Semmi. Napok óta semmi. Csak ült a székében az ablak előtt, és bámulta az utcát, ami a nap nagy részében üres volt. Ezt is csak azért tette, mert Alphonse odaültette.

Még kevesebbet mozgott, mint kezdetben. Ahogy pár napja még a saját lábán járkált, csak a hangját nem lehetett hallani, Alphonse már alig bírta talpra könyörögni. Mintha az a test, ami az üres elmével visszamaradt, ugyanúgy távolodott volna a valóság szürkeségéből, mintha egyre messzebb került volna Alphonse-tól.

Enni sem evett. Pedig Al néha erőnek erejével is próbált lenyomni valami élelmiszert a torkán, lehetett az szilárd, vagy folyékony. Nem volt ez így rendben, nagyon nem, és Alphonse nem tehetett mást, csak letelepedett a szék mellé a földre és fogta a kezét. Azt az ép, hús-vér kezét, ami állandóan hideg volt, bár ezt Al csak onnét tudta, hogy tiszta lilává vált. Viszont akármit is tett, hiába takarta be Edet több takaróval, hiába rakott tüzet, soha nem melegedett fel.

A Bölcsek Köve pedig egyre csak dolgozott benne. Mindegy volt, hogy mennyit evett, szabálytalan időközönként kezdett öklendezni, majd Al csak arra ocsúdott fel, hogy aranyszínű folyadék placcsan előttük a padlón vagy folyik végig testvérének állán.

Ilyenkor sírni akart. Legalább talán egy kicsit megkönnyítette volna a dolgot, ha valahogy képes kiadni magából… de nem. Nem volt képes sírni, ahogy sok más dologra sem volt képes. Ha tehette volna, inkább azt kívánja, hogy tűnjön el a Bölcsek Köve az egész világból, akár örökre, csak ő legyen jól.

Kesztyűs kezét ökölbe szorította, míg a másikkal az övét markolta. Haja kócosan hullott az arcába, csak a két aranygömb látszódott alóla ki, amikből a fény teljesen kiveszett. Eltűnődött, hogy talán meg kéne fésülnie. Még mielőtt eldöntötte, hogy feláll és keres egy fésűt, az ajtó kinyílt és egy igen csapzott, ziháló ezredes esett be rajta szó szerint.

- Ezredes! - kiáltott Al.

De Roy nem válaszolt. Négykézlábra ereszkedett, tekintetét a padlón tartotta, mintha futástól merült volna ki, de Al sejtette, hogy nem ilyenről van szó. Rosszat sejtve sietve felállt és becsukta Roy mögött az ajtót. Majd fél térdre ereszkedett és aggódó lélekszemeit Mustangra szegezte.

- Ezredes! Mi a baj?

Lassan felemelte a fejét és ránézett.

- L-Láttam, Alphonse… elvitt Edwardhoz… láttam őt… - nézett rá zihálva és elkerekedett szemekkel.

- Egy szót sem értek! - csóválta a fejét kétségbeesetten Al, ahogy lopva a testvérére pillantott. Elvitte Edwardhoz? Ki? És hogyan? Ed végig itt volt!

- Alphonse, elmondom mi itt a helyzet. - mondta Roy, ahogy belekapaszkodott Al kezébe, aki felhúzta őt a földről és Ed ágyára ültette, mert nem úgy tűnt, mintha képes lett volna megállni a lábán.

- Hallgatom. - mondta Al és aggódva mellé telepedett. Bár páncélja hideg nyugodtságot sejtetett, valójában Al egyáltalán nem volt nyugodt. Hogy is lehetett volna? Egy kisfiú volt, és a bátyja majdnem meghalt korábban, most pedig… talán valami sokkal rosszabb történik vele.

Akkor Roy elmesélt mindent, amit látott, töviről-hegyire, nem igazán gondolva át, hogy ezzel talán megbántja Alt. Mégiscsak az anyjukról és egy boldogabb életről beszélt, amiben mind a hárman boldogan éltek. Amikor az ezredes elhallgatott, Al hosszan ült csendben, a gondolataiba merülve.

- De mégis ki volt végül az a férfi? Egy alkimista, aki képes gondolatokat manipulálni? A gondolatok nem anyagok… nem lehet őket transzmutálni… semmi közük az alkímiához… - motyogta.

Roy csak megrázta a fejét.

- Hasonló egy alkimistához, de… közelebb áll egy olyan lényhez, mint amilyen tőled is elvette a tested.

Alphonse páncélja idegesen zörgött.

- Ezredes… nincsenek emlékeim arról a kapuról, amit bátyó látott… - mondta vékony hangon.

Roy meglepetten pislogott párat. Majd csak vállat vont. Ő sem tudta elképzelni ezt a valakit igazi valójában… ha egyáltalán isten… vajon hogy nézhet ki egy olyan? Fogalma sem volt róla. Ő csak azt a gyűlölt ezüsthajú és égkék szemű férfit látta.

- Semmi baj, Al, nem lényeges… most Edward egészsége jobban számít.

A sors fintora lehetett, hogy Ed ebben a pillanatban kezdett öklendezni. Alphonse felugrott, és előre hajtotta a bátyja fejét, hogy könnyebben fel tudja köhögni az arany folyadékot, ami a szája elé tartott zsebkendőn kötött ki. Roy óvatosan felállt és sötét szemei szomorúan csillantak meg, ahogy látta, milyen állapotban is van az Acél.

- Mit tehetnék, ezredes? Mit tegyünk, ha nem próbálhatjuk meg felébreszteni, mert sokkot kapna? Az a Bölcsek Köve nem maradhat benne, vagy teljesen elemészti…

Roy bólintott és visszaroskadt az ágyra. Ő egyáltalán nem akarta ezt… ő egyáltalán nem akarta hogy bármelyiküknek is baja essen… talán ha azon a napon nem ment volna el Rsemboolba, ha nem ad nekik reményt azon a napon… talán még mindig minden rendben lenne. Edék nem jöttek volna a Központi Városba állami alkimistának, nem kutatták volna tovább a Bölcsek Kövét, csak… csendben éldegéltek volna vidéken, mindenki szeme elől rejtve, magukban emésztve sötét titkukat.

- Mi egyedül még alkímia segítségével is bajosan szednénk ki belőle. - préselte össze az ajkait – Valószínűleg a szívénél van, de ebben nem lehetünk biztosak. Ha pedig felnyitnánk a mellkasát, vissza sem tudnánk zárni rendesen…

- És ha nem is kő formájában van benne? Talán folyadék, ami a vérével kering… - motyogta Alphonse, ahogy aggódva a bátyjára pillantott.

- Pláne. Talán egyedül csak Edward tudná, mit tegyen.

Al bólintott és vörös lélekszemeivel Edward fakó, arany gömbjeibe bámult.

- Ezredes… - szólalt meg halkan, és Roy hallani vélte benne mindazt a csalódottságot, kétségbeesést és aggódást, ami a lelkét mardosta. Mustang ezredes szíve belesajdult.

- Igen? - kérdezett vissza ugyanolyan halkan.

- Szerintem… muszáj megpróbálnunk felébreszteni… tudom milyen erős a bátyám… még ha sokkot is kap a visszaérkezéskor, ki tud lábalni belőle, én tudom… én.. fel akarom kelteni őt…

- Alphonse… - Roy meglepett tekintettel nézett rá – de… ha mégsem úgy történik ahogy hiszed? Edward nagyon rossz állapotban lesz… talán még rosszabban.

Al bólintott és szomorúan nézte a bátyját.

- Én pedig itt leszek, hogy segítsem őt. Mindig itt leszek, akármilyen idióta is, akármilyen rossz is a helyzet…

A hangja elcsuklott, Roy pedig a vállára tette a kezét. Nem akarta azt mondani, hogy „semmi baj".

- Gyere, igyunk meg egy csésze teát. - indítványozta, ahogy felállt és a konyha felé indult. Hallotta maga mögött a páncél csörömpölését, bár tudta, hogy nem a tea miatt jön. Azt úgysem tudná meginni.

- Ezredes…

Roy feltette a vizet forrni, csak ezután nézett az ajtóban álldogáló Alra.

- Nem tudom eléggé megköszönni, hogy segít nekünk…

Az ezredes szomorkásan elmosolyodott és megpaskolta a páncél hideg fémvállát. Majd sötét szemeivel felnézett a páncél sisakjára és őszinte fénnyel csillant meg a szeme.

- Én is mindig itt leszek, Alphonse.