20. fejezet: Hónapok

Hermione egy ideig még gyakran méregette a kockát, mint gyanús tárgyat, ami az utóbbi időben a közelünkbe került, de aztán kénytelen volt belátni, a szürke felszín alatt rejlő titkot ő nem nagyon fogja megfejteni.

– Végül is, lehet, hogy a Szélrózsa valamilyen képesség… – döntötte el.

A kocka pedig átmenetileg feledésbe merült, miután még Mr. R se járt sikerrel. Ami nagy szó.

A napok innentől kezdve kezdtek kissé összefolyni a számunkra. Amolyan rutin lett minden tanulással kapcsolatos tevékenység, pusztán a túlélés érdekében, mivel tanáraink nem kíméltek minket. Nagyon nem.

Theron professzor emelt bájitalon a tanfolyam nevéhez híven az elvárásokat is folyamatosan emelte, és hamarosan már volt olyan, hogy az egész délutánunkat a laborban töltöttük, egyszerre három különböző bájitalt főzve, amiből minimum kettőnél fontos volt az időzítés. Ha a sakk másban nem is, a koncentrációban és az előre tervezésben segített (meg Ron önbizalmának folyamatos növelésében, ugyanis egyszer sem sikerült legyőznöm). A következő lépés már csak a többkomponensű bájitalok elkészítése volt, amikor egyetlen bájital különböző részeit kellett egyszerre elkészíteni. Vagy legalábbis olyan sorrendben, ahol az időintervallumok egymásba csúsztak.

Tök klassz volt. Imádom a bájitaltant.

A második klassz dolog pedig a szertartástan volt. Persze a sakkos részt leszámítva. Ugyan némi segédanyaggal – minimum három bájitallal, meg egy-két Hermione által előásott nyelvbűbájjal –, de hamarosan kezdtem megismerni a rendszereket, amikből tízet kell majd kívülről-belülről tudnom. Persze, a világon összesen tizenkettő plusz egy van.

Talán mondanom sem kell, hogy azt a plusz egyet már-már legendaként tartják számon, mivel senki sem beszéli, és senki sem emlékszik már konkrétan rá, csupán a létezésével vannak tisztában.

Megtanultam továbbá, mi a különbség rítus és szertartás között, végeztem mind a kettőt. Bemagoltam elsőként a harminchárom alaptömböt (tizenkét különböző felépítésű kör, tizenegy csillag és tíz különféle öt-, hat- és hétszög, amelyek bővíthetőek még ezerféle módon, szándéktól és céltól függően). Mr. R megtanította, hogyan állíthatok fel védelmi rendszereket pálca nélkül, valamint a hagyományos szertartásokat is tanultam – köztük a mágikus esküvőt is.

Azt hinné az ember, hogy tényleg csak az a háromféle rúnaírás létezik, amivel a muglik is tisztában vannak, és rúnaismereten is tanuljuk. Mármint az idősebb Futhark, a fiatalabb meg az angolszász futhorc. Korrekt mennyiségű rúna, megjegyezhető jelentések, főleg, hogy eléggé hasonlóak egymáshoz.

És eddig szép is lenne, de ez csak három a tizenkettő plusz egyből, amikről a világ nagy részének tudomása se volt. Például az etruszk rendszer, amit csak a mágusok használtak, pont ezért a Wikipédián nem is nagyon lehetett fellelni. Vagy az ember lánya azt hinné, ha már azt tanítják, hogy ez a három fő dolog lehet, hogy a föníciai ábécéből fejlődött ki – vagy legalábbis van köztük kapcsolat –, akkor hasonlítanak is egymásra. De neeeem… ez csak a muglikéra igaz. A föníciai rúnaábécé például körökből és pöttyökből áll.

És hogy más népek mágusai ne tudják megfejteni és ellopni a tudást, a külön ábécéhez külön nyelv is járt. Szuper, nem? És nekem ezt kellett megtanulnom decemberig folyékonyan.

Ekkor jártam a túladagolás szélén, mellesleg, de nem baj. A futharkokkal legalább nem volt semmi bajom. Ahhoz csak egyféle nyelv tartozott, az óészaki. Azt meg már harmadik óta tanultuk rúnaismereten, szóval azzal nem volt gondom. Maradt még kilenc plusz egy. Vagy csak kilenc, ha tudomásul vesszük, hogy a plusz egy esetében csupán a létezésével voltak tisztában, semmi más információ nem volt róla.

Ebből a kilencből tudnom kellett hetet.

Sajnos a rúnák különféle változatai igencsak elterjedtek voltak, mivel általánosításban rúnának számított minden olyan írásrendszer, ami képes volt mágikus közeg közvetítésére.

És három kivételével mindhez tartozott valami nyelv, amit tudnom kellett – minimum anyanyelvi szinten, ahogy Mr. R fogalmazott. Hogy hogyan várta el, hogy megtanuljam, fogalmam sem volt, de akkor és ott csak azzal törődtem, hogy a feladott mennyiséget képes legyek megtanulni. Mert ha megcsinálom decemberig, Mr. R megígérte, hogy a védelmi rendszerekről átléphetünk a bonyolultabb szertartásokra és rítusokra.

Hogy ez pontosan mit fedett le, nem fejtette ki, de elég izgalmasnak ígérkezett. A szertartásmester dolgot mindenki valami hatalmas és misztikus állásként kezelte, hát reméltem, hogy ez a valóságban is így van.

Jó lett volna, ha egyszer nem másoknak kell megvédeniük engem, hanem én vagyok erős.

A szertartások és rítusok alapjai a rúnák mellett még a bájitalok voltak, mint a rúnákat alkotó anyagok, vagy egyéb felajánlások, áldozatok, esetleg védelmi pajzsok. Ezeket a jeleket, mint mondtam, nem volt elég felrajzolni. Mágiával kellett őket átitatni.

Rengeteg gyakorlás, idő, több kiborulás, és Mr. R idegein táncolás árán sikerült Maggie nélkül irányítanom a mágiámat. Olyan volt, mint a hoppanálás. Akaraterő.

Harrynek ebből mindig is több jutott.

Talán emiatt hajtott végre hamarabb pálca nélküli varázslatot SVK különórán, párbajozás közben. Hetedévesekkel volt szombati különóra, és nekünk a nagyobbakkal kellett harcolni. Az én csatám említésre se volt méltó, pár félrecsúszott átok után sztoikus nyugalommal figyeltem legerősebb pajzsom mögül, ahogy egyre frusztráltabb ellenfelem lemeríti mágikus tartalékait, aztán egyetlen Stuporral megkíméltem attól, hogy spontán ájulással essen ki.

A Stupor talált, és talán ez volt az egyetlen, amiért a tanár nem büntetett meg időhúzásért.

Harry viszont Seth ellen mindent bevetett.

– Nem mindent – „nyilatkozta" később, bár az elégedettséget képtelen volt palástolni a hangjában. – Párszaszót nem használtam.

– Miért, hogy akartál rám uszítani egy kígyót? – kérdezte mogorván Seth, és vetett egy vágyakozó pillantást az ajtó irányába.

Harry csak elégedetten elmosolyodott, és egy szót válaszolt:

– Serpensortia.

Harry tudott veszélyes és mardekáros lenni, ha akart. Szóval a párbaj: nonverbális szinten nyomták. Komolyan. Én csak irigykedve néztem őket, tekintve, hogy alig egy-két bűbáj ment hangtalanul, meg amiket Mr. R tanított – amikhez amúgy se tartozott ige, csak szándék –, de a két srác profin átkozta egymást – bár mindkettő pajzsai jelentősen javításra szorultak, ami vigasztalt. Bár a tanár elégedetlen volt miattuk – igaz, ez az érzés valószínűleg csak a sötét varázslatok hiányának szólt.

Aztán Seth egy ügyes húzással bebizonyította, hogy azért egy év különbség is lehet döntő, és lefegyverezte Harryt.

Utána Harry meg egy másik ügyes húzással teljesítette a griffendéles makacsság kritériumot, és gondolkodás nélkül elindított Seth felé egy Obstructót.

Igaz, hangos volt, de kit érdekel az ilyenkor, amikor senki sem számított arra, hogy működni fog?

Seth önérzete nagyban sérült, és napokig nyúzták is emiatt a barátai – bár a vereség csúfosságát nagyban csökkentette, hogy Harry Potterről mindenki tudta, már feketemágus ellen is tartotta a frontot.

Maya ezután méregette őt napokig elgondolkodva:

– Szerinted benne lenne egy randiban? – kérdezte egyszer.

Kis híján félrenyeltem a semmit.

– Nem tudom – válaszoltam rövid fuldoklás után. – Kérdezd meg tőle.

– Talán… – sóhajtott álmodozva. Ősellensége legyőzője belopta magát a lány szívébe. – Hé, újrafestetted a hajad? – kérdezte hirtelen, témát váltva.

Zavartan bámultam rá, elfelejtkezve a Trónok harcáról, amit eddig is fél szemmel olvastam közben.

– Nem. Miért?

– Nem nőtt le – mutatott a fejemre. – Miért nem nő a hajad?

– Jaaaa… – nyújtottam el. – Hát, tudod, az egy olyan történet, amiben szerepel egy robbanás, egy leégett haj, meg egy spéci bájital… – kezdtem.

Apropó, bájital, ekkor jutott eszembe, hogy ha valaha is újra olyan hosszú hajat akarok, mint ami eddig volt, itt lenne az ideje bevennem a következő adagot. Bár csak másfél-két havonta lehetett egyet, és az az egy legjobb esetben s maximum tíz centit jelentett, amennyiben sikerül reakcióba lépnie az előző adag maradványaival.

Reméltem, hogy így lesz. Ha mást nem is, szerettem volna legalább vállig érő hajat, attól függetlenül, hogy Maya kitartott amellett, hogy a rövid haj sokkal praktikusabb.

A hoppanálás volt a leginkább kiegyensúlyozott tanfolyamunk, hogy úgy mondjam. Semmi hirtelen átütő siker, hanem fokozatos javulás. Mindenkinek egyre jobban ment. Komolyan. Nos, leszámítva pár amputoportálást (egy közülük véres is volt, ezt az oktató azzal magyarázta, hogy bizonyos esetekben megszakad a test és az elhagyott testrész közötti kapcsolat). És amint az ember túltette magát a kezdeti rosszulléteken és sokkon, amit a láthatatlan csőbe préselő érzés okozott, egész könnyű volt.

Bár Ellen Smallnak sikerült egyszer véletlenül az ország túlsó végébe hoppanálnia… A mai napig senki sem tudja, hogy hozta ezt össze, hogy a Grand Canyonból kellett kihalászni.

De az egyetlen izgalom nemcsak ez volt. Maya megunta a saját haját.

Valamikor november elején következett be a dolog. Lusta volt újra narancssárgára festeni a sajátját, így a zöld csíkokat inkább feketével és fehérrel egészítette ki. Ez eddig szép és jó lett volna, mert bár első pillantásra fel sem ismertem, azért jól állt neki, amennyire én az ilyen dolgokhoz értettem – de Maya az én hajamat is megunta.

– Idd meg azt a bájitalt, vagy kend a fejedre, vagy tudomisén, mit kell ilyenkor csinálnod, aztán fessük át.

Tulajdonképpen vegyesen kellett, mármint fejre meg szájba, hogy a leghatásosabb legyen, de inkább nem kezdtem el neki ezt részletezni. Legalább azzal tisztában volt, hogy a hagyományosat nem tudom használni… emiatt nem tehetem meg, hogy derékig érő hajzuhatagot növesztek magamnak. Pedig az milyen klassz lenne már…

– Még meg kellene főznöm – tiltakoztam. – Be kell szereznem a hozzávalókat, és különben is, ki tudja, hogy fog visszanőni? Nem akarok egy totális kóctömeget a fejemre.

Jogosan féltem attól, hogy a tincseim többségének a hossza jelentősen eltérő lesz a többitől. Mármint olyan összevissza módon, ami határozottan nem állt jól.

És igenis hiú vagyok, és nem érdekel! Na!

Mayát ez nem zavarta.

– Szerzek fodrászt szombatra, te meg intézd el, hogy az egész napod szabad legyen, és nem érdekel, Gallagherrel éppen milyen átütő siker küszöbén egyensúlyoztok, te akkor vásárolni fogsz.

Nem akartam. Még az se dobott fel, hogy tulajdonképpen bájitalszaküzlet az egyik célpont.

De hisztizhettem, amennyit csak akartam, Maya rávette Mionét és Aprilt (az osztálytársamat, ha valaki nem emlékezne rá), hogy jöjjenek velünk.

– Isteni szerencséd van, hogy az F-ben van egy fodrász – közölte velem Maya.

– Még csak tanulok – védekezett April.

– De az akarsz lenni, nem? Na látod… Ria amúgy se akar nagyon bonyolult frizurát, csak hogy ne álljon össze-vissza, igaz, Ria?

Fáradtan felmordultam.

– Csak essünk túl rajta – motyogtam, és berontottam a bájitalüzletbe.

A különböző összetevők illata szinte orrba vágott – ez nem változott egyik országban sem. Nagyot szippantottam belőle, és hagytam, hogy ellazuljanak az izmaim. Áldott bájitalok, porított feketebőr, fátyolka és az északi tengerek vörös halának szárított pikkelyei, keveredve némi csalánfűvel… a többi pedig túlságosan is összemosódott ahhoz, hogy kivegyem őket. Ezek különleges aromák voltak.

Mániákus vagy – közölte velem Harry, aki bár nem jött velünk, lélekben elkísért minket. Seth-tel, Lissellel és Soullal együtt.

Igen, ironikus hangvétellel gondoltam. Vagy szarkasztikus.

Ááá, mindegy, a lényeg érthető, nem? A gondolataim többsége továbbra sem volt biztonságban.

Többsége? Miért, mit titkolsz? – érdeklődött Soul.

Természetesen a menstruációs fájdalmakat – közöltem epésen. – Meg a zuhanyzást. A fürdést. Bármilyen fürdőszobai tevékenységet.

A pajzsaim mögött pedig a rémálmokat.

Jól van, jól van, ne folytasd – vágta rá Harry.

Elégedetten elvigyorodtam.

– Mi van, csak örülsz, hogy eljöttünk? – csipkelődött Maya, tökéletesen félreértelmezve a gesztust.

Nem javítottam ki, mivel April is itt volt, helyette az aszfodéloszra csaptam le – altatóból kezdtem kifogyni. Aztán kellett még szkarabeusz, tatuepe, füge, patkányfarok (kifejezetten a hajnövesztőbe… örültem, hogy túlvagyunk már a pestises korszakon), lestyán, angyalhaj, holdharmat, szárított mandragóra, ezüst farkasgumó meg berkenyeolaj.

A legutolsó szertartástanhoz.

Elkönyveltem magamban, hogy egy vagyont fogok itthagyni. De a tudományért szenvedni kell.

Hermione felemelte az egyik fiola holdharmatot a pultról, ahova kihordtam azt, amire szükségem volt.

– Ez minek neked? – kérdezte gyanakodva.

Gyorsan kikaptam a kezéből, és visszapakoltam a többi mellé.

– Bájitalba – válaszoltam szűkszavúan.

Altatózod magad? – csapott le rám azonnal Seth.

– Altatót iszol? – faggatott. – Ria, tudod jól, hogy…

– Óvatos vagyok! – közöltem mogorván. – Heti egyszer, és tényleg csak ennyi.

Minek altatózod magad? – folytatta Seth.

Rémálmok? – tippelt Harry. – Mióta?

Nem miattad! – közöltem azonnal. – Csak nemrég. Néha. Egyszer-kétszer.

– Remélem, tudod, mit csinálsz – válaszolta komoran Mione.

– Vagy ha én nem, akkor te biztosan – mondtam.

Ezután volt az, hogy szétosztottam a zacskókat.

– Légyszi – mosolyogtam rájuk.

– Előbb kellett volna hajfestéket venni – motyogta Maya. April szó nélkül vett el egy papírtáskát.

Madame de Pompadour Szépségszalonja ugyanúgy tömve volt, mint az előző látogatásom alkalmával, azzal a különbséggel, hogy a kirívóbb öltözékeket egy semmi fontosabbat takaró kabátkával is kiegészítették egyesek.

Maya olyan megvető pillantással nézett körbe, mint egy királynő, aki éppen a feleslegesebb pórnépet szemléli.

– Gyerünk. April, milyen hajat akarsz neki vágni?

April szegény ettől az egyszerű kérdéstől zavarba jött.

– Hát, izé… ez attól függ, mennyire lesz hatásos a bájital, és milyen hosszú lesz a haja… – motyogta.

Maya elégedetlenül ciccegett.

– És milyen szín fog menni hozzá? – kérdezte, befordulva valószínűleg legkedvesebb részlegébe… a hajfestékekhez.

A választék azóta se csökkent.

– Talán… barna? Olyan világos – tippelt. – Sötétszőke, tudod.

– Nem leszek szőke – fortyantam fel, de tudomást se vettek rólam.

– Egyéb?

– Fehér. Vagy talán vörös. De nem feltétlenül kell kiegészítés.

– Kell – erősködött Maya. – Az én szobatársamnak nem lehet átlagos haja.

Az említett szobatárs éppen megfojtotta volna, ha Mione nem tartja vissza, de mindegy.

– Akkor ismét extrémet akarsz alkotni – állapította meg April egy cseppet magabiztosabb hangon, aztán már végig is sétált a polcok között. – Ria pedig nem szőkét. Barna… Fahéj? – ajánlotta Mayának. – Mogyoró? Gesztenye?

– Fahéj – értett egyet Maya. – Vagy kávé. Az közelebb van az eredeti hajszínéhez, amennyire emlékszem, és úgyis amiatt nyavalyog…

– Hermione, nyírjuk ki őket – suttogtam. – Csak egy kis átok…

– Te keverted bele ebbe magadat – válaszolta. – Bírd ki még egy kicsit. Kávé! – szavazott hangosan.

– Áruló… – néztem rá sértetten.

– Remek, abba talán elég a szőke…

– Nem kell bele semmi csík vagy ilyesmi – tiltakoztam.

Maya azonban kitartott.

Persze nem olyan sokáig, mint én, engem vérfarkasok edzettek meg (enyhe túlzással, hisz egyszeri alkalom volt, de akkor is!), és hétfőn már a vadiúj, Aprilék megítélése szerint meleg kávébarna, szerintem csak szimpla se sötét, se túl világos hajjal villoghattam.

– A természetes fekete se lett volna rossz – ismerte be később Maya. – Passzoltatok volna Harryvel. Mint a testvérek. Úgyis úgy viselkedtek állandóan.

– Valóban? – pislogtam.

– Jaja, állandóan húzzátok egymást, meg minden.

– Aha, szóval ebben merül ki nálad a testvéri szeretet?

– A nővéreim is állandóan ezt csinálják velem.

Legalább szép volt a hajam. Ugyan rövid, és a maximális hossz is csak annyit jelentett, hogy az állammal volt egyvonalban – April szépen átbájolta, hogy ne torzonborz iskolásfiúnak tűnjek, hanem normális tinédzserlánynak. Egyszerű, de nagyszerű, a hiúságomnak legalábbis pont megfelelt.

Végre nem egy kékhajú fiú voltam (akármennyire is jól állt az a szín), hanem kezdtem hasonlítani… Aria Matthewsra, hogy úgy mondjam.

– Túlságosan is túlreagálod ezt a dolgot – közölte Harry mogorván.

– Szerintem meg nem – válaszoltam vidáman. – El tudod ezt képzelni? Még egy év, és még spéci bájitallal is van esélyem megnöveszteni a hajam olyanra, mint régen… – vágyakozva felsóhajtottam. – De jó lesz…

De a frufrumért most még nem voltam oda, így Mayától kunyeráltam hajpántot.

Seth először fel sem ismert, amikor meglátott. Véletlenül futottunk össze a könyvtárban, mert annak ellenére, hogy ő volt a Harmadik, még nem lógott velünk állandóan. De mondhattam barátinak a viszonyunkat, és a környezet is kezdte elfogadni, hogy a zseni Seth Marlow néha a fura F-es csajjal lóg, meg Harry Potter bandájával.

Néha. Konkrétan mindig akkor, amikor valami fontosat csináltunk, mint például jóst látogattunk.

Vigyorogva integettem hát neki.

– Hogy tetszik? – kérdeztem vidoran. – Maya nem hagyott békén, és egy teljes napom ment el ezzel.

– Gondolom, ez borzasztóan bánt téged – válaszolta.

Csak egyetérteni tudtam.

– Mellesleg tényleg ne vidd túlzásba az altatót – váltott témát hirtelen, és egyből úgy viselkedett, mint egy gyógyító. – Ha a rémálmok…

– Ne aggódj annyit – intettem le. – Nem tehetsz semmit, és csak néha veszem be.

Nem voltam oda azért, mert kiderült… jobban örültem volna, ha titokban marad. Volt egy olyan érzésem ugyanis, hogy a földhöz és vízhez köthető halálnemek szorosabban kapcsolódnak a fiúkhoz, mint azt először gondoltam. Úgy értem, egyértelmű az utalás, nem? Csak a levegő biztonságos.

Ezek ketten az őrületbe kergetnek.

És a távolság nem megoldás.

Seth azért bizonytalannak tűnt. Nagyon rendes volt tőle ugyan, hogy aggódott (persze ez volt a minimum, miután miattuk leszek őrült, nem igaz?), de a rémálmaim az enyémek voltak. Akár vizesek, akár földesek.

– Szóval, mi van Elena Silverrel? – kérdeztem csevegve, hogy eltereljem a kényes témáról.

Seth visszatért korábbi önmagához, és mogorván hallgatott.

– Szakítottunk – közölte azért, de nem tűnt túlságosan megviseltnek. Mayának ezek szerint igaza lehetett a barátnőkkel kapcsolatban, hogy elég gyakran váltogatja őket.

Persze nem olyan gyakran, mint Nate, ráadásul átlagosan egy év két barátnő, ami nem rossz arány, de hozzám képest még így is sűrű.

– Ja, bocs – válaszoltam azért, mert én rendes is vagyok. Meg muszáj voltam mondani valamit, hogy palástoljam a zavarom – feleslegesen, valószínűleg érezte. – Amúgy… tudnál segíteni egy kicsit párbajozásban majd? – kérdeztem hirtelen. – Harryék próbálkoznak, de valahogy a célzás… ó, de úgyis láttad – közöltem mogorván.

– Aha, láttam. Az utolsó pillanatban mindig arrébb rántottad a pálcád. Ez valami reflex nálad?

– He? – jött az értelmes reakcióm.

Seth zavartan pislogott.

– Ne mondd, hogy egyikőtök se vette észre…

– Ami azt illeti… nem. Mit csinálok én a pálcával? Félrerántom?

– Öhm… igen?

Összeráncolt homlokkal próbáltam visszaemlékezni a mozdulataimra. Hogy is van? Pálcamozdulat, egy néma Capitulatus, és…

– Nem is! – csattantam fel tiltakozva.

– Szép eszme a pacifizmus, de néha az erőszakra…

– Nem vagyok pacifista!

Többen felénk pislogtak, én meg elvörösödtem mérgemben. Nagyjából most nyilvánítottam ki, hogy az erőszak a tökéletes megoldás, nem?

Nem. Az emberek túloznak. A pacifizmus is túlzó.

– Mármint… izé, nem az én hibám! Nem is rántom félre!

Seth csak felvonta a szemöldökét, és már-mát szánakozva meredt rám.

– Valóban úgy gondolod? Azért én régebb óta…

– Tudod, mit? Menj a fenébe – morogtam. – Nem rántom félre és kész. Egyszerűen csak nem tudok célozni.

– Persze… – motyogta megadóan, de úgy festett, mint aki el is hiszi. – Amit csak szeretnél.

Sértetten meredtem rá, de nem szóltam. És ha rossz vagyok? Akkor mi van?

Nem te fogsz harcolni hamarosan? – kérdezte mogorván. – Egy rossz célzás, egy Capitulatus, és már nem tudsz kezdeni semmit. A szertartásaid akkor nem sokat fognak segíteni…

És? – kérdeztem. – A pajzsaim…

Ha nincs pálcád…

Hagyjál… Seth, te egy zseni vagy – közöltem vele hirtelen.

A srác kellően döbbentnek tűnt.

– Tessék?

– Te egy zseni vagy – ismételtem meg teljesen őszintén, vigyorogva, miközben felpattantam. – Most beszélnem kell Mr. R-rel, majd még beszélünk egy időpontot, amikor korrepetálhatsz célzásból, szia! – integettem, aztán elrohantam.

Szinte ugráltam az izgatottságtól. Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe hamarabb? Persze, célozni ugyan nem tudok, de Seth miért nem hozta fel hamarabb ezt a témát? Annyiszor beszélgettünk már, és akkor gyorsabban eljutottam volna idáig. Vannak olyan pajzsok, amik képesek mozdulni…

Mit tervezel? – kérdezte Seth, bár tudtam, még mindig nem állt fel. Ennyire letaglózta volna? Mindegy, én már el is felejtettem.

Köszi, majd beszélünk! – rugdostam ki a fejemből, hogy fél órára egyedül legyek, bár tudtam, egy fejfájással fogok fizetni érte.

Futás közben előkapartam a mobilom, és áldottam Merlint, hogy Mr. R-nek múltja ellenére nincsenek fenntartásai a mugli eszközzel kapcsolatban. Ez azért jóval gyorsabb elérés volt, mint a többi…

Harmadik csöngés után vette fel.

– Mit szeretnél, Ria? – kérdezte.

– Tanulni – közöltem vidáman. – Beugorhatnék magához most?

Talán jobb lenne, ha levezetném a dolgot. Harry, Ron és Maya tanultak harcművészetet, hogy pálca nélkül is boldoguljanak. Hermione nagyon jó volt párbajozásból, és ő inkább a hátvéd és stratéga szerepét töltötte be mindig is – vagy rohant a célba, de őt nem féltette senki.

Én viszont nem tudtam célozni. Tehát mi maradt?

Valamivel ki kellett küszöbölnöm a hiányosságomat, és ha nem tudtam leszedni őket távolról, muszáj voltam megtanulni, hogy támadhatom meg az ellenséget közelről. Elvégre ha a képébe nyomom a pálcám, csak eltalálom valahogy, nem?

Hogy lehet tehát ezt megoldani, miközben átkok záporoznak az emberre?

Reflex és gyorsaság. Azzal tisztában voltam, hogy mind a kettő Harrynek jutott ki, de reméltem, hogy az enyémet is lehet fejleszteni annyira, hogy a súlyosabb átkokat képes legyek elkerülni. Még ha a konfrontáció ennyire közvetlen is, talán csinálhatok belőle előnyt, használhatom fegyverként is…

Már fel sem merült az bennem, hogy van más lehetőség. A jövőbeni csaták kikerülhetetlennek tűntek.

Hát mit tehettem? Igyekezhettem minél jobban felkészülni. Elvégre nekem kell védenem majd Harry hátát. Nem terveztem belehalni ebbe a feladatba.

Lelkesedésem határtalan volt abban a pillanatban, ahogy rohantam Regulus Black irodája felé, hogy közöljem vele a tervemet. És rájöttem, milyen pocsék állapotban vagyok, hogy pár perc után már szúrt az oldalam, és lihegtem a megerőltetéstől. De le akartam rövidíteni a félórás sétát minimum a felére – így összeszedtem magam, és futottam, hétfő délután, amikor tanulnom kellett volna.

Liliannek, a kedves recepciósának és titkárnőjének elhadartam egy hellót, aztán már rohantam is tocább. Már megszokott, meg sem próbált leállítani.

– Mr. R! – kiabáltam, és berontottam a szobába. – Muszáj… – a fáradság legyűrt, és lihegve támaszkodtam a térdemre. – Muszáj… tanítania…

A férfi eltette a könyvét, amit eddig olvasott, és rám nézett.

– Ezt csinálom hónapok óta, nem?

– De… de ez valami más – tiltakoztam, aztán feladtam, és inkább lehuppantam a padlóra. – Nem tudok célozni. Muszáj tudnom harcolni. Muszáj… megtanulnom pálca nélkül boldogulni. Csak amíg a közel kerülök hozzájuk. Hogy ne menjen félre az átkom. Érti, ugye?

Én speciel nem értettem saját magam, de reméltem, csak én vagyok így vele.

– Aha. – Mr. R elfintorodott. – Nos… azt hiszem, a tények ismeretében erre számítanom kellett volna, igaz?

– Miféle tények? – kérdeztem.

– Harry Potter – válaszolta.

– Ja. Hát… igen, olyasmi – ismertem el. – Szóval? Ért hozzá, ugye?

– Valamiért nekem úgy tűnik, abban a hitben élsz, hogy egy szertartásmester mindenhez ért.

Zavartan elpirultam, de Mr. R csak még jobban szórakozott rajtam.

– Megteszem, amit tudok – egyezett bele. – De amíg nem döntöttem el, hogy kezdhetnénk neki a dolognak, ha már úgyis itt vagy, elmondhatnád, mit is tanultál a dél-amerikai kultúráról…

Kétségbeesetten felnyögtem. Neeeem…

A hétvégére hazamentünk.

Anya jobban értékelte az új frizurámat, bár továbbra is ki volt akadva attól, hogy ennyit variálok rajta… Hát, pedig már eltelt három hónap a kékségem óta, szóval ez igazán nem nagy idő… Vagy csak Maya kezdett rossz hatással lenni rám.

Harry, Ron és Hermione is jött velünk. Anyu hallani sem akart arról, hogy kihúzzák magukat a „családi programból", amikor nyilvánvalóan jelenleg az ő felügyelete alá tartoznak. A családi program nagyjából abból állt, hogy Sam elborzasztotta Mionét a legújabb animés felfedezésével, én Ronnal sakkoztam (és kaptam ki ismét), Harry és Jase pedig vérremenő harcot folytattak egy mugli társasjátékkal. Egész idillikus volt.

Totál úgy éreztem, mintha a két kistesóm mellé kaptam volna még pár nagyot, akik vigyáznak is rám. Meg húzzák az agyamat. Meg Mione esetében ösztönöznek arra, hogy ugyan álljak már neki annak a rohadt átváltoztatástan házinak, amit hétfőn kellene leadnom, különben úgy bevág nekem a tanár egy elégtelent és küld ugyanazzal a mozdulattal büntetőmunkára, mint ahogy Csámpás zabálja a kanárit.

Aztán Sam hirtelen megunta az animét, és Harry felé fordult:

– Van egy kígyóm. Te párszaszájú vagy, ugye?

Aztán meg sem várta a választ, hanem rögtön berohant a szobájába, és a következő pillanatban már szemezhettem Kikky, a tarantula és még sok más állat utódjával, Sisyvel, a gabonasiklóval.

Aztán Harry orra alá nyomta:

– Beszélgess vele! Mostanában nagyon nyomott a hangulata.

Mindannyian Harryt kezdtük el bámulni, mire zavarba jött.

– Most? – kérdezte kényelmetlenül, és fészkelődött egy kicsit a székén.

Sisy, a gabonasikló kíváncsian tekergett a tenyerében. Most, ahogy megnéztem, jó nagy keze volt… de Sisy sem volt túl nagy, szóval ez lehet, relatív.

– Most – értett egyet Sam, és várakozóan nézett rá.

Harry vetett még egy kétségbeesett pillantást Ron felé, aki jó haverhez méltóan csak vállat vont, és pácban hagyva őt beadott nekem egy mattot.

– Óhogyazajóédes… – motyogtam halkan, miközben néztem, ahogy a királyom leveti koronáját, és öklét rázva átkoz engem.

Harry végül feladta, és a gabonasikló felé fordulva sziszegett neki valamit. Elbűvölten néztem, ahogy a kígyó… izé, sikló visszasziszeg… A fene vinné el, a jó képességeket miért pont ő kapja?! Én is akarok párszaszóul beszélni!

Akkor gyere – motyogta Harry, és hirtelen már nem az én elmém küszöbén csevegtünk, hanem az övében.

És a sziszegés csodálatos módon értelmes beszéddé alakult, ahogy Harry szemével láttam és a fülével hallottam.

– …de nagyon rosssz érzésssz… Sssszegítségre van ssszükssszége… Nekem kell ssszegítenem…

Kicsit pösze, de ez is megteszi, gondoltam… azt hiszem, én.

Harry összevont szemöldökkel hallgatta a siklót, én pedig visszapörgettem a beszélgetés előzményét… Nem volt könnyű, most Harry fejével gondolkodtunk, és az, mint pasiagy, nehezen koncentrált több dologra egyszerre.

Samről beszéltek.

– Miért rossz érzés? – kérdezte Harry hibátlan angol kígyóakcentussal, selypítés nélkül. Már ha párszaszóban lehet enélkül kommunikálni.

– Megessz… megessz engem az emberlány.

He? Sam? Sam sosem ette meg egyik állatát se – közöltem Harryvel.

– Mit értesz ezalatt? – kérdezte a fiú is.

– Elssszív mindent – magyarázta a sikló. – Belül üres, ezért elsszív mindent. Így ő élhet. Mi nem.

Mit ne mondjak, folytattam már értelmesebb párbeszédet is, bár nem kígyóval… Még a madarak is jobban meg tudták magukat értetni velem. Csiripnyelvüket kezdtem lassan megtanulni.

Talán mégse olyan nagy veszteség a párszaszó.

De mit ért azon, hogy Sam elszív mindent?

Kihátráltam Harry fejéből – a szavak összefüggéstelen sziszegéssé torzultak a számomra –, és megvizsgáltam a kígyó mágiáját.

Persze, Samnek mindig mágikus lényei voltak. Vagy mágikus helyről származó állatok, elvégre egy kutya lehet akármilyen intelligens, nem feltétlenül származik varázserejű alomból. De amúgy gondolom mindegyik felvett egy kicsit a környezet mágiájából – az állatok erre fogékonyabbak.

A gabonasiklónak is volt. Vagy kígyónak, mert szerintem az volt, és egyre kevésbé tudtam rá siklóként gondolni, de mindegy. Semmi fura nem volt vele.

Hacsak… az a pici ott…

Samre néztem, aki a tévé előtt ülve magyarázott valamit Hermionének, és már nem is figyelt a kígyójára. Siklójára. Mindegy. Aztán vissza a kígyóra, majd Harryre, aki valószínűleg ugyanarra a következtetésre jutott, mint én.

Elsápadtam. Aztán megszédültem egy pillanatra.

Nem…

Ria, lehet, hogy tévedünk…

De kizárt volt. Samnek volt mágiája. Csak annyi, hogy kvibli létére lássa a dementorokat, de nem tudott varázsolni. Sosem tudott varázsolni.

Mert minden varázslatot elszívott. És energiát. És a kis sikló ideje csökkent azzal arányosan, amennyi időt mellette töltött. Samnek… szüksége volt erre.

Hogy életben maradjon?

Mégis mit jelent ez?!