Damon hetek óta nem hallott többet Enzo felől. Meglepő is volt, hogy ennyire könnyen feladta Enzo a dolgokat, de Damon biztos volt benne, hogy ebben több volt, mint egy egyszerű kívánság a régi barátság emlékére. Enzo-nak azonban nyoma sem volt egyelőre és Mystic Falls lakói zökkenőmentes életet élteke gyelőre. Elena és Caroline izgatottan készültek a ballagásra, ami kevesebb, mint két nap múlva volt. Az előkészületek zajlottak, mindenki buzgón besegített amibe csak tudott, de Caroline izgatottabb volt a kelleténél. Ruháját már hónapokkal azelőtt megrendelte, mert tudta, hogy Elena utolsó hetekre hagyja az egészet. Amikor megtudta, hogy Elena még az utolsó héten sem rendelkezett ruhával, kézen fogta a lányt és elszállította a legközelebbi nagyvárosba, hogy szétnézhessen és együtt kiválasszák a tökéletes ruhát. Végül már csak az iskolai teendők maradtak hátra és egy nap múlva már mindent letesznek, száz százalékosan magukra koncentrálnak és elvégzik a középiskolát.
-Milyen az utolsó néhány nap? – kérdezte Damon Elenától, ahogy hátradőlt az ágyán. Elena a tükör előtt fésülködött, majd odaült Damon mellé. A vámpír átkarolta a lányt és magához húzta.
-Nem tudom, milyen érzések kavarognak bennem. – mondta bizonytalanul Elena. – Nagyon gyorsan eltelt ez a 4 év.
-Nekem mondod? – nevetett Damon, megpuszilta Elena homlokát.
-Hányszor is végezted el? – kérdezte Elena mosolyogva.
-Nem emlékszem már.
Elena lecsukta a szemeit. Bele gondolt-e már abba, hogy maga mögött hagy egy fejezetet az életéből? Talán soha nem lesz ilyen az élete, talán minden gyökeresen megváltozik. Főiskolára megy, új embereket ismer meg. Damon akkor is mellette fog állni, mint az elmúlt néhány évben? Kíváncsi volt, hogy alakul az élete ezután.
-Mi lesz velünk, ha főiskolára megyek? – szembenézett Damon világos kék szemeivel. A lány szemei félelmet sugároztak.
-Menjek veled? – mosolygott a vámpír szokásos, védjegyéül vált vigyorával.
-Damon, komolyan kérdem! – ütötte meg a vállát játékosan Elena. Bizonytalanul várta a választ a kérdésére.
-Meglátogatlak minden hétvégén. – magyarázta Damon a lánynak. – Nem leszel annyira messze, bármikor hazajöhetsz.
Könnyű volt mondani. Elena nem tudta, mit szeretne. Leginkább arra vágyott, hogy Damon felajánlja, hogy ő is elkezdi a főiskolát, de újra átgondolva a helyzetet, hatalmas butaságnak tartotta. Miért kérje meg ilyesmire ezt a vámpírt, aki az utóbbi években szinte az iskola közelébe sem ment?
-Hiányozni fogsz! – panaszolta Elena. Még itt sem volt a nagy nap, amikor Elena Gilbert kirepül a fészekből, de ő már hónapokra előre tervezett.
A nap azzal telt, hogy Elena és Damon egész délután feküdtek az ágyon is beszélgettek. Egyiköjük sem mozdult, nem tettek semmiféle mozdulatot a másik irányába, csak fogták egymás kezét és beszélgettek. Néha elszundítottak, de gyors ébredés után már újra témánként vették a beszélgetés főbb cikkeit. Elena aggódva gondolt arra, hogy Caroline és Kol hogyan élik majd át a búcsú pillanatait. Bár egy egész nyár volt hátra még, amit együtt tölthettek, mégis Elena már fel akart készülni arra, hogy elveszítheti Damon-t. Hiszen tudniillik, a vámpír nem olyan volt, aki kibírja nélküle sokáig. Attól félt leginkább, hogy Enzo rossz hatással lesz rá újra és akkor talán örökre véget érhet a kapcsolatuk.
Ebbe belegondolva, eszébe jutott, hogy nem beszéltek még a kapcsolatukról. Bár nagyon úgy tűnt, hogy együtt vannak, sokszor kiszámíthatatlan lépések révén Elena elhatározta, hogy megbeszéli ezt a vámpírral, hogy tiszta lappal kezdjenek. Ennek érdekében felült az ágyon, Damon hatalmas meglepődöttségére és úgy döntött, kezébe veszi az irányítást.
-Beszélni szeretnék rólunk és erről az egészről köztünk, Damon.
-Van valami baj? – a vámpír kerek szemekkel bámulta Elena arcát, de a tudatalattija nagyon jól tudta, hogy most jött el az idő, hogy letárgyalják a kettejük között levő kötődést.
-Mi ez az egész köztünk, Damon? – fakadt ki Elena. – Jó, persze, tudom, hogy szeretlek és nagyon remélem, hogy te is így érzel irántam, de jó nekünk az, ha kimondjuk, hogy kapcsolatban vagyunk?
-Hát akkor ne mondjuk ki, nekem teljesen mindegy. – mosolygott Damon. Igazán jól mulatott azon, ahogy Elena megpróbálta a dolgokat elrendezni. Természetesen szerette a lányt, de a lelke mélyén még úgy érezte, hogy szüksége van a szabadságra és nem akar kötelékeket egyelőre az életében. Hogy mondja el ezt Elenának anélkül, hogy megbántsa? Arra volt szüksége, hogy Elenával határok nélkül, szabályokat eltörölve, semmire sem gondolva élje az életét, de mi van, ha Elena azt nem ugyanígy akarja majd?
-Szóval nem szeretnéd, hogy ebből párkapcsolat legyen? – firtatta Elena a kérdést. – Azok után, amiket mondtál néhány hete, nem tudom mit mondjak. Mindketten elvagyunk a másikkal, de úgy érzem, hogy sokszor inkább barátok vagyunk, mintsem egy pár.
-Jó rád barátként is tekinteni, nekem ugyanis nincs túl sok belőle! – a vámpír arcáról lassan letörlődött az előző mosoly.
-Persze. Megértem. – Elena soha nem utasított el egy barátot, de a szíve legmélyén azt szerette volna, ha Damon most arról beszél, hogy mi legyen a kapcsolatukból.
-Figyelj. – fordult oda Damon és megfogta Elena kezét. – Amit akkor mondtam, azt tényleg úgy is értettem. Nem mentem el, pedig úgy éreztem, hogy megfulladok, ha nem utazok el ebből a városból. Itt maradtam, mert fontos vagy nekem. De ne kövessük el ugyanazt a hibát. Maradjunk így egyelőre, anélkül, hogy megszabnánk a határokat.
-Azt mondod, hogy bárki randizhat mással is, de azért mégis a másikat szereti? – Elenát elkapta a hév és hirtelen dühbe gurult. Miről beszél ez a vámpír? Egyszer még feleségül akarta őt venni, most pedig nyitott kapcsolatban élnek?
-Nem ezt mondtam. Csak azt, hogy hagyjuk, hogy ez a „párkapcsolat" dolog magától kialakuljon. – Damon Elena szemeibe nézett. Látta a könnyeket, ahogy fénylenek a lány szemében. Nem akarta megbántani, csak közölni akarta az érzéseit. Azt remélte, hogy megérti Elena. Ha valaki, akkor pont ő az, aki meg kellene értse Damon érzéseit.
-Rendben. – mondta halkan a lány és felállt egyetlen szó nélkül az ágyról. Besietett a fürdőszobába és bezárta az ajtót maga után. Úgy érezte, hogy ennyi harc és küzdelem után a kapcsolata kudarcba fullott. Arra számítana az ember, hogy ennyi gonosz és nehéz akadályt átlépve, megerősödne a kötelék közte és Damon között, de úgy tűnt eddig, hogy tévedett. Hogyan ismerhette ennyire félre magát és a vámpírt? A kapcsolatuk elején pont Elena volt az, aki visszavonult és nem adta be a derekát. Most pedig a lány szinte férjül kérte a férfit és azt vágják a fejéhez, hogy tulajdonképpen ez egy olyan kapcsolat, ami nem kapcsolat, csak egy kötődés. Olyan, mintha egy időtöltés lenne, mert ez tűnik a legérdekfeszítőbbnek.
Letörölte a szemeiről a könnyeket. Biztosan kint ült továbbra is Damon és mindent hallott, a szipogást, a lecsorduló könnyeket is, de most nagyon dühös volt a lány ahhoz, hogy ez érdekelje. Tehetetlen volt. Soha nem volt ilyen módon visszautasítva és nem bírta el a veszteséget. Damon szinte a lába előtt hevert eddig, most pedig annyira elérhetetlennek tűnt, hogy Elenának összeszorult a gyomra is, ha arra gondolt, hogy milyen lenne, ha minden a régi lenne.
Másnap reggel Caroline elkésve rohant be az osztályterembe. Az utolsó nap középiskolás diákként. Gyorsan megkereste Elenát és odaült a lány mögött levő székre. Ahogy körbenézett, rájött, mennyire is hálás azért, hogy a matematika lehetőleg nem lesz részese további életének. Boldogan sóhajtott fel, majd megpiszkálta Elena hátát.
-Mi van veled? Miért búsulsz?
-Rosszul aludtam. – fogta rá Elena az alvásra az összes problémáit, de Caroline nem volt ilyen könnyen átverhető. Szüksége lesz egy nyomósabb okra is emelett. – Sokat gondolkodtam Damon és rólam.
-És mire jutottál?
-Semmire. Ugyanott ragadtam le, ahol eddig tartottam. Egyszerűen nem tudom megfejteni. – Elena felsóhajtott. A tekintetek az ajtó irányába pillantottak, ahol Stefan is besietett. Néhány másodpercnyi bámulás után mindenki visszafordult előző foglalatosságához.
-Sziasztok, csajok! – köszönt Stefan, helyet foglalva az Elena melletti széken. – Mi a baj, Elena? Gyötörtnek látszol!
Caroline nyomós tekintetet vetett Elenára, abban az értelemben, hogy már megint igaza volt. Tudta, hogy ennél sokkal többről van szó, mintsem egy egyszerű éjszakai nyugtalanságról. Elena több volt ennél.
-Srácok, hagyjuk már. Beszéljünk a holnapról. – terelte a szót Elena, ahogy csak tudta.
-Te jó ég, annyira izgulok! – kiáltott fel Caroline. – Elhiszitek, hogy holnap elballagunk?
Mindhárman nevettek egyet. Igazából tényleg hihetetlen volt, hogy épp ők ballagnak el, akiknek szinte mindig volt egy csomó fontosabb dolguk az iskolánál. Bár annyit, amennyit Elena hiányzott, azt senki nem hozta be, de Caroline és Stefan is jócskán kimaradtak hosszabb időkre.
-Mik a terveitek tovább? – kérdezte Stefan a lányokat.
-Remélem, Elena, hogy benne vagy abban, amit megbeszéltünk? Erre vágytunk gyerekkorunk óta! – mosolygott Caroline, de a következő pillanatban belépett az ajtón a tanár és az osztályterem elnémult. Egyetlen hang törte meg a csendet.
-Üdvözlöm önöket az utolsó középiskolás matematika órájukon!
Az utolsó tanítási nap a végzősök számára izgalmasan telt. Lassan minden tanár elbúcsúzott tőlük és megkérte őket, hogy beszéljenek arról, hogy mit várnak a jövőtől. Elena végig hallgatta társai jól elképzelt terveit arról, hogy mit is szeretnének a jövőben csinálni. Olyan hihetetlen volt számára az, hogy már véget is ért a középiskola és hamarosan főiskola vár rá. A kitöltött jelentkezési ívet beadta a charlotte-i Queens főiskola Újságírás és digitális média szakára és reménykedett benne, hogy elég jó lesz ahhoz, hogy felvegyék oda. Caroline ugyanerre a főiskolára készült, de ő a Kommunikáció szakot választotta. Elena elmosolyodott, ahogy belegondolt, milyen tökéletes szak egy olyan lánynak, aki annyit beszél, mint Caroline. Az út Mystic Falls és Charlotte városa között 3 és fél órás volt, de Elena tudta, hogy naponta 7 órát nem utazhat oda-vissza a két város között.
A csengő húzta vissza a fellegekből Elenát és amikor hangos kiáltások hallatszottak, a lány rájött, hogy az utolsó csengőszó volt az. Caroline örvendezve ugrálta körül Elenát, aki visszafogottan sietett ki az osztályteremből, amin káosz uralkodott el. Természetesen mindenki nagyon örült annak, hogy idáig eljutottak és ezt ehhez illő módon próbálták megünnepelni. Elena és Caroline a folyosón sietve Ric-kel futottak össze.
-Minden rendben, csajok? – mosolygott a tanár, de úgy tűnt, hogy már megy is tovább. Elena bólintott, mire Ric hálásan mosolygott és tovább rohant a tanári fele. Az iskola tele volt az ünneplő végzős diákokkal, konfettieső záporozott a nap minden percében, már most! Nehéz volt túljutni a népségen.
A Mystic Falls-i középiskola közel 100 végzős diákja széles mosollyal vágtatott végig a folyosón. Végre eljött az a bizonyos utolsó nap, amire mindannyian nagyon vártak. Bár most mindenki mosolygott egyelőre, a holnapi nap rengeteg könnycseppet ígért, hiszen a búcsú soha nem volt könnyű, főleg nem Elenának. Tudta, hogy Caroline-tól nem kell búcsút vennie, ha felveszik őket a főiskolára, de legjobb barátnőjén kívül még sok embertől nem szeretett volna egyelőre elbúcsúzni.
A fiatalok délutánja forgalmas volt. Caroline átfésülte a ruhájának minden aprócska részét, nehogy baja esett volna, amióta a szekrénybe tette, Elena pedig ellenőrizte, hogy minden megvan és csak az utolsó simítások maradtak-e holnapra. A ruháját Caroline segítségével választotta ki, de most tényleg úgy érezte, hogy gyönyörű és kápráztató darabot szerzett be. Bár a vagyonját is odaadta, most azt szerette volna, hogy minden tökéletes legyen. Mindenki nagyon várta a holnapot.
A Salvatore villa a mai napon is üres volt. Régóta csak Stefan és Damon lakott benne, kivéve a pincében tanyászó Bonnie-t és Katherine-t. Mikael még mindig nem döntött arról, mi legyen velük. Nem tarthatták itt örökre őket, valahova vinniük kellett, mert Damon egyre türelmetlenebb lett miattuk. Az idősebbik Salvatore a villa hatalmas nappalijában ült és szokásához híven egy pohár whiskey volt a kezében. Este volt már és sötétség. Egyedül üldögélt és arra várt, hogy történjen valami. Hihetetlenül unalmas volt az élet így, hogy semmi veszély nem fenyegette már őket. Sokat gondolkodott már azon, hogy Katherine sorsa mi legyen, de akárhányszor arra gondolt, hogy megöli, eszébe jutott az az éjszaka, ami tönkre tette az életét. Éppen ezért nem akart már ezen sem gondolkodni.
Nemsokára Stefan lépett a nappaliba és örömmel látta, hogy bátyja otthon van.
-Felkészültél a nagy napra? – Damon ironikus mosollyal állt fel a kanapéról.
-Körülbelül 50-szer. – Stefan nevetett. Nagyon sokszor elvégezte már a középiskolát, maga sem tudta, hogy miért kezd újra és újra bele. – Már belejöttem a szervezkedésbe.
-Azt gondolom! – mondta Damon.
-Minden készen áll a vendégek fogadására?
-Kérdezd Caroline-t. – mondta Damon és az ebédlő fele intett. Hatalmas asztal állt készen, evőeszközök csillogtak a tökéletesen kisimított fehér terítőn, gyertyák vártak arra, hogy valaki meggyújtsa őket. Orchidea illata szivárgott ki a nappaliba és Stefan megpillantotta a rengeteg fehér virágot a polcokon, asztalokon. Meglepően hivatalos és kellemes hangulatot teremtett a lány, de a vámpír tudta jól, hogy erre számítson Caroline részéről, semmi kevesebbre!
-Úgy látom, minden készen van. – mosolyogva ült le ő is a kanapéra, míg Damon körbejárta a nappalit. – Átmész ma Elenához?
-Nem tudom. – mondta merengve Damon.
-Van valami gond? – Stefan kíváncsian méregette a testvére arcát.
-Nem is tudom,Stefan. – vallotta be Damon. – Beszélgettünk Elenával rólunk, a kapcsolatunkról, de azt mondtam neki, hogy menjünk az árral és legyen aminek lennie kell.
-És ezt így is gondoltad? – kissé meglepődve kérdezett vissza Stefan, majd megpróbált kevésbé lepődöttnek tűnni.
-Szeretem őt, Stefan. – vallotta be őszintén a vámpír. – De úgy érzem, ha kimondjuk, hogy kapcsolatban vagyunk, akkor megint tönkremegy minden, mint legutóbb.
-Neki mi a véleménye erről az egészről?
-Nem örült a dolgoknak. Sírt is, megpróbálta elrejteni, de nagyon jól láttam rajta, hogy mennyire bántja az egész. Mintha saját magát okolná mindenért.
-Talán tényleg saját magát okolja, hiszen nem adtál neki esélyt, hogy másképp lássa a dolgokat. – magyarázta Stefan, Damon pedig kissé felfigyelt Stefan vádaskodó hangnemére. – Amióta megtörténtek a dolgok, csak azt hallja mindenkitől, hogy a saját hibája. Még te is őt vádoltad, még most is őt vádolod, csak nem mered bevallani magadnak.
-ÉN vagyok a vámpír! ÉN veszítettem el azt, amim soha többé nem lehet! – förmedt rá öccsére Damon.
-Damon, ő is elvesztette! Neki is fájt. – most már Stefan is felkelt a kanapéról, hogy szembeszállhasson Damon-nel. – Hallottad Bonnie-t. Lesz még gyereked. Elena túltette magát rajta, megbocsátott azért, mert elhagytad, mert tönkretetted az életét hónapokig, szerintem itt az idő, hogy te is ugyanezt tedd!
-Nem lehet gyerekem! Az megőlné Elenát! Ennyire ostoba vagy, hogy nem tudod összerakni a képet? – Damon annyira ideges volt, hogy szinte megütötte az öccsét. Nem értette, hogyan vádolhatja őt mindenért. Egyértelmű volt, hogy nem érzi át a helyzetet.
-Akkor azt hiszem itt az idő, hogy válassz Elena és a gyerek között!
Ez volt az utolsó szó Stefan-től. A fiatalabbik vámpír felsietett a szobájába és ott hagyta bátyját gondolkodni.
Kol és Caroline úgy döntött, hogy együtt vacsorázik a Mikaelson családdal. Mikael meghívta őket az egyik legdíszesebb vendéglőbe Mystic Falls mellett és pompásan érezték magukat. Caroline boldogabb volt, mint valaha és semmi sem ronthatta el ezt az érzést. Kol annyira boldoggá tette, mint még senki soha. Úgy érezte, hogy megtalálta azt, amire mindig is vágyott. Tökéletes volt az egész élete és attól félt, hogy még a végén egy álom az egész. Ahogy Mikael viselkedett vele, annyira jól esett neki, hogy szinte elsírta magát. Nagyon hiányzott az édesapja ezekben az időkben, ott kellett volna lennie vele a ballagásán.
A vacsora után Kol hazakísérte a barátnőjét.
-Köszönöm a vacsorát, kérlek köszönd meg mégegyszer a nevemben mindenkinek. – mosolygott Caroline. Egyetlen hátramaradt pont volt a képben, ami valószínüleg holnap teljesülni fog, mégpedig az, hogy édesanyja megismerje Mikael-t. Mindannyian a Salvatore villába voltak hivatalosak, Caroline tett azért, hogy mindenki beférjen a hatalmas ebédlőbe, kivétel nélkül.
-Úgy lesz. – Kol megcsókolta a lányt. – Holnap találkozunk az ünnepségen, csak semmi izgulás, ne aggódj, minden tökéletes lesz!
-Remélem. Jó éjszakát! – Caroline elköszönt a vámpírtól és besietett a szobába. Látta, hogy édesanyja dolgozik, készül gondosan a holnapi napra, ami neki is annyira fontos volt, mint a lányának. Aggódott azért, hogy jövőre Caroline elköltözik, de őszintén sok sikert kívánt neki a továbbiakban.
Ahogy átöltözött, megzörrent Caroline telefonja a szekrénykén.
-Szia, Elena. – vette fel vidáman.
-Szia. Hogy vagy? Hogy telt a vacsora? – hallotta Caroline Elena hasonlóan vidám hangját.
-Tökéletes. Mikael annyira kedves volt velem, hogy hihetetlen. Még Klaus is gratulált és mindannyian eljönnek holnap, azt mondták. Kíváncsi vagyok, mit kapok tőlük.
-Örülök, hogy jól ment minden. Izgulsz már a holnapi nap miatt?
-Nagyon. Főleg az ebéd miatt, anya akkor találkozik Mikaelsoné élem minden zökkenőmentesen fog lezajlani, különben frászt kapok! Nem hiányzik valamilyen őrült Bonnie vagy Katherine.
-Ne aggódj, Mikael tesz róla, hogy senki és semmi ne zavarjon meg minket.
-Remélem, hogy Damon is fog viselkedni. Mi van most veletek?
-Nem tudom, Care. – vallotta be Elena és elhalkult a hangja. – Ő azt szeretné, hogy nyitott kapcsolatban legyünk és majd kialakul minden az idő folyamán, de nem vagyok benne biztos, hogy én is ezt szeretném.
-És elmondtad neki, hogy te többet szeretnél?
-Nem, beleegyeztem abba, amit javasolt. Igazából, se nem fogadtam el, de nem is ellenkeztem. – sóhajtott fel a lány. Nem tudta mi a teendő, ezért segítséget kért Caroline-tól.
-Talán hagynod kell neki egy kis időt ahhoz, hogy feldolgozzon mindent és akkor minden elsimul és beszéltek még erről. – tanácsolta a vámpírlány.
-Igazad van, ő is hasonlóan gondolkodik, csak egy kicsit fura ez , eddig bármikor belement volna egy kapcsolatba, csak megkapjon.
-Talán másképp gondolkodik a történtek után, egy gyerek mindenkit megváltoztat.
-Még akkor is ha meg sem született? – kérdezte Elena, majd meghallotta, hogy lent megszólal a csengő. – Caroline, most le kell tennem, később visszahívlak. Szia.
Elena lesietett a nappaliba, hogy megnézze, ki keresi. Este fél 9 volt már, nem gondolta volna, hogy bárki beugrik ilyen későn. Körülnézett, de Alaric sehol sem volt, bizonyára még mindig a városban járkált és intézkedett az iskola ügyeiben. Holnap ugyanis nagy nap volt. Elena, senkit sem találva a nappaliban, az ajtóhoz sietett, amelyik másodszor csenget és kinyitotta.
A látottaktól megrémült, hirtelen felszisszent, majd összevont szemöldökkel nézett rá a vendégre. A vámpír véres kezekkel állt előtte, fogait összeszorítva. Fekete haja borzos volt és fekete nadrágján is vérfoltok mutatkoztak. Elena tudta, hogy nem a saját vére. Fehér ingjének felső két gombja kikapcsolva, vér mocskolta be szinte mindenhol. Szája is véres, mintha beleharapott volna valamibe, vagy inkább valakibe. Elena soha nem látta még így. Leginkább az érintette meg, amit az arcán látott. Szomorúság, de megnyugvás, olyan arca volt, aki megszabadult legnagyobb fájdalmától, de olyan áron, amit nem szívesen fizetett meg. Kék szemei sötéten csillogtak a nappaliban égő lámpa fényében és Elena rémülettel figyelte, ahogy szemrebbenés nélkül az övéit figyelik. A lány beleharapott az ajkába és elengedte az eddig szorosan markolt kilincset. Nagyot nyelt és várt. Várt, hogy történjen valami. A vámpír apróra nyílt ajkai megremegtek, ahogy megpróbált megszólalni. Mielőtt bármit mondott is volna, Elena szemébe megfénylett a vékony könnycsepp, ami lefólyt a vámpír borostás arcán. Tágra nyílt szemekkel nézte az érkezőt, hiszen semmit sem értett. Mi történhetett?
-Megöltem Katherine Pierce-t.
Egy órával azelőtt
Damon dühösen vágta oda a poharat a kandallónak, ami szilánkokra tőrt a kemény téglától és az alkohol hatalmas lángcsóvákat idézett elő a meglévő aprócska tűz mellé. Szörnyű döntés elé tette a sors, amikor a szerelme és a gyereke közül kellett választania. Mit tehetne ilyen helyzetben?
Hogyan választhatná azt, akiről semmit nem tud? Hogyan élne Elena nélkül? Képes lenne nélkülözni őt az életéből, hogy megismerhesse azt aki saját énjéből származik? Teljes mértékkel őrültségnek hangzott, de annyira vágyott arra, hogy megkaphassa, hogy feláldozott volna bárkit érte. Még Elenát is?
-Azt már nem! – kiáltott hangosan és dühöngve indult el a folyosón. Útja a pince fele vezetett, hatalmas szikrák cikáztak a lelkében és nem engedhette, hogy továbbra is Elena legyen az áldozat. Véget kellett ennek vetnie, minél hamarabb, hogy előre lépessen az életben és semmi ne húzza már vissza őt.
Teljes erővel rontotta be a pincében található zárka ajtaját, felrémisztve Bonnie-t, aki megszeppenve állt a vámpírral szembe. Katherine a falnak dőlve nézte az érkezőt.
-Ha a véleményem érdekel, Stefan-nek igaza van! – mondta öntelten, szokásos Katherine Pierce viselkedéssel. Damon semmi egyebet nem várt tőle már. – Egy önző, magadnak való, szívtelen vadállat vagy és mindig az is maradsz.
Damon mindkét kezével odaszorítva a falhoz Katherine-t, hatalmas erővel csapta neki kétszer a lányt. Minden rossz vele kezdődött, nem fog újra megbocsátani neki.
-Én legalább nem álltam az ellenséghez, mint te, gyáva ribanc! – Damon belenyomta az öklét Katherine testébe és megszorította a vámpír szívét.
-És ha megölsz, attól neked jobb lesz? – ugyanolyan öntelt volt a hangja, mint eddig. – A gyerekedet elveszítetted és Elenát is el fogod. Végül egyedül maradsz és ugyanolyan szánalmas életed lesz, mint amikor megismertelek!
Damon dühösen harapott bele Katherine nyakába, felszakította a vámpír húsát, majd minden erejével az ellenkező oldali falnak csapta. Bosszúért jött, de ha megölné most, semmit sem érne el vele.
-Damon, mit művelsz itt? – kérdezte Stefan, belépve a zárkába. Körülnézett, hogy felmérje a terepet. Csak egy megrémült Bonnie-t látott és egy vérenzgő Damon-t. Katherine a földön feküdt, Stefan érkezésére felpattant és a vértől áztatottan nézett szembe Damon-nel.
-Visszafizetem, amit kaptam! – mondta Damon ragadozó mosolyával és tett egy lépést Katherine felé, aki Stefan háta mögé suhant. – Gyáva! Most is az öcsém háta mögé bújsz, te átkozott !
-Stefan, védj meg! – könyörgött Katherine. Belekapaszkodott Stefan ingjébe, aki odébb állva lökött egyet a lányon. Nem akart beleszólni, csak egyetlen kérdéssel fordult oda bátyjához.
-Biztos vagy ebben, Damon?
Damon minden erejét összeszedve rohant neki a lánynak és ugyanúgy belenyomta öklét a vékony testének, mint ezelőtt. Katherine forró vére melegítette a kezét, de utálattal töltötte el a vámpír lelkét, ahogy hozzáért. Ahogy a lány szemébe nézett, ugyanazt látta benne, amit akkor, amikor este Elenát és őt lelökte a lépcsőről. Egyetlen percre hezitált. Nem akart ilyen lenni, nem akart gyilkos lenni újra, hiszen büszkévé akarta tenni a lányt, akit szeretett.
-Nem felelhetek meg neki örökké. – gondolkodott hangosan, majd kitépte a vámpír szívét, aki összerogyva hullott Bonnie mellé.
Damon a földre dobta az élettelen szívet is és Stefan-re nézett. Megértést látott a férfi szemében és Damon meglepetésére, nem látott ítéletet és szégyent. Stefan tudta, hogy ez be fog következni.
A vámpír gondolkodás nélkül rohant fel, majd ki a villából, fogait összeszorítva, véresen és mocskosan. Nem tudta merre megy, csak ment előre, a sötétségbe.
Elena megragadta Damon karát és behúzta a küszöbön álló férfit. Bezárta az ajtót és gondolkodott, hogy mit tegyen. Mit kell tenni, ha a pasid beállít véresen és azt mondja megölt valakit? Nem állhatott tétlenül, tennie kellett valamit.
-Jól van.. – mondta, majd felsóhajtott. – Gyere..
Damon besétált a nappaliba és Elena leültette a kanapéra. Szólt neki, hogy várjon ott, majd a kezébe nyomott egy csésze kávét és felrohant az emeletre. Ric nem volt itthon, de Jeremy-nek muszáj volt itt lennie valahol. Ahogy fent keresgélt, hallotta, hogy újra megszólal a csengő.
-Alaric.. – mondta, szinte felkiáltva, hálásan, hogy végre segítség érkezett. – Segítened kell!
-Mi történt? – kérdezte a férfi, ahogy belépett a nappaliba és meglátta Damon-t a kanapén. – Minden rendben?
-Megöltem Katherine Pierce-t. – úgy tűnt, hogy ez az egyetlen mondat, amit egyelőre ki tud mondani a vámpír.
Alaric kérdően nézett Elenára, mintha megbolondult volna a vámpír. Elena bólintott, hogy ugyanannyiról tud, mint amennyit az imént hallottak, majd ugyanolyan kérdően nézett vissza az érkező férfire.
-Jól vagy, haver? – kérdezte Alaric, de nem mert közelebb lépni a vámpírhoz. Nem tudta, hogy képes-e bántani valaki mást is ilyen állapotban, ezért inkább távol tartotta magát tőle.
-Nem tudom. – mondta Damon, hangja természetesnek hallatszott és nyugodtnak. Alaric pedig ettől félt a legjobban. Túlságosan nyugodt volt ahhoz képest, ami történt. Elvégre Katherine mindig is az élete része volt, legyen az jó vagy rossz rész. Vámpírrá válása óta ismerte őt. – Ha arra vagy kíváncsi, nem, nem fogok senkit megölni most.
Nem igazán nyugodt meg Alaric a válasz után. Átadta a csomagokat Elenának és intett neki, hogy pakolja el őket, végül ő odaült barátja mellé. Szótlanul várakozott, mert nem tudta, mit mondhatna.
-Zuhanyozz egyet, s utána beszélgetünk. – ajánlotta fel Ric. – Addig keresek neked valami ruhát.
Damon némán bólintott, majd megitta az utolsó korty kávét is. Mire Elena visszatért, Damon már Alaric szobájának zuhanyzójában zuhanyozott és Ric lefőzött egy újabb adag kávét.
-Beszéltél vele? Tényleg megőlte Katherine-t?
-Nem tudom, Elena, valószínüleg igen. Nem hinném, hogy idejön és viccel egyet ilyesmivel.
Elena bólintott, de nagyon is Damon-re vallott az, hogy a halállal és öléssel viccelődjön. Végül úgy döntött, hogy magára hagyja a két férfit, hogy Damon nyugodtan megbeszélhesse a dolgokat barátjával, hiszen Elena és Damon között most úgysem álltak túl fényesen a dolgok.
Stefan tárcsázta Elena számát, majd várt, miközben kicsengett.
-Igen, tessék? – válaszolt Elena.
-Szia. Elena, minden rendben?
-Igen, persze. Nálatok?
-Nem tudom. Damon ott van? Beszéltél vele?
-Itt van. Két órája érkezett meg, azt mondta megölte Katherine-t. Most Ric-kel beszélgetnek a szobájában. – mesélte a lány és nagyon kíváncsi volt Stefan válaszára.
-Akkor jó. Már kezdtem aggódni miatta. – sóhajtott fel Stefan, megnyugodva. Miután Damon elment a villából, semmi hír nem érkezett róla.
-Tényleg meghalt Katherine? – kérdezte Elena.
-Igen, Damon megölte.
Néhány másodperc néma csönd következett. Egyiköjük sem tudott mit mondani, hiszen Katherine szinte évezredek óta követte őket és megkeserítette az életüket, annyira hihetetlennek tűnt, hogy örökre kiszállt az életükből.
-Jól vagy? – törte meg végül Stefan a csendet. Valójában fogalma sem volt, hogy mit szóljon a történtekhez.
-Igen. Csak aggódom Damon miatt.
-Valójában én sem tudom, hogy milyen érzések kavaroghatnak benne. Mi is összevesztünk, mielőtt ez történt volna. – Stefan szégyenlősen vallotta be a történteket.
-Mi? Mi történt?
-Mondta, hogy megbeszéltétek a kapcsolatotokat és te nem igazán voltál oda az ötletért. Azt mondtam neki, hogy ideje választania közted és a gyermeke között és most nem igazán érzem jól magam.
-Te jó ég, Stefan. – forgatta Elena a szemeit és örült, hogy Stefan nem láthatja most. – Már megint ez a téma. Annyira elegem van belőle. Ez a gyerek tönkretette az életünket és a kapcsolatunkat.
-Tudom, Elena. Sajnálom amiket mondtam. – kért bocsánatot a vámpír. – Majd Damon-tól is bocsánatot kérek, ha hazajön. Sajnálom, hogy miattam történt ez az egész.
-Stefan, dehogyis miattad. Ő Damon. Megtette volna előbb-utóbb. – mondta Elena. Nagyot sóhajtott. Ez volt az igazság, bármennyire is fájt nekik. Stefan is tudta, Damon is tudta, mindenki tudta.
-Add át neki, hogy nagyon sajnálom. Holnap találkozunk a ceremónián. – mondta Stefan és elköszönt. Elena hátradőlt és a falakat bámulta. Azt hitte tökéletes lesz ez a nap, de valami csak közbejött, valami csak elrontotta ezt az egészet.
Másnap reggel Elena arra ébredt, hogy Ric hangosan kiabál Jeremy után. Jeremy visszakiabált, hogy jön már, majd a lány hangos lépteket hallott. Bizonyára elegáns bőrcipő hangja volt, ahogy a fapadlón hangosan kopogott. Jeremy már készülődött a nagy napra.
-Ó, te jó ég! – felpattant Elena az ágyból. – Damon!
Leszaladt a lépcsőn, ezernyi akadályba ütközve lent. Zakó, nadrág, fehér ing, elegáns nyakkendők, fényes cipők sokasága, Elena nem hitte, hogy Ric és Jeremy ennyi cipő és ruhadarab tulajdonosa lehet. Azt hitte, hogy csak a lányoknak van ennyi ruhájuk.
-Jó reggel, 'Lena. – hallotta Ric hangját valahol a távolban, vagy rengeteg ruha között, Elena nem tudta eldönteni.
-Jó reggelt. Minden rendben? Segítsek? – érdeklődött a lány, de még mindig nem látta a férfit. Végül a fürdőszobában találta meg a szekrénybe mászva, a lakkot kereste, amivel kifényezheti cipőjét.
-Nem kell, menj csak öltözz és készülődj. Én hamarabb be kell menjek az iskolába, azért sietek, de jobb, ha te is nekilátsz. – mondta gyorsan Ric, majd el is tűnt egy másik irányba.
-Hol van Damon? – kérdezte Elena.
-Hazament. Találkoztok az ünnepség után.
-Megbeszéltétek a tegnapiakat?
-Igen, minden rendben van, ne aggódj miatta. – ezzel Ric becsapta a mosdó ajtaját és eltűnt az ajtó mögött.
Elena felsietett a lépcsőn és nekilátott készülődni. Ugyan még nem a csodaszép estélyiét vette magára, de így is nagyon szép lett, elégedetten nézett a tükörbe. Fehér ruhát vett magára, végig csipkéből készült, a derekánál pedig vékony aranyöv, ahogy a nyakánál is, körbedíszítve. Egy kisebb sarkú cipőt vett hozzá, hogy kényelmesen álljon végig az ünnepségen, majd gyönyörűen begöndörítette a haját, hogy a kalapot majd eligazítsa rajta, ha az iskolába ért. A ruháját, amit az ebédre vett előkészítette, bepakolta a ruhatároló tasakba és leakasztotta a vállfát a szekrényről. Elégedetten sóhajtott. Készen volt.
Mire Jeremy-vel elindultak, Ric már régen a suliban van. Amikor megérkeztek, egy utolsó ölelés után elbúcsúztak és Elena elindult a végzős diákokhoz.
-Elena! Végre. Itt a ruhád, készülődj, fél óra és kint leszünk. – mondta a tanárnő, aki a szervezők egyike volt és Elena kezébe nyomott egy adag ruhát.
Eljött a nagy nap – gondolta Elena és körülnézett. Rengeteg diák öltözködött, a végzős gúnyát magukra öltötték és készen álltak kiállni rokonaik, családjaik, barátaik elé, hogy elvégezzék a középiskolát és lediplomázzanak.
-Elena, csodálatosan nézel ki. – mondta Caroline, ahogy megölelte Elenát. Már mindenki készen állt és Caroline is alig várta, hogy kiléphessen és helyet foglaljon királynői helyén. El sem hitték, hogy idáig elértek.
Végül eljött a nagy pillanat. A polgármesterasszony bejelentette, hogy készen állnak az idei végzősök a bevonulásra, aztán hatalmas konfettivel kísérve, széles mosolyokkal és harsány tapssal kísérve, beléptek az utolsó iskolai útjukra a fiatalok.