Másnap megint későn ébredek. Úgy tűnik, Hermionénak igaza van, ez a kis séta valóban alaposan kiszívta az erőmet.

Az első pillantásommal Dracót keresem. A szemem sarkából látom, hogy az ablakban áll, de amikor próbálom a fejem is abba az irányba fordítani, megint megszédülök, és egy nyögéssel visszahanyatlok a párnára.

- Harry, jól vagy? – lép oda hozzám a szőke. Próbálok bólintani, de elég szánalmasra sikerül. – Megyek, szólok valakinek.

- Ne…

- Csak megkeresem Grangert.

- Ne menj el! – kérem újra, hisz most, hogy végre itt van, eszem ágában sincs kiengedni a látóteremből.

- Jól van, maradok, de nem ártana neked valami gyógyszer.

- Nekem te vagy a legjobb gyógyszer…

- Na persze.

Nincs kedvem tovább vitatkozni vele, így inkább másra terelném a szót. – Min gondolkodtál az előbb?

- Azon, hogy mit szólnál hozzá, ha eladnám a birtokot… és elköltöznénk valahova.

Örülök, hogy érdekli a véleményem, és annak is, hogy többes számot használ, de nem értem, mire föl ez a hirtelenkedés. – Olyan régóta tervezed… miért most?

- Ami… veled történt… volt az utolsó csepp, hogy ne akarjak oda hazamenni többé.

- És hova mennénk?

- Keresünk egy házat… ami kicsit kisebb… kicsit kevésbé csicsás… és kevesebb rossz emlék köt hozzá.

- Hát ilyet nem lesz nehéz találni – próbálok elmosolyodni, és végül ő is elmosolyodik halványan.

- Szóval nem bánnád?

- A legkevésbé sem.

- És a rózsák?

- Majd valaki vigyáz rájuk.

Bólint, és kis időre újra a gondolataiba süllyed, ahogy én is. Jólesik ez a költözzünk együtt valahova hozzáállása, még akkor is, ha nem tudom hova tenni. Tőle ez egy kicsit szokatlan. De azért felettébb örülök neki. Talán azt jelenti, hogy végre elfogadta, hogy része vagyok az életének.

Aztán újra megfogom a kezét. – Draco… tudom, hogy nem szívesen beszélsz róla… de… mondd el, hogy mi történt… miután… leestem a lépcsőn.

- Mondd ki, hogy az a barom állat lelökött!

- Nem volt szándékos… - mondom, de ahogy villan a szeme, tudom, hogy feleslegesen strapálom magam. Sosem fog megbocsátani Ronnak, és örülhetek, ha valahogy meg tudom védeni azt a hülyét. – Mondd el, mi történt!

- Számít?

- Nem tudom. Talán igen.

Egy kis időre elgondolkodik, üveges szemmel néz maga elé, majd megszólal. – Mikor hallottam a zajt, kisiettem a szalonból, de akkor már ott feküdtél a lépcső alatt, eszméletlenül, sok sebből vérezve. Odarohantam hozzád, de láttam, hogy én már nem tehetek semmit. Csak egy pillanatra néztem Weasleyre, aki sóbálvánnyá merevedve állt a lépcső tetején. De tudtam, hogy ott, akkor nem tehetek vele semmit, mert minden másodperc késlekedés az életedbe kerülhet. Óvatosan felemeltelek, és csak reméltem, hogy ezzel nem ártok még többet, és idehoztalak – kis időre elhallgat, hogy rendezze a gondolatait, majd folytatja.

- Rengeteg ellenséges pillantást kaptam, ahogy ideértünk. Kivéve Grangert… ő inkább veled foglalkozott. De tudom, hogy a többiek feldobtak az auroroknak, és már itt voltak az épületben, mikor Weasley megjelent, és elmondta nekik, hogy mi történt. Innentől kezdve békén hagytak, de a közhangulat nem sokat javult. Bár ez akkor nem igazán érdekelt, és hozzád úgysem nagyon jött be más, mint Granger. Nagyjából ennyi történt.

- És miért tűntél el?

- Én… akartam jönni… csak mindig közbejött valami.

- Draco…

- Mit akarsz hallani?

- Az igazat.

Sóhajt, majd kerülve a tekintetem, megismétli – Mindig közbejött valami.

Oké, úgy tűnik, nem kapok értelmes választ, nem is erőltetem. Inkább kérdezek mást.

- Blaise megtalált?

- Meg.

- És hol jártál?

- Ittam egy bárban.

- Na szép, és engem kihagytál a buliból – próbálom kicsit tréfásra venni a dolgot.

- Hatalmas buli volt. Matt részeg voltam – mondja bűntudatosan.

- Úgy látszik, neked ettől jó egy buli. És mi lett?

- Összehordtam hetet-havat Blaise-nek. Tudod, milyen vagyok, ha iszok.

- Leginkább őszinte.

- Jah… de szerencsére Blaise hazavitt, fellocsolt egy vödör hideg vízzel, és ágyba tett.

- Drasztikus módszer, de legközelebb lehet, hogy én is kipróbálom.

- Meg ne merd próbálni – mosolyodik el halványan. – Miért Blaise-nek szóltál?

- Ő az egyetlen barátod… és bíztam abban, hogy velem is szóba áll… meg Hermionét is meghallgatja… ja, és nem utolsó sorban téged is megtalál. Mint a mellékelt ábra mutatja, nem is tévedtem.

- Nem – mondja, de abban a pillanatban halk kopogás hallatszik az ajtón.

Összenézünk, majd az ajtóra, amin egy idősebb férfi lép be.

- Bocsánat, hogy zavarok… Michael Prechett vagyok a Reggeli Prófétától…

- Tűnjön el! – közli vele nyersen Draco, de egy pillanatra megszorítom a kezét, mire kérdőn rám néz. Valahogy megnyerte a tetszésemet a pasi.

- Mit tehetek önért? – kérdezem tőle.

- Szeretnék önnel egy interjút készíteni…

- Harry még nem elég erős az ilyen baromságokhoz – mondja Draco. – És különben is… nem hordtak még össze róla elég baromságot?

- Várj! – mondom neki békítőn, majd a férfira nézek. – Letenné nekem a törhetetlen esküt, hogy szóról szóra azt írja le, amit mondok?

- Természetesen, Mr. Potter.

Valahogy hiszek neki. Olyan régimódi, becsületes embernek tűnik. Szinte látom, hogy Draco csóválná a fejét a naivságom láttán, de hát én már csak ilyen vagyok.

- Rendben. Akkor oda leül – mutatok az egyik székre -, megcsináljuk az interjút, és addig nem áll fel, míg készre nem írta, és el nem olvastam. Igy oké?

- Igen – mosolyodik el. – Így oké.

A riporter leül a számára kijelölt helyre, Draco pedig, nemtetszését kinyilvánítva az ablakhoz sétál, és kibámul rajta.

- Jól van – nézek az öregre. – Hallgatom a kérdéseit.

- Nos… először is, Mr. Potter, elmondaná nekem, hogy milyen visszhangja volt annak, hogy együtt jelentek meg azon a bizonyos esküvőn?

Sóhajtok, mielőtt válaszolnék, és megpróbálom úgy szavakba önteni a gondolataimat, hogy ne legyen bennük túl sok indulat. – Nézze… én nem vártam az emberektől azt, hogy megértik… de azt talán igen, hogy elfogadják. De mint utólag kiderült, erre nem sok hajlam van bennük… pedig a tolerancia… ami nagyon sokakban nincs meg, nagyon fontos lenne. De visszatérve rám… szóval elég sok bántó és goromba hangvételű levelet kaptam. Olyan emberektől, akik azt sem tudják, ki vagyok… nem tudják, milyen életet élek… csak kialakítottak rólam magukban egy képet… ami a legtöbb esetben távol áll a valóságtól… és most dühösek, mert amit megtudtak rólam, az nem illik bele ebbe a képbe. Azt mondják, rossz példát mutatok a gyerekeiknek. Érdekes, ezen eddig nem gondolkodtak… pedig eddig csak arra mutattam példát, hogy hogyan kell halálos veszélybe keveredni.

- De az emberek azt hiszik, ismerik önt…

- Dehogy. Nem ismernek. Elképzelnek valamilyennek… hősnek… hibátlannak… világmegváltónak… de ezt már a háború után is olyan sokszor elmondtam… én nem ilyen vagyok. Egyszerű ember vagyok én is. Gyarlóságokkal, hibákkal… és persze keresem a boldogságom, ahogy mindenki más.

- Sokan azt gondolják, hogy ez csak egy úri szeszély az önök részéről. Hogy megmutassák, hogy önök még ezt is megtehetik. Mit gondol erről?

- Aki ismer, az tudja, hogy sosem éltem vissza sem a hatalmammal, sem a hírnevemmel, és ezek után sem áll szándékomban.

- Tehát valóban szereti Draco Malfoyt?

- Igen. Még akkor is, ha sokak számára ez elképzelhetetlen. Sok levélben kaptam azt a szemrehányást, hogy a neve, a hatalma, vagy a pénze miatt akarok vele lenni. De el kell, hogy mondjam, nekem is kijutott mind a háromból, így ez számomra nem lenne elegendő motiváció egy kapcsolathoz.

- És mi a helyzet a régi ellenségeskedéssel? Önök nem voltak éppen barátinak nevezhető viszonyban a Roxfortban töltött évek alatt.

- Gyerekek voltunk még, akiket befolyásoltak a szülők, a tanárok, a neveltetésünk… egyszerűen a származásunk. Nem egymást láttuk… csak azokat az eszméket, amiknek a jegyében neveltek minket. A háború alatt és után sok minden megváltozott.

- Az sem zavarja, hogy a választottja Lucius Malfoy fia, aki mint tudjuk jelentős szerepet játszott a háborúban, és az önnel ellentétes oldalon állt?

- Lucius halott. És az az időszak örökre lezárult. Sosem fogom elfelejteni, de próbálom ettől függetlenül élni az életem. Draco pedig nem maga választotta a szüleit, így semmit nem vethetek a szemére.

- És a régi barátai? A háború alatt elhíresült trió valóban darabjaira hullott szét?

- Nos… úgy tűnik igen. De ennek legkevésbé sem az az oka, amit korábban az újságok lehoztak. Hermione már hónapokkal ezelőtt elszakadt tőlünk… egy másik hivatást választott. Gyógyító lett, amiért tisztelem és becsülöm. Csodálatos dolog, hogy segít az embereknek. És talán az életemet is köszönhetem neki. Ő ápol, mióta csak idekerültem. És bár szétváltak útjaink, továbbra is szoros barátságot tartunk fenn.

- És Mr. Weasley?

- Ronnal egy kicsit bonyolultabb a kérdés. Komoly nézeteltérésünk volt vele az Aurorképző szakiskola vezetésével és a körülötte kirobbant korrupciós botránnyal kapcsolatban. Ez kissé rányomta a bélyegét a barátságunkra.

- Igaz, hogy ő okozta a balesetet, ami miatt most idekerült?

- Ezt a kérdést húzza ki! – villan rá a szemem, mire bólint és engedelmeskedik.

- Rendben. És az exbarátnői valamint a környezete többi része hogy fogadta a dolgot?

- A volt barátnőim most bizonyára haragszanak rám, amiért belekevertem őket ebbe, és a maga kedves kollégái régi sebeket téptek fel a lelkükben. Mindannyiuknak tartozom egy bocsánatkéréssel. Amint lehetőségem nyílik rá, meg is fogom tenni. Ami pedig a szűkebb környezetemet illeti… megértik. Bár vannak, akik féltenek Dracótól, de nem szólnak bele az életembe, és ezért roppant hálás vagyok nekik.

- Ugye tudja, hogy rengeteg szép lánynak törte össze a szívét?

- Hamar találni fognak másik bálványt helyettem.

- Meg tudná válaszolni nekik a kérdést, hogy miért? Hogy miért egy férfi?

- Miért kel fel reggel a nap? Vagy miért fúj a szél? Nem tudom… talán a sors akarta így. Hogy megtaláljuk végre a boldogságot, amiben egyikünknek sem lehetett része mostanáig. Ideje lenne, hogy ezt mások is megértsék.

- Ön mit gondol erről Mr. Malfoy?

Draco ezüst tekintete egy pillanatra felé fordul.

- Az ember általában csak akkor tanulja meg értékelni a boldogságot, amikor tudatosul benne, hogy el is veszítheti. Senkinek nem kívánom azt az érzést, mikor megláttam Harryt összetörve, eszméletlenül, több sebből vérezve… és ezen jó lenne, ha mindenki elgondolkodna.

Visszafordul az ablakhoz, és tudom, többet akkor sem mondana, ha tüzes vassal kényszerítenék. Így az újságíró figyelmét is inkább visszaterelem magamhoz.

- Van még kérdése?

- Már csak egy, Mr. Potter, és nem is fárasztom tovább. Hogy tervezik a jövőt?

Dracóra nézek, aki, inkább csak érzem, mint látom, hogy nemet int a fejével. Rendben, ha nem akarja, nem beszélek róla. – Erről még korai lenne bármit is mondanom. Egyelőre szeretnék felkelni ebből az ágyból, és teljesen felépülni. De ahogy az orvosok mondják, ez még egy kis időbe fog kerülni.

- De továbbra is együtt maradnak?

- Ez nem lehet kérdés. Egy pillanatig sem merült fel bennünk, hogy a közvélemény fogadtatása miatt feladjuk a kapcsolatunkat. Ez a csoda, mint minden más, csak három napig fog tartani. Aztán majd megszokják. Mi pedig végre talán a boldogság mellett nyugalmat és békét is találunk.

- És a karrierje? A szakmai jövője? Visszamegy az iskolába?

- Nem. De erről még valóban korai lenne beszélnem. Vannak terveim, de ez tartozik a nyilvánosságra.

- Értem. Nos… köszönöm, Mr. Potter - mondja az öreg, majd néhány pálcaintéssel összerendezi a jegyzeteit, és átnyújtja nekem.

Miután elolvastam, megnyugszom, hogy nagyrészt visszaadja a gondolataimat. Így rábólintok, és a riporter még egyszer megköszönve magunkra hagy minket.

- Mit szeretnél ezzel elérni, Harry? – néz rám Draco, miután magunkra maradtunk. – Azt hiszed, megváltoztathatod az emberek gondolkodását?

- Nem… nem tudom. Talán csak nyugodtabb a lelkem, hogy az én álláspontomat is ismerik.

- Hát, te tudod. De most edd meg az ebéded, és utána pihenj! Korai volt még ez a kimerítő beszélgetés.

- Mondtam olyat, amit nem akartál? – nézek rá fürkészőn, miközben próbálok néhány falatot magamba erőltetni az amúgy sem túl mennyei kórházi ebédből.

- Megnyugodhatsz, hogy közbeszóltam volna – néz rám egy mardekáros pillantással.

- Akkor jó – nyugszom meg végül. – De most tényleg aludnék egy kicsit. Tényleg, Hermione mondta, hogy meddig kell még itt lennem?

- Csak lassan a testtel, Potter! – mosolyodik el. – Tegnap eljöttél a folyosó végéig, és kiterültél, mint a nagyalföld. Ugye nem akarod megismételni?

- Nem. Csak elkívánkozom már innen.

- Elhiszem. De nem akarlak a birtokra hazavinni… mire meggyógyulsz, le akarom bonyolítani ezt az egész költözési cécót. Úgyhogy ráérsz szépen komótosan.

- Rendben. De azért olyan helyet keress, ami nekem is tetszeni fog – mondom évődve.

- Azt hiszem, eddig sem csalódtál az ízlésemben.

- Ez igaz.

- Helyes. Akkor most aludj. És ne kapj frászt, ha nem leszek itt, mikor felébredsz! Neki kéne állnom lassan intézni valamit.

- Visszajössz?

- Persze. Megígérem – teszi még hozzá, mikor látja, hogy kételkedem benne.

- Rendben – adom meg magam végül, és hagyom, hogy lassan lecsukódjanak a szemeim.

~~ o ~~

A következő két hétben folyamatosan javulok. Lassan segítséggel felkelhetek, néha sétálhatok egyet a folyosón.

Draco, ha nem is ül állandóan a szoknyám szélén, de elég sokat van itt nálam, és ez sokat segít.

Egyik pénteken Hermione odajön hozzám, és azt mondja, ha megígérem, hogy jól viselkedem otthon, vasárnap hazaenged. Velem madarat lehetne fogatni, és persze megígérek neki mindent, amit csak akar, hogy végre kiszabadulhassak.

Bár a heves mozdulatok még mindig nem tesznek túl jót, Draco nyakába ugrom, mikor megjelenik, és elújságolom neki, hogy hazamehetek.

- Helyes. Már úgyis csak az utolsó simítások vannak hátra a házon. Jól időzítettél.

- Örülsz neki, hogy hazamegyek, és otthon boldogítlak?

Mardekárosan elmosolyodik. – Potter, igaz, hogy időnként az agyamra mész, de azért üres nélküled a ház. Még ez az új is. Úgyhogy nekem jól viselkedj, mert Granger meggondolja magát.

- Jól fogok viselkedni, megígérem – mondom neki, majd odahajolok hozzá, és megcsókolom.

- Remélem is – mondja, mikor szétválunk. – Unom már, hogy állandóan ide kell járkálnom. De akkor most megyek, a körmére kell néznem a munkásoknak.

Csak egy mosollyal megcsóválom a fejem, aztán egy puszival elengedem.

Végre hazamehetek, és talán végre lesz egy normális otthonunk is. Ez most tényleg túl szép, hogy igaz legyen. De mégis csak igaz. Veszek egy mély levegőt, elfekszem az ágyamon, és Draco leírása alapján próbálom magam elé idézni az új otthonunkat, majd lassan elnyom az álom.

Alig várom, hogy végre eljöjjön a vasárnap, de persze éppen ezért csigalassúsággal múlik az idő. Olyan, mintha valami direkt befékezte volna. De aztán végül mégis csak felvirrad a nagy nap.

Hermione reggel bejön hozzám, mondván még egy csomó vizsgálatot el akar végezni, hogy nyugodt szívvel engedhessen haza, de végül rábólint.

Késő délelőtt jelenik meg Draco, mikor már a türelmetlenségtől nem tudok elülni a fenekemen.

- Na végre! – ugrok fel, mikor meglátom az ajtóban.

- Hova ez a nagy sietség, Potter?

- Te ezt direkt csináltad, ugye? – nézek rá bosszúsan, mire csak egy mardekáros mosolyt kapok válaszul. – Aljas vagy!

- Ezzel nem mondtál újat. Mehetünk?

- Igen, mehetünk. Vigyél haza! – fogom meg a karját, mire egy fájdalmas fintor fut át az arcán.

- Mi az?

- Semmi.

- Draco…

- Csak anyám holmija közt kotorásztam valamelyik nap költözés közben, és valószínűleg olyat találtam, amit nem kellett volna.

- Megsérültél? Mutasd meg Hermionénak!

- Apróság. Most már elmúlik. Gyere, menjünk! – nyújtja felém a másik kezét, amit egy bosszús sóhajjal fogok meg. Sosem ismerné be, hogy valamiben segítségre van szüksége. Inkább szenved. Baromság, de ő már csak ilyen. Most azonban próbálok inkább az előttem álló dolgokra koncentrálni, és már érzem is, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, ahogy a szőke magával ránt új otthonunk fele.

Ahogy megérkezünk, azonnal leszűröm, hogy tipikus kisvárosi, békés, nyugodt környéken vagyunk, ergo nem Londonban. Szerencsére.

A ház, ami előtt állunk viszonylag nagy, de hát a kúria után nem vethetem Draco szemére. De ettől függetlenül azonnal beleszeretek. Pedig semmi extra, semmi cicoma. Már innen látom, hogy a ház mögött van egy kis kert néhány fával, virágokkal, de a szőke a házba invitál. Eleinte attól tartok, hogy olyan puccosan rendezte be az egészet, ahogy megszokta, de aztán kellemesen csalódok. Alig néhány bútort hozott át, gondolom csak azokat, amik a szívéhez nőttek. A földszinten egy óriási nappali, két hatalmas ablakon árad be a napfény. A sarokban felfedezem a zongoráját, aminek kifejezetten örülök. Ritkán játszik, de olyankor öröm nézni, ahogy élvezi.

Aztán itt a földszinten van még egy étkező, és a konyha.

- Ezt csak azért mutatom meg – mondja egy pimasz mosollyal -, mert tudom, hogy időnként hajlamos vagy átvenni az uralmat felette, és velem etetni meg a kísérleteid eredményét.

- Eddig nem panaszkodtál – vonom meg a vállam, mire csak egy mosollyal válaszol.

Az emeleten szintén van egy nappali jellegű társalgó, egy szép nagy hálószoba, és két kisebb, amiből az egyiket felajánlja nekem, mert tudja, hogy ragaszkodom a saját kuckóhoz, a másikat pedig kinevezte dolgozószobának.

A kúria házimanói közül is csupán egyet hozott magával, de mikor megkérdezem tőle, hogy miért mondott le a megszokott kényelméről, csak vállat von.

- Ekkora házhoz bőven elég egy manó. És különben is, te főzöl, nem?

- Szakadj meg, Malfoy! Az előbb még derogált a főztöm – mondom vigyorogva, mire ő is elneveti magát.

Végül kimegyünk a kertbe, mélyen belélegzem a virágok illatát, majd letelepszünk a földre az egyik fa alatt.

- A rózsákat az én kedvemért ültetted?

- Naná, majd az enyémért… így talán nem fognak hiányozni anyám virágai.

- Köszönöm. De neked nem fog hiányozni… az az egész?

- Egy valami fog hiányozni. A nagy kert… hogy órákig csavaroghattam, és nem untam meg. De hát majd csavargunk máshol. Itt sokkal jobb lesz. Még a levegő is más… könnyebb.

Pontosan tudom, hogy érti. Ott, a régi Malfoy birtokon mintha a testemet és a lelkemet is marokra szorította volna egy láthatatlan óriás. Még akkor is, ha a legtöbbször akaratlagosan figyelmen kívül hagytam ezt az érzést.

- Amúgy tetszik? – néz rám.

- Nagyon. Szívesen leélném itt az életem.

- Nagy szavak, Potter… elég, ha azt mondod, hogy tetszik.

- Tetszik.

- Örülök. De most gyere, menjünk be! – mondja, majd feláll, és felsegít engem is, aztán bemegyünk a házba.

A nappaliban az asztalon hagyott egy újságot. Ahogy észreveszi, hogy arra téved a tekintetem, megszólal.

- Az a tiéd. Megnyugodhatsz, szóról szóra azt hozta le, amit mondtál.

- Az jó – mondom egy apró megkönnyebbült sóhajjal.

- Három napot csúszott. Gondolom, az öreg megküzdött érte.

- Hihetetlen, hogy a sok hülye pletykát azonnal leadják, de az igazságra mindig várni kell.

- Az igazság a legtöbbször nem érdekli az embereket, Harry.

- Ja, tudom. Tapasztaltam.

- Oké. Most már eleget császkáltál, ideje egy késői ebédnek, aztán pihensz.

- Frászt. Jól vagyok!

- Harry, én nem vagyok Granger! – fenyeget meg. – Én nem moslak fel, ha elájulsz.

- Jól van, jól van, együnk valamit – adom meg magam, mire halványan elmosolyodik és bólint.

Eszünk egy könnyű ebédet, de aztán ellentmondást nem tűrően ágyba parancsol, és én némi tettetett bosszúsággal engedelmeskedem.