21. fejezet

Hermione

Harry látta a saját leheletét a levegőben, olyan hideg volt a csillagvizsgáló toronyban, de nem bánta. Mikor megbizonyosodott róla, hogy mindenki elaludt a fiúk hálótermében, halkan kimászott az ágyból, és magára öltötte a legmelegebb talárját. A hóna alá csapta a cipős-dobozt és a Tekergők Térképét. Tudta, hogy nem sok hasznát veszi a pergamenlapnak, mivel nem tudta használni a pálcáját, de már megszokta, hogy mindig magával viszi, ha tilosban járkál. Magára vette a láthatatlanná tévő köpenyét, és kiosont a szobából.
Csak lassan tudott haladni, mert a folyosókon rettentően sötét volt, de végül eljutott a kedvenc helyére. Szinte minden éjszaka kilopózott, mióta Piton odaadta neki az anyja emlékeit.

A naplónak már a közepén járt. A holdfény felé fordult, és megkereste, hogy hol tartott. De most nem kötötte le annyira. Még mindig nem nyitotta ki a nagynénje levelét, nem volt benne biztos, hogy tudni akarja, mi áll benne. Először arra gondolt, hogy felbontatlanul a tűzbe dobja a klubhelyiségben, de végül meggondolta magát.
Mélyet sóhajtott, összecsukta a naplót, és a kezébe vette a borítékot. Ezer közül is megismerte volna a nénikéje írását, ahogy a szépen kanyarított betűkkel megcímezte neki a borítékot. A körmével felszakította a ragasztást, és széthajtotta a papírt.
Petunia az egyik illatosított levélpapírját használta, amit a barátainak tartogatott.

Harry!

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy megírjam-e ezt a levelet, vagy sem. De vannak dolgok, amikről szeretném, ha tudnál, viszont soha nem tudtam volna eléd állni, hogy elmondjam, és biztosra veszem, hogy többé már nem fogunk találkozni. Az évek során a kapcsolatunk, ha ugyan lehet így nevezni, nem alakult túl fényesen. Belátom, erről csakis egyedül én tehetek. Aznap éjjel, mikor Dumbledore a küszöbön hagyott téged egy levéllel, az életem gyökeresen megváltozott. Akkor már évek óta nem láttam az édesanyádat, nem tartottam vele a kapcsolatot. Tudom, hogy nagyon sokszor megbántottam Lilyt, de nem tehettem róla. Ő mindent megkapott az élettől, amire én is vágytam, és ezért olyan féltékeny voltam, hogy inkább nem beszéltem vele többet. Azt mondogattam magamnak, hogy bolond, és majd egy szép napon rájön, hogy álomvilágban él, és elhagyja az apádat, hogy visszatérjen közénk, és normális életet éljen. Évekig vártam, nap mint nap arra számítottam, hogy becsönget, és akkor majd esélyünk lesz megbeszélni mindent. De soha többé nem jött el azután, hogy az esküvője előtti napon összevesztünk. Tudtam, hogy várandós volt veled, a születésed után küldött rólad egy fényképet, de én dühömben összetéptem, és a szemetesbe hajítottam.

Tudnod kell, hogy az anyád soha nem volt bolond, mint ahogy én mondtam neked. Boldog volt az apád mellett, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretett téged. Ha életben marad, megadta volna neked mindazt, amit megérdemeltél volna… Annyiszor próbáltam rávenni magam, hogy megsimogassam az arcod, hogy mondjak valami kedveset, de nem tudtam megtenni. Az anyád szemeit örökölted, és akárhányszor rám néztél, engem belülről szinte felemésztett a bűntudat. Mindig is téged hibáztattalak, hogy elveszítettem a húgomat. Soha nem hevertem ki, hogy úgy ment el, hogy azt hitte, nem szerettem. Pedig nagyon szerettem, csak valahogy soha nem tudtam neki kimutatni.
Nem tudom, hogy mi történik abban a világban, ahol élsz, de érzem, hogy bajban vagy. Járj szerencsével az utadon, és gondolj mindig a szüleidre, akik helyettünk is szerettek téged!

Petunia

Harry összehajtogatta a levelet, és visszagyömöszölte a borítékba. Nem tudott részvétet érezni a nénikéje iránt, hiába értette meg, hogy ő is szenvedett. Úgy gondolta, hogy pontosan azért kellett volna jobban bánnia vele, hogy csillapítsa a lelkiismeret-furdalását. De legalább Petunia leírta, hogyan érzett, talán neki könnyebb lett ettől.
Újra a kezébe vette a naplót, és olvasni kezdte. Már túl volt azon a részen, ahol az édesanyja a beosztásról beszélt. Elmesélte, hogy sajnos nem abba a házba került, mint Perselus, és így egyedül érezte magát. Harry először nem akart hinni a szemének, pedig ott állt feketén-fehéren. Lily Evans és a rettegett Perselus Piton barátok voltak az iskolában.

– De akkor hogy lehet, hogy engem ennyire gyűlöl? – tűnődött bosszúsan.

Piton gyors léptekkel haladt, maga előtt tartotta a pálcáját, és cseppet sem törődött a méltatlankodó portrékkal, akik folyamatosan morgolódtak, hogy felébreszti őket a fénnyel. Már egy hete tudott róla, hogy Harry éjjelente a csillagvizsgáló toronyban ücsörög, és sejtése szerint az anyja dolgait nézegette. Eddig szó nélkül tűrte a dolgot, de úgy vélte, hogy nem tesz jót a fiúnak, ha olyasmibe kapaszkodik, ami már nincs többé. Dorának nem említette a dolgot, a boszorkány már Lily nevének az említésére is dührohamot kapott.

A tanórákon úgy kezelte Harryt, mint bármelyik másik diákot. Nem kivételezett vele, de nem is csinált úgy, mintha nem létezne. Mivel a fiú nem tudta használni a pálcáját, Dorothea visszatért az elméleti oktatáshoz, hogy a többiek ne vegyék észre a dolgot. Kétszer is felajánlotta Harrynek az órák után, hogy amint meglesz az új varázspálcája, szívesen ad neki különórákat, de a fiú diplomatikusan elutasította a segítséget. A boszorkány elfogadta a fia döntését, és nem erőltette a dolgot.

Harry továbbra is minden délután lejárt Pitonhoz, hogy gyakorolják az okklumenciát, amivel egyre jobban haladt. Perselus visszavett az atyáskodó stílusából, és nem volt többé túlzottan kedveskedő, mert rájött, hogy csak nevetségessé teszi magát.
Dora többé nem vett részt a foglalkozásokon, és Harry kérdezés nélkül is sejtette, miért nincs ott. Nem akarta megbántani a boszorkányt, mert a nő nagyon kedves és segítőkész volt vele. A barátságát minden további nélkül elfogadta volna, de azt nem tudta elképzelni, hogy úgy tekintsen rá, mintha az anyja lenne.

Harry felkapta a fejét a léptek zajára. Valaki felfelé haladt a csigalépcsőn. Botorság lett volna elbújnia vagy elfutnia, mert ide csak egy út vezetett, és különben is túl későn hallotta meg a hívatlan vendéget, mire felkapta volna a köpenyt már késő volt. A szemét meresztgetve nézett a lépcső felé, ahol a sötétből szépen lassan kibontakozott Piton alakja.

– Jó estét, Harry – állt meg a lépcső tetején. Kicsit ostobának érezte, hogy ilyen formálisan köszönt, de nem igazán tudta, hogy kéne kezelnie Pottert.
A fiú morogva biccentett, és összepakolta a holmiját.
– Tudtommal rád is vonatkoznak az iskolai szabályok, miszerint takarodó után tilos elhagyni a hálótermet.
– Már megyek – motyogta a fiú, és gyorsan rátette a fedelet a dobozra.
– Ha már úgyis itt vagy, akár maradhatsz is… – Harry keze megállt a levegőben, lassan ránézett a férfira, és értetlenül pislogott. Biztosan rosszul hallotta. – Ha nem bánod, csatlakoznék hozzád.
A fiú egy szót sem szólt, csak nagyot nyelve visszaült a helyére. Még soha életében nem fordult elő vele, hogy a férfi nem közölte vele gúnyosan, hogy viszi az igazgatóhoz, amiért kihágáson érte. Piton elrendezte maga körül a talárját, és leült a hideg kőre, nem messze a fiútól. A hold sápadt fénye különösen világította meg az arcát. Harry nem volt benne biztos, de mintha a bájitalmester halványan elmosolyodott volna.
– Hideg van – szólalt meg Piton, hogy megtörje a csendet.
– Igen, ezért jobb lesz, ha visszamegyek az ágyamba – pattant fel Harry.
– Maradj itt! – A felszólítás meglepte a fiút, de minden ellenkezés nélkül visszacsúszott a kőre. – Beszélni szeretnék veled.
– Mégis miről? – bukott ki a kérdés Potterből.
Piton a doboz felé intett a fejével. Harry akaratlanul is tett egy óvó mozdulatot, és közelebb húzta a lábához a dobozt.
– Ha jól sejtem, van benne egy napló…
– Belenézett? – vicsorgott a fiú. – Hogy merészelte…
– Nem néztem bele – sziszegte a férfi. – Az anyáddal egykorú lányok mindig írtak naplót – közölte valamivel higgadtabban. – Szóval, van benne egy napló?
– Van – morogta Harry.
– Akkor, gondolom, találkoztál már a nevemmel olvasás közben. – Piton tekintete megváltozott, Harry úgy látta, mintha szomorú lenne valami miatt, és ez zavarba hozta a fiút.
– Igen, olvastam, hogy az anyámmal barátok voltak… – bukott ki belőle.
– Gondolom, érdekelne, hogy lehet az, hogy téged mégsem kedveltelek. – A fiú először bólintani akart, de végül csak megvonta a vállát. – Az anyáddal gyerekkorunk óta barátok voltunk, azt hittük, ha majd bekerülünk a Roxfortba, akkor sem fog változni semmi. Bolondok voltunk… Minden megváltozott már az első napon.
– Azért, mert maga mardekáros lett? – kérdezte a fiú oldalra billentett fejjel.
Igazság szerint majdnem elnevette magát. Annyira abszurd volt a helyzet, ahogy itt ült Pitonnal a hideg kövön, és az anyjáról beszélgettek.
– Lily sokáig próbált meggyőzni róla, hogy a házak nem számítanak, hogy nincs jelentőségük. El akartam neki hinni, hiszen ő volt az egyetlen barátom, rajta kívül senki más nem állt velem szóba. Nem kaptam meg az esélyt, hogy beilleszkedhessek. Talán a furcsa kinézetem, vagy a szegényes ruhám volt az oka, már nem tudom. De Lily soha nem ítélkezett, ő olyannak kedvelt, amilyen voltam. – Piton elhallgatott, nehéz volt erről beszélnie.
Harry nem mondta ki hangosan, de tudta, milyen rossz az, ha az emberek egyetlen pillantásból ítélik meg a másikat, és esélyt sem adnak arra, hogy megmutassa, ki is ő valójában.
– Az anyám… – A fiú nyelt egy nagyot. – Szóval ezek szerint kedvelte magát.
Perselus lassan bólintott.
– Akkor miért…
– James Potter az apád, nem kedvelt engem, bár hozzáteszem, én sem őt. Állandóan rótták a folyosókat Blackkel, és mindenkibe belekötöttek. – Még most sem tudott utálat nélkül gondolni rájuk. – Lily eleinte mellém állt, de ezzel csak azt érte el, hogy őt is piszkálni kezdték.
– Az apám nem volt kedves az anyámmal? – Harry értetlenül megrázta a fejét. – Nem értem, hiszen szerették egymást.
– Így van… James egy idő után kedvesebben bánt az anyáddal, és Lily megbocsátotta neki a korábbi csúfolódásait. De én nem bírtam elviselni, hogy jóban lettek. Nem kellett sokáig várni, hogy valami olyasmi történjen, ami mindent megváltoztatott. – Mindketten hallgattak egy ideig.
Harry gondolatai a merengőben látottak felé kanyarodtak. Mennyire szégyellte akkor, hogy James az apja.
– Egy idő után az apáddal és a bandájával való összecsapásaim egyre komolyabbá váltak. Már nem ismertünk lehetetlent, nem számított, ki sérül meg. Lily akkor utoljára mellém állt, és én úgy háláltam meg, hogy mérgemben… sárvérűnek neveztem őt. – A hangja szinte elhalt a mondat végére. – Soha többé nem bocsátott meg nekem. Elvesztettem egy barátot, de igazából anyádat aznap vesztettem el, mikor beléptünk az iskola kapuján, és tényleg nem a házak miatt. – Piton feltartotta a kezét, mikor Harry közbe akart szólni. – Már soha többé nem lehettünk csak mi ketten, és a környezetünk nem akarta elfogadni azt, ami nekünk természetes volt… A barátságunkat.

Harry alig tudta felfogni, amit hallott. A bájitalmester hangja meglehetősen őszintén csengett, és elismerte, hogy hibázott. De még mindig nem értette, hogy őt miért utálta ennyi éven át, ha egyszer kedvelte az anyját.

– Az apám miatt bánt velem olyan szemét módon? – kérdezte összevont szemöldökkel. – Azért piszkált folyamatosan, és azért alázott meg minden percben, mert nem tudott túllépni rajta, hogy az anyám jóban lett vele?
– Tény, hogy bizonyos szempontból hasonlítasz Jamesre, és én úgy gondoltam, nem vagy nála különb – ismerte be Piton. – Eltartott egy ideig, míg beláttam, hogy tévedtem.
– De hát én bebizonyítottam, hogy ez nem igaz! – vágta oda Harry ingerülten, és nem értette, miért lett hirtelen ennyire dühös, hiszen ezt akarta. Arra vágyott, hogy a férfi bocsánatot kérjen, és most, hogy próbálkozott, csak egyre dühösebb lett rá.
– Nem könnyű félretenni a sokévnyi keserűséget és felgyülemlett haragot. Mélyen megvetettem az apádat, és nem akartam észrevenni, hogy más vagy. Akárhányszor rám néztél, az anyádat láttam, de a tekintetedből gyűlölet és utálat sugárzott. – Piton megmasszírozta az orrnyergét, és igyekezett lecsillapodni. – Az anyád meghalt, és könnyű volt érte téged és az apádat hibáztatni.
– Voldemort ölte meg a szüleimet! – Harry szíve szerint már most abbahagyta volna ezt a beszélgetést, de nem tudott elmenni. Nem tudta otthagyni a bájitalmestert. Piton maga is küzdött a dühével, és egyáltalán nem volt könnyű ilyen dolgokról beszélnie.
– Ha James jobb titokgazdát választ, ez az egész nem történt volna meg – vágta oda a férfi, majd bocsánatkérőn Harry felé nyúlt, de a fiú kitért a férfi keze elől. – Értsd meg, hogy nem bírtam elviselni, hogy a közelemben vagy, állandóan arra emlékeztettél, amit elrontottam. Nem volt esélyem jóvá tenni a dolgot Lilyvel…

Harry haragosan kifújta a levegőt. Piton is csak azt hajtogatja, mint a nénikéje. Mindketten tőle akarnak bűnbocsánatot nyerni. De hogyan oldozhatná fel őket azért, amit az anyjával tettek? Mikor lesz végre az, amikor valaki tőle fog bocsánatot kérni?

– Nincs mentségem arra, ahogyan veled bántam. Gyűlöltem az apádat, és ez meglehetősen elvakított. Még most sem kedvelem. Megtanultam valamennyire tisztelni, jól végezte a munkáját, közös ügyért harcoltunk, de mint embert, soha nem tudtam elviselni a közelemben – mondta Piton halkan. – Ha visszamehetnék az időben, talán másként csinálnék dolgokat. Ha akkor tudtam volna, amit most tudok…
– Mit tud most? – vicsorogta Harry. – Nem nevezte volna sárvérűnek az anyámat, ha tudja, hogy többet nem áll magával szóba?
– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Veled… Másként bánnék veled, nem gyűlölnélek, ahogy most sem teszem. Minden megváltozott, Harry, bárcsak emlékeznél rá! – Piton érezte, hogy a szavainak van egy kevés szánalmas utóíze, de tudta, ha most nem lesz egészen őszinte, akkor nem kap még egy esélyt. – Az a nyár sokat jelentett nekem.
– Mitől volt annyira más? – Ez olyasmi volt, amit Harry már számtalanszor kérdezett magától. – Lett volna esélye korábban is, hogy másként viselkedjen.
– Ha már korábban megváltozik a véleményem rólad – ami nem volt így –, akkor elhitted volna, hogy nem gyűlöllek? – Harry némi gondolkozás után tagadóan megrázta a fejét. – Nem örültem, hogy nekem kell téged pesztrálni, amíg vissza nem változol. Utáltalak, amiért veled kellett mennem a menedékházba.
A fiú értetlenül pislogott.
– Megint csak rólad szólt minden, megint te voltál a középpontban. Újra olyannak láttalak, mint az apádat. – Piton kicsit jobban összehúzta magán a talárt, és elővette a varázspálcáját. Felmelegítette a kőpadlót, amin ültek, mert már túlságosan hideg volt. Harry hálásan bólintott. Az ő feneke is majd befagyott.
– Ha így érzett, mi változott meg? Tonks professzor mondott valamit?
– Dora állandóan rágta a fülemet, hogy nézzek rád más szemmel. Az őrületbe kergetett – mosolyodott el halványan. – De egy idő után kénytelen voltam belátni, hogy igaza van. Öt éves voltál, nem emlékeztél rám. Azt hittem, tartani fogsz tőlem, de nem. A felém mutatott gyermeki bizalmad kényelmetlen volt. Eltartott egy ideig, míg megszoktam.
– Bíztam magában? – lepődött meg a fiú.
– Harry, nem tudtad, hogyan bántam veled korábban, tiszta lappal indultunk mindketten. Hagytam, hogy megismerj, és a legnagyobb csodálatomra tetszett neked, amit láttál.
Piton nem mondott többet, tudta, hogy ez így talán sok volt egyszerre, és Harrynek idő kell, míg átrágja magát a dolgon. Elmondta, amit akart.
– Sajnálom, hogy nem jöttem rá előbb, milyen nagyszerű ember vagy.
A fiú bólintott, majd lassan felállt a helyéről. Nem akart már a csillagvizsgálóban maradni, gondolkoznia kellett.
– Visszakísérlek.

A három barát a kedvenc helyén, a kandalló előtt üldögélt. Az asztalon tömérdek tankönyv és pergamen hevert. Ron hosszú órákon át könyörgött a barna hajú boszorkánynak, hogy adja neki oda a mágiatörténet jegyzeteit, de Hermione ezúttal nem volt hajlandó segíteni. Már napokkal ezelőtt megkapták a házi feladatot, hogy készítsenek egy ötven centis beszámolót a harmadik koboldfelkelésről, de a fiúk még mindig nem láttak neki a munkának.

– Sokkal könnyebb lenne megírni, ha legalább tudnánk, miről volt szó – morogta Ron az orra alatt.
– Azért veszel részt a tanórákon, hogy odafigyelj arra, amit mondanak neked – jelentette ki Hermione, és szigorúan végigmérte a vörös hajú fiút. – Különben is, már régen készen kéne lenned vele, és neked is, Harry – fordult a másik fiú felé.
Potter csak most eszmélt fel. Egészen másfelé jártak a gondolatai, és már ügyet sem vetett két barátja éppen aktuális vitájára. Az évek során már hozzászokott, hogy Ron és Hermione állandóan marják egymást.
– Ha nem adod oda a jegyzeteidet, akkor hogyan írjuk meg a házit? – kérdezte Weasley. – Nem gondolod, hogy egyszerűbb lenne, ha…
– Nem, Ron! – pattant fel a székből a boszorkány. – Most az egyszer boldogulj egyedül, nyisd ki a könyved és olvasd el a fejezetet!
– Mi szívesen odaadjuk neked a régi dolgozatainkat – vigyorgott Fred, ahogy elhaladt mellettük.
– Igen, jutányosan megszámítjuk neked, elvégre az öcsikénk volnál – nyájaskodott George.
– Ti csak ne üzletelgessetek semmivel! – pirított rájuk a lány. – Nektek is van tanulnivalótok, vagy el akarjátok szomorítani az édesanyátokat azzal, hogy megbuktok?
– Jól van, csak mondtuk – visszakozott Fred, és duzzogva leroskadt az egyik fotelba, hogy tényleg beleolvasson a bűbájtan könyvébe.

Ron dühösen felcsapta a vaskos mágiatörténet tankönyvét a tartalomjegyzéknél, és morogva keresni kezdte azt a fejezetet, ahol a felkelésről írtak. Hermione elégedetten figyelte a fiút.
– Na, akkor én most megyek – állt fel a helyéről.
– Hova mész ilyenkor? – kérdezte Ron a homlokát ráncolva.
– Elmegyek a könyvtárba – szólt hátra a válla fölött Hermione, majd kisétált a klubhelyiségből.
– Milyen meglepő – vigyorgott Ron könyve fölé görnyedve.
Harry unottan megvonta a vállát. Nem volt kedve tanulni, de nem akart még felmenni a hálóterembe.
Mióta beszélt Pitonnal, nem volt a csillagvizsgáló toronyban, és az anyja dobozát sem vette elő. A férfi nem említette a beszélgetést az okklumencia órán, de megint megpróbált előhozni néhány emléket, ami újfent csak erős fejfájáshoz vezetett. Dora ezúttal sem vett részt a foglalkozáson, és beszélni sem volt hajlandó róla. Perselus mérgesen otthagyta a nőt a nappaliban, mikor a boszorkány kijelentette, hogy csak akkor lesz hajlandó Harryről beszélni, ha a fiú végre belátja, hogy szüksége van rájuk, és ő teszi meg az első lépést.

Potter teljesen össze volt zavarodva, fogalma sem volt, hogyan bogozza ki kusza érzéseit. Piton egyre látványosabban megváltoztatta a magatartását az óráin, és most már tényleg az egész Griffendél ház arról pletykált, hogy a férfit eltalálhatta egy elmezagyváló átok, mert mindig is legendás volt arról, ahogy Harryvel gonoszkodott. Az utóbbi hetekben viszont már annyira barátságos volt, hogy a fiú sokkal kényelmetlenebbül érezte magát bájitaltan órán, mint előtte bármikor. Sejtette, hogy a férfi azért töri magát ennyire, mert rá akarja venni, hogy a fiú bizalmasabb viszonyt akarjon vele kialakítani. Dehogy lett volna erre képes azok után, amiket megtudott? A csillagvizsgálóban történt beszélgetésnek segítenie kellett volna tisztábban látni, de csak még bonyolultabbá tett mindent. Látta a férfin, hogy bántja, ahogy az anyjával beszélt, és valószínűleg soha nem bocsátott meg magának. Ugyanakkor az apját még mindig utálta, és azt is elismerte, hogy éveken át vele azonosította. Akármennyire is meg akart bocsátani Pitonnak, ennyi még nem volt neki elég, de kezdetnek megtette…

Draco és a gorillái lesben álltak a folyosón. Tudták, hogy Granger szinte mindennap ellátogat a könyvtárba, de eddig nem volt szerencséjük, mert a lány mindig órák után ment, hogy beleolvasson imádott könyveibe. Draco már kezdte unni, hogy minden este a folyosón rostokol a két eszetlen mardekárossal, és éppen, amikor közölte volna velük, hogy részéről ő feladja, Hermione megjelent a lépcsőn.

A lány gyanútlanul haladt a könyvtár felé, sejtelme sem volt róla, hogy figyelik. Malfoy úgy döntött, hogy megvárják, amíg kijön, mert most még túl sok diák lézeng a környéken, feltűnő lenne, ha megtámadnák.
Hermione majdnem három órát töltött a könyvek fölé görnyedve, de ő soha nem bánta azt az időt, amit olvasással töltött.
– Mikor jön már ki? – nyöszörögte Monstro, akinek már egy jó ideje nagyon ki kellett volna mennie a mosdóba.
– Fogd be a szádat, még valaki észrevesz minket – intette csendre a szőke fiú.

Két hete az anyja találkozóra hívta. Megírta neki levélben, hogyan tud a legkönnyebben kiszökni a kastélyból. Narcissa idegesen várakozott az ösvényen, ahová a fiát várta. Nem akarta, hogy Dracónak bármi baja essen, de nem mert ellenszegülni Voldemort parancsának.
A fiú megölelte az anyját, de ez a bensőséges érintés alig egy pillanatig tartott. Narcissa kimérten eltolta magától a fiát, és elmondta neki a tervet…

Hermione nagyokat ásítva tette vissza a vaskos köteteket a helyére. Már csak ő és Madam Cvikker voltak a könyvtárban, de úgy tűnt, az idős boszorkány elszunyókált, mert még arra sem reagált, mikor a lány elköszönt.
Malfoyék megvárták, míg a lemegy a lépcsőn, és befordul az egyik sötét folyosóra. Amilyen hangtalanul csak tudtak, utána iramodtak, és mielőtt Grangernek akár csak egy szemernyi ideje is lett volna megfordulni, elkábították. Draco a pálcájával rákoppintott a lány fejére, és kiábrándította, majd saját magát is.
Crak, maga előtt terelve az ernyedt testet, gyorsan végigrohant a folyosón, és behúzódott egy szobor mögé.
Várniuk kellett, míg minden elcsendesedik, aztán megnyitják az átjárót, és kicsempészik a lányt Roxmortsba.
Draco feszülten toporgott, nem volt benne biztos, hogy ez jó ötlet, de akárhányszor rávette magát, hogy ezt megossza a társaival, felrémlett előtte az anyja arca, ahogy azt mondja neki, az apja nagyon számít rá.
– Itt az idő – suttogta Monstro, és kinyitotta az átjárót.
Ő ment elsőként, utána Hermionét lebegtették be, majd Crak is bemászott az alagútba.
Draco csak állt ott, és nézte őket.
– Mi az, Draco, mire vársz? – fordult hátra a kövér fiú.
– Ne piszmogjatok már, sietnünk kell! – szólt hátra fojtott hangon a másik.
Malfoy teljesen lebénult, nem mozdult a lába, érezte, hogy kifut a vér a kezeiből.
– Nem megy… Nem megy – motyogta maga elé.
– Mi van? – kérdezték kórusban.
– Ez az egész nem jó, nem vihetjük őt a Sötét Nagyúr elé, el tudjátok képzelni, mit fog vele csinálni? – Egyre rémültebb lett a hangja.
– Ne szórakozz! – parancsolt rá Monstro.
– Kit érdekel, mi lesz a sárvérűvel?
– Én nem megyek – jelentette ki határozottan Malfoy, majd elszaladt.
Crak kimászott az alagútból, de Draco már túl messze volt, hogy utána kiáltson.
– Gyere már! – szólt rá a társa.

Ron szája szélén vékony nyálcsík folyt végig, ahogy a kanapén ülve halkan horkolt. Harry türelmetlenül dobolt az ujjaival a fotel karfáján. Már elmúlt éjfél, és Hermione még nem tért vissza, pedig a lány prefektus volt, és Potter biztos volt benne, hogy nem szegné meg a kijárási tilalmat. Még várt húsz percet, majd bokán rúgta a vörös hajú fiút, hogy felébressze.

– Mi az, ki az? – ugrott egyet Ron. – Mi történt?
– Hermione még nem jött vissza – közölte Harry aggódva. – Meg kéne néznünk, mi van vele.
– Lehet, hogy McGalagony irodájában van – felelte Ron, és megpróbált visszaaludni.
– Biztos, hogy nincs ott – rázta meg a vállát Harry. – Gyere, menjünk le a könyvtárba, lehet, hogy elaludt olvasás közben.
– Az mókás lenne – vigyorgott Ron, majd a pulóvere ujjával megtörölte a száját, és elindult a portrélyuk felé.
Harry felrohant a köpenyéért, majd amint kint voltak a folyosón, magukra dobta. A Kövér Dáma nem örült, hogy ilyen későn zargatják, és ezt meg is akarta mondani annak a komisz kölyöknek, aki felverte, de mikor körbenézett, nem látott senkit. Harry és Ron csak nagyon lassan tudott haladni, már túl nagyok voltak ahhoz, hogy mindketten kényelmesen elférjenek a köpeny alatt, ezért összekapaszkodva meneteltek.
Útközben belebotlottak Frics macskájába, de a gondnok szerencsére nem volt vele.
Halkan kinyitották a könyvtár ajtaját, és lábujjhegyen végigosontak a könyvespolcok között. De Hermione nem volt ott. Harry mielőbb vissza akart menni a klubhelyiségbe, hát csak elkerülték valahol a lányt és a biztonság kedvéért meg akarta nézni a térképen, de ehhez szüksége volt Ron varázspálcájára.

– Te látod valahol? – kérdezte a vörös hajú fiú a térkép fölé hajolva.
A kastély minden szegletét végignézték, de a lány nem volt sehol.
– Nem szívódhatott fel – morogta Harry az orra alatt.
– Szerintem csak elkerülte a figyelmünket – nyomott el egy ásítást Ron.
– Biztosan nincs a kastélyban! – akadékoskodott Potter, majd gyorsan elrántotta a térképet az asztalról, és összehajtotta, mert a lépcső felől lépteket hallottak.

Ginny álmosan vánszorgott le a csigalépcsőn, majd kérdő tekintettel fordult a bátyja felé

– Ti még nem alszotok? – tette csípőre a kezét, pont úgy, ahogy az anyja szokta. – Tudod, hogy nem kerülhetsz bajba, anya kinyír téged, ha megint valami…
– Ugyan ki keverne bajba? – horkant fel Ron. – Prefektus vagyok, emlékszel? – mutatott rá a kitűzőjére, és az arcán szétterült egy elégedett vigyor.
– Jó, akkor mondjátok meg, mit csináltok! – lépett közelebb.
– Hermionét keressük – mondta Harry, majd kelletlenül elővette a térképet.

A Weasley ikrek halkan sutyorogva lopóztak vissza a klubhelyiségbe. Elrejtettek néhány trágyagránátot a folyosókon, csak hogy egy kis plusz munkát adjanak a jó öreg gondnoknak.
– Mit csináltok idelent? – szólalt meg Fred, miután megbizonyosodott róla, hogy csak ők hárman vannak még ébren.
– Úgy néz ki, Hermione eltűnt – felelte Ginny. – Ti hol voltatok?
– A könyvtárban néztétek már? Lehet, hogy betemette egy könyvkupac – vigyorgott George.
– Nagyon vicces – morogta Harry. – Kerestük a tárképen, de nincs meg.
– Na, mutasd – lépett oda Fred.

Húsz percen át böngészték a térképet, mire Ginny és a többiek is hajlandóak voltak belátni, hogy Hermione nincs az iskolában.

– Most mit csináljunk? – kérdezte ijedten a lány. – Szólni kéne valakinek.
– Ti menjetek McGalagony professzorhoz! – mondta Harry, és sietve kirontott a portrélyukon.
– Ti az igazgatóhoz mentek? – kiáltott utánuk a folyosón a lány.

Harry nem válaszolt, szélsebesen, kettesével vette a lépcsőket, maga után rángatva a barátját. Mikor elértek arra a szintre, ahol az igazgatói iroda bejárata volt, a vörös hajú fiú megtorpant.
– Hé, hova mész? – kiáltott Potter után.
– Nem Dumbledore-hoz akartam menni, majd McGalagony szól neki! – szólt hátra a válla felett.
– Akkor hova megyünk? – Weasley alig bírta utolérni.
– Pitonhoz kell mennünk – fordult rá a pincébe vezető lépcsősorra.
– Micsoda? Minek?
De Harry már nem válaszolt, csak próbált minél gyorsabban futni. Mikor odaérkezett a folyosó végéhez, rájött, hogy fogalma sincs, melyik lehet Piton lakosztálya, annak ellenére, hogy a múltkor már járt nála.
Ron az egyik ajtót kezdte el püfölni, Harry a másikat. Egy perc sem telt bele, és Piton igen mogorva képpel feltépte az ajtót, ami előtt Ron álldogált, majd végigmérte a fiút, és rámordult.
– A saját érdekében ajánlom, Weasley, hogy fontos legyen. – Ron nyelt egy nagyot.
– Fontos – mondta Harry, és a barátját félrelökve utat tört magának a férfi lakrészébe. – Hermione eltűnt – lobogtatta meg a térképet, majd odasietett az étkezőasztalhoz, és kiterítette.
Weasley megnyúlt képpel bámulta a barátját.
– Hé, Harry, nem hiszem…
– Most nincs idő azon problémázni, hogy Piton tudomást szerez a térképről!
Piton összébb fogta magán a fekete fürdőköpenyét, és érdeklődve hajolt a térkép fölé. Sokkal rövidebb idő alatt megállapította, hogy a lány nincs a kastélyban. Még szívesen tanulmányozta volna a mestermunkának is beillő pergament, de tudta, hogy ez most nem az a pillanat, amikor kedvére nézelődhet.
– Valóban nincs a kastélyban – bólintott, majd odalépett a kandallóhoz, és beleszórt egy markék Hop-port, hogy felszóljon az igazgatói irodába.
– Már tudok róla, értesítettem a többieket – szólalt meg sietve Dumbledore.
– Felmegyünk! – felelte Piton, és intett a két fiúnak, hogy menjenek előre. Ő magához vette a térképet, és követte őket.

Az igazgatói irodában nagy volt a zűrzavar. Ginny csendesen pityergett az egyik díványon, Dora ölelő karjai között. Harry és Ron egymás szavába vágva magyarázták, hogy mi történt az este. Dumbledore is átfutotta a térképet, majd pillantását arra a helyre vitte, ahova Piton mutatott hosszú ujjaival.

– Mi az, mi van ott? – kérdezte Harry felélénkülve.
– Mr. Crak és Mr. Monstro szintén elhagyták az iskolát, és úgy vélem, ez nem véletlen – közölte Piton higgadtan.
– Micsoda, a szemét Malfoy csinált valamit Herminéval? – fakadt ki Ron. – Esküszöm, hogy beverem…
– Csillapodjon le, Mr. Weasley! – szólt rá Piton erélyesen. – Egy szóval sem mondtam, hogy Mr. Malfoy sem lenne az ágyában, ámbár mindenképpen beszélünk kell vele.
– Miért? – bukott ki a kérdés Dorából, aki egy pohár vizet nyújtott Ginny felé.
– Ha Craknak és Monstrónak köze van Miss Granger eltűnéséhez, arról ő is tud, mert az a két hígagyú biztosan nem egyedül találta ki az elrablását– jegyezte meg Piton, majd elindult az ajtó felé.
– Nem korai még elrablásról beszélni? – kérdezte McGalagony professzor, aki eddig csendesen, megrökönyödve ült az egyik széken.
– Ha Albus úgy gondolná, akkor nem szólt volna a Rendnek – felelte Perselus, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Mire visszatért az erősen tiltakozó Malfoy fiúval, addigra már Kingsley, Arthur és Bill Weasleyvel együtt az igazgatói irodában volt. Piton nem próbálkozott azzal, hogy kedvesen elbeszélgessen Dracóval. Dumbledore engedélyt adott neki, hogy használja a Veritaserumot.

Harry és Ron ott ültek Ginny mellett, az ikrek az idősebb bátyjukkal beszélgettek valamiről halkan. A Malfoy egy ideig viaskodott a szérum hatása ellen, de nem volt menekvés. Piton kérdéseire úgy dalolt, mint a kismadár. A szobában tartózkodók mind egy emberként hőköltek hátra, mikor kiderült, Hermione elrablása nem magánakció volt, hanem Voldemort parancsára történt. Draco nem tudta megmondani, hogy hol lehetnek, mert az volt a parancs, hogy vigyék el Roxmortsig, onnan pedig pár halálfaló segítségével hoppanáltak volna tovább.

– Perselus! – Az igazgató hangja meglehetősen szigorú volt.
Piton bólintott, majd nem törődve Malfoy jajveszékelésével, behatolt a fiú elméjébe. Látta Narcissát, ahogy elmondja a fiának, mit kell tennie. Figyelmesen végignézett a nőn, mert biztos volt benne, hogy már járt a rejtekhelyen korábban.
A szőke nő hajába száraz tűlevelek akadtak, a csizmáján agyagos sár volt. Piton jobban megszemlélte a leveleket. Vörös fenyő…

– Tudom, hol vannak, hívd ide Lupint! – szólalt meg Piton, miután megszakította a kapcsolatot Malfoyjal.
– Vele mi legyen? – kérdezte Dora Dracóra mutatva.
Dumbledore egy szempillantás alatt előkapta a pálcáját, és elkábította a fiút, majd átlebegtette az egyik díványra.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Remus megérkezett, ám nem egyedül jött. Mikor belépett, rögvest követte Nymphadora Tonks is.

– Te meg mi a jó fenét keresel itt? – pattant fel a díványról Dora.
– Én is örülök, hogy látlak, nővérkém – vigyorgott a boszorkány, majd odaszaladt, hogy megölelje Dorát. – Jöttem segíteni – húzta ki magát büszkén.
– Menj haza, nem kéne anyáéknak még miattad is aggódniuk – parancsolt rá Dora.
– Nem megyek – ellenkezett Tonks.
Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, Dorothea és a húga között hangos vita alakult ki, ahol is Nymphadora a nővére fejéhez vágta, hogy hónapok óta be vannak zárva egy házba, és ő már megőrült attól, hogy nem mehet sehova.
– Minek hoztad ide? – támadt rá Dorothea Lupinra.
– Nem az ő hibája, próbált lebeszélni – vette védelmébe Tonks a férfit.

– Fejezzétek be a vitatkozást! – csattant Piton hangja. – Fontosabb dolgunk is van!
– Perselus jól látta – kezdte újra a mondatát Remus, amit elnyomott a vita zaja. – A vörös fenyő és az agyagos talaj egyértelműen azt mutatja, hogy a bedfordshire-i erdőben vannak. Jól ismerem azt a helyet, ott ért gyerekkoromban a támadás. – Nymphadora ijedten kapta a szája elé a kezét. – A hely le van védve, nem használhattok mágiát, csak ezen a tisztáson. Ide tudtok hoppanálni – mutatott a térképre a férfi. – Ez olyan háromszáz méterre van az erdőtől.
– Remek, szóval menjünk el egy olyan erdőbe, amit nem is ismerünk, vélhetően tele van vérfarkassal, és még csak meg sem tudjuk magunkat védeni? – Arthur gondterhelten megvakarta kopaszodó fejét. – Rettentő kockázatos.
– Csak az erdőben nem tudtok varázsolni – mondta Remus – A tisztáson, ami körbeveszi, már használhattok mágiát.
– Ez igazán megnyugtató – dohogta Dora. – Akkor majd csak az erdőben halunk meg, a tisztáson már van esélyünk…

Kingsley röviden tanácskozott Dumbledore-ral, majd a kandallót használva eltűnt.

– Én is megyek! – állt Harry Piton elé. – Ha úgysem tudjuk használni a pálcánkat, akkor nem lesz gondom a sajátommal.
– Pontosan téged akartak elcsalni oda – morogta Piton. – Nem jössz!
– Ahogy te sem, túl veszélyes – fordult Dora a húga felé.
– Auror vagyok – közölte Tonks, és elsétált a szoba másik felébe. – A Rend tagja vagyok, nem tudod megakadályozni, hogy odamenjek.
– Nymphadora... – kezdte mérgesen a mondatot a boszorkány.
– Ne hívj így! – visította Tonks.
– Csendet! – kiáltotta Dumbledore.
Mindenki elhallgatott, Tonks kissé meg is szeppent. De nemcsak ő volt felháborodva. Fred és George is jelentkezett felmentő seregnek, de az apjuk közölte velük, hogy nem mehetnek, és visszaküldte őket a hálótermükbe.
– Ron itt maradhat? – fakadt ki Fred. – Azt hittem, hogy mi is Rendtagok vagyunk!
– Most diákok vagytok, és ágyban van a helyetek – felelte Arthur.
– De…
– Indulás, vagy talán szóljak anyátoknak? – Az ikrek haragos pillantást küldtek az apjuk felé, majd távoztak.
– Nem tilthatod meg, hogy menjek – kezdett bele Tonks újra.
– Nagyon is megtilthatom!
– Mindenkire szükségünk van – fordult az igazgató Dora felé. – De a gyerekek itt maradnak. Minerva, kérlek, kísérd őket vissza a Griffendél toronyba.
Ginny megölelte az apját, és megfogta a bátyja kezét, majd elindult a tanárnő mellett.
– Mr. Potter, önnek külön kérvényt kell benyújtani? – fordult hátra McGalagony professzor
– Én velük megyek! – jelentette ki Harry elszántan. – Miattam van ez az egész, nekem kell helyrehoznom.
– Szép dolog a barátság, Harry – mondta Albus szelíden –, és nemes jellemre vall a bátorságod is, de attól tartok, most nem mehetsz a többiekkel.
– De…
– Harry, nem állsz még készen – szorította meg a vállát Lupin.
A fiú csüggedten lehorgasztotta a fejét, majd tett egy utolsó próbát, ezúttal egyenesen Piton szemébe nézve.
– Ha fontos vagyok, akkor engedi, hogy menjek – mondta halkan.
– Pontosan azért nem engedhetem, mert fontos vagy nekem – felelte a férfi ugyanolyan halkan. – „Harcedzett" férfiként jó, ha egy percet kibírnál élve. Nem kockáztathatok.
– Minden rendben lesz, Harry, megígérem, hogy visszahozzuk a barátodat – lépett oda Dora, és hosszú idő után újra rámosolygott a fiúra, majd megölelte. Potter ezúttal nem ellenkezett, karjait szorosan a nő dereka köré fonta, és lehunyta a szemét.

Távozás előtt Dumbledore megengedte neki, hogy magával vigye a térképet, de megkérte rá, hogy ne vizslassa egész éjjel.
Kingsley visszatért, mint kiderült, a Minisztériumban volt, és a veszélyes mugli tárgyak osztályáról elzsákmányolt néhány igen ódivatú pisztolyt. Közölte, hogy talált hozzá jó pár ezüstgolyót is. Nem volt hajlandó fegyvertelenül elindulni.
– Ott fogjuk kipróbálni, hogy működik-e? – kérdezte Bill. – Pompásan hangzik…
Dora felmarkolt egy pisztolyt az asztalról, megtöltötte, majd célzott, és lőtt. Tonks mérgesen nézett a nővérére, amiért a boszorkány az ő feje mellett lőtt el.
– Nem vagy normális – morogta a boszorkány.
– Működik – felelte Dorothea vigyorogva, majd a tátott szájjal bámuló Weasley fiú kezébe nyomta a pisztolyt. – Induljunk!

Remus nem tudott velük tartani, a telihold már nagyon közel volt, és ő rettentő gyengének érezte magát. Dumbledore-ral együtt az irodában maradtak.

Piton vezette a csapatot, csak öten vágtak neki az éjszakának, abban a reményben, hogy hatan térnek majd vissza.
Remus elmondása alapján könnyűszerrel odahoppanáltak a tisztásra, majd megbeszélték a tervet. Halkan és lassan haladtak az erdőben, vigyázva, hogy ne keltsenek feltűnést. A fák törzséhez lapulva egymás után, Piton intésére követték a másikat. Az erdő hatalmas volt, de viszonylag átlátható, bár csak a hold fénye segített nekik a tájékozódásban. Gond nélkül eljutottak az erdő széléhez, ahol meglátták a faházat. A kéményből füst szállt fel az égre. Piton magához intette Kingsleyt és Billt.

– Ahogy nézem, csak két őr áll kint, de lehet, hogy bent sokkal többen vannak – suttogta.
– Gyorsan kell őket elkábítani – mondta Kingsley, és elővette a varázspálcáját. – Senki nem hősködik, megkeressük a lányt, és jövünk vissza.
Bill és Piton bólintottak.
A többiek a fák takarásában várakoztak.
Egy szempillantás alatt elkábították a két őrt, még megszólalni sem volt idejük. Bill berúgta az ajtót, és előreszegezett pálcával berontott.
A szobában csak egyetlen szék volt, amihez Hermione volt odakötözve. A lány már magánál volt, de a szája be volt kötve, nem tudott megszólalni.
– Leveszem a kendőt, de ne sikítson! – parancsolt rá Piton.
Kinglsey és Bill egymásnak vetették a hátukat, és körbe-körbe forogtak, de egy lélek sem volt a közelben.
– Nem tetszik nekem ez a nagy csönd – jegyezte meg a szerecsen varázsló.

Piton leoldotta a köteleket, amik fogva tartották a lányt, majd belekarolt, és elindult kifelé. Alighogy elérték az erdő szélét, hangos kacagás csendült fel. Dora ezer közül is megismerte volna Bellatrix vihogását.

– Kedves, hogy benéztetek – lépett ki a sötétből, mellette Narcissa és Lucius is megjelent. – Csaphatnánk egy kis bulit, ha már ilyen szépen összejöttetek.
Bill a nőre szegezte a pálcáját.
– Jaj, csak nem akarsz rám támadni? – cukkolta a férfit. – De édes… Azt hiszem, nem lennél te hozzá elég gyors.

A hátuk mögött morgások törték meg a csendet, majd a nő intett a többieknek, és felsorakozott mellettük vagy húsz vérfarkas.

– Mit szólnátok egy kis játékhoz? – kérdezte Bellatrix, a szemét a négyesen járatva.
Piton egyfolytában a kiúton gondolkozott, de ha harcba szállnak, nincs esélyük, viszont ha berohannak az erdőbe, akkor meg nem tudnak varázsolni.

Dora idegesen figyelte a többieket. Majd megőrült, annyira ki akart menni a tisztásra, hogy letörölje azt az önelégült vigyort Lestrange arcáról. De nem akarta a tudomására hozni, hogy ők is ott vannak. Arthur szaporán vette a levegőt, és azért imádkozott, hogy valahogy kijussanak innen. A markában tartotta a pisztolyt, készen állt rá, hogy tüzeljen.
– Ne szórakozz, Bella! – szólt rá a nőre Malfoy. – Egyértelmű parancsot kaptunk.
– Az volt a parancs, hogy ne hagyjuk megszökni Pottert, de amint látom, ő nincs itt – vágta vissza a boszorkány. – Szóval pofa be!
Narcissa felszisszent, de a nővére pillantása beléfojtotta a szót.
– Akkor most elszámolok ötig, és mondjuk, hogy ti eldöntitek, hogy harcoltok, vagy futtok…
Bella belekezdett a számolásba, de Kingsley már az egynél elkiáltotta magát, és mindannyian futásnak eredtek.
Bella várt pár másodpercet, majd utánuk küldte a vérfarkasokat, biztos volt benne, hogy elkapják őket.

Piton úgy rohant, ahogy a lába bírta, időnként szétnézve, hogy a többiek követik-e. Hermione igyekezett lépést tartani vele, de a sötétben nem látott jól, és folyamatosan megbotlott. Az egyik kiálló gyökérben megakadt a lába, és elterült Piton mögött. A férfi azonnal talpra állította, de a lány fájdalmasan tiltakozott. Kificamodott a bokája. A bájitalmester megpillantotta a mögöttük loholó vérfarkasokat. Nem volt ideje tétovázni, ölbe kapta a lányt, és rohant tovább.
Az első lövést Bill adta le. Azonnal leterítette vele a vérfarkast, aki görcsösen rángatózva elterült a földön. A többi farkas megtorpant, és ijedten nézték a társukat.
– Mit állsz ott, gyere már! – szólt rá Dora a dermedten bámuló férfira.
Arthur és Kingsley elváltak a csoporttól, hogy eltereljék a vérfarkasok figyelmét. Többször a hátuk mögé lőttek, de nem mindig találták el a célt.
Piton haladt legelöl, utána Dora rohant, a balján Nymphadorával, majd Bill, aki időnként megfordult, hogy lőjön.
Mindenkiben tombolt az adrenalin, és semmi másra nem tudtak gondolni, csak hogy valahogy elérjék a tisztást. Dora hátrafordult, és észrevette, hogy alig van távolság közöttük és a vérfarkasok között. Megragadta a húga karját, és elrohant balra. A hátán az izzadság mint megannyi hangya szaladt végig, a testéhez tapasztva a ruháját.
– Mit műveltek? Gyertek vissza!– ordított utánuk Piton, de nem állhatott meg.
Ő és Bill együtt elsőként érték el a tisztást. Azonnal ledobta a földre Hermionét, és előrántotta a pálcáját. Néhány másodperc múlva újabb pisztolylövések dördültek, de nem láttak senkit sem, aki kijött volna az erdőből. Weasley az apja után akart menni, de Perselus visszatartotta, őrültség lett volna visszarohanni az erdőbe.

Nymphadora alig tudta tartani az iramot, már ezerszer megbánta, hogy olyan vakmerő volt. Dora nem vette észre, hogy a húga pár lépéssel lemaradt mögötte, már látta a tisztást, alig ötven méternyire volt tőlük.
Tonks éles sikoltással elterült a földön. Dorothea ereiben megfagyott a vér, ahogy meghallotta a testvére segélykiáltását. Hirtelen minden lelassult körülötte, úgy érezte, mintha nem is szaladna, hanem egyenesen szállna a levegőben, ahogy rohant vissza a húgáért.

– Nymphadora! – kiáltotta Dora kétségbeesetten.

Tonkst egy vérfarkas terítette le, készen arra, hogy megmarja. A nő rémülten tapogatózott a pisztolya után, ami az esés következtében kiesett a kezéből. Az állat belemélyesztette pengeéles karmait a vállába, a boszorkány pedig felsikoltott fájdalmában. Tonks vergődött az állat alatt, de nem tudott szabadulni. A farkas pofájáról fröcsögött rá a nyál, ahogy egyre közelebb hajolt hozzá.
Az állat egyszer csak felvonyított, majd lefordult róla. Dora a kezében tartotta a pisztolyt, aminek füstölgött a csöve. Talpra rántotta a húgát, és elindult vele, de újabb három farkas támadt rájuk. Dora kettőt leterített, a harmadik felé ugrott. Kitért a támadás elől, de elesett, és rázuhant valamire, ami éles, visító hangot adott ki. Nymphadora megtalálta a fegyverét, és leterítette a harmadik farkast, de már látták, hogy a többiek feléjük közelednek.
Dora lenézett maga mellé, és meglátta… Gyorsan a talárja zsebébe gyömöszölte a viaskodó állatot, majd felugrott, és futásnak eredt.

Bombaként robbantak ki az erdőből, és egyenesen a többiek felé rohantak, hangosan kiáltozva, hogy menjenek, ne várjanak rájuk.

Mindenki épségben vissza tudott hoppanálni a roxforti birtok elé.

– Ti meg hol a fenében voltatok? – rivallt rájuk Piton.
Tonks a földön feküdt, több sebből vérzett, Hermione az ájulás környékén állt.
– Mit gondolsz? Bevágtunk egy kávét és egy krémest!* – vágott vissza Dora, majd hordágyat varázsolt elő, és rálebegtette a húgát.

*A Tango és Cash c. film egyik mondata.