21. fejezet
Álom
- Menj és beszélj vele! – utasított Atobe
- Beszélj vele te!
- Nem én vagyok szerelmes belé.
- Hiszi a piszi. – duzzogtam
- Szedd már össze magad!
- Ezt mért nem neki mondod?
- Mert ő hozzád küldött minket. – jelent meg a semmiből Risa
- Minek?
- Hogy rávegyünk, hogy menj végre oda hozzá.
- Jöjjön ő!
- Nem teheti.
- És ugyan mért? – fontam össze a karjaimat
- Mert most Brigittel beszélget. – vette vissza a szót Atobe
- Brigittel? – néztem körül önkéntelenül
A csarnok túl oldalán ott állt Tezuka és Brigitt és nemhogy beszélgettek, de Tezuka még nevetgélt is.
- Miről beszélnek? – fordultam vissza hirtelen Atobéhoz
- Olyan témákról, amiről Tezuka szívesen beszélget.
- De velem soha…
- Soha nem találtad meg a megfelelőt.
- És Brigitt honnan…?
- Okosabb nálad.
- De…
- Menj már oda hozzá! – szólalt meg Hikoto-san
Ránéztem, de nem tudtam semmit se mondani, annyira le voltam döbbenve. Akaratlanul is elindultam feléjük. Körülbelül fél úton járhattam, amikor Brigitt észrevett. Odasúgott valamit Tezukának, ő pedig harsányan felnevetett, majd ő is felém fordult. Miközben megtettem a maradék utat végig engem bámultak.
- Szia Naru. – köszöntött gúnyos vigyorral Brigitt, amikor odaértem
- Hello. Mit csináltok? – kérdeztem félszegen
- Épp a barátommal beszélgetek.
- De Tezuka és én…
- Ne fáraszd magad! – szakított félbe – Kuni-chi elmondta, hogy az egész csak átverés volt és soha nem jártatok. Viszont most már nem folytatja veled ezt a színjátékot, mert engem szeret.
Tezukára néztem és éreztem, ahogy egy könnycsepp gurul végig az arcomon. Nyeltem egyet és megszólaltam.
- De én azt hittem, hogy te is…
- Ébredj már fel! – forgatta a szemeit Tezuka
- De… – már ömlöttek a könnyeim
- Naru, ébredj fel! – rázta meg a vállam
Lehunytam a szemem, és amikor újra kinyitottam ismét Tezuka arcába néztem, de most sötét volt és megvetés helyett aggodalmat tükrözött. De azt is csak egy pillanatra. Azután ismét felvette a fapofáját.
- Hol van Brigitt? – kérdeztem kótyagosan
- Gondolom otthon. – felelte
- De… Mi történt? – ültem fel hirtelen – Hol vagyok? – néztem körül
- Otthon. Az ágyadban. Csak álmodtál.
- Álmodtam?
Meg akartam dörzsölni a szemeimet, hogy végre magamhoz térjek és akkor éreztem, hogy az arcom csurom vizes. A könnyim és az izzadság egyvelege borította.
- Hány óra? – néztem újra Tezukára
- Hajnali három. Mi akasztott ki ennyire? – kérdezte miközben leült egy székre az ágyam mellett
- Álmodtam. – mondtam még mindig kicsit kábán
- Azt sejtettem. De miről?
- Semmi komoly. – hazudtam – A szokásos lidércek. Egyes dolgozatok, meg hasonlók.
- Ezért sírtál? Mert egyest kaptál egy dolgozatra.
- Nem sírtam. – töröltem le gyorsan az arcomról a könnyeket
- Azt hittem felhagyunk a hazudozással. – dőlt hátra
Így az arcát már nem világította meg az utcáról beszűrődő fény, tehát nem tudtam megállapítani mit gondolhat. Bár ez Tezukánál nem nagy hátrány, mert amúgy se nagyon tudok semmit leolvasni az arcáról. Végül úgy döntöttem, hogy folytatom az igazmondásos hadjáratomat, hátha egyszer célt érek vele.
- Rólad álmodtam. És Brigittről. Meg ott volt még Atobe, Risa és Hikoto-san is. Te Birigttel beszélgettél, ők hárman pedig rá akartak venni, hogy menjek oda hozzátok. Amikor megtettem Brigitt a szemembe röhögött és közölte, hogy tudja, hogy soha nem is jártunk. Azután pedig közölte, hogy őt szereted.
- És ezért sírtál? – hajolt kicsit előrébb, de csak annyira, hogy a szemeit még pont ne lássam. Már ha persze szándékosan csinálta.
- Nem. Nem ezért. Miután ezt mondta hozzád fordultam és…
Elharaptam a mondatot, amikor megláttam, hogy nyílik az ajtóm. Lassan nyílt – gondolom, hogy ne ébredjek fel, ha esetleg alszom – azután pedig Okaa-san feje jelent meg mögötte.
- Ti mit csináltok itt? – kérdezte megütközve, amikor meglátta, hogy Tezuka is ott van
- Csak beszélgetünk. – mondtam nyugodtan
- Hajnali háromkor?
- Rosszat álmodtam és valószínűleg dobáltam magam. Tezuka meghallotta és átjött megnézni mi történt. – válaszoltam, bár leginkább csak sejtettem, hogy ez történhetett
Tezukára néztem, hogy megerősítse a sztorim. A folyosóról beszűrődő fényben már tisztán láttam. Testével Okaa-san felé fordult, de mégis engem nézett. Ahogy néztem eléggé bele volt merülve a gondolataiba, de végül Okaa-san számára is jól láthatóan bólintott. Ezután néhány másodperces csönd állt be, amit végül Tezuka tört meg.
- Megyek. – állt fel – Nem zavarlak tovább. Majd reggel beszélünk.
Okaa-san félreállt és Tezuka kisétált mellette. Halottam, ahogy végigsétál a folyosón, majd bemegy a szobájába és becsukja az ajtaját. Viszont Okaa-san meg se mozdult az ajtóból.
- Mi az? – kérdeztem türelmem vesztve
- Mit csináltatok?
- Beszélgettünk. Láthattad te is, hogy ott ült a székben. Egy ujjal sem ért hozzám. Pontosabban miután felkeltett. Úgy értem felrázott, de semmi mást nem csinált. – mondtam gyorsan, mert láttam, ahogy kihűl Okaa-san arca – Esküszöm, hogy semmi sem történt. – emeltem fel a jobb kezem
- Gyakran jön át éjszakánként?
- Úristen Okaa-san! Mit gondolsz te rólam? – akadtam ki, de nagyon
- Bocsáss meg, csak… – bizonytalanodott el – Hagylak aludni. – csukta be az ajtót
Megráztam a fejem, hogy kicsit lenyugodjak. Majd megakadt a szemem azon a széken, amin korábban Tezuka ült. Mi a fenét keres ez itt? Az ágyam túloldalán kellett volna lennie az íróasztalomnál. De hogy került ide? Próbáltam visszaemlékezni, hogy este amikor hazaértünk ott volt-e, ahol most, de olyan fáradt voltam, hogy nem figyeltem ilyenekre.
Néhány óra múlva Okaa-san ébresztett. Kimásztam az ágyból és elindultam a fürdőszoba felé.
- Mi történt? – kérdezte rémülten
Visszafordultam felé és értetlenül néztem rá.
- Mire gondolsz?
- Ahogy ébresztettelek egyből kikeltél. Nem szokott ez előfordulni.
- Nem aludtam túl jól az éjszaka. – vontam vállat
Nagyrész igaz is volt. Bár azután az álom után még visszaaludtam, de akkor már nem álmodtam semmit. Legalábbis nem emlékszem, hogy álmodtam volna. Viszont ott motoszkált a fejemben még az, amit Tezuka mondott. „Majd reggel beszélünk." Nem mintha bármi jelentősége is lett volna, de mégis.
Okaa-san megelégedett az indokommal, úgyhogy magamra hagyott. Magamhoz képest elég gyorsan öltöztem. Amikor beléptem a konyhába az öcsém hirtelen felpattant.
- Csak te vagy az? – ült vissza lehangoltan
- Neked is jó reggelt. – válaszoltam durcásan
- Bocsáss meg, csak Onii-chant várom.
- Hát őt várhatod, mert már rég nincs itthon. – szólt közbe Okaa-san is
- Tessék? – kaptuk oda egyszerre a fejünk
- Azt mondta, ma iskola előtt lesz az edzése.
- Oh! – ültem le csalódottan
Mondtam, hogy semmit sem jelentett, csak én kerítettem ennek ekkora feneket.
- Valami baj van Naru-chan? – zökkentett ki a letargiámból Okaa-san
- Nem. Mért? – néztem rá ártatlanul
- Nem reggelizel?
- Nem. Megyek iskolába.
- De hát még van félórád.
- Oh. Akkor felmegyek a szobámba.
- De…
- Nem fekszem vissza. Most nem tudnék aludni.
Még a lépcső felé menet hallottam, ahogy Shun-chan megkérdezi Okaa-sant, hogy mi bajom van, de a választ már nem vártam meg. Felrohantam a lépcsőn és meg se álltam a szobámig. Visszahúztam a székemet az asztalhoz és leültem. Nem mondta, hogy edzése lesz. Pedig az ilyeneket mindig elmeséli. Éjszaka is olyan fura volt. Mért nézett úgy rám, mielőtt bólintott? Lehet, hogy kezdek kicsit paranoiás lenni?
Épp unatkozni kezdtem volna, amikor kopogtattak.
- Ki az? – szóltam ki
- Shun vagyok.
- Gyere! – fordultam az ajtó felé
Óvatosan bedugta a fejét az ajtón.
- Nem zavarok?
- Nem. Gyere nyugodtan.
- Mit csináltál? – dobta le magát az ágyamra
- Semmit.
- Aha.
- Tényleg semmit. Csak ültem és gondolkodtam.
- Mi a baj? – tért a lényegre
- Nincs semmi baj.
- Okaa-san szerint is furcsa vagy ma.
- Csak rosszul aludtam. Megzavart az időeltolódás.
- Én nem hiszem. A te étvágyadat nem venné el egy ilyen apróság.
- Nem tudom, mire célzol. – fordultam az ablak felé durcásan
- Általában csak akkor hagysz ki étkezést, ha valami lelki problémád van.
- Nincs lelki problémám, csak ma kicsit lehangolt vagyok.
- Azért, mert ma még nem találkoztál Onii-channal? – kérdezte vigyorogva
- Ha éppenséggel tudni akarod, ma már találkoztunk.
- Naru-chan! – kiabált fel Okaa-san – Lassan indulnotok kéne.
- Megyünk! – kiáltottam vissza – Gyere! Vár a suli! – álltam fel
- Most szerencséd volt, de ennek a beszélgetésnek még nincs vége. – pattant fel ő is
- Che!
Az iskolába vezető út nagyon izgalmas volt. Tom folyamatosan az új hajával volt elfoglalva, ami visszanyerte az eredeti színét csak valamivel rövidebb lett, July pedig végig arról áradozott, hogy milyen Bastian. Volt egy olyan érzésem, hogy végül őt választotta, de nem volt annyi lelki erőm, hogy rá is kérdezzek a dologra.
Amikor beértünk a terembe Tezuka még nem volt ott. Julynak fel is tűnt, hogy az üres helyét fixírozom.
- Akartam már kérdezni, hogy hol van Kunimitsu?
- Saa! – vontam vállat és elindultam a helyemre
- Valami baj van? – ért utol hamar
- Nincs. – válaszoltam miközben leültem
- Mi történt? Az álompár ma nem együtt jött? – jelent meg Brigitt
- Nem. – morogtam, miközben elfeküdtem a padomon
- Csak nem összekaptatok ismét Kuni-chivel?
Erre felkaptam a fejem és Brigittre néztem.
- Kuni-chi? – ismételtem döbbenten
- Csak nem féltékeny vagy. – vigyorodott el ugyanúgy, mint az álmomban is – Hát van is mért. Én már külön becenéven hívom még te csak a vezetéknevén. Elég elszomorító, mi?
Ebben a pillanatban belépett Tezuka a terembe. Megállt az ajtóban és jó egy percig csak egymást néztük mozdulatlanul. Majd mikor Brigitt is észrevette elindult felé.
- Kuni-chi! – visongott
- Mi a fene ez? – dőltem vissza a padomra és lehunytam a szemem
- Hol voltál múlt hét végén? – hallottam Brigittet
- Japánban. – válaszolta Tezuka
- Igen? ÉS nem hoztál nekem valamilyen szuvenírt?
- Nem.
- És mit szólnál, ha ma együtt vacsoráznánk? Ismerek egy nagyon jó japán éttermet a közelben.
Ismét bevillantak képek az álmomból. Ahogy Tezuka felnevet, mikor Brigitt rólam súgott valamit. És az az arc, amit vágott. Ekkor értettem meg. A rosszkedvem forrása ez volt. Annyira fájt, ahogy rám nézett. Még ha csak álom is volt. Nem akarom, hogy valaha is így tekintsen rám. És nem akarom…
- Kekko desu!
Felkaptam a fejem. Tezuka épp elsétált a döbbent Brigitt mellett és leült mellém.
- Szia! – nézett rám, én pedig tátott szájjal néztem vissza – Valami gond van?
- Nem. – ráztam meg gyorsan a fejem – Szia! – fordultam előre – Vagyis mégis. – gondoltam meg magam
- Furcsa vagy ma. – ráncolta a homlokát
- Akárcsak te.
- Mire gondolsz?
- Hogy hallottad meg éjszaka a falon keresztül, hogy valami bajom van. Maximum akkor lett volna esélyed, ha ordítozom. De nem hiszem, hogy azt tettem. Vagy tévednék?
- Nem ordítoztál. Viszont én nem a szobámban voltam.
- Hát akkor? – lepődtem meg
- Csak nem Narut nézted, ahogy alszik? – szólt közbe July, aki eddig valószínűleg hallgatózott
Tezukának átsiklott a tekintete Julyra és elidőzött ott vagy jó fél percig, majd visszanézett rám és válaszolt.
- A mosdóba indultam.
Hát ez nem jutott eszembe. Bár az sem, amit July mondott. Viszont ha ezt a két variációt nézzük Tezukáé a hihetőbb.
- Amikor azt mondtad, hogy „reggel beszélünk" akkor valami konkrétra gondoltál vagy csak…
- A félbeszakadt beszélgetésre gondoltam.
- Mármint az álomról?
- Ah! – bólintott – Bár szerintem halasszuk későbbre, mert mindjárt becsöngetnek.
Ahogy befejezte a mondatot már meg is szólalt a csengő.
A nagy szünetig nem igazán szóltunk egymáshoz. Nem azért mert haragudtunk egymásra. Inkább mind a ketten, magunk elé meredve üldögéltünk.
- Kuni-chi! – jelent meg Brigitt az asztalunknál, ahogy kicsöngettek
Tezuka felemelte a fejét, de nem szólalt meg.
- Nincs kedved kicsit beszélgetni? – folytatta nem zavartatva magát
- Más dolgom van. – állt fel, majd felém fordult – Jössz Naru?
- Ööö. Igen. – álltam fel én is
Kisétáltunk a teremből miközben a hátamon éreztem Brigitt utálkozó tekintetét. Nem mintha annyira meghatna.
- Hova megyünk? – érdeklődtem számomra érthetetlen vidámsággal a hangomban
- Mire fel ez a gyors hangulatváltozás? – sandított rám Tezuka
- Fogalmam sincs. Ma ilyen napom van. Egyik pillanatban még mély depresszióban ülök, a másikban már táncolok a boldogságtól.
- Táncolsz? – kérdezett vissza meglepetten
- Csak képletesen értettem. De amúgy tényleg hova megyünk?
- Egy csöndes helyre.
- Minek?
- Beszélni?
- Furcsa ezt a szót pont a te szádból hallani.
- Erre gyere! – ragadta meg a kezem és húzott be egy üres terembe
Behúzta az ajtót magunk mögött és leült. Én is követtem a példáját, de nem szólaltam meg.
- Nos? – nézett rám
- Mit szeretnél hallani?
- Azt hogy mért sírtál.
- Csak egy álom volt. – legyintettem
Nem válaszolt, de az arcára olyan arckifejezés ült ki, ami mellett nem mehettem csak úgy el. Leginkább a csalódottsághoz hasonlíthatnám.
- Miután Brigitt azt mondta amit, – kezdtem bele halkan – én hozzád fordultam te pedig úgy néztél rám mint… mint akinek már a látványától is undorodsz. – fejeztem be, ha lehet talán még halkabban
- Ezért sírtál?
- Azt hiszem. Leginkább ezért. Meg talán egy kicsit amiatt is, amit Brigitt mondott.
- Az öcséd szerint mielőtt megismertél engem évekig nem sírtál.
- Mikor beszéltél te erről az öcsémmel? – kérdeztem meglepetten
- Amikor legutóbb megfenyegetett.
- Tessék? – esett földig az állam – Mit csinált?
- Megfenyegetett. – válaszolta tárgyilagos hangnemben – Azt mondta, hogy nagyon megbánom, ha még egyszer megríkatlak.
- Ilyet mondott neked? – néztem rá hitetlenkedve
- Persze utána megkérdezte, hogy azért folytatom-e a tanítását.
- Kawai Otóto. – mosolyodtam el – Ugye nem haragudtál meg rá?
- Csak a nővérét védte. – vont vállat – Viszont ha most megtudja, hogy miattam sírtál… – csóválta a fejét
- A te kedvedért nem mondom el neki. Viszont lassan ideje lenne visszamenni. – néztem az órámra – Brigitt még hiányolni fog.
- Ah! – állt fel
Követtem a példáját és elindultam az ajtó felé.
- Naru! – állt meg hirtelen, mire felé fordultam
- Mi az?
- Soha nem fogom Brigittet választani helyetted. – mondta majd választ sem várva elsétált mellettem
Nem is nagyon tudtam mit mondani. Megkövülten álltam az ajtóban. Mire magamhoz tértem Tezuka már a folyosó végén járt. Gyorsan utána szaladtam és felzárkóztam mellé, de nem mondtam semmit. Minek tegyek tönkre egy ilyen szép pillanatot. Inkább némán sétáltunk be a terembe, ahol velünk ellentétben igencsak nagy hangzavarral voltak. Ez legfőképp Tomnak és egy másik srácnak, Uchiyának volt köszönhető, akik magukból kikelve üvöltöztek egymással.
- Mi történt? – léptem July mellé
- Nem tudom. Én is csak most jöttem. Valami apróságon összekaphattak.
Viszont a veszekedés kezdett igencsak elharapózni. Már áttértek lökdösődésbe.
- Le kéne állítani őket. – jegyeztem meg
- Nem ártana. – helyeselt July is
Elindultunk a két fiú felé. Amikor meglátták, hogy feléjük tartunk Tom dühösen nézett ránk, Uchiya pedig vigyorogva felé fordult.
- Csak nem jön a…
A mondatot már nem tudta befejezni, mert Tom behúzott neki egyet, amitől eleredt az orra vére.
- Pe hohadék. – nézett rá dühösen az orrát fogva – Emért megfiszetsz. – mondat és azzal a lendülettel ős is megütötte Tomot
Julyval megszaporáztuk a lépteinket és megpróbáltuk szétválasztani őket. A vége az lett, hogy a nagy dulakodásban valaki eltalált. Akkora ütést kaptam, hogy elterültem a földön. Az arcomhoz kaptam a kezem és megpróbáltam elhessegetni a csillagokat, amik a szemem előtt tangóztak.
- Naru jól vagy? – térdelt le mellém Tezuka. Közben az egész osztály elhallgatott és valószínűleg az én szenvedésem nézte
- A francokat vagyok jól. – mondtam dühösen és megpróbáltam felülni
Sikerült! És utána sikerült körülnéznem is. Tényleg mindenki engem nézett. Még a vérző orrú Uchiya és a vérző szájú Tom is, akinek a nyakában még ott lógott a testvére, aki megpróbálta leállítani.
- Mi a fene folyik itt? – jelent meg az osztályfőnökünk az ajtóban. Senki nem válaszolt. Gyorsan felmérte a helyzetet, majd dühösen megszólalt. – A két Harris, Sakamoto és Uchiya jöjjenek velem. – indult meg
Tezuka segített felállni és Julyékkal együtt a Sensei után mentem, aki a tanáriba vezetett minket.