21. fejezet: Stratégia és kis lények
– Ez mit jelent? – suttogta Ron, és vetett egy pillantást az ajtóra, mintha azon keresztül láthatná Samet és a problémáját.
– Az, hogy a húgom kinyírja az állatait – mondtam mogorván. – Az állatai pedig hagyják. Mint egy kibaszott energiavámpír vagy mi… – Dühösen beleboxoltam a szekrénybe, de csak azt értem el, hogy megfájdultak az ujjaim. Legszívesebben felsikoltottam volna.
– Nyugodj le, Ria! – szólt rám Hermione.
– Nyugodjak le? – förmedtem rá. – Nyugodjak le?! Hogy a picsába, Mione? Felfogtad, mit jelent ez?! A húgom haldoklik! Amint képtelen felvenni a szükséges energiát, halott lesz! Vagy megbénul, vagy leáll, vagy a franc tudja, mi…
Hermione szeme meg se rebbent a kirohanásomat hallva.
– Igen, nyugodj le, hacsak nem akarod közölni velük a helyzetet, amint kilépünk innen.
Hermione mindig is nagyon gyakorlatias volt, de nekem most csak megfájdult tőle a fejem.
– Egyelőre nem történt semmi gond. Lehet, hogy nem is olyan vészes, csupán most, hogy észrevettétek, túlreagálod a dolgot – folytatta. Már replikáztam volna azonnal, de a szúrós tekintete belém fojtotta a szót. – Évekig nem történt semmi gond, márpedig ez valószínűleg nem most kezdődött.
Kénytelen voltam elismerni, hogy igaza van, de attól még nem dühített kevésbé a dolog.
Az ajtó felé indultam.
– Most meg hova mész? – kérdezte Mione.
– Valami fájdalomcsillapítóért – morogtam, és bevágtam magam mögött az ajtót, teljes erőmből.
Az „energiavámpír" cucc talán túlzás, de akkor se tudtam kiverni a fejemből. A még jobban fájó fejemből.
De azért igyekeztem.
December elején történtek a támadások. Egyszerre, ugyanabban az időben a világ minden táján. Sydney, Peking, Kairo, Párizs, Berlin, New York, Los Angeles, London… mindenhol felfénylett a Sötét Jegy.
Egyértelmű hadüzenet volt a világ számára, a világ pedig ahelyett, hogy visszavágott volna, pánikba esett.
Azt pletykálták, Londonban, és pár nagyobb brit városban kijárási tilalmat rendeltek el, amíg stabilizálódik a helyzet. Az erdélyi vámpírklánok mozgolódtak és nyugat felé indultak, az északi vérfarkastörzsek szintén.
Itt, Amerikában… az emberek elkezdtek beszélni.
Mármint úgy komolyabban. Az előző háború nem terjedt idáig, de úgy tűnt, ezúttal más lesz a helyzet, és Voldemort több fronton kíván támadást indítani, ahelyett, hogy csak és kizárólag Nagy-Britanniára korlátozná megalomániáját.
Hogy a varázslóvilág ennyire ostoba és korlátolt volt valójában, eddig még fel sem tűnt. Minden téren azok voltak.
A pénteki összefoglaló óránkon is erről volt szó, amikor Mr. Alvar bejött hozzánk, és elkezdett a háborúról kérdezgetni. Ezeken az órákon mindig valami ilyesmi ment, hétfőn és pénteken is. Beszélgettünk, vagy épp házit csináltunk, elfoglaltuk magunkat valamivel, és csak ritkán figyeltünk a tanárra.
Ezúttal más volt. Beszélt arról, mennyiben érinti ez Amerikát, hogy nem kell aggódni túlságosan, és hogy ez nem annak a kezdete, hogy a varázsvilág lebukik a muglik előtt… mi?!
– A lényeg, hogy ez olyan, mint… szeptember 11. – mondta Mr. Alvar. Rajtam kívül mindenki értette, miről van szó, sőt, lassan nekem is kezdett derengeni, amikor Hermione beszélt valami régi mugli… izé, robbantásról? Ő mindig is jobban értesült volt ilyen téren. – Terrorcselekmény. A kormány fokozza a biztonsági intézkedéseket, és figyelni fog arra, hogy ne következzen be többet ilyesmi ebben az országban. Valamint felajánlotta a segítségét Nagy-Britanniának a probléma leküzdéséhez.
Voldemortot pusztán problémaként jellemezni nem fedte le ugyan a valóságot, de inkább nem szóltam. Ők nem találkoztak vele, nem kínozta meg őket, szóval az égvilágon semmit sem tudnak arról, mi is folyik itt valójában.
– Természetesen nem kell aggódni a muglik miatt. Minden országban eltusolták a cselekményt…
– Miért aggódna bárki is miattuk? – kérdeztem Mayától és Sethtől később. Szerencsére hajlandóak voltak öt percet egymás közelében tölteni egy üres teremben, miközben mi, külföldiek vallattuk őket.
– Igen, erre én is kíváncsi lennék – szállt be Hermione.
Maya és Seth most először tűntek döbbentnek.
– Úgy értitek… várj, ti tényleg nem tudjátok? – kérdezte az előbbi. – Nos… elég fura lesz így elmagyarázni… A lényeg, hogy ugyebár van az a rendelet, hogy kiskorúak nem használhatnak a negyedeken kívül mágiát, és aki lebukik egy mugli előtt, az börtönbe kerül… Vagy javítóba.
– Nincs figyelmeztetés? – érdeklődött Harry, a Tapasztalt.
– Milyen figyelmeztetés? – Maya őszintén döbbentnek tűnt. – Nem, nincs. A többség fél a mugliktól…
Azt hiszem, Ron hamarabb kezdett el nevetni, de én is csak a másodperc töredékével maradtam el mögötte.
Félnek? Ez most komoly? Írország azon távoli szegletében, ahol én éltem, olyan semleges és békés volt a viszony, hogy az már-már mesébe illő volt – elvégre a mi falunkat hívták Boszorkányfalunak, és senki sem csapott abból hűhót, amikor valami kihágás történt, Angliában meg úgy utálták a muglikat, mint a sz… szóval mindegy, érthető, nem? Mármint a tisztavérű famíliákról beszélek.
De… félnek?!
Amerikai barátaink mogorván szemléltek minket.
– Ez nem vicces – közölte Maya. – Nagyon is komoly a mugli technológia. És belegondoltatok már, mi történne, ha a varázsvilág lelepleződne?
– Mármint a káoszon és anarchián kívül? – tippelt Harry.
– Basszus, tech-no-ló-gi-a! – tagolta a lány. – Mit gondoltok, hogy reagálnának arra, ha megtudnák, több ezer ember van a világon, akik erősebbek náluk, és akik mind saját, potenciálisan halálos fegyverrel járkálnak már tizenegy éves koruktól?
– Ez akkor is nevetséges – jelentette ki Hermione. – Az én szüleim muglik. Vannak mugli barátaim.
– És ők tudják, hogy mi vagy?
Hermione zavartan elpirult. – Csak egy – ismerte be.
Harry és Ron összenéztek, és én tudtam, szívesen megismerkednének azzal a titokzatos mugli baráttal.
Ami azt illeti, én is. Mindig szívesen társalogtam olyanokkal, akik a kívülálló szemével láthatták a dolgokat.
Maya és Seth valószínűleg egyre se számított, mert ezt is döbbenten fogadta.
– Elmondtad neki, és…
– Életben vagyok – kulcsolta össze a karját a mellkasa előtt Mione. Sütött belőle az „okostojás vagyok, és büszke rá" meg az „én megmondtam" keveréke.
– Ami azt illeti, nálunk a faluban az összes mugli tudta… – tettem hozzá én is. – Elég nehéz eltitkolni, ha véletlenül becsapódsz a seprűvel az általános iskolába. Vagy odahoppanálsz. Vagy lilára varázsolod a hegyoldalt.
– Amneziátorok? – érdeklődött Seth lazán.
– Nem jöttek. Évtizedekkel ezelőtt feladhatták a dolgot. Szóval mit is tehetnének velünk a muglik?
– Ez attól függ, épp melyik pártnál állsz. A fanatikusabbak szerint tömegmészárlás és koncentrációs táborokba hurcolás. Kínzás és kísérletezés. Elvégre ha nekünk van mágiánk, az valahogy odakerült, és a muglik irigyek, tehát el akarják majd lopni tőlünk. És addig nem maradnak nyugton, amíg nem találnak rá módot.
– Ez hülyeség – mondta ki Ron, amit mindannyian gondoltunk.
– Az, de a kevésbé mániákusok már jobban érvelnek. Megkülönböztetésre, zsarolásra és kihasználásra mindenképp számítani kell. Elvégre ha megtudnák, hogy a szomszédjuk varázsló vagy boszorkány, miért ne igyekeznének kihasználni ezt a tényt? – kérdezte Seth.
– Akkor ez magával vonná a mugli világból történő kiszorulást. Ismét. Nálunk elég sokan dolgoznak abban a szférában.
– Szóval akárhogy nézzük, jó nem sülhet ki belőle. Ha meg szembekerülnek egy mugli lőfegyverrel, a legtöbben csak egy sima Protegót tudnak, az meg nem állítja meg a fizikai támadást. Elég egyetlen nyilvánosságra kerülő ügy, máris egymásnak esnek majd a felek.
Ez tényleg…
Reálisabb értelmezése egy problémának – fogalmazott roppant választékosan Maggie. Aztán nem bírta tovább, felkuncogott. – Bocs, nekem ez nem megy…
Mi? A komoly gondolkodás?
De Maggie ettől csak még hangosabban vihogott.
– Ez még mindig túlzásnak tűnik – húzta a száját Hermione. – Emberek vagyunk, képesnek kell lennünk arra, hogy békés úton rendezzük a helyzetet.
– Voldemorttal a hátunk mögött lehet, ez reménytelen – motyogta Ron. Talán már észre sem vette, hogy kimondta a Rettegett Nevet, amit múlt évben még szájára se vett vagy mi… Ebből is látszik, hogy mi itt mindannyian fejlődésre képes személyek vagyunk. Je!
Meglepően ésszerű gondolat volt, valószínűleg Hermione hatása. Ha egy Sötét Varázsló fenyeget mindenkit, az emberek értelemszerűen a győztes oldalra állnak.
Ha Voldemortnak elég impozáns a fellépése, akkor mellé. És azért attól függetlenül, hogy minden ezer emberre jut egy varázsló vagy boszorkány, ez egyáltalán nem sok. Nagyjából hétmillió mágiahasználót jelent. Ennek a nagy része Európában, Amerika keleti partján és Kínában él. Három gócpont. Kínában mégis csak egy támadás történt.
És ez azt jelenti, hogy Voldemortnak rengeteg embere van, ha képes volt minden stabil hatalmi bázis nélkül (legalábbis látszólag) kivitelezni ennyi támadást, ilyen sok helyen.
Voldemort veszélyesebb lett. És bedurvult.
Én meg ott voltam a közepében a dolgoknak.
Még mindig.
Érdekes módon nem volt több támadás. Harry „felhívta" Siriust, de a pasi csak annyit tudott mondani, hogy ez valószínűleg csak figyelmeztetés volt. Előjel. A minisztériumban jelenleg Malfoy mellett áll a hangulat, sokan támogatják őt. Ha a januári választásokon ő nyer, akkor Voldemort immár nyugodtan tombolhat Angliában, minden kelléke meglesz hozzá, más országokban is pusztíthat, mert mindig lesz hova visszamenekülnie.
Nem mintha bárki el tudta volna képzelni, hogy a Sötét Nagyúr menekülne, de mindegy. Max stratégiai visszavonulást hajt végre.
Ez a kihagyás nem az volt. Ezt vihari előtti csendnek nevezték.
Az volt a baj, hogy ebből már nem maradhattam ki, így szerettem volna a tavalyi passzivitásommal ellentétben felkészülten fogadni a dolgokat. Nem lesz mindig kéznél egy pajzs vérfarkasok ellen, meg egy szerencsésen időzítő auror-osztag.
Mi marad? Magamnak kell megoldanom a dolgokat.
Mr. R fejlesztette ki a technikát, hogy így nevezzem az egész harcstílust. A gyorsaságon múlt az egész, és a mozgékonyságon.
Tehát közelharc, na. Persze, széles hatókörű, távolsági varázslatokat ismertem, mint a Bombarda vagy a Reducto, de ezek egyben elég halálosak is voltak, az erősségüktől függően, persze. Elterelésnek tökéletes. Aztán az ellenfél közelébe „férkőzni" (rohanni), és a képébe nyomott pálca már biztos célzás. Ha egy kicsivel arrébb is rántom valamiért, akkor is eltalálja. Csak mindig mozgásban kellett maradnom, és meg kellett tanulnom, hogyan térjek ki az átkok elől. Nem ránthattam fel mindig egy pajzsot… Nem volt rá idő. Az egésznek szinte rajtaütésszerűnek kellett lennie.
Baromi nehéz volt. Az állóképességem nagyjából két percnyi küzdelemre volt elég, a kitérések nem mindig sikerültek, a relfexeim meg kábé annyira voltak jók, mint bármelyik másik átlagos embernek. Jedi-trükköket meg nem ismertem. Pedig onnan jött az ötlet egy része. Ők se távolsági fegyverrel szedték le az ellenséget, hanem karddal. Ez azért mond valamit a hatékonyságról, nem igaz?
De mindegy, nekem pálcám volt, és azzal is nehezen boldogultam. Mr. R-t leszedni meg lehetetlen volt, hiába került néha már pár centi közelségbe. Valahogy mindig kicsúszott az ujjaim közül. Bocs, az átkaim közül.
Aztán Harryt is beszerveztem, hogy segítsen, Mayát és Ront is, a végén pedig együtt gyakoroltam.
Nem ment jobban, de ha még nem említettem volna, imádom túlterhelni magam.
Kint villámlott, az eget sötét viharfelhők borították. Az első szinten lévő bájitallaborunkban csak a fáklyák adtak fényt – elektromosság ide vagy oda, a hagyományos világítás szükséges volt olyan kényes dolgoknál, mint a szmötyi felélesztése.
Újabb villám hasította ketté az eget, hangos csattanás kíséretében, az egyik fáklya lángját meglebbentette a huzat, az árnyak táncot jártak a falakon. És ekkor az üstben lévő anyagból kinyúlt két kar, megkapaszkodott a peremben, és felhúzta magát…
– ÉLETRE KELT, MUHAHAHA! – kiáltott fel Adam mániákusan vigyorogva.
Lejegyeztem pár adatot a jegyzetfüzetbe, úgymint reakcióidő, állag, meg a többi. Összetákoltuk. Sikerült. Én ugyan megszenvedtem a tudati résszel, Adam testrészei meg hetekig minduntalan szétestek, de most végre elkészültünk. Megcsináltuk.
A kicsi, áttetsző, de azért reményeink szerint strapabíró és szilárd anyagból készült lényecske kikászálódott az üstből, és beült mellé, mint egy kiskutya. Úgy tűnt, leginkább egy majom és egy kutya elegyére hasonlít, bár a formái az anyag egyszínűsége miatt nem voltak kivehetőek. De volt farka, meg minden, és felvakkantva nézett ránk.
– SIKERÜLT! – visítottam fel én is, mert végre eljutottunk addig, hogy a lényecske ki is másszon.
– Klassz volt a hangulatteremtés – bökött az ablakra Adam vigyorogva. – Liam Gordonék pedig el lesznek ragadtatva, hogy elmostad az edzésüket.
– Csak el fogom – kacsintottam rá, majd a színpadiasság kedvéért csettintettem egyet.
Abban a pillanatban elkezdett szakadni az eső.
– Na, most mosom el.
– Zseni vagy – veregetett vállon Adam.
– Te nem kevésbé – vigyorogtam, és újra a lényre néztem.
A lény azonban nem volt ott.
– Ez meg…
Izgatott vakkantás hallatszott az ajtó irányából. Adammel egyszerre kaptuk arra a fejünket.
A kis lény az ajtót kaparta. Ránk nézett, majd vissza arra, aztán fogta magát, szétolvadt és átfolyt az ajtó alatt.
Összenéztünk Adammel.
– A francba – suttogta.
Kint már felsikoltott valaki.
– A rohadt életbe, Ria, azt nem mondtad, hogy kíváncsira csináltad! – csattant fel Adam, ahogy kirontottunk a laborból. Nekem még volt annyi eszem, hogy visszazárjam az ajtót egy adag védőbűbáj kíséretében – elég erős volt a mezőny, és a vetélytársakról simán el tudtam képzelni, hogy bejönnek és vagy ellopják, vagy tönkrevágják a kísérletünk; vagy mindkettő –, aztán már rohantam is Adam után, a diákokat kerülgetve, akik pont ekkor voltak rossz időben rossz helyen.
– Nem tudtam, hogy kíváncsi lesz! – kiabáltam vissza. Messze előttünk felhangzott a vakkantás.
– Akkor a következő prototípusba verj egy kis engedelmességet!
– Én igyekszem, de túl összetett a tudata, hogy minden apróság tökéletes legyen!
– Igyekezz jobban! Nem egy kutyára van szükségünk!
A „kutya" valószínűleg talált valami érdekeset, mert hangos csaholásba kezdett, a kanyaron túl, mire többen is felsikítottak. Ezt nem hiszem el, ennyit a diszkrécióról…
– Invito! – kiabáltam, a lényre koncentrálva. Reméltem, működik így is a varázsige, mivel a lénynek még nem volt neve… De ez persze változni fog.
Pont időben fordultam be a sarkon Adam mögött, hogy lássam, a lényecske három diáklányt pécézett ki magának. Szerencsétlenek a falhoz lapulva igyekeztek beleolvadni a környezetükbe, miközben a bigyó izgatott csaholás kíséretében ugrált körülöttük. Szigorúan múlt időben, mert az Invitóm működött, és ő meg végigszánkázva a csempéken a kezemig repült.
Szorosan megragadtam a nyakánál fogva, és rámorrantam.
– Nyughass!
A lény nyüszítve lehorgasztotta a fejét, és esküszöm, áttetsző ezüstszemeiben mintha még megbánás is villant volna. Vagy csak eljátssza, hogy bája a dolgot a kis alattomos…
Adam már intézkedett is.
– A legjobb lenne, ha elfelejtenétek – fordult a lányokhoz. – Ez igazán semmiség. Csak egy kis komplikáció. Nem kell szólni egy tanárnak se…
– Valóban? – hallatszott a hátunk mögül egy fenyegető hang.
Elsápadtam. – Theron professzor…
A férfi vetett egy pillantást a markomban lógó kis lényre, aztán újra ránk nézett.
– Úgy veszem, ez itt a vizsgára való jelentkezésük egy igen… érdekes anyaga.
A kis lény helyeslően felvakkantott, majd mocorogva próbált kényelmesebben elhelyezkedni a markomban. Inkább nem gondoltam arra, mi lesz, ha eszébe jut, simán kimászhat a markomból ugyanúgy, ahogy az ajtó alatt átslisszolt.
Na, ez a képessége határozottan nem volt betervezve, de legalább hallgatott a szép szóra.
– Nos, uram, tudja… ez az egész… – kezdte habogva Adam, de nyilvánvalóan nem találta a megfelelő szavakat, így átvettem a vezetés.
– Igen, de szegény még kísérleti fázisban van – emeltem fel a lényt.
Theron prof gyanakodva mért végig bennünket, hogy ez most vajon egy vicc, vagy mi komolyan ezzel szórakozunk hónapok óta, de amikor egyikünk se nevette el magát, azt hiszem, kezdte elhinni.
Adam szerencsére szintén összeszedte magát.
– És bár még nem teljes, de igyekszünk, hogy időben kész legyünk vele. Viszlát, professzor! – rángatott el engem a férfi mellett, aki még mindig a szavainkat dolgozta éppen fel.
– Garantált helyünk lesz – suttogta vigyorogva a srác, amint visszaértünk a laborba. – Sikerült ledöbbentenünk. Még ha nem is sikerül tökéletesre alkotunk, ez már éppen elég nagy ugrás a bájitaltudományban – vigyorgott büszkén.
Visszamosolyogtam. És mi ketten csináltuk! Ez fantasztikus! Ezért megérte átgürizni több órát is…
Ha Piton tudná, ő is el lenne ájulva. Nos… legalábbis valami hasonló dolgot biztos csinálna. Mondjuk, ordibálna a veszélyesebb fázisok miatt.
De erre most nem volt időm. Letettem a lényt az asztalra, és ráförmedtem.
– Lányok után rohangálsz? Nem szégyelled magad?
A lény lesunyta a fejét, és nyüszítve igyekezett minél kisebbnek tűnni.
Felsóhajtottam.
– Ideje a teszteknek – jelentette ki Adam, és a lény felé fordult. – Érted, amit mondunk, ugye? – Bólintás, vakkantás, tehát igen. Angol nyelvbűbájt építettem bele, szóval muszáj volt értenie. – Remek. Jól érzed magad? Nem fáj semmid? Mennyi időd van még hátra? Vakkants annyit, ahány órát még érzel… Tudsz alakot is váltani?
És így tovább. A végén, amikor a lényecske teste fakulásnak indult, aztán gőzölögve semmivé foszlott egy vidám csaholás kíséretében.
Szerintem örült, hogy megszabadult tőlünk.
Adam elégedetten dőlt hátra. – Tökéletes. Megvan, mit kell kijavítanunk.
– Aha… – motyogtam. – Ó, a fenébe, ez így nem mehet tovább! – csattantam fel. – Muszáj találnunk neki egy nevet! Lányok után futkos… Alattomos… Sunyi… Ravasz… – soroltam.
Adam kíváncsian pislogott rám, amikor már nem folytattam a sort.
Te is arra gondolsz, amire én? – kérdeztem Maggie-t.
Amennyiben te Rá gondolsz…
Naná! Ki fog akadni.
Minden bizonnyal – vigyorgott mentálisan pálcám szelleme.
– Mit szólsz a Russelhez? – kérdeztem Adamtől.
– Van bármi oka, hogy így akarod elnevezni?
– Aha. Egy ismerősömre emlékeztet.
Nate rögtön rá fog jönni, amint tudomást szerez erről – már ha így lesz, hiszen az se biztos, hogy a bájitalszaklapokon kívül máshol is megjelenik a hír. De Merlinre is, megérdemli.
Még az is lehet, hogy az egóját növeli… De akkor majd elkészítjük neki a russelek első generációjának képviselőkét.
Hagy rohangáljanak együtt a lányok után.