáig jutott gondolatban, a fájdalom megszűnt és a Nagyúr dühösen rákiáltott:

- Állj fel!

Draco valahogy talpra küzdötte magát.

- Mivel tudod megmagyarázni azt - lépdelt lassan közelebb a Sötét Nagyúr -, hogy még mindig nem történt semmi? Mit csináltál fél évig, hogy még semmit se haladtál?!

- Haladtam, Nagyúr! - válaszolta gyorsan Draco. - Minden időmmel a szekrény javításán dolgozom, csak tovább tart, mint terveztem…

- Gyermeteg válasz! - csattant fel a Nagyúr, majd hirtelen Draco anyjára irányította a pálcáját. - Crucio!

Draco anyja felsikoltott, majd a földön vonaglott tovább kínjában. Draco igyekezett uralkodni magán, de úgy érezte, mintha jeges tőrt forgatnának meg a szívében újra és újra.

- Még egyszer megkérdezem - szólt nyomatékosan a Nagyúr, túlharsogva Draco anyjának sikolyait. - Mégis mi szükséges ahhoz, hogy komolyan vedd a feladatodat?

- Komolyan veszem! - kiáltotta kétségbeesetten Draco. - El fogok készülni vele, ígyérem!

- Úgy?! - sziszegte dühösen a Nagyúr. - Nos, egyelőre nem látom rajtad az igyekezetet! Egy elátkozott láncot felküldeni a Roxforton kívülről… Ki próbálkozna ilyen gyermeteg munkával? Lássuk, mit sikerült eddig alkotnod! Legilimens!

A Nagyúr olyan erőszakosan hatolt bele a fejébe, hogy Draco hanyatt vágódott tőle. Semmi kontrollja nem volt a dolgok fölött, szimplán csak nézhette, ahogy a szeme előtt felsejlik több tucat sikertelen próbálkozásának emlékképei, ahogy üzen a roxmorts-i segédjének, ahogy zokog a szekrény előtt, ahogy…

És Draco egyszerre kilökte magából a Sötét Nagyurat. Az a kép ugyanis, ami következett volna, az volt, ahogy Lucy rátalált az Elrejtett Holmik Szobájában. Draco egyszerűen nem akarta, hogy a Nagyúr megtudja, hogy bármi köze van hozzá. Akkor ugyanis garantáltan végignézhette volna az édesanyja halálát. Azonban még így sem volt biztos benne, hogy épp bőrrel megússza, ugyanis ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy titkolnivalója van.

A Sötét Nagyúr ugyanerre a következtetésre jutott.

- Titkolózunk?! - sziszegte, miközben orrlyukai vészesen kitágultak. - Meddig mersz még ellenszegülni nekem, Malfoy?! Talán Crutiatus-átok jobb belátásra bír…

- Nagyuram! - térdelt fel Draco anyja. - Kérlek, esdeklek, adj neki több időd! Láthattad az emlékeiben, hogy mindent megtesz, de a mostani biztonsági intézkedések…

- Csendet! - dörrent rá a Nagyúr, mire Draco anyja elhallgatott. - Miattad nem tudom még elkezdeni a minisztérium elfoglalását! Az akció hónapokat csúszik miattad! Tisztában vagy vele, miért is van erre szükség!

- Igen, Nagyúr! - bólogatott bőszen Draco.

- Akkor mutasd is meg! Crucio!

Ezután Dracoban csak az tartotta a lelket, csak azért nem könyörgött a halálért, noha az anyja már zokogott tehetetlenségében, hogy Lucy ott volt a fejében. Emlékezett rá, emlékezett az érintésére, a hangjára, a biztatására, arra, mikor megrendelte neki azt a nyakláncot, és arra, hogy várja őt, hogy szeretne még vele találkozni…

Mire a Sötét Nagyúr elengedte, már alig érezte a tagjait. A varázsló meghagyta Bellatrixnek, aki egész idő alatt ott állt mozdulatlanul a sarokban, hogy ha kell, fenyítse meg hasonló módon Dracot, de mindenképp akar valamilyen eredményt még az év vége előtt. Bellatrix a földig hajolt, miközben esküdözött, hogy mindenképp így fog tenni és a Nagyúr ezután elment a kúriáról.

Draco reszelősen vette a levegőt, miközben az ajtónak támaszkodva talpra kecmergett, és az asztalához sétált. Az ajándékaihoz még hozzá se nyúlt, hiszen rögtön ébredés után odalent kellett lennie. Bár igazság szerint csak két ajándékot kapott: az egyik egy új dísztalár volt az anyjától, a másik pedig…

A másik pedig Lucytól jött. Draco leroskadt a székébe és remegő kezébe vette a kis dobozt, amit a lány gondosan becsomagolt. Kibontotta és egy ezüst gyűrűt talált benne, ami egy smaragdszemű kígyófejjel volt díszítve. Draco halványan elmosolyodott, miközben letette a gyűrűt az asztalára; Lucy nyilván nem mert kockáztatni, hiszen bármi elárulhatja őt, ha nem elég óvatos. Viszont a dobozban talált még egy összehajtogatott papírt, ami egy üzenetet rejtett.

Boldog karácsonyt!

Remélem… nos, hogy eseménytelenül telik a szüneted. A gyűrűre, amit adtam, jónéhány bűbájt helyeztem, és ezt a levelet is megbűvöltem, így amint elolvastad, semmisítsd meg! Ugyanis aki elolvassa ezt a pergament, az meglátja a gyűrű igazi mivoltát, ami… fogalmazzunk úgy, hogy kicsit kiverné a biztosítékot a környezetedben.

Ne feledd, hogy sosem késő újjászületni!
P. L.

Sosem késő újjászületni? Ez meg mit akar jelenteni? Draco értetlenül bámulta Lucy levelét. Minek semmisítse meg? Aztán pillantása a gyűrűre vándorolt és hirtelen mindent megértett.

Az asztalon ugyanis a gyűrű anyaga és a kígyó-minta is átváltozott… méghozzá arany gyűrűre, aminek a tetején egy repülő főnix volt. A madár két szárnyának végén egy-egy rubin csillogott. Draco elmosolyodott; Lucy ismét bebizonyította, hogy a leleményessége nem ismer határokat. Talán csak elveszett benne valahol egy mardekáros…?

Sosem késő újjászületni… Miközben elégette a levelet, hogy még csak hamu se maradjon utána és felhúzta ujjára a gyűrűt, Draco azt érezte - talán most először életében -, hogy nem csak egy választási lehetősége van ebben a háborúban. Ugyanakkor hallotta a fülében édesanyja sikolyait, és ettől elbizonytalanodott. Mégis hogyan válasszon, ha közben a családja a tét? Hogyan szabaduljon ki ebből az ördögi körből, ha egyszer már nyakig benne van?

Sosem késő újjászületni… Vajon Lucy tudja, mennyire nehéz a helyzete? Vajon tudja, hogy egy bizonyos ponton túl Draco már nem tudná elnyerni a bizalmát? Vajon tudja, hogyan segítsen neki? És Draco maga vajon tudja, hogyan akar újjászületni, ha sosem élt még igazán?