P.O.V. Yumi

- Sasuke, milyen könnyen váltogatod a szövetségeseidet. –szólította meg Madara. Hangjában már sehol sem volt Tobi vidámsága és hülyeségei, az arca pedig mindvégig komoly maradt. „ A vihar előtti csend." – gondoltam magamban. Sasuke azonban szóra sem méltatta legnagyobb ellenfelünket. Madara épp újra szóra nyitotta a száját, mikor valaki landolt Sasuke-tól fél méterre.

- Szóval ő áll mindezek mögött… - nézett fel Naruto, olyan arccal, amelyet még soha nem láthattunk tőle.

- Feltételezem, Pein elbukott, ha te itt vagy. – szűkült össze Madara szeme. – Úgy tűnik, mindent magamnak kell elintéznem… Csakhogy maradt még két alárendeltem, akikben megbízhatok… kisame, Kakuzu! – ahogy a két említett előlépett, elállt a lélegzetem. Arról nem volt szó, hogy ők is beszállnak a harcba!

- Feloldotta a genjutsum… - hallottam Itachi hangját. Ott állt, nem messze tőlem. Az arcán csak úgy lángolt a gyűlölet. Nem is csoda, hiszen az élete megkeserítőjével állt szemben.

Sajnos Madara nem adott időt további elmélkedésre, kezének egy intésével elindította ninjáit, akik vadul rohantak ránk. Szempillantás alatt összecsapott a két fél, de már a legelső ütésekből éreztem, hogy ez a harc MÁS. Sokkal nagyobb a valószínűsége a halálunknak, mint eddig.

Időnk sem maradt támadni, védekeznünk kellett, ha nem akartunk rögtön meghalni. Még az S-szintű ninjáknak is nagy gondot okoztak ezek a szörnyetegek. Mert a köd ninjákra nincs jobb szó. Féktelen, irányíthatatlan, érzelemmentes, vérszomjas gyilkológépek, akik az életük árán is megvédik vezérüket, a Mizukagét és vakon teljesítik parancsait, még ha azok a biztos halált is jelentik számukra. Ilyen szörnyekkel szemben még a legjobb harcosoknak sincs esélyük.

Elkeseredetten, fogamat összeszorítva küzdöttem. Nem sok remény pislákolt bennem, de nem akartam megint feladni. Túlléptem azon, hogy önös érdekből cselekedjek. Most már nem az „én" a legfontosabb, hanem az „ők". Azokért, akiket szeretek, képes lennék feláldozni az életem, csak ne essen bajuk… Új kapuk nyíltak meg előttem, új érzések törtek a felszínre… bátran állíthatom, hogy… felnőttem.

Újult erővel vetettem magam a forgatagba, nem is törődve az elszenvedett sérülésekkel. Megpróbáltam segíteni azoknak a Konohaiaknak, akik már teljesen kimerültek a Peinnel folytatott csata során. Egy teljes pillanatig éreztem, milyen is lehet Narutonak lenni.

A szemem sarkából láttam, ahogy Hidan, Itachi, Sasori és Deidara együtt próbálják leteríteni korábbi társaikat, de azok most sokkal erősebbek voltak. Az ellenfeleink kipihentek, mi pedig majdnem teljesen ki lettünk szipolyozva. Madara ezt nagyon jól eltervelte: Pein és Orochimaru lefáraszt minket, neki pedig csak a végső csapást kell ránk mérnie.

Hiába gyűjtöttem össze az akaraterőm, hiába próbáltam teljes erőmből harcolni… Felesleges volt. Már alig bírtam megállni a lábamon, az izmaim égtek az erőfeszítéstől, a sebeim lüktettek a fájdalomtól… Már nem bírtam eléggé ellentartani a rám záporozó ütéseknek, ezért egyre jobban hátracsúsztam, míg végül az egyik csapás teljesen hátralökött, és ahogy hátraestem, egy éles kő belemélyedt a hátamba. Felszisszentem a hirtelen fájdalomtól, de megpróbáltam felülni. Igyekezetem abbamaradt, mikor egy sötét alak magasodott fölém. Madara végső Mangekyou Sharinganja őrült ütemben forgott, míg engem nézett. Fittyet hányva Deidara Sharingannal kapcsolatos intelmeire, a szemébe bámultam. Egyszerűen nem voltam épes elszakítani róla a tekintetem. A saját sikolyomat már nem is hallottam.

Tsukuyomi világában lehettem, mindenütt vörös és fekete színpamacsok keringtek körülöttem. Aztán egyszer csak összesűrűsödött az egyik és kirajzolódott Madara arca.

- Semmi esélyed kiszabadulni ebből a világból, csak ha én azt úgy akarom. – torzult ördögi vigyorba a szája. – Most pedig… köszöntsd a legrosszabb rémálmaid. – képek villantak fel a szemem előtt. Sasori holtan. Mieko élettelenül fekve Itachi karjaiban. Sachiko nagyra tágult, fénytelen szemei. És így tovább, az összes, számomra értékes személy holtteste futott át a látókörömön, újra és újra, fel-fel villódzva, körtáncot járva…

Kipattantak a szemeim és nehezen lélegeztem. A színek elmosódottak voltak, még nem láttam tisztán. Már nem is éreztem fizikai fájdalmat, a bensőm, az elmém üvöltött a kíntól.

Féltem, hogy ez csak a rémálom folytatása, egy porcikámat sem mertem megmozdítani.

Két perc után, amit én tíz órának éreztem, Reiko arcának körvonalai sejlettek fel előttem. Pislogni kezdtem, mire egyre élesebb lett a kép, míg végül teljesen biztos voltam benne, hogy Reiko-t látom.

- Yumi, minden rendben? – kérdezte, tőle szokatlan, aggodalmas hangon. Aprót biccentettem, ő pedig folytatta.

- Megtörtem Madara genjutsuját a Rin'neganommal, de most még ne próbálj meg harcolni, mert…

- Nem! – szakítottam félbe. A hangom rekedt volt. – Én is harcolok… - nagy küzdés árán sikerült felülnöm, de elborzasztott a látvány, ami elém tárult. Szinte az összes köd ninja még élt, a mi oldalunk azonban jócskán megcsappant.

Naruto is csak fél térden bírt már csak megállni, de ő még a jobbik eset volt.

- Csalódtam bennetek. – szólított meg minket Madara. – Azt hangoztatták, hogy az új generáció mennyivel felülmúlta a régieket… Ezzel szemben ti mind szánalmasak vagytok. Semmi jogotok nincs ninjának hívni magatokat. Az én feladatom pedig az, hogy eltöröljem a föld színéről az érdemtelen leszármazottakat… - elhallgatott. Kézpacséteket kezdett formálni, de nekünk már semmi erőnk nem volt megállítani. Vagy csak megindulni felé. Tehetetlenül néztük csak a Madara körül formálódó jutsu kezdeményeit, ami rövid időn belül felénk indult.

Lehunytam a szemem. Nem akartam látni, mi közeleg felénk. A támadás szele összevissza csapkodta a hajam, és éreztem, ahogy Reiko megszorítja a karom.

Hirtelen hatalmas robaj hallatszott, amibe beleremegett a föld. Csakhogy a várt fájdalom elmaradt. Hitetlenkedve nyitottam ki a szemem, arra számítva, hogy már a mennyországban találom magam. Ezzel ellentétben még mindig a csatamezőn ültem, azonban a konohaiak előtt egy óriási homokfal magasodott. Szép lassan lejjebb ereszkedett, így megpillanthattuk az újonnan érkezetteket. A homok falu ninjái álltak körbe minket. Legelöl a három testvér, Gaara, a Kazekage, Kankurou és Temari állt. Madara hitetlenkedve meredt rájuk, majd felkiáltott.

- NANI?!? (MICSODA?!?)

- Konoha no doumenkoku… (Konoha szövetségesei..) – kezdte a választ Temari.

- Suna no… (A Homok falu…) – folytatta Kankurou.

- Shinobi da. (…ninjái) – fejezte be Gaara. Kettőt se pislogtam, máris újraindult az elkezdett harc. Csakhogy most a köd ninják embereikre akadtak. Nehezen álltak ellent az elsöprő támadásnak, egymás után estek el.

Mieko hirtelen felállt.

- Lányok, nem gondoljátok, hogy ideje lenne megmutatnunk Madarának, hogy kik is vagyunk?– Sachiko arcán ördögi vigyor terült szét.

- Benne vagyok, Tanítsuk móresre!

- Egyetértek. – állt fel Kumiko is.

Nem hagynám ki. – csatlakozott Reiko. Mindannyian rám néztek, mert én még mindig a földön ültem.

- Kinéznétek belőlem, hogy kimaradok a legjobb részből? – nevettem rájuk. Mi öten előresétáltunk, azok pedig, akik eddig reményvesztetten ültek, mögénk sorakoztak. Gaara és ninjái is csatlakoztak a tömeghez. Madarának akkor már csak egy kisebb csapata maradt, Kisame-val és Kakuzuval kiegészülve.

Valami különös erő lebegett a levegőben. Mintha minden Avilágon visszafojtaná a lélegzetét és ennek a harcnak a végkifejletét várná. Talán így is van. Figyelnek minket…

A régi nagy hősök is büszkén néznek le arra a nemzedékre, amely egyáltalán nem érdemtelen.

Lehunytam a szemem és megkerestem a bensőmben a hatalmas erő forrását. Gátak, korlátok nélkül szabadult fel, eltöltve engem egy jobb világ ígéretével. Igen… ezzel az erővel szebbé tehetjük a világot.

Felpillantottam. Körülöttem már ott kavargott az óriási mennyiségű fekete chakra, a többiek még csukott szemmel koncentráltak. Egymás után lángoltak fel a chakratömegek: vörös, aztán halványzöld, enyhe világoskék, majd sötét mélykék.

Madara döbbenten állt, miközben a csatlósai megpróbáltak elmenekülni. Sikertelenül.

Az öt chakraoszlop lassanként egybeolvadt, hatalmas erőhullámokat bocsátva ki közben. Teljes, megmaradt erőmmel koncentráltam, hogy chakráink eggyé váljanak, a legfontosabb pillanatban egyek legyünk. Az egyik pillanatban az erő hirtelen felszabadult és mindent elsöpörve lezúdult. Az ezt kísérő villanás olyan erős volt, mintha 500 gömbvillám sújtott volna le egyszerre.

Mikor kinyitottam a szemem, már csak egy krátert láttam. Nem mertem még elhinni, hogy győztünk. A háttérben többen is felujjongtak.

Amikor azonban eloszlott a por és a füst, többekben bennszakadt a lélegzet. Madara sértetlenül állt a kráter legmélyebb pontján, arcán sátáni mosollyal.

Hamarosan felfedeztem, miért nem ártott neki a támadásunk: egy védőpajzs feszült körülötte, mindent visszaverve.

Egyszerre rohant meg az elkeseredettség, a fájdalom és a reményvesztettség, és nem bírtam már tovább állni, térdre estem.

- U-ussoo…(N-nem lehet…) – hátrált el Mieko is.

- Látjátok, nem árthattok nekem, én sebezhetetlen vagyok! Enyém lesz a világ fölötti korlátlan hatalom, és akkor eltaposlak benneteket, ti hitvány férgek! – kacagott őrült módon Madara. – Én leszek a-… - a mondatot egy hatalmas reccsenés szakította félbe. A védőpajzson hajszálvékony repedések futottak végig, majd apró darabkákra robbant szét. Erre egyértelműen Madara sem számított, tekintve az arckifejezését. Végre itt volt a hőn áhított lehetőség!

A szemem sarkából hirtelen mozgást észleltem. Itachi és Sasuke tökéletes egyetértésben, nyugodtan sétáltak a régi legnagyobb Uchiha felé, majd… olyan gyorsan történt minden, hogy az érzékeim nem voltak képesek tartani a tempót. Én már csak azt láttam, hogy Madara teste minden élet nélkül hullik a porba. Akkor…vége. Az Uchihák lerendezték az ügyeiket, Orochimaru már halott, ellenség egy szál se. Győztünk!!!!!!!!!!!!!!!!^^

***

Miután teljes bizonyossággal kijelenthettük, hogy győztünk, még sok munka várt ránk. Szerencsére Narutonak sikerült meggyőznie Nagatot (Pein) a maga igazáról, így az visszahozta az általa megölt konohaiakat az életbe, bár meghalt a művelet során. konan megígérte az Uzumaki fiúnak, hogy Amegakure a segítségére lesz az álmai valóra váltásában.

Sajnos Nagato csak a falusiakat volt képes újra életre kelteni, a lerombolt falut nekünk kellett újjáépítenünk. Mivel Tsunade erősen legyenült állapotban volt, Ideiglenesen Kakashi vette át az irányítást. Mint kiderült, két főtanácsost meggyilkolták a harcok alatt, már Nagato halála után. Danzou, az ANBU-Gyökér vezetője is eltűnt, de holttestére nem leltek rá.

A mi helyzetünk pedig egész idő alatt tisztázatlan maradt. Megtűrtek ugyan minket Konohában, nem mondták, hogy tűnjünk el, de nem is marasztaltak. Egyedül Aiko és Miharu foglalkozott velünk, a többi falusi szinte keresztülnézett rajtunk.

Mikor nagyjából befejeződtek az építési munkálatok, Tsunade bejelentette, hogy visszavonul és átadja posztját egy új személynek. Senki nem tudta pontosan, ki lesz az, de a találgatások elkezdődtek. Végül elérkezett a várva várt, nagy nap.

Hatalmas tömeg gyűlt össze a Hokage-rezidencia előtti téren, szinte egymásra tapostak az emberek. Mi kilencen valahol a szélén álltunk, igyekeztünk nem felhívni magunkra a figyelmet. Attól tartottunk, még a végén elűznek bennünket.

Amikor Tsunade kiállt az erkély szélére, a tömeg elcsendesedett. Elhalt a beszélgetés, egy pisszenés se hallatszott.

- Üdvözlök mindenkit a hatodik Hokage beiktatási ünnepségén! – zengett fel Tsunade hangja. – Biztos furdalja már az oldalatokat a kíváncsiság, ezért nem is húzom tovább a szót, bemutatom Konohagakure hatodik Hokagéjét… Uzumaki Narutot! – olyan taps- és ujjongásorkán tört ki, mintha bomba robbant volna. Naruto egy kivsit még félszegen, de boldogan vigyorogva lépett elődje mellé. tsunade egy kicsit háttérbe húzódott, Naruto pedig megköszörülte a torkát és beszélni kezdett:

- „Nagyon jó érzés itt állni, köszönöm emberek!" Három éve talán még ez lett volna a beszédem. – nevetett – de most már tisztában vagyok vele, hogy a Hokage pozíciója nem csak abból áll, hogy ő a legerősebb és mindenki csodálja. Nem, egy Hokagénak ki kell tudnia választani a legjobb utat a faluja védelme érdekében és akár az élete árán is megvédenie azt. Olyasvalakinek való feladat ez, aki képes megbirkózni a vele járó kötelezettségekkel és felelősséggel. Épp ezért nem mindegy, kit választanak ki.

Korábban talán még nem lettem volna alkalmas a posztra, de mesterem halála megismertette velem a veszteség fájdalmát, és ez felnőtté tett. Az ő álma az volt, hogy megtalálja a kulcsot, amivel megszabadíthatja a világot a szenvedés és a fájdalom láncaitól. Sajnos ő már nem tudta megtalálni, ezért rám bízta a feladatot. úgy hiszem, tudom, mi hozhat békét a világra… a hit önmagunkban… a győzni akarás… és a bátorság, hogy soha ne adjuk fel….

Mindig is az volt az álmom, hogy Hokage lehessek, de nem lehettem volna az, ha nem állnak mellettem a barátaim és nem hisznek bennem…, ha a tanáraim nem lendítenek előre a rögös úton…

És végül szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik nélkül talán most nem álhatnánk itt. Köszönöm az Akatsuki egykori tagjainak és az öt kunoichinek, akik képesek voltak megváltoztatni egy csapat bűnözőt.

Szeretném ezúton megkérni őket, hogy maradjanak itt, Konohában és segítsenek nekünk… - alig hittem el, amit hallottam. Nemcsak, hogy nem üldöznek el minket, de még meg is kérnek, hogy maradjunk… Hűha.

Az ünnepség további része hagyományosan zajlott le. Én még mindig döbbent állapotban voltam, így észre sem vettem, mi történik, de már nem is érdekelt különösebben.

- Szóval? Mi legyen? Maradjunk, hm? – érdeklődött Deidara.

- Miért, hova a p****ba tudunk még menni? – szólt vissza Hidan.

- Maradjunk. –válaszoltam én is. mindannyian ugyanazon a véleményen voltunk, nem kellet sokat gondolkodnunk. Közben véget ért az ünnepség is, a tömegen keresztül láttam, ahogy Naruto és Hinata homlokukat összeérintve beszélgetnek, Ayumi éppen Sasukéba kapaszkodott, Neji súgott valamit Aikonak, mire ő halványan elpirult; Shikamaru nagyokat ásítva baktatott Miharu mellett… Elmosolyodtam. Végre. Végre mindenki boldog…

- Te jó ég! Hm! – kíváncsian fordultam vissza a többiek felé és már épp megkérdeztem volna Deidarát, hogy mi történt, mikor megláttam Kumikot és Hidant, amint cseppet sem zavartatva magukat, vadul csókolóztak.

- O.o… Tudjátok mit, menjetek inkább szobára…

THE END

Köszönöm mindenkinek hogy kitartottatok a story mellett. Remélem tetszett.^^

Sziasztok!