Idegesen álldogáltam a 221B-beli szobámban, és simítgattam magamon púderrózsaszín csipkés Alice+Olive koktélruhámat, amelyet a mai este folyamán fogok viselni. Talán. Már háromszor öltöztem át, mert nem tudtam, melyik ruha felelne meg a legjobban az eseménynek, amelyre nem csak én, de Sherlock is hivatalos. Átpillantottam vállam felett az ágyra kidobált ruhákra, és újra elkezdtem szemezni egy szénfekete darabbal, ami sokkal inkább takarta mellkasomat, mint ez.
- Sherlock! – kiabáltam le, és hangom félénken csengett a lépcsőház némaságában.
- Igen? – kérdezte a férfi, és hallottam, hogy sietve felfut a lépcsőn. – Mi a baj?
- Ez jó lesz? – kérdeztem, és odafordultam hozzá, megmutatva a jelenlegi ruházatomat.
- Pontosan ugyanolyan jó, mint az előző három. – vonta meg vállát, és odasétált ágyamhoz, melyre lefeküdt, összegyűrve ruháimat és feldobva cipőjét a takaróra. – Teljesen mindegy, mi van rajtad, attól még a szüleid ugyanazt az embert fogják látni. Mint ahogy a világ többi része is. A ruhák körüli felhajtás csak a mai materialista társadalom kényszeres lépése arra, hogy még több pénzt költsenek az emberek feleslegesen, hogy aztán feleslegesen megmutassák magukat és ezzel felvágjanak.
- Azonnal le az ágyamról! – parancsoltam rá, és kirángattam alóla a ruhákat, és visszaakasztottam a szekrénybe. – Egyébként meg a társadalom ezen rétegének sajnos a materialista világban való megnyilvánulása okoz örömöt, és segít az előremozdulásban, hogy feljebb jusson a társadalmi piramis csúcsára. Azért ér az otthoni gardróbom annyit, mint egy kisebb villa a Kajmán szigeteken, és azért tudnám az itteni szekrényemből a fél utcát felvásárolni.
- Jó lesz ez a ruha. – mondta végül, és kisétált az ajtón.
- És te ebben jössz? – kérdeztem, miközben végigmértem. Megszokott Spencer Hart öltönye volt rajta, amit karcsúsított szabású zakójával szinte rászabtak, illetve kedvenc padlizsánszínű D&G ingem. Elmosolyodtam a tényen, hogy csak az a ruha, ami rajtam volt abban a pillanatban, többe kerül, mint az összeállítás, ami rajta volt. Szóval materialista a világ. Igen, határozottan.
- Igen, ebben. – vonta meg a vállát, de azért belepillantott a tükörben, hogy megnézze magát.
- Hiú majom vagy, ugye tudod? – nevettem fel ettől a reakciójától, majd odasétáltam hozzá, és megigazítottam gallérját. Annyira intim volt ez a mozdulat, hogy teljesen beleborzongtam.
- Nem tudom, mit vársz el tőlem, nem is érdekel, de amilyen hamar csak tudok, le akarok és le is fogok lépni. Nincs semmi kedvem az egész estémet elpazarolni a Savoy Grillben, hogy pezsgős sörbet felett hallgassam, ahogyan anyád panaszkodik, hogy a pára mennyire begöndöríti a haját a különböző utazások alatt, és hogy mennyire fantasztikusak a kilátások mindenfelé. Már pedig ez várható. – mondta, nekidőlve az ajtófélfának. Én eközben leültem az asztalhoz, és elkezdtem sminkelni.
- Honnan veszed, hogy az anyám haja begöndörödik olyan könnyen? – kérdeztem, rápillantva a tükörből.
- Veled lakom. – mondta egyértelműen. – Ha a teáskanna felé hajolsz, már hajvasalóért vonyítasz.
- Vonyít az édes anyukád! – fogtam meg alapozó-ecsetemet, és hozzávágtam. – Mellesleg én a te helyedben nem mondanék ilyeneket, mert nem én jöttem haza tegnap afro-frizurával az esőből. – visszadobta az ecsetet, ami a jobb lapockámat érte.
- Meddig kell ott lennem? – ült vissza az ágyamra, és kérdőn rám pillantott.
- Tudod, mit? Ne is gyere! – csaptam le kicsit erősebben tusomat az asztalra, mint kellett volna. – Egész nap itt nyavalyogsz, amióta anya csak felhívott reggel, hogy ugye nem felejtettem el a vacsit, és itt elégedetlenkedsz. Szóval fogd be és menj innen! Ülj le a nappaliban, és észre se vedd, hogy lelépek, sőt azt se, hogy nem jövök ma vissza. – hadartam el mérgesen, és összekulcsoltam mellem előtt karjaimat.
- Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, avagy annyira félálomban voltál-e még, de anyád kifejezetten parancsba adta, hogy rángass el. –vonta meg vállát. – Téged fognak szekálni, ha nem megyek el.
- Nem érdekel. Engem mindig szekálnak. Ez se lenne kivétel. – sóhajtottam, és visszatértem a sminkeléshez.
Pár percig néma csendben üldögéltünk még, amíg én befejeztem a sminkelést, majd odasétáltam a szekrényhez, és kivettem egy fekete csipkés clutch-ot a szekrényből. Belesüllyesztettem telefonomat, rúzsomat illetve pár fontot taxira, majd felkaptam könnyű tavaszi kabátomat és már ki is sétáltam a szobából, otthagyva ágyamon Sherlockot. Lassan, de hangosan kopogtam le 12 centis magas sarkúmban a lépcsőn, és vártam, hogy a férfi csatlakozzon hozzám. De nem jött, így csak kisétáltam az utcára, a sötétedő estébe. Még fél óra volt a találkozóig a családdal, így bőven volt időm odaérni. Elhatároztam, hogy sétálok, legalább nem pazarolom a pénzt taxira, plusz kellemesen érintett a meleg délután hűvösödése. Már elértem az utca sarkáig, amikor meglepően sietős lépteket hallottam a hátam mögül.
- Na, mi van, mégis jössz? – pillantottam át vállam felett, és Sherlock sietett felém hatalmas léptekkel.
- Maximum egy órát maradok. Utána magadra leszel utalva, ha nem jössz haza. – mondta, és elsétált tőlem tovább a főút felé.
- Hé miszter, itt én dirigálok! – siettem utána, és belekapaszkodtam jobb karjába.
- Hát persze, Nicole, persze. –csóválta meg fejét, és kezeit zsebredugta.
- Tudod, félek. – böktem ki végül.
- A nagy Nicole Washington fél bármitől is ezen a világon? – kérdezte megfűszerezve jó adagnyi cinizmussal. – És mitől?
- A családomtól. – húztam el számat. – Egyébként meg úgy látom, hogy ma pöcs hangulatodban vagy. – vágtam grimaszt.
- Mert minden vágyam Mayfairben egy túlárazott, félig átsült húst enni, miközben körülöttünk London 50 leggazdagabb embere teszi magát.
- Ahogy látom, Mycroft megkapta a te patriotizmusodat is… - forgattam szememet, és nekidöntöttem fejemet vállának. – Gondolj arra, hogy velem lehetsz.
- Tudod, a Baker Street-en is veled lehetnék. És kiöltöznünk se kellett volna. – megvonta a vállát.
- A családom csak olyan hajthatatlan, mint én, szóval ebből esélyünk se lett volna kimászni. Én kinéztem volna belőlük azt is, hogy küldenek 2-2 titkosszolgálatos embert, hogy rángassanak el minket. – elmosolyodtam.
- Legalább tudom, honnan jön az akaratosságod. – pillantott rám, és halvány mosoly bujkált szája sarkában.
- Úristen, de gonosz vagy! – csaptam rá mellkasára táskámmal. – Különben is, mikor voltam utoljára akaratos?
- Kronológiai vagy ABC-sorrendben szeretnéd, ha elmondanám az elmúlt 24 órában felmerülteket? Mellesleg a legtöbb nő ilyen, ezt statisztikailag is kimutatták, illetve a hormonális zavarok agresszívvá teszik őket. – ecsetelte tovább.
- Mindjárt úgy megzavarlak hormonálisan, ha nem hagyod abba, hogy holnap reggel terhesen kelsz! – böktem meg erősen mutatóujjammal jobb felkarját.
- Látod, már megint kezded! – nevetett fel.
- Egyébként, ha én akaratos vagyok, akkor te nem tudom, mi vagy! – sziszegtem.
- Hm? – pillantott rám szórakozottan.
- Kronológiai vagy ABC-sorrendben soroljam fel az elmúlt 12 órában felmerülteket? – vigyorodtam el.
Sherlock csak mosolyogva megrázta fejét, és arcát a friss szellő felé tartotta, ami körülöttünk táncolt. Gyönyörű volt, ahogyan kisimult arcára a lemenő nap halvány fénye ráborult, és szinte márványsimának mutatta. Haja a szokásosnál még göndörebben állt ide-oda kuszán, és már elkelt volna neki egy hajvágás. Nem tehettem róla, de újra szerelembe estem vele, mint ahogyan mindennap volt egy olyan pillanata, ahol annyira hozzám nőtt, hogy szinte sírni tudtam volna.
Megtorpantam, és ő is megállt, meglepetten rám pillantva. Én csak határozottan odabújtam hozzá, és szorosan megöleltem. Eléggé meglepődött, de ő is viszonozta, noha valamivel gyengédebben. Pár pillanatig csak kapkodnom kellett a levegőt, hogy kibogozzam a csomót a torkomban, és finom citrusos parfümje megtöltötte orromat, és jóleső bizsergetéssel látta el egész testemet. Felpillantottam arcára, és még mindig kérdő tekintettel figyelt.
- Én csak… annyira szeretlek. – mosolyodtam el, és éreztem, hogy a meghatottságtól kicsordul egy forró könnycsepp a szememből, és végigsiklik arcomon.
Nem szólt semmit, csak fejemet nekihúzta mellkasának, és hallottam, hogy szíve ezerrel zakatol. Kezeimet összekulcsoltam dereka mögött, és pár percig csak így álltunk az utca kellős közepén, és hallgattuk, ahogyan az esteledő London sietős forgalma körbevesz minket.
- El fogunk késni. – lépett el végül tőlem, és megtörölte arcomat, amin a könnyek megállíthatatlanul záporoztak. – És szerintem vizsgáltasd meg magad, mert nem normális, hogy elsírod magad az utca kellős közepén.
- Te jó ég, mekkora egy dög vagy! – csóváltam meg fejemet, hatalmas vigyorral arcomon, majd megragadta kezét, és elkezdtünk tovább sétálni.
- De a fejemben attól még ott maradt egy rossz érzés. A rossz érzések legrosszabbika. Ő nem mondta, hogy szeret.
Tíz perccel később már az étterembe sétáltunk be éppen, ahol már szinte az összes asztalnál ültek, és az étert halk zsongás töltötte meg. Megpillantottam egy az étterem hátsó részében lévő asztalnál Steven Tylert, aki éppen lányával vacsorázott elmélyülten, illetve tőlünk jobbra ott ült Steven Spielberg és az egyik nagyon jóképű, új angol filmsztárral, Johnny Brintonnal beszélgetett kellemesen. Ezen kívül a két asztalon kívül még megtalálhatóak voltak az étteremben a kormány magasabb pozícióban lévő szereplői közül emberek, az egyik kereskedelmi bank igazgatója, plusz az egyik kedvenc magazinom főszerkesztője.
Odaléptünk a főpincérhez, aki készségesen elvezetett minket az asztalok között a lefoglalt helyünkre, ahol bátyám és a barátnője már ott üldögéltek.
- Szevasz kölyök! – ugrott fel a helyéről Brian és hatalmas karjai közé paszírozott azonnal egy kedves öleléssel. – Hogy vagy hugi?
- Jelenleg összetörten. – mondtam megrázva magamat. – Egyébként minden rendben van. Megy a suli és a napjaim is. – elmosolyodtam. – Jó látni téged.
- Téged is, töpszli! – veregette meg vállamat bátyám erősen.
- Sherlockot ismered, ugye? – böktem fejemmel párom irányába.
- Hát persze! – fordult oda hozzá. – Mizújs? – nyújtotta ki kezét.
Sherlock csak kezet rázott vele és utána egy szó nélkül lehuppant.
- És ti hogy vagytok? – pillantottam Maddie-re, bátyám barátnőjére, aki eddig csak némán üldögélt a helyén.
- Jól vagyunk, köszi. – mosolygott rám a lány. Seszínű haja és nagy csokoládébarna szemei eléggé furán mutattak enyhén szeplővel pöttyözött arcán, de összességében egy szeretnivaló teremtésnek mutatta. – Sok izgalmas dolog történt manapság. – rámosolygott bátyámra.
- Na mesélj! – huppantam le vele szembe az asztalhoz Sherlock mellé, és vizet töltöttem poharamba. Bátyám is újra elfoglalta helyét.
Udvariasan elcsevegtünk még az elkövetkezendő 20 percben, majd megérkeztek anyukámék is, hatásos belépőt előidézve a fotóshadakkal, akik követték őket, és szinte napvilágot nyújtottak villogó vakuikkal az utcán.
- Anya! Apa! – ugrottam fel boldogan, és odasiettem hozzájuk, a nyakukba borulva. – De jó látni titeket! – lelkendeztem.
Láttam, hogy az étterem kirakatán túl a vakuk folyamatosan villannak irányunkba.
- Örülök, hogy végre időt tudtál ránk szakítani, Nicole. – húzta feszes mosolyra száját anyukám, de hangjában elutasítás és szarkazmus bujkált. A képeken szeretett volna kedvesnek mutatkozni, de egyébként éreztem, hogy nagyon haragszik rám, noha az okát itt még nem tudtam meg.
- Hát, anyám, ti se panaszkodhattok. – ejtettem el csípősen a megjegyzést, de éreztem, hogy rosszul tettem, és arcom azonnal skarlátvörös színt öltött. – Bocsáss meg. – leszegtem tekintetemet a padlóra.
- Mi van veled, kishercegnőm? – ölelt meg apukám kedvesebben, utána pedig megborzolta hajamat.
- Elrángattam Sherlockot, ahogy kértétek. – pillantottam vissza vállam fölött asztalunkhoz. – Nem volt egyszerű.
- De veled mi van? – döntötte oldalra fejét, és meleg mosollyal az arcán vizslatott.
- Jól vagyok. – mosolyodtam el egy bólintás kíséretében.
- Akkor jó. – csapta össze kezeit, majd öles léptekkel elindult az asztalunk irányába, ahol le is huppant arra a helyre, ahol az előbb még én ültem. Kezet rázott Sherlockkal, majd Briannel is, és utána elkezdte nézegetni a borlapot.
Anyukám nyomában én is visszasétáltam, és leültem Sherlock másik oldalára. Idegesen elkezdtem topogni lábammal az asztal alatt, és ez az este folyamán csak még rosszabbá vált, amikor már a kezemet is tördelni kezdtem hozzá.
- Jeanette mondta, hogy a Harper's Bazaar fotózott téged tegnapelőtt Párizsban. – mondta anyukám, miközben belekortyolt rosé borába, levendulaszínű rúzsnyomot hagyva a poharán.
- Igen, nagyon jó volt. – biccentettem, és én is belekortyoltam poharamba, melyben kóla volt. A szüleim társaságában inkább jobban szerettem még gyerekként viselkedni.
- Örülök, hogy végre visszataláltál a médiához. – folytatta.
- Igen, én is örülök neki. Jól esett, hogy kicsit újra ismerős terepen mozogtam. – bólogattam szorgosan. – Alig várom, hogy újra New Yorkban legyek.
- Tudod, apád és én nagyon aggódunk a tanulmányaid miatt. Nem jártál mostanában az egyetemen, ha jól sejtem.
- Nem, nem jártam arrafelé. – ismertem el kelletlenül. – Sok más elfoglaltságom akadt.
- El bírom képzelni, milyen fontosak. – pillantott rám elégedetlenkedve, majd Sherlockra nézett. – Sokfelé elráncigálja?
- Nem jár velem olyan helyen, ahová egyedül se menne el. – válaszolta Sherlock, de nem pillantott fel tányérjáról, amin éppen művészi pontossággal boncolgatott egy csokoládés gnocciba göngyölt szarvasfalatot, amit előételgyanánt rendelt.
- De valljuk be, maga azért eléggé nagy hatással van rá. Kilépett a média vonzáskörzetéből, csakúgy, mint a különböző társadalmieseményeken való részvételből. Nem látja rendszeresen a családját, és még a tanulmányait is elhanyagolja. – ütötte továbbra is a vasat anyukám. Úgy láttam, hamar elkezdtük a vádaskodást és okokozati összefüggések firtatását ma este is. Már alig vártam, hogy valaki sírjon, ami minden családi eseményen legalább egyszer előfordult.
- Mrs. Washington... – csapta le villáját és kését Sherlock a tányérja mellé. – Az önök lánya egy felnőtt nő, akinek saját akarata van. Ha nem akarna jönni, akkor nem jönne. Ha egyetemre akarna járni, akkor bejárna az óráira. Ha részt akarna venni a különböző társadalmi és szociális eseményeken, akkor ott lenne. És ha látni akarná a családját, akkor pedig körbe kéne utaznia a fél világot, hogy egyáltalán megtalálja magukat, mert sose tudja, hol vannak, annyira részletesen tájékoztatják. Mellesleg, maguk se keresik igazán a társaságát.
Néma csend telepedett az asztalra, és láttam, hogy anyukám arcából kiszökik a vér, és felháborodott kifejezés ül ki rá. Én csak elmélyülten tanulmányoztam az előttem fekvő bivalymodzarellás paradicsomos salátát, és megpróbáltam szuggerálni a padlót, hogy nyíljon meg és tűnjek el azonnal Sherlock társaságában, vissza a Baker Streetre. Vagy Sherlock nem is kell: csak én űnjek el azonnal, és legyen vége ennek a kínosnál is kínosabb jelenetegyüttesnek.
- És Brian, veletek mi újság? – kérdezte apukám, próbálva menteni a helyzetet. – Ti trombitáltatok minket össze, de azt nem tudjuk, milyen indokból.
Lesújtóan bátyámra pillantottam, hogy ide rángatott azért, hogy újra a családi piszkálódások kereszttüzébe kerüljek, ráadásul Sherlock se segített ezen túl sokat.
- Ö... igen. – tért magához bátyám az előző dialóg okozta sokkból. – Nagy hírünk van a számotokra. – mosolyodott el.
- Csak nem...? – kérdezte anyukám, akinek már visszatért a szín az arcára.
- Attól tartok, igen. – vigyorgott Brian, és megfogta Maddie kezét, amin most, hogy jobban megnéztem egy hatalmas gyémánt gyűrű csillogott. – Eljegyeztük egymást.
- Gratulálok! – sikkantottam fel, és éreztem, hogy az étteremben körülbelül minden szem rám szegeződik. – És mikor lesz az esküvő?
- Ó, ilyen távlatokba még nem mentünk el... – pirult el teljesen Madison, és szégyenlősen lesütötte a szemét. – Egyelőre az egész még olyan hirtelen történt.
- De hát Madison, jó lenne már tudni egy időpontot, hogy le tudjuk foglalni a Maryleboen katedrálist minél hamarabb. – döntötte oldalra fejét anyukám. – Illetve a meghívók legyártása is elég sok időt vesz igénybe. Utána a kiküldés, a válaszok megérkezése és regisztrálása, a PR megszervezése, a hivatalos jogok eladása a magazinoknak, és így tovább. Jó lenne, ha minél hamarabb lefixálnátok ezeket a dolgokat. – kezdett el anyukám elveszni gondolataiban.
- Mi inkább egy kisebb szertartásra gondoltunk. – motyogta a lány, nagyon halkan. – A tengerparton valahol, ahol csak a közeli család lenne ott.
- És te beleegyeznél ebbe, Brian? – kérdezte felháborodottan anyukánk.
- Anya, nekem annyira mindegy, hogy ezer vagy egy ember látja az egészet. – megfogta Maddie kezét, és szerelemtől túlcsordulva rámosolygott. – Az a lényeg, hogy Mad-del lehetek.
- Te vagy a Washington család ifjabb generációjának a húzóereje, az Európai Unió külgazdasági vezetésének feltörekvő titánja, aki megváltja majd a világ gazdaságát, és az Uniót felfuttatja, és előkelő második helyre viszi a vállán a gazdaságot világviszonylatban. Osztályelső voltál az Oxfordon, a Harvardon, és kitűnő diplomával végeztél. Te vagy az angol intellektus és szorgalom mintapéldánya, és emellé még nagyon jóképű is vagy, az angol férfiakhoz mérve pedig végképp. Egy ilyen agglegény menyegzőjét igen is nagy dobra kell verni! – érvelt anyukám.
- Kezdődik... – súgtam oda halkan Sherlocknak, mire ő csak felvont szemöldökkel felpillantott.
- Micsoda? – kérdezte, és közben végigjáratta szemét az asztaltársaságon.
Anyukám még mindig Briannel vitatkozott az esküvőről, Madison és apa az elmúlt hét teniszeseményeit fejtegették, és eközben mindenki elfogyasztotta az előételét, és a pincérek már sereglettek is körülöttünk, hogy elvigyék a koszos tányérokat és evőeszközöket, és meghozzák a főételeket.
- A miben jobb Brian, mint Nicole epikus próza... – sóhajtottam, és beleejtettem az utolsó paradicsomot is számba.
- A megfigyelésben nincsen párod a családodon belül, csak hogy tudd. És ahogy látom, ízlésben és stílusban is egyedül vagy. – válaszolta párom, és erre akaratlanul is mosolyra húzódott szám. Odaaraszoltam ujjaimmal keze mellé, és összekulcsoltam az övéivel, így üldögéltünk pár percig.
- Ne haragudjon az indiszkrécióm miatt, Sherlock... ugye szólíthatom Sherlocknak? – szólt bele idillünkbe apukám.
Sherlock bólintott.
- De kicsit körbenéztem magával kapcsolatban.
- Ez csak természetes. A lányával elég bizalmas kapcsolatban vagyok, érthető, hogy szeretné tudni, kivel tölti a napjait. – válaszolta párom mindenféle érzelem nélkül. Megértés nélkül is.
- Meglepve láttam, hogy jóbarátom, Mycroft Holmes öccse. – folytatta apukám. – Nem igazán tudtam ezt eddig.
- Tudja, kölcsönösen nem dicsekszünk egymással. – pillantott fel a férfi.
Én éppen kólámból kortyolgattam ennek a megjegyzésnek az idején, így amikor elért tudatomig a mondat jelentése, hatalmas levegő után kaptam, amiét a kóla belefröcskölt légcsövembe. Eszeveszett köhögésbe kezdtem, miközben megpróbáltam megállni, hogy vinnyogva felnevessek Sherlock és Mycroft testvéri viszonyának árnyalt megjelenítése miatt. Sherlock segítőkészen elkezdte hátamat veregetni, és amikor már jobban lettem, csak vörösödve süllyedtem vissza félig átsütött bélszínembe. Sandán oldalra villantottam tekintetemet, és nem tudtam nem észrevenni a huncut féloldalas vigyort Sherlock arcán, amit úgy szerettem, és annyira szexi volt.
- Nagyon impozánsnak találtam az iskolai teljesítményét. – szólt apukám ismét Sherlockhoz. – És igazán tetszetős, hogy milyen sok nyelvet ismer.
- Viszont, ha Nicole ugyanilyen vehemenciával veti bele magát a tanulmányaiba, ahogyan eddig is, ő nem fog tudni eldicsekedni a fantasztikus iskolai teljesítményével. – ejtette el anyukám a megjegyzést. Felpillantott páromra. – Talán ösztökélhetné az felsőoktatásban való aktív részvételre.
Könyökömmel megböktem páromat, és megforgattam szememet.
- Nicole! Viselkedj! – szólt rám anyukám, és ijedten ugrottam egyet.
- Bocsáss meg, anyám. – biccentettem felé, de sértettségem nem tűnt el arcomról. – Tudom, hogy nem feltétlenül vagytok rám büszkék.
- Ne butáskodj, Nicole. – válaszolta apukám, kedves mosollyal az arcán.
Én nem pillantottam fel rájuk, csak éreztem, hogy könnyek gyülekeznek a szememben. Nem akartam előttük sírni, mert tudtam, hogy azt a gyengeség jelének tekintik, és inkább legyek én a szeleburdi, buta, felelőtlen és lusta lányuk, mint a gyenge gyerek, aki elsírja magát egy kis semmiségen.
A továbbiakban kellemes beszélgetés folyt a fejünk fölött, amikor végre kikaptuk a desszereteket is. Már nem kellett sokáig itt ülni és hallgatni, ahogyan Brian dicsekszik a munkahelyén történtekről, illetve hogy milyen cikket olvasott miről, és hogy mennyire felelőtlen politikai döntések tudnak néha születni a különböző országokban, amelyek befolyásolják a munkáját Brüsszelben. Jó, oké, nem tehetett róla, hogy ő ilyen sikeres és izgalmas életet élt, és ilyen fontos pozícióban dolgozott, de néha rájöhetett volna, hogy eléggé fennköltnek és okoskodónak hangzanak a kinyílvánításai. Anya és Maddie eközben beszélgettek az esküvői előkészületekről, noha láttam, hogy utóbbinak semmi kedve sincsen most éppenségen ezeket a témákat kivesézni, én pedig ott ültem, és tekintetemet némán a tányéromra függesztettem, amin egy málnás-karamellás sajttorta volt. Sherlock magának (direkt azért, hogy az orrom alá dörgölhesse, hogy ő megmondta) pezsgős sörbetet rendelt, és elégedetten kanalazta. Majdnem tarkón vágtam, amikor vigyorogva rám pillantott a rendelés után, de ettől függetlenül nekem is hatalmas vigyor rajzolódott ki arcomra.
Miután Sherlock jótékony közreműködésével elfogyott sajttortám, felajánlotta, hogy a sörbetet egyem meg nyugodtan, mert neki nem ízlik. Kicseréltük a tányérjainkat és a kanalam már csak pár centire volt számtól, amikor anyukám élesen megszólalt.
- Biztos, hogy azt is meg akarod enni?
- Miért ne akarnám? – kérdeztem értetlenkedve.
- Mert olyan holdvilág képed van, mint mikor negyedikes korodban kicsit túlsúlyos voltál. – mosolygott rám, és nem érezte, hogy hitetlen arckifejezésbe húzódik arcom. – Nem mellesleg ettől a hajtól is még kerekebbnek tűnik az egész fejed.
- Nem... – suttogtam halkan.
- Eleve se értem, hogyan vágadhattad le a hajadat! Szörnyen nézel ki! Mintha megtéptek volna, kiscsillagom. – ecsetelte továbbra is anya. – Szerintem inkább varrasd be, amíg vissza nem nő. Így olyan jelentéktelen vagy.
- Nem... – mondtam már hangosabban, és erre Sherlock is felkapta már fejét, de anya még mindig nem fogta be.
- Plusz ideje lenne eljárnod kardio-edzésre is, mert eléggé kikerekedtél az elmúlt időszakban. Megadom neked a személyi edzőm számát, aki majd kezelésbe vesz és pillanatok alatt tip-top formában leszel. Ez a ruha is milyen előnytelenül áll neked! Nagyon kikerekedik olyan helyeken, ahol nem kéne neki. – csóválta helytelenítően fejét.
Nem bírtam tovább. Kilöktem a székemet, amely hangosan felborult, és hangja üresen kongott az étteremben, ahol mindenki néma csendbe burkolózott reakciómtól. Láttam, hogy pár asztallal arrébb anyukám egyik ismerőse, Melrose Huntington elkezdett felénk oldalazni egy kicsit székével, hogy minden pletykát minél hamarabb, minél jobban halljon, hogy aztán elsőkézből elregélhesse a háziasszony-klubnak, amelynek alelnöke.
- Ki kell mennem a mosdóba. – hadartam el, majd sarkon fordultam, és az étteremben vacsorázók kísérő tekintete mellett kisétáltam a mellékhelyiségek folyosójára.
- Nicole! Illemhelynek hívják előkelő körökben! – hallottam még anyukám elbizonytalanodott hangját, és éreztem, hogy minden szem még mindig rám tapad, a reakciómra várva.
Elsétáltam a mosdók előtt, és belöktem magam előtt a konyha lengőajtaját. Ez nem az étterem felőli bejárat volt, hanem sokkal inkább a személyzeti bejárat. Végigsétáltam a séfek forgatagán, akik a különböző krómozott tűzhelyek és asztalok előtt álltak és szorgoskodtak, illetve előkészítették tálalásra az ételeket. Végigszlalomoztam még a kis zsúrkocsik között, amikre már ki voltak készítve az ételek és vártak a kiszolgáló pincérekre, majd végül megláttam a beszállítóknak fenntartott hátsóajtót, amit a személyzet arra is használt, hogy itt dohányozzanak, amikor 5 perc szünetük adódott.
Kisétáltam az ajtón, és kijutottam egy hatalmas személyzeti parkolóba, aminek a kerítésénél lombos fák álldogáltak, jótékony sötétséggel bevetve az udvart. Odasétáltam a fém lépcsőhöz, és lesétáltam rajta. Kis köröket kezdtem róni a parkolóban, miközben kitört belőlem a hisztérikus sírás. Nyakláncom medálját birizgáltam, másik kezemmel pedig átfogtam magamat. Végül meg kellett állnom, hogy lehiggadjon gurgulázó zokogásom, és nagy levegőket vettem, hogy kitisztuljon fejem is. Nem voltam már felvértezve erre a lelki terrorra, noha alig egy éve kerültem ki belőle. Letöröltem a könnyeimet és odasétáltam a kerítéshez, ahol hűsítő szellő lengedezett. Kinyomtam arcomat a rácsok között, és a könnyem még mindig ömlött, noha már csak hergeltem magamat.
- Jól vagy? – hallottam meg hátam mögül Sherlock hangját.
- Nem. – vontam meg vállam, de nem fordultam felé.
- Ne hallgass rá! – fogta meg vállamat, és maga felé fordított. Meglátta könnyáztatta arcomat, és láttam rajta, hogy végigfut arcán a sajnálat. Tudtam, hogy nem szeretem, ha sajnálnak, vagy ha bármilyen negatív érzelem merül fel velem kapcsolatban, ezért gyorsan uralkodott arcán, és érzelemmentesre váltott.
- De nem tudok nem rá hallgatni! Egész gyerekkoromban ezt hallgattam! Nem néz semmibe se! Nem szeret! – vetettem magamat mellkasára, és hisztérikusan kitört belőlem újra a zokogás. Arcomat öltönyébe nyomtam, és tudtam, hogy ennek nagyon nem örül, mivel már taknyom-nyálam-könnyem egybefolyt.
- Ha a mi mamánk szereti Mycroftot, akkor téged is szeret a tiéd. – ölelt magához, és hajamat simogatta.
- Hülye! – csaptam rá mellkasára figyelmeztetőleg. – Most itt nem rólatok van szó! – már elmosolyodtam, de könnyeim még mindig potyogtak.
- Ne sírj. – letörölte hüvelykujjával könnyeimet. – Visszamegyünk és bebizonyítjuk, hogy te igenis érsz annyit és még többet, mint a bátyád.
- Csak haza akarok menni... – szipogtam, és letöröltem a maradék könnyeket.
Besétáltunk vissza a konyhán át, majd utána Sherlock megvárta, amíg megigazítottam a sminkemet a mosdóban. Együtt sétáltunk vissza az asztalunkhoz, ahonnan már letakarították a süteményes tányérokat, és anyáék már csak kávékat iszogattak.
- Sajnálom... – kezdte anyukám. Itt egy kis remény csillant fel bennem. – Hogy ilyen mimóza-lelkületed van. – fejezte be.
Én csak elképedve néztem rá, végül elnevettem magam, mert már nem tudtam más reakciót kimutatni. Inkább nevettem, mint sírtam. Nevetve hátat fordítottam nekik és egy szó nélkül kisétáltam, újra kísérő tekintetek mellett. Sherlock csak mellettem sétált, és átkarolva vezetett az asztalok között. Én már nem tudtam a koordinációmat fenntartani, mert tudtam, hogy ha megteszem, akkor az eszemet veszítem el.
Éreztem, hogy táskámban megcsörren telefonom. Kivettem, és rápillantottam a képernyőre. Anyukám száma villogott rajta. Sherlockra pillantottam, ő pedig csak meglepve nézett rám. Végül megálltam, és még a hallba vezető ajtóban voltunk. Visszafordultam, és fülemhez raktam a kütyüt.
- Igen? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Most mi baj van, csillagom? – kérdezte anyukám meglepve.
- Nem akarok veletek étkezni az esküvőig. Utána pedig lehet, hogy soha többé. – válaszoltam semmilyen hangnemben, majd kinyomtam, és a telefont visszacsúsztattam táskámba.
Sherlock eközben begyűjtötte kabátomat, és most várt, hogy rám segítse.
Kisétáltunk az utcára, és elindultunk gyalog a Westminster híd felé. Onnantól elsétáltunk lassan a Piccadillyre, és én ott leültem egy padra. Nem szóltunk egymáshoz egész úton, és amikor leültünk egymás mellé, akkor is csak az utcán közlekedő buszok, autók és emberek által keltett zajok csengtek fülünkben. Fejemet Sherlock vállára döntöttem, és ő bal karjával átölelt. Én is köréfontam karjaimat, és nagyot sóhajtottam.
- Nem tudom, te hogy vagy vele... – kezdett bele.
- Hm? – néztem rá, és láttam, arcán hatalmas vigyor bujkált.
- Nekem még kedvem lenne egy jó csípős gyroshoz. – vonta meg vállát.
- Extra savanyúsággal, egy üveg kólával, utána pedig egy raklapnyi baklavával. – vigyorodtam el én is.
- Tudok itt egy jó gyrosost. – állt fel, és felém nyújtotta kezét.
- Vezess, és én követlek! – fogtam meg kinyújtott végtagját, és felhúzott állásba.
Nem érdekelt, hogy szeretett-e vagy sem, hogy még mindig harcolni akar-e értem vagy sem, hogy van-e értelme most belegabalyodnom még egyszer vagy sem. Jelenleg csak szerettem volna enni egy jó gyrost, amit leöblítek egy kis cukros löttyel, utána pedig megfejelek egy fincsi sütivel.
Besétáltunk a gyrososhoz, és amíg én leültem az egyik sarokba, ő elment rendelni. Kicsit kilógtunk a tömegből, akik itt voltak: a gettóból jött arab nők és gyerekek rongyos, egyszerű ruhákban voltak, a turisták túlöltözve, hatalmas övtáskákkal, hátizsákokkal és túracipőkben, a londoni fiatalok pedig partihoz öltözve, kisminkelve, kicsípve. Mi pedig olyanok voltunk, mintha az operából jöttünk volna, és egy nagyon szívszaggató darabot néztünk volna végig.
- Tessék. – ült le velem szembe Sherlock, és átnyújtott nekem egy duzzadó pitát, amiben mindenféle cucc volt, ami majdnem kibuggyant belőle.
- Köszönöm. – néztem rá komolyan.
- Ez csak egy gyros. – ejtette el a megjegyzést.
- Nem csak a gyrost. Mindent. – rámosolyogtam. – Nélküled még mindig ott ülnék, és tűrném, hogy savazás áldozata legyek. Tényleg köszönöm, hogy kiálltál mellettem, és tartottad bennem a lelket.
- Ugyan már. – legyintett, és beleharapott gyrosába, amiből kifröccsnet a szaft és a savanyúságból is egy jó adagyni kipottyant a tálcára.
- Szeretsz még? – kérdeztem, bár miután kimondtam a kérdést, tudtam, hogy nagy hibát követtem el, és hogy általában csak a buta csitrik kérdeznek ilyeneket.
- Igen. – nézett rám semmilyen arckifejezéssel.
- Nem úgy tűnik. – megvontam vállamat, és én is beleharaptam a tésztába.
Csendben üldögéltünk újra, amíg megettük a gyrosunkat, utána pedig egy szó nélkül távoztunk a bárból. Elindultunk hazafelé, és én eközben nagyon rosszul éreztem magamat, hogy most miért kezdtem el ezt is fejtegetni.
- Figyelj, én nem akartam, hogy ez így jöjjön ki. – fogtam meg Sherlock kezét, és megállítottam.
- Tudom. – halványan rám mosolygott, de szeme még mindig borongós volt.
- Csak most ilyen állapotomban vagyok, hogy tudnom kell, hogy valaki biztosan szeret. – megvontam vállam, és elhúzott szájjal elmosolyodtam.
- Akkor tudd, hogy valaki biztosan szeret. – ölelt magához, és adott egy hosszú puszit homlokomra.
- Téged is. – mosolyogtam fel rá, és amikor lepillantott rám, csak megfogtam fejét, és odahúztam, hogy hosszan megcsókoljam.
- Akkor jöhet a baklava? – kérdezte, miután elváltunk.
- Meg a kóla is. – vigyorogtam rá, és megragadtam kezét, hogy elkezdjem húzni magam után.