Néhány nappal karácsony előtt a konyhában ültünk, és reggeliztünk Joe-val. Már hetekkel korábban megegyeztünk abban, hogy semmi komoly dolgot nem ajándékozunk karácsonyra, hisz amire szükségünk van, amúgy is megvesszük, annak meg nem sok értelme van, hogy valami haszontalan butaságot vegyünk csak a karácsony miatt. Ennek ellenére szerettem volna meglepni valamivel, és nem is sokat kellett tűnődnöm, hogy mi legyen az.

Egy halvány, pimasz mosolyt láthatott a szám sarkában, mert letette a teáját, és fürkészőn rám nézett.

- Mi jár a fejedben? – kérdezte.

- Csak azon gondolkodtam, vajon mit terveztél ma délelőttre.

- Be akartam vásárolni – vont vállat. – Tudod, hogy holnaputánra meghívtuk a srácokat és Macet ebédre, de semmi nincs itthon.

- És ha délután elmegyek veled és segítek?

- Akkor valamit nagyon el akarsz érni… mit tervezel?

- Csak, hogy töltsd velem a délelőttöt.

- Azért nem ajánlanád fel a vásárlást. Valami jár a fejedben…

- Miből gondolod?

- Ismerlek – somolygott.

- És nem félsz? – kérdeztem hunyorítva.

- Hm… - tűnődött el. – Nem.

- Bátor vagy – bólintottam rá. – És a bátorság mindig jutalmat érdemel. Most például azt, hogy velem töltheted a délelőttöt.

- És gondolom, egy szóval sem mondasz többet.

- Kellene?

- Hát, ha nem akarod, hogy beleőrüljek a kíváncsiságba.

- Ha ilyen kíváncsi vagy, akkor jobb, ha máris indulunk – ittam ki az utolsó kortyot a bögrémből, majd felálltam, és gyorsan bepakoltam a mosogatóba, aztán felé nyújtottam a kezem. – Mehetünk?

- Végtelen türelem kell hozzád – állt fel morgolódva.

- Hát persze – vigyorogtam, és kimentünk a nappaliba.

Néhány perc alatt indulásra készen álltunk, még fogtam a kardom, kabátot vettünk, és kisétáltunk az utcára.

- Hova-hova? – kaptam el Joe karját, ahogy a kocsija fele indult. – Ma én vezetek – léptem mögé, és mielőtt még akadékoskodhatott volna, adtam neki egy puszit, és a kocsimhoz léptem. Kinyitottam neki az ajtót, és megvártam, míg beszáll. A Roverem kicsit magasabb, mint az ő kocsija, de még így sem okozott gondot neki. Inkább azért használtuk az övét, ha együtt mentünk valahova, mert azt mindketten tudtuk vezetni, de az enyémet csak én.

Nem siettem, a kora reggelben hagytam, hogy a forgalom ritmusa sodorjon magával, még így is alig negyed órával később lefékeztem a könyvesbolt előtt.

Joe egy percig némán nézte a kirakatot, majd felém fordult.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – fogta meg a kezem.

- Itt az ideje – bólintottam rá, és kiszálltam a kocsiból. – Gyere! – mosolyogtam rá bíztatón, ahogy ő is kiszállt.

Kinyitottam a bolt ajtaját, majd ahogy beléptünk, gondosan be is zártam magunk mögött.

Egy sóhajjal néztem körül a boltban, hisz időnként még mindig rossz érzésekkel léptem be, és mindig gondosan elkerültem azt a részt, ahol Kalas megölte Dont. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy öreg barátom túl sokat tudott rólam, és ez az életébe került. De most inkább az üzlet másik felébe sétáltam, és megpróbáltam elhessegetni magamtól ezeket a nehéz gondolatokat.

A polcok között felhajtottam az egyik szőnyeget, de még így is csak az vette észre a rejtett csapóajtót, aki tudta, hogy ott van, és persze Joe, mert gyanította, hogy ott kell lennie.

- Le tudok menni? – nézett rám bizalmatlanul.

- Rendes lépcső van korláttal – nyugtattam meg. – És én is itt vagyok – léptem oda hozzá egy puszira, majd felemeltem a csapóajtót. – Feltárom előtted a titkok tárházának kapuját – mosolyogtam rá, majd ráléptem az első lépcsőfokra, és felkapcsoltam a lenti világítást.

Lassan lesétáltunk, és ahogy Joe körülnézett, láttam a szemében a gyermeki kíváncsiságot.

- Körülnézhetek?- nézett rám ragyogó szemekkel.

- Csak nyugodtan – bólintottam rá. Odasétáltam az íróasztalhoz, arrébb pakoltam róla néhány tekercset, és felültem a sarkára. Joe különleges érzékkel választotta ki elsőre a legrégebbi feljegyzéseimet.

- Azokkal csak óvatosan, Joe – sétáltam mégis oda hozzá.

- Mikori? – sandított rám.

- Úgy négyezer éves. Már nem sokáig marad meg. Egyszerűen szétporlik.

- Nem gondoltál még arra, hogy…

- Hogy mindezt meg kellene őrizni az utókornak? Nem is tudom, Joe. Nekem ez mást jelent… mint neked… vagy bárki másnak. Nektek ez történelem… nekem az emlékeim. Túl… személyes.

- Éppen ezért kellene megőrizned őket.

- Gondoltam már rá, hogy valahogy digitalizálni kellene… vagy legalább lefotózni mindent… De tudod, mennyi minden van itt?

- Segítek – kapott a lehetőségen, hogy részletesen is átbogarászhatja a cuccokat.

- Remek. Megvan a programunk az egész jövő évre.

- Methos, én itt évekig el tudnék lenni – mondta, mire csak elmosolyodtam, és intettem, hogy övé a terep. Visszatelepedtem az asztal sarkára, és mosolyogva figyeltem, ahogy a legkülönbözőbb könyveket vagy apró tárgyakat a kezébe veszi. Mindent alaposan szemügyre vett, belelapozott a könyvekbe, néhány tekercset óvatosan szétgöngyölt, és közben néha rám nézett egy olvashatatlan pillantással. A könyvek borítóját ugyanolyan gyengéden simogatta végig, ahogy én szoktam, mielőtt felemelte volna, és hasonló áhítattal tette le a kezéből.

Jó másfél órával később odajött hozzám, megállt előttem, és a térdemre támaszkodott.

- Meguntad? – kérdeztem mosolyogva, de előre sejtettem a választ.

- Dehogy – csóválta meg a fejét. – Csak…

- Igen?

- Egy kicsit úgy érzem, mint régen… mielőtt… összejöttünk. Te vagy… az élő történelem. Ez… annyira felfoghatatlan.

- Talán mégsem volt jó ötlet idejönni – vontam vállat.

- Nem, ne mondd ezt! Köszönöm, hogy idehoztál… hogy megbíztál bennem annyira, hogy…

- Mindig bíztam benned ennyire. Amióta csak ismerlek. Csak eddig nem volt lehetőségünk. Érdekel még valami?

- Az utolsó patkószögig minden – nézett rám pimaszul. – Nekem ez… olyan, mint egy kincsesbánya.

- Ettől féltem – nevettem el magam.

- Az a páncél a tiéd volt? – mutatott a sarokba.

- Szerinted?

Újra végigmért engem is, meg a páncélt is. – Vedd fel!

- Majd ha meszet ettem – ráztam meg a fejem nevetve. – Kinőttem már a bohóc korszakomból. Amúgy meg kényelmesebb viseletet is el tudok képzelni, mint ez a mázsás förmedvény. Ha még egyszer felveszem, soha többé nem jönne le rólam. Ezt szeretnéd?

- Isten ments… Nem venném a lelkemre. És… - nézett körül – melyik a kedvenced? Melyik áll a legközelebb hozzád?

Elkomolyodva sóhajtottam, mire helyesbített.

- Azok közül, amit megmutathatsz.

- Bármit megmutatok – csúsztam le óvatosan az asztalról, mert még mindig olyan közel állt, hogy mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat egy pillanatra. Gyorsan átöleltem, és hogy eltereljem a figyelmét a dologról, kapott egy puszit. – Mit is szeretnél látni?

- Mindent – hunyorított rám.

- Nem vagy egy kicsit telhetetlen?

- Egyáltalán nem – rázta meg a fejét, mire elnevettem magam.

- Ám legyen – adtam meg magam, majd az asztal fiókjából elővettem egy kulcsot, és a szekrényhez léptem. Kivettem belőle egy dobozt, és letettem elé az asztalra. – Nyisd ki!

- Mi van benne? – nézett rám kíváncsian.

- Csak akkor tudod meg, ha kinyitod – mondtam, mire megcsóválta a fejét, és felnyitotta a doboz tetejét.

Öröm volt látni az elképedést az arcán. Leírhatatlan.

- Mi ez? – nézett rám elkerekedett szemekkel.

- Ez egy maja napszimbólum. Legalábbis ha tömören akarom megfogalmazni.

- Arany?

- Na mit gondolsz?

- Jó ég… - csóválta meg a fejét, majd a tekintete visszatért a dobozba. – Szóval, te már az előtt jártál Amerikában, mielőtt felfedezték volna.

- Jasonnal az Argón az egész földet bejártuk. Csak akkor még nem tudtuk, hogy Amerikának hívják – vontam vállat.

- Az Argo csak legenda – nézett rám hitetlenkedve.

- Methos is csak legenda – mondtam állva a pillantását.

Egy sóhajjal elfordult, és közelebb hajolt az aranykoronghoz. Alaposan szemügyre vette, majd a pillantása visszatért hozzám.

- Fogadjunk, hogy te azt is tudod, mi történt a majákkal.

- Számít? Ez már olyan rég volt. Nem is emlékszem – sóhajtottam lehunyt szemmel. Lelki szemeim előtt persze éles képek peregtek, de nem lett volna könnyű szavakba önteni őket.

- És milyenek voltak a maja lányok? – vette lazábbra a témát Joe, mire én is elmosolyodtam.

- Miből gondolod, hogy abban az időben a lányok érdekeltek?

- Megérzés. Szóval?

- Az indián lányok mindig szépek. Van bennük valami… egzotikus. Vonzzák az ember szemét.

- És mit csináltál köztük?

- Életművész voltam, mint mindig – karoltam át hátulról, hogy én is a korongon nyugtassam a szemem. – De többnyire az építészek között dolgoztam.

- Szóval, ha elmennénk Mexikóba, még találnánk olyan épületet, amit te is építettél?

- Talán – bólintottam rá.

- De miért hagytad ott Jasont? Miért maradtál a maják között?

- Volt… egy kisebb összezörrenésem valakivel a hajón.

- Kivel? Miért?

- Nem számít – hárítottam el mosolyogva.

- Valakinek elcsábítottad a feleségét, igaz?

- Hát…

- Hihetetlen egy alak vagy – csóválta meg a fejét nevetve, majd lehajtotta a doboz fedelét.

Míg visszazártam a dobozt a szekrénybe, Joe további felfedezőútra indult.

- És ez? – emelt fel egy kisebb, drágakövekkel díszített kardot az egyik polcról. – Ez túl kicsi ahhoz, hogy a tiéd legyen.

- Az Chiyokoé volt – szegeztem a kardra a szemem. Joe továbbra is különleges érzékkel nyúlt bele azokba a dolgokba, amik kifejezetten érzékenyen érintettek. Ennek ellenére már jóval korábban elhatároztam, hogy nem titkolózom előtte, és most is úgy gondoltam.

- Japánnak hangzik.

- Pontosan – bólintottam rá.

- A feleséged volt? – tette le a kardot, és közelebb sétált hozzám.

- Igen – néztem félre.

- Mikor?

- Jó néhány száz évvel ezelőtt.

- Ne faggassalak? – simogatta meg a karom.

- Ha valami érdekel, kérdezz csak nyugodtan – néztem vissza rá. – Csak nekem túl nehéz kiragadni… egy-egy részletet, amit mesélhetnék.

- Nem akarlak jobban felkavarni.

- Időről időre úgyis eszembe jut minden. Ha máskor nem, amikor idejövök – vontam vállat, ahogy elléptem mellőle. – És még olyan sok minden van itt, amit nem láttál. Van saját kezű jegyzetem Arisztotelésztől, eredeti pecsétem Kleopátrától, valahol még egy levelem is van Alexandrostól. A későbbi korokból van kéziratom Shakespeare-től, Byrontól…

- Jó isten… és még azt mondod, hogy nem őrizgeted a fél világot…

- Az igazán fontos vagy értékes dolgokat két-három dossziéba össze tudnám zsúfolni. A többi csak személyes apróság… És van egy csomó receptem is, ha érdekel. Te úgyis szeretsz főzni. Bár a hozzávalók jó része már nem is létezik…

- A múltkori elbeszélésed alapján ezt inkább kihagynám – borzongott meg, ahogy felidézte azt a beszélgetésünket, mikor kielemeztem neki az egykori tizennégy fogásos vacsorákat és következményeit.

- Ahogy akarod – nevettem el magam. – Akkor… mit szeretnél még látni? Azon kívül, hogy mindent.

- Fordítsuk meg… mit szeretnél megmutatni?

- Hm… - morfondíroztam el. – Elfeledkeztél valamiről… valakiről, aki nem olyan rég még érdekelt.

- Darius… - nézett rám felcsillanó szemmel.

- Igen, Darius.

- Tőle is őrzöl valamit?

- Két dolgot… két olyan ellentétes dolgot, mint amilyen az élete is volt – vettem fel Chiyoko kardja mellől egy kis ezüst tőrt. – Ezt a legnagyobb csatánk előtti éjszakán kaptam tőle. Azt mondta, mindig legyen nálam, de csak akkor használjam, ha a kardom már nem segít.

- És használtad? – kérdezte, miután óvatosan átvette tőlem.

- Igen. Volt rá példa. Nem egyszer mentette meg az életem.

- És mi a másik?

- Egy zsoltároskönyv… az ezerhétszázas évek elejéről – néztem körül, de persze karnyújtásnyi távolságon belül volt. Odaadtam Joe-nak, aki persze azonnal belelapozott.

- Ez gyönyörű… - nézett fel meghatódva. - Ő írta?

- Igen. Tudod, mennyit dolgozhatott rajta? Éveket…

- És mégis neked adta…

- Igen – hunytam le a szemem egy pillanatra. Sokat jelentett nekem ez a könyv.

- Mégis csak szeretett téged… úgy értem… hogy később is…

- A maga módján… igen. De most… ideje lenne vásárolni menni.

- Ne… maradjunk még! Nem kérdezek Dariusról, ha nem akarod – kérlelt. – Tudom, hogy ő…

- És akkor mi marad legközelebbre? – szakítottam félbe a mentegetőzését.

- Máskor is eljöhetek? – csillant fel a szeme.

- Amikor csak akarsz. Egy szavadba kerül – mondtam, és adtam neki egy puszit, mire nagy nehezen hajlandó volt velem visszamászni a könyvesboltba.

- Nem gondoltál még rá, hogy kinyisd? – nézett körül.

- De igen, többször is. De munka mellett nem olyan könnyű… az egyetemen meg jól érzem magam, semmi kedvem előbb otthagyni, mint muszáj. Egy idegent pedig nem szívesen hagynék itt egész napra.

- És engem? – sandított rám.

- Joe, neked is megvan a saját munkád. Egész éjjel dolgozol, valamikor pihenned is kell. És különben is, ha kinyitnánk a boltot, közben nem bóklászhatnál odalent.

- Tudom, tudom… Csak… nekem is volt könyvesboltom. Még régen. Szerettem.

- Majd még beszéljünk erről! Ketten lehet, hogy össze tudnánk hozni az időbeosztást. De most menjünk. Van bevásárlólistád?

- Persze. Csak meg ne und! – nevette el magát, majd kisétáltunk a kocsihoz, és útnak indultunk.

~~ o ~~

Szenteste délelőttjén Joe kis híján kitiltott a konyhából. Azt még csak-csak elnézte volna, hogy időnként az ujjamat is vágtam az egyéb hozzávalók mellett, de azt, hogy folyton máshol járt az eszem, és persze az ő figyelmét is elvonva kockáztattam az ebéd elkészültét, azt már nem.

- Methos, ha nem akarsz segíteni, legalább ne hátráltass! – pirított rám nem túl határozottan, miközben valamit kavargatott a gázon, én pedig szorosan mögé léptem, és azzal ütöttem el az időmet, hogy végigcsókoltam a nyakát.

- Ennyire ellenedre van a közelségem? – húztam el a számat sértődötten.

Félrehúzta az edényt a tűzről, és megfordult.

- Boldoggá tesz a közelséged – mondta, és adott egy puszit. – De te magyarázkodsz a többieknek, ha nem lesz kész az ebéd! – fenyegetett meg, majd folytatta az eredeti tevékenységét.

- Mondjuk le! – öleltem át újra.

- Szó sem lehet róla. Ennyit ki fogsz bírni a barátainkkal. Csak néhány óra… ne nyavalyogj nekem! – sandított hátra rám mosolyogva.

- De csak a te kedvedért – engedtem el minden jobb meggyőződésem ellenére, és leültem az asztalhoz.

- Most megsértődtél? – jött oda hozzám tíz perccel később, mikor épp volt egy kis ideje.

- Igen – tettem karba a kezem.

- Te kis nebáncsvirág… - állt meg előttem, és még mindig mosolygott. – És mivel engesztelhetnélek ki?

- Lennének ötleteim – húztam óvatosan az ölembe. – De gondolom, most azt sem díjaznád.

- Nem erről van szó, te is tudod – karolta át a nyakam. – Imádom az ötleteidet. Nagyon kreatívak… és élvezetesek. Csak… halasszuk el egy kicsit.

- Nem szeretem az ilyesmit – morgolódtam tovább.

- Milyesmit? – forgatta meg a szemét.

- Mikor másokhoz kell alkalmazkodnom.

- Jaj, ne morogj már! Karácsony van…

- Éppen ezért szeretném veled tölteni.

- Velem fogod. A következő három napot mind. De ezt most akkor is ki fogod bírni – mondta, és felállt, hogy visszatérjen a főzéshez. – És most segíteni fogsz nekem krumplit hámozni – adta ki az utasítást. Teátrálisan szemügyre vettem a két kezem, amin persze már nyoma sem volt az előbbi vágásoknak, így végül beleegyeztem a dologba.

Végül persze időben elkészült az ebédünk, és mennyei illata volt, de Joe drákói szigorral megtiltotta, hogy végigkóstoljak mindent, mielőtt a többiek megérkeznek.

Sam és John érkezett először, de alig, hogy levették a kabátjukat, felkaptam a fejem, és Joe kérdő pillantására bólintottam, hogy Mac is befutott.

Az elmúlt néhány hétben egészen összerázódott ez a kis csapat, és a délelőtti morgolódásom ellenére még én is jól éreztem magam velük.

Sam és John az ominózus éjszakai leleplezésünk után még néhány napig fürkészőn néztek ránk, de azóta úgy tűnt, megemésztették a történteket, és ugyanolyan baráti hangnemben beszélgettünk, mint korábban. Hetente legalább egyszer feltűntek a bárban, és örömmel vették a karácsonyi meghívásunkat.

Alig negyed órával később körbeültük az asztalt, és velem egyetértésben a többiek is már az illata alapján agyon dicsérték az ebédünket.

- Mivel töltitek a karácsonyt? – kérdezte Joe mosolyogva a fiúkat, miközben hozzáláttunk.

- Munkával, ahogy évek óta mindig – vont vállat John. – Senki nem vállalja be ilyenkor az éjszakai ügyeletet.

- A kollégák úgy vélik – tűnődött el Sam -, hogy mi nem vagyunk igazi család, nekünk nem kell együtt lenni karácsonyeste.

- Ez butaság – csóválta meg a fejét Joe.

- Tudod – tűnődött el John. – Szerintem még mindig mi járunk jobban. Mi az év háromszázhatvan napját töltjük együtt úgy, ahogy ők ezt a hármat-négyet.

- Jó meglátás – bólintottam rá. – A nagy családi összeborulásoknak nem kellene karácsonyra korlátozódniuk.

- Ti együtt lesztek? – fordították vissza a kérdést.

- Igen, szerencsére – mosolyodott el Joe.

- És te? – néztek Macre, mire bevillant egy régebbi kép.

- Úristen… Amanda – hajtottam le a fejem kuncogva.

- Mi van vele? – nézett rám gyanakodva Mac.

- Mikor még el voltál tűnve… és a nyakamra küldte a… bácsikádat… felhívott, és megígértette velem, hogy ha bármit tudok rólad, szólok neki.

- Kímélj meg, Methos, legalább még egy kicsit! – nevette el magát Mac.

- Miért is? Mert Amada napi tizenöt órában beszél levegővétel nélkül, és húszban bajt kever? A többiben csak azért nem, mert alszik?

- Legyen tizennyolc és huszonkettő. Amanda még álmában is képes bajt keverni – nevetett tovább. – De most még egy kis nyugalomra vágyom. Aztán jöhet Amanda. De nem félek, jön ő magától is.

- Persze, de ha nem szólok neki, az én fejemet szedi le! Talán szó szerint…

- Majd megvédelek – nyugtatott meg, de azért nem voltam nyugodt afelől, hogy Amanda nem esik nekem, ha nem szólok neki, hogy előkerült a szívszerelme. – De visszatérve a karácsonyra… majd én is elfoglalom magam valamivel.

- Mac, elég munkánk lesz anélkül is – nevetett John. – Inkább csak ülj szépen a fenekeden.

- Majd igyekszem – bólintott rá a szólított szintén nevetve.

A vacsora további része egészen jó hangulatban zajlott, majd utána kiültünk a nappaliba, és egy-egy sörrel a kezünkben elbeszélgettünk. Viccelődtünk, ugrattuk egymást, csak közbe-közbe fordult komolyabbra a téma. Már nem is tudom, hogy került szóba, de valahogy a családra terelődött a szó. Nekem se kutyám, se macskám, értelem szerint, Macnek sem Connoron kívül, és Joe sem járt sokkal jobb cipőben, de a fiúk némi nógatás után meséltek egy keveset.

- Engem anyám azonnal kitagadott, mikor megtudta, hogy meleg vagyok – sóhajtott John. – És attól sem enyhült meg, hogy már hat éve együtt vagyunk Sammel. Pedig többször is próbáltunk beszélni vele az évek alatt. A húgom is győzködte még az elején, de rá sem hallgatott. Vele jó a kapcsolatunk, csak ezer kilométerre él innen. Néha meglátogat bennünket… jókat szoktunk nevetni azon, hogy a férje hogy fél tőlünk. Nem rosszindulatból, csak… talán azt hiszi, ha Wendy egy pillanatra nincs vele, őt is leteperjük.

- Furcsa elgondolásai vannak az embereknek – mosolyodtam el. – Mindezt szimplán tudatlanságból.

- Hát igen… de aki eltökélte, hogy nem is akar megismerni minket, azzal nem lehet mit tenni.

- Ez igaz – bólintottam rá. – És te? – fordultam Sam fele.

- Nekem már csak apám él – nézett rám. – Nem boldog attól, hogy Johnnal élek, de elfogadta. És már nem kap frászt attól, ha néha együtt jelenünk meg nála.

- Ő is messze él?

- Nem, alig egy óra kocsival. Néha, ha mindketten szabadok vagyunk – mosolygott a párjára -, hétvégén meg szoktuk látogatni. Régen mindig azt kémlelte, hogy vajon a szomszédok észreveszik-e, hogy ott vagyunk. Mostanra leszokott róla.

- Ez jó. Humánusabb hozzáállás – tűnődött el Joe.

- Jó nektek, hogy senki nem kéri számon, hogy élitek az életeteket – nézett végig rajtunk John.

- Valahol jó, valahol nem – csóválta meg a fejét Joe.

- Tudom. Tudom, hogy igazad van. Csak… néha bűntudatom van anyám miatt. Jó ég, miket szokott a fejemhez vágni… nem mindig tűr nyomdafestéket.

- John, ne rágódj most ezen – karolta át a vállát Sam. – Elvégre karácsony van…

- Éppen ezért – húzta el a száját a srác, mire Sam sóhajtott.

- Egye fene, holnap megpróbálhatod felhívni… de utána megint hetekig ezzel kínzod magad.

- Lehet… de talán megpróbálom. Hátha most legalább meghallgat – sóhajtott, majd Macre nézett. – Hívd fel te is a barátnődet. Örülne neki.

- Még alszom rá egyet – nevette el magát Mac. – De te nem ismered Amandát.

- Ha felhívod, talán lesz lehetőséged bemutatni.

- Jól van, jól… felhívom, csak meg ne bánd! – nevetett Mac, és ezzel végre megint feloldódott a hangulat.

Sam és John öt óra után nem sokkal köszönt el, hisz nem sokkal később menniük kellett dolgozni, de mielőtt kiléptek volna az ajtón, Mac utánuk szólt.

- Szilveszterkor is dolgoztok?

- Szerinted? – kérdezett vissza némi cinizmussal Sam.

- És előtte vagy utána?

- Utána is. Hisz a kollégáknak idő kell, míg kipihenik a bulit. De előtte nem. Legalábbis egyelőre úgy néz ki.

- Akkor egy elő szilveszteri buli nálam?

- Csak vacsorát ne főzz, MacLeod – néztem rá. – Nem bírok úgy enni, hogy az a ladik himbálózik alattam.

- Ne kényeskedj, Adam, máskor is ettél már nálam – villant rám a szeme, mire elnevettem magam. – Szóval?

- Rendben, ott leszünk – egyezett bele a két fiú nevetve, majd elköszöntek. Joe, aki kikísérte őket, néhány perccel később tért vissza hozzánk.

- Rendes két kölyök – telepedett le mellém.

- Megszólalt a rangidős – néztünk össze Mackel, mire Joe megforgatta a szemét.

- Cikizzetek csak.

- Eszünkben sem volt cikizni – karoltam át a vállát. – De akkor is te vagy a legfiatalabb közöttünk – mondtam, és adtam neki egy puszit, mire egészen elpirult.

- Úgy tűnik, hogy jobb lesz, ha én is lelépek – emelte a szemét a plafonra Mac. – Mielőtt még zavarok.

- Órák óta zavarsz, MacLeod – sandítottam rá. – Eddig nem tűnt fel?

- Most hogy így mondod… nem – vigyorgott. – Na, további jó turbékolást – állt fel a fotelból, és kifele indult.

- Kikísérlek – tápászkodott fel Joe is, pedig nem szívesen engedtem el.

- Ne felejtsd el Amandát! – kiabáltam MacLeod után.

- Neked is boldog karácsonyt, Methos! – sandított vissza még az ajtóból, és minden benne volt a pillantásában. Ugyanazt kívánja nekem, mint amit én neki.

- Kösz – kuncogtam még egy sort, majd hátradőltem a kanapén, és vártam, hogy Joe visszaérjen.

- Na ugye, hogy kibírtad – csüccsent vissza mellém két perccel később.

- Egészen kellemes délután volt – hagytam rá.

- Kérdezhetek valamit? – fordult felém.

- Persze.

- Nem igazán hat meg a karácsony, igaz?

- A karácsony egy újkeletű ünnep, Joe, ezer ponton beleköthetnék, kezdve attól, hogy nem is karácsonykor született Jézus. De a legnagyobb bajom vele az, amit itt a fiúkkal is boncolgattunk, hogy olyan hangvétele van, mintha elég lenne ebben a néhány napban szeretni a családunkat, a szeretteinket, a barátainkat, és az év többi részében le van fütyülve. Ha én szeretek valakit, akkor azt az év háromszázhatvanöt napján szeretem, és nem kell ahhoz szeretet ünnepe, meg ajándék, meg fenyőfa, hogy kimutassam. Szeressük egymást az év minden napján, ilyenkor meg ünnepeljünk napfordulót, vagy télközepet, vagy akármit…

- Egy picit cinikus vagy… - tűnődött el a szavaimon.

- Nem picit.

- De olyan meghitt lehetne – nézett rám vágyakozva.

- Jaj, te bolond – húztam magamhoz. – Nem érted, miről beszélek… minden este lehet ilyen meghitt. Minden este ugyanígy gyújthatunk egy gyertyát, és leülhetünk, hogy a csendben igazán érezzük, milyen fontos… milyen mély a szerelmünk… az a szeretet, ami köztünk van. Nem kell ehhez egy bizonyos napra várnunk egész évben. Nem azt mondom, hogy nem kell karácsony… azt mondom, hogy minden nap lehetne karácsony. Az érzéseink, vagy a családi összetartozás, vagy bármi… nem attól függ, hányadikát mutat a naptár. Amúgy pedig – nyúltam a zsebembe -, ez a tiéd – adtam a kezébe egy kulcsot.

- Ez mi? – nézett rám.

- Ez egy kulcs, kedvesem… bár elég árulkodó formája van…

- Methos! – szólt rám mosolyogva.

- A könyvesbolt kulcsa. Minden engedélyt elintéztem, akkor nyitsz ki, amikor csak akarsz.

- Ez komoly? – nézett rám, de már felcsillantak a szemei.

- Úgy ismersz, mint aki tréfálkozni szokott? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Távol áll tőled – mosolyodott el. – De… rám bízod?

- Ha szeretnéd.

- Igen – bólintott rá. – Köszönöm, Methos!

- Szívesen.

- De…

- Mi a baj?

- Én nem készültem semmi különösebbel…

- Joe… ez most banálisan fog hangzani, főleg tőlem, aki nem szokott élni ilyen eszközökkel… de nekem te vagy az ajándék… az, hogy te vagy nekem. Nincs szükségem semmi másra. Általában megvan mindenem, amire szükségem van. Nem vagyok túl nagyigényű, ez még a régebbi korokból származik. Annak idején, ha volt egy lovad, egy váltás ruhád, és viszonylag biztos volt, hogy este lesz mit vacsoráznod, már boldog embernek számítottál. A boldogságomhoz általában csak az hiányzik, hogy legyen valaki az életemben, aki szeret, és akit szeretek. És tőled ezt megkapom.

- Ez jól hangzik, csak… én is szeretnék adni neked valamit! – húzta el a száját.

- Hm… azt hiszem, elég élénk a képzelőerőd ahhoz, hogy gyorsan kitalálj valamit.

- Nem ilyenre gondoltam – csóválta meg a fejét mosolyogva. – Valami maradandóra… vagy nem is tudom, mi a jó szó.

Meggondolatlanul majdnem kimondtam, hogy semmi sem maradandó, de szerencsére az utolsó pillanatban visszanyeltem, így nem rontottam el a kedvét, legalább karácsonyeste.

- Én viszont határozottan valami ilyesmire gondolok, már reggel óta. Ha nincs ez az ebéd… nem úsztad volna meg délelőtt – néztem rá pimaszul.

- Nem is akarom megúszni – nevette el magát. – Kellőképpen felhúztad az agyam a délelőtti türelmetlenségeddel.

- Csak kívánlak – húztam magamhoz egy csókra, és ezúttal végre ő sem tiltakozott.

Egy perccel később azonban Joe belemosolygott a csókunkba.

- Mi az? – húzódtam el tőle néhány centire.

- Csak az jutott eszembe, hogy milyen szankciót szabtál, mikor le akartál lépni.

Egy pillanatra én is elmosolyodtam, ahogy felidéztem azt az estét, mikor itt akartam hagyni Joe-t, hogy legyen lehetősége normális életet élni.

- Azt mondtam, hogy ha három hónap múlva is csak szenvedsz miattam, akkor lelépek.

- Hát, ehhez képest ez életem legszebb karácsonya – cirógatta meg az arcom.

- Ennek igazán örülök. Nagyon régóta szerettem volna egy ilyen szép karácsonyt szerezni neked. És hát… én sem panaszkodok. Tudod, milyen önző dög vagyok… és végre megkaptam, amit akarok.

- Akkor nem bántad meg?

- Mit is?

- Hogy engem választottál, hogy itt maradtál, hogy ideköltöztél, mit tudom én – suttogta egy halvány mosollyal.

- Hát lássuk csak… ami az elsőt illeti… mint már mondtam, már régóta téged akartalak… Az, hogy itt maradtam… úgy tűnik, most már nem szenvedsz miattam, úgyhogy örülök, hogy hagytam magam rábeszélni, és maradtam. Ami pedig az összeköltözésünket illeti… így legalább bármikor elcsábíthatlak – vigyorogtam rá – amikor csak kedvem támad…

- Mint most? – siklott végig a keze a mellkasomon.

- Igen, mint most – bólintottam rá. – Szóval… Boldog Karácsonyt, Kedvesem – súgtam a fülébe, és ahogy éreztem, hogy beleborzong a forró leheletembe, újra rátaláltam az ajkára, és azzal az elhatározással, hogy feltesszük a koronát élete legszebb karácsonyára, szenvedélyesen megcsókoltam, majd ahogy mindkettőnkben fellángolt a szenvedély, magam után húztam a hálószobába.