Nem csak Granger
written by FerPotter
translated by Eskies

Összefoglaló: Nathan felébred, és szembenéz a valósággal.

Nimbusznak - aki ezzel a fejezettel rengeteget dolgozott - sok-sok köszönet!

21. Bántások

Nathan kiszáradt szájjal ébredt, ezért kidugta nyelvét, hogy megnedvesítse az ajkait. Mély levegõt vett, de a szemét még nem nyitotta ki. Nyújtózkodott, ásított, és még bódult fejjel is érezte, hogy valami furcsa… Megfordult, újra nyújtózkodni kezdett. Mi volt furcsa? Hát persze. Az ágy puha, és nagy. Milyen jó… - gondolta. Mint a mamié.Mamié? Kinyitotta a szemét, és körülnézett a szobában. Nem a saját ágyában van. De miért nem? Megdörzsölte a szemét, és erõsen gondolkozni kezdett.

Meg is bánta azonnal.

Eszébe jutott minden, ami elõzõ este történt, és most már arra is emlékezett, hogy Piton az apja. Hol vagyok? – ült fel az ágyban ijedten. Nem emlékezett, hogy kijött volna a trófeaterembõl. Körülnézett, és lassan rájött, hol is van. Behunyta a szemét, és visszahanyatlott a puha párnára. Ez csak azt jelentheti, hogy anyja itt van. Ki hívta ide? Nem akarja látni!

Kinyitotta a szemét, bámulta az ágyfüggönyt. El kell innen tûnnie. Felült az ágyon, kereste a ruháit. Meg is látta õket a széken, és odasietett, hogy gyorsan felöltözzön. Felkapkodta a ruháit, s egyszerre csak meghallotta, hogy a háta mögött felpattan az ajtó. A fenébe!

- Nathan! – hallotta anyja hangját. Abbahagyta a gombolkozást, és csak állt, nem fordult Hermione felé.
- Nem akartalak felébreszteni – jött már közelebbrõl anyja hangja. - Annyira kimerültnek látszottál az éjjel. Jobban vagy már? – A gyengéd hang csak fokozta a dühét.
Aztán egy kéz érintette a vállát, de lerázta magáról.
- Jól vagyok – mondta, és újra gombolkozni kezdett.
- Nathan, meg kell beszélnünk, ami tegnap este történt.
- Nem akarok beszélni róla.
- Tudom, sok kérdésed van, és most elõször tudok neked válaszolni.
Ezekre a szavakra Nathan megpördült, és szembe fordult az anyjával. Oda akarta vágni, hogy most már nincs szüksége semmiféle válaszra, de csupán azt mondta:
- Most már tudom, amit tudni akartam. El fogok késni az óráról.
Elment Hermione mellett az ajtóhoz, de az bezáródott az orra elõtt. Megpördült és mérgesen bámult az anyjára.
- Nem kell órára menned – mondta Hermione. – Egész reggel tudunk beszélgetni.
- Ugyan mirõl – köpte Nathan. – Hogy Piton az apám? Nagy dolog!
- Igen, nagy dolog. Tudod, hogy nagy dolog – meredt rá Hermione, de aztán sóhajtott.
- Kérlek, beszélgessünk.
Nathan tartotta még egy kicsit a pillantását, mielõtt azt mondta: - Nincs semmi értelme.
Hermione összehúzta a szemöldökét. – Nem akarod, hogy apád az életünk része legyen? Nem akarod jobban megismerni, több idõt tölteni vele? Most már megteheted mindezt. Ez az értelme a egésznek!
Mennyit álmodott ezekrõl Nathan! Olyan régóta vágyott apára. És most van. Tudja már azt is, hogy kicsoda, és azt is, hogy nem ezt akarta. Nincs szükségem rájuk.
- Már nem akarom. És nincs is már rá szükségem. Egyikõtökre sincs szükségem – mondta.
- Akarod tudni, mennyire aggódott érted tegnap este? – Hermione lassan megindult a fia felé.
– Nagyon aggódott. És én is. Perselus szeret téged, Nathan!
Nathan megrázta a fejét, semmit sem akart elhinni, amit Hermione mondott. Tudod, milyen hazug – emlékeztette magát. Nincs szükséged a hazugságaira.
Összecsikordultak a fogai.
- Nem hiszek neked! – mondta. – Hazugság minden, amit mondasz. Sose akartad, hogy megtudjam, Piton professzor az apám, sosem akartad, hogy szeressem õt.
- Nathan, ez nem igaz. – Hermione közelebb lépett, de Nathan elsiklott a közelébõl.
- Megmondhattad volna. Nem fenyegetett minket, nem volt az Azkabanban, egyáltalán nem veszélyes! Mindig azt mondtad, milyen becsületes és jó. Meg kellett volna mondanod! Tudtad, mennyire akarom tudni! Egy hónapot töltöttem vele, mindenféléket kérdezgettem az apámról, hülyét csináltam magamból! Jól mulattatok? Elmondta, milyen szánalmas voltam mindig, mikor az apámról kérdezgettem? – Már kiabált.
- Nathan… - próbálta félbeszakítani Hermione.
- Biztos jót nevettetek rajtam! Különben megmondtad volna már régen! Vagy mostanában akartad közölni? Azt tervezted, hogy így tudom meg, ahogy megtudtam, és hogy majd még nyomorultabbul érzem magam? Mert éppen úgy érzem magam! Most boldog vagy? – Nathan zihált. Legszívesebben nekirontott volna az anyjának, hogy éreztesse vele az õt kínzó fájdalmat.
Hermione gyorsan odalépett hozzá, nem hagyott esélyt rá, hogy megszökjön. Magához ölelte már-már fullasztóan, és a fájdalom Nathan mellében már elviselhetetlenné fokozódott.
- Nem vagyok boldog… - suttogta az asszony. - Nem vagyok boldog… Nyomorultul érzem magam én is. Soha nem akartam fájdalmat okozni neked. Sajnálom… Annyira sajnálom….

De Nathan nem akarta a szabadkozást hallgatni. Azt akarta, hogy anyja elmenjen végre, és múljon el a fájdalom. Ki akart szabadulni, de az ölelés még szorosabbá vált. Felmordult, és megújult erõvel kezdett küszködni, míg Hermione nem bírta tovább tartani.
Nehezen kapkodta a levegõt, s csak nézte az anyját. Hermionénak elindult a könnye, de Nathan nem sajnálta.
- Ne érj hozzám többé! – mondta. – Soha többet nem akarom a hazugságaidat hallani! Gyûlöllek!
Elõvette a pálcáját, vett néhány mély lélegzetet, és kimondta a varázsigét, ami kinyitotta neki az ajtót. De mielõtt elment, megdermedt anyjához fordult, és hidegen odavetette neki:
- Mostantól Harry bácsinál fogok lakni.
Elfordult, de hallotta, hogy Hermione felzokog. De nem visszakozott. Meg se fordult, hogy egy pillantást vessen anyjára. Most már az is olyan nyomorult mint õ, és ez volt az, amit Nathan látni akart. Csak aztán ment ki a szobából.

ooOooOooOoo

Perselus mindazt az idõt, ami még megmaradt az estébõl ébren töltötte, azon rágódva, ami történt. Egyetlen kijelentéssel visszavonhatatlanná tette, hogy õ Nathan apja, és mostanra már kutyául érezte magát. Káromkodott magában, de már nem visszakozhatott. Mert most már jogai vannak… most, hogy köztudottan is Nathan apja. És tekintet nélkül arra, hogy ez jó vagy helyes-e, a szíve követeli, hogy valóban az legyen.

A helyzet cselekvésre és új elhatározásokra sarkallta, mert tudta, hogy mindaz a sok hiba, amit életében elkövetett, most megbosszulja magát. Ez elõre látható volt már akkor, mikor elõször szembesült azzal, kicsoda is ez a fiú. Míg Nathan szívverését figyelte az ágyban, arra gondolt, mennyi fájdalmat okozott már a fiának, és tudta az csak kóstoló mindabból, ami következik. Az az elszörnyedt pillantás Nathan arcán az irodájában… meg hogy levette a láncot… hogy elrejtõzött a trófeateremben, mindez világosan mutatta, milyen kevéssé valószínû, hogy „minden rendben lesz" ahogy Granger szeretné hinni!

Elhúzta a száját. Az asszony illúziókba ringatja magát, de hát szereti a gyereket. Ha Nathan eddigi viselkedését ennyire megértõen kezelte, bizonyára elég nyomorultul érzi majd magát, ha a gyerek felébred.
Perselus tudta, hogy Nathan rémes viselkedése neki is szól. Mit fog csinálni a fiú? Perselus tudta, kár találgatni, megismerte õt annyira a büntetõmunka alatt. Egyszerûen nem lehet tudni, mit fog csinálni a gyerek. És meggyõzni sem lehet semmirõl.

A legkevésbé valószínûnek azt tartotta, hogy Nathan örömmel veszi a hírt, bár a gondolat, hogy a fia rámosolyog, míg fõzi a bájitalt, pont ott, ahol az a hugrabugos van most… Ezen elmerengett egy kicsit, és látta magát, ahogy elégedetten bólint, és elfogadja a tökéletes fõzetet, csak hogy lássa a mosolyt boldog vigyorrá szélesedni.

- Mr. Carson, tartsa csukva a száját az óra további részében. Öt pont a Hugrabugtól – mondta szenvtelenül a harmadévesnek, aki – úgy tûnt – milliomodszor fordult a padtársához ezen a reggeli dupla bájitalórán.

Az is gyötrõ gondolat volt, hogy a gyerek esetlen elfogadja apjának. Õ nem tudja, hogy kell apának lenni. Mi van, ha a gyerek többet vár, mint amit õ adni tud? Perselus nem tudta elképzelni, hogy ölelgeti és becézi, ahogy Potter. Nem tudta elképzelni, hogy röpül vele, hogy robbantós snapszlit játszik, vagy más efféle ostobaságot. Vajon ezt akarná Nathan? Ezt várná el az apjától? Perselus hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán nem ismeri Nathant, és ez különös módon elszomorította.

Ahelyett azonban, hogy azon rágódott volna, mi mindenbõl maradt ki a fia életében, inkább arra koncentrált, ami valószínûbb reakciónak tûnt a fiútól. Ha a gyerek már felébredt, akkor biztos, hogy kiabált az anyjával, õt okolta mindenért, ami rossz az életében. Látta már Nathant azelõtt így tenni, és nem tudta elmarasztani emiatt. Nathan helyzetében õ rosszabbat is tenne ennél. A szemrehányó kiabálás csupán gyenge fuvallatnak számított viharokkal tarkított életében.

Összeszorított szemmel, hosszasan próbálkozott azzal, hogy kiûzze fejébõl a gondolatokat, és mikor újra felpillantott, csak egy hollóhátas lányt látott, aki nagy odafigyeléssel kevert egy üstöt egy közeli munkapadnál. Az óra nemsokára befejezõdik, õ pedig merenghet azon, merrefelé is fordul az élete ezután. Az biztos, hogy Granger – akár Nathannal, akár nélküle – beszélni akar majd vele.

ooOooOooOoo

Hermione az ablaknál állt, és a havas, fehér reggeli tájat bámulta. A látvány szépsége segített, hogy megnyugodjon Nathan pár órával ezelõtti távozása után. Minden rosszra fordult. Nathan nemcsak sértett és szomorú, hanem dühös is, és a dühe meg az elutasítása ebben a nehéz, zavaros helyzetben szívfacsaró volt. Hogy inkább egyedül van, mint vele….

A gyerek olyasmin megy keresztül, amit nem kellene egyedül végigcsinálnia, de úgy tûnik, anyja jelenléte most a legrosszabb neki. Ez fájt. Tudni, hogy a saját gyereke nem tud ránézni anélkül, hogy ne érezze magát elárultnak, sebezhetõnek, dühösnek… Ez jobban fájt, mint Hermione valaha is el tudta volna képzelni. Amiket mondott….

Jó, hogy Perselus nem volt velük, mikor Nathan felébredt. Mikor olyan szép csendesen telt az éjszaka, s mikor látta Perselust Nathan ágyánál, akkor azt kívánta, bár lenne majd velük, ha felébred a gyerek. De most csak arra tudott gondolni, mennyivel rosszabb lett volna, ha a férfi is ott van. Nem tudta, hogy készítse fel Perselust arra, hogy viseljen el ekkora gyûlöletet valakitõl, akit már megszeretett, mert tudta azt, hogy mennyire törékeny az az érzés, és mennyi fenntartással viseltetik a férfi maga is az érzelmeivel szemben. Perselus nem értette volna….

Ahogy teltek az órák, Hermione egyre borúlátóbb lett. Ez fájdalmas volt ugyan, de már késznek érezte magát a harcra, hogy kijavítson minden hibát, amit már a kezdetektõl elkövetett. Ez az egész az õ hibája, õ az oka, hogy idáig fajult a helyzet. De rendbe hozza! Nem engedheti elszállni a boldogságot most, hogy már minden kártyáját kijátszotta. Nincs több vesztenivalója.

Mély levegõt vett, és kiment szobájából. Szerette volna hinni, hogy tényleg nincs már vesztenivalója, de a szívében a fájdalom éppen abból eredt, hogy talán mindent elveszített. Szerette volna, hogy végre elmúljon ez az érzés. Türelmetlenségében nem tudott tovább várni. Cselekednie kell, és az egyetlen, akire várni hajlandó, az Perselus.

ooOooOooOoo

Harry a jelentést bámulta, amit ki kellett volna töltenie. Hermione elvesztette az eszét, és õt is az õrületbe kergeti. Megdörzsölte a homlokát, próbálta így csillapítani a fejfájását.
- Rossz napod van, fõnök? – kérdezte csipkelõdve Tonks.
S hogy Harry nem válaszolt, csak sóhajtott egyet, a nõ most már komolyan kérdezte: - Jól érzed magad, Harry?
Harry megérezte az õszinte aggodalmat.
- Fáj a fejem – felelte egyszerûen, anélkül, hogy Tonksra nézett volna. A nõ fogott egy széket és, lovagló ülésben rátelepedett Harryvel szemben.
- És tudod, hogy mi okozza? – firtatta.
- Igen – felelt Harry, és végre ránézett. – A férjed.
Tonks megragadta a szék támláját, hátradõlt, de nem vette le a pillantását a fõnökérõl.
- Meg Hermione – tette hozzá Harry.
Tonksnak elkerekedett a szeme, és Harry ráébredt, hogy rosszul fogalmazott. – Nem. Nem. Félreértesz.
Tonks arca felengedett, s most már kíváncsian várta a magyarázatot.
- Tegnap elmentem a Roxfortba. Már karácsony óta ki akartam deríteni valamit. Ki is derítettem, de azóta minden csak zavarosabb.
- Harry, pont annyira fogalmazol világosan, mint Scrimgeour – közölte Tonks.
- Mit tudsz Nathan apjáról? – kérdezte Harry.
Tonks szeme összeszûkült.
- Tudom, hogy Remus tudja… ha arra gondolsz– felelt Harry a ki nem mondott kérdésre.
- Én is tudom, hogy Remus tudja – bólintott Tonks -, de azt mondja, nem árulja el, mert nem az õ titka. Mit derítettél ki?
- Mindent.
Tonks újra közelebb hajolt Harry asztalához, állát a szék támlájára támasztotta. – Szóval megtudtad – mondta cinkosan.
- Igen, bár a férjed figyelmeztetett, hogy ne mondjam el senkinek. Tonks a szemét forgatta, és újra hátradõlt a széken. – Remus mindig olyan komoly. És megtartod, amit kért?
Harry sóhajtott, és hátra szegte a fejét, hogy egy idõ múlva újra elõre döntse.
- Nem tudom. Hermione teljesen megõrült. Nem hiszem el, hogy egy… - Megakadt, és vett egy nagy levegõt. A dühtõl még jobban megfájdult a feje. – Azt hiszem, Remusnak volt igaza.
Behunyta a szemét szorosan, megtámasztotta a homlokát.
- Szóval Piton az – állapította meg Tonks.
Harrynek felpattant a szeme, rábámult a nõre.
- Csak Piton vagy Tudodki képes neked ekkora fejfájást okozni. És legyünk õszinték, Nathan Piton kiköpött mása.
Nem volt értelme tovább tagadni. – Persze, én is gondoltam rá, hogy Piton az apja, de hogy tényleg õ az…
- Nemegyszer gondolkoztam azon, miért csinálta Hermione, hogy a mugli világba költözött, meg minden. Nem volt értelme, tudván, mi mindent tett meg Pitonért, és mindez alátámasztja azt, hogy volt köztük érzelmi kapcsolat…- mérlegelte Tonks a lehetõségeket. – De komolyan Harry. Azért ez még nem a világ vége! – tette hozzá egy kicsivel késõbb, és megveregette Harry karját.
- Tonks, nem érted. Nathan is megtudta. Ott volt, amikor Piton azt ordította, hogy õ az apja. Látnod kellett volna az arcát. A fiút teljesen sokkolta a dolog, és okkal – mutatott rá Harry, világossá téve, mennyire komoly a helyzet. - És Hermione nem hagy fel azzal az õrült ötlettel, hogy közelebb hozza õket egymáshoz. Egyedül hagyta Pitonnal! Teljesen elment az esze.
- És mindezt Nathannak ordította Piton? – Tonks döbbentnek tûnt.
- Nekem ordította, és nem tudjuk, hogy Nathan ott van, de… ott volt… - magyarázta Harry. – Hogy tud Hermione ennyire megbízni benne! Éppen Pitonban!
Tonks vállat vont.
– Ha õ az apja….
A Harry háta mögötti faliórára pillantott, felállt, és a széket visszatette a helyére. – Rohannom kell. Majd legközelebb többet tudunk beszélgetni, Harry.
Kifelé menet utána szólt egy másik aurornak, aki épp elment az ajtó elõtt.
Hát nem látják? – gondolta Harry idegesen. Úgy tûnt, õ az egyetlen, akinek fontos Nathan. Hermione megõrült, Remus nem akar beleszólni, ahogy soha semmibe, és Tonks se törõdik ezzel az egésszel. Nos, õ viszont igen.

ooOooOooOoo

Ahogy Perselus belépett az irodájába, nem csodálkozott, hogy ott találta az asszonyt az ablaknál állva, amint üres tekintettel bámulja a szállingózó hópelyheket. És az sem lepte meg – bár azért némi csalódást érzett – hogy a nõ egyedül volt.
- Perselus – vette észre õt a nõ, aki ijedtnek, ugyanakkor megkönnyebbültnek tûnt. Perselus leült az íróasztalához, és szembe fordult a karosszékkel, amelyet Hermione foglalt el.
- Granger – üdvözölte õ is, mert nem tudta mi mást mondjon.
Csend ereszkedett közéjük, míg Piton figyelte, hogy küszködik az asszony azzal, hogy szavakba foglalja, ami a fejében kavarog.
- Nagyon kiborult – mondta Hermione végül. – Egyáltalán nem tudja, mit kezdjen ezzel az új helyzettel.
Perselus nem válaszolt. Ez várható volt, ahogy már régebben is megmondta, de szeretett volna többet hallani, mielõtt szemrehányást tesz az asszonynak.
Hermione folytatta. – Próbálja tettetni, hogy nem is fontos az egész, és nagyon elutasító volt, mikor próbáltam meggyõzni az ellenkezõjérõl. Azt sem hagyta, hogy bármit elmagyarázzak. – Megkeményedett a pillantása hogy ezt mondta, és lesütötte a szemét, elrejtve minden további érzelmet a férfi elõl.
- És mondta, hogy mennyire gyûlöl? – kérdezte egy idõ után.
Hermione nagyot lélegzett, felvágta az állát, úgy válaszolt. – Igazából nem gyûlöl. Ahogy téged sem.
Szóval akkor azt is mondta, hogy engem is gyûlöl… - vonta le Perselus következtetést.
- No és mennyire nem gyûlöl minket? – vonta fel a szemöldökét.
Hermione sóhajtott. – Arra nincs kifejezés.
- Mondjam meg én? – Perselus megpróbált óvatosan csipkelõdni.
- Te csak ne mondj semmit! – fortyant fel Hermione, és fáradt szeme újra visszakapta a régi fényét. – Ha hallgattál volna rám, ez nem történik meg! Szóval meg se szólalj egyáltalán, Perselus!
Perselus hátradõlt a széken, szemöldöke csodálkozón szaladt fel a homlokára, mint aki nem igazán érti az elõbbi kitörést.
- Ennyire utál minket?
- Azt mondta, ezentúl Harryvel fog lakni. Ennyire utál minket!
Ez már igazán meglepte Perselust, össze is ráncolta a homlokát. – Nem fog Potterrel lakni.
Hermione a szemét forgatta. – Épp azt magyarázom neked, hogy Nathan mennyire szomorú, zavart és visszautasító, és te csak ezt hallod meg az egészbõl? Harry nevét? - Hermione végképp elkeseredett. – Igazán idejétmúlt a sorrend, Perselus!
Piton összehúzta a szemét erre a hangra, de ahelyett hogy a vádaskodásra felelet volna, úgy döntött, inkább felnyitja az asszony szemét.
– Nyilvánvalóan tudod, hogy ez az egész a te hibád, Granger. Te hoztad a gyereket a világra, és te döntöttél úgy, hogy ostoba hazugságok és hamis remények közt neveled fel. Hogy is várhatod, hogy ne gyûlöljön? – És mert Hermione közbe akart vágni, gyorsan folytatta. – Igen, biztosan gyûlöl téged is, meg engem is természetesen, de ez nem újdonság. Térj észhez, asszony! Nem élhetsz tovább a kis mesevilágodban!
Hermione összeszedte minden erejét, hogy elnyomja ajka remegését. Mert amit a férfi mondott, az igaz volt, maga a meztelen igazság.
Kis feszült csend után az asszony meglepõen nyugodt hangon szólalt meg. – Ismered te Nathant, Perselus? – Megállt egy kicsit. – Tudom, hogy nem, és nem örülök ennek, de annak igenis örülök, hogy én viszont nagyon is jól ismerem. Tudom, mekkora szíve van, mennyire érzékeny, és mennyire tud szeretni. – Pillantásának ereje lehetetlenné tette Perselus számára, hogy kételkedjék a szavaiban.
- Most dühös, sebzett, becsapottnak érzi magát. – Hermione hangja elvesztette elõbbi biztos csengését. Felállt, és járkálni kezdett a szobában, aztán mély sóhaj után folytatta. – És össze is van zavarodva, Perselus. Nem hiszem, hogy aki olyan higgadt és megfontolt, mint õ, fel tud készülni egy ilyen helyzetre. – Kitárta a karját, hogy nyomatékosítsa a mondandóját. – Most van igazán szüksége ránk, hogy segítsünk neki rendezni a gondolatait. Nem könnyíti meg a dolgunk, de ha most magára hagyjuk, gyökeret vernek benne a rossz gondolatok, és aztán lehet, hogy tényleg gyûlölni fog bennünket. Nathan túlságosan is magába forduló, Perselus. Ha most nem cselekszünk, elveszítjük. Túlságosan is konok, és ha egyszer valamit a fejébe vesz, nehéz beláttatni vele az ellenkezõjét.

Hermione még mindig fel-alá járkált, de egy pillanatra megállt. Mintha valami az eszébe jutott volna, ami zavarja. Lehunyta a szemét, úgy mondta. – Soha többé nem akarom, hogy azt mondja nekem, hogy gyûlöl! Azt meg különösen nem akarom, hogy így is érezzen. – Pitonra nézett, és hozzátette. – Tudom, hogy szereted õt, Perselus. Te sem akarod majd ezt hallani, hidd el nekem.

Perselus mondhatta volna, hogy megszokta már, hogy gyûlölik az emberek, meg cáfolhatta volna azt is, hogy szeretni Nathant, de nem akarta. Ez furcsa volt, de igazából tényleg szeretni akarta a gyereket, és azt akarta, hogy az emberek, de legfõképpen ez az asszony itt, megtudja, hogy tényleg szereti a fiát. Ezért inkább azt mondta: - Hagyd abba ezt a locsogást, és mondd meg, mi a terved!

Elképesztette az asszony arcán elömlõ mosoly.
- Nem túl bíztató, hogy úgy mosolyogsz, mint egy eszelõs – mondta idegesen, de zavarba ejtõ módon ez csak szélesebbé tette a mosolyt.
Hermione újra leült.
– Együtt kell töltenetek valamennyi idõt, persze tanítási idõn kívül. Fontos, hogy többnek lásson téged, mint a tanárát. – Ujját a szájára szorította, gondolkozott.
Perselus emésztette, amit hallott. Tanítási idõn kívül is együtt lenni Nathannal? Az azt jelenti, hogy… apaként kellene viselkednie. De a tények porrá zúzták az ellenkezését. Hiszen valóban apa!
- Könyvek! – kiáltott fel Granger olyan hirtelen, hogy Piton összerezzent. – Imádja a könyveket, és neked csodálatos gyûjteményed van! – Újra mosolygott.
- Nem tehetem – csúszott ki a férfi száját.
Hermione elkomorodott. – Dehogyisnem – felelte. – Csak azt kell neki mondanod, hogy van egy könyved, amit oda akarsz neki adni, és úgy fog utánad röpülni, mint méhecske a mézre.
- Nem tehetem – ismételte meg Piton. Felállt, elfordult az asszonytól, hogy lerejthesse a gondolatait. A hátában érezte Hermione tekintetét, és a kudarc érzése fojtogatta a torkát. Kudarcot fog vallani a fiúval, egészen biztosan kudarcot vall. A fenébe, hogy Potter miatt leleplezõdött! Minden tökéletes volt addig, míg az a semmirekellõ idióta nem szállt szembe vele! Átkozott Potter!

Nathannak nincs szüksége rá. Addig volt jó, míg nem tudta az igazságot. Perselus visszaidézte magában az éjszakát, és emlékezett, milyen reményvesztett volt a fiú. Mikor az ágyába vitte, arra gondolt, milyen gyönge, védelemre szoruló a fia ott a karjában. Mikor segített õt lefektetni, s egy pillanatra magához ölelte… az a gyöngédség, ahogy Hermione Nathannal bánik… Csak arra tud gondolni, mennyire törékeny az a kisfiú… Az álom öntudatlanságában milyen békés, milyen ártatlan…

És õ bizonyosan lerombolná mindazt a jót, ami a fia életében még maradt. Nem akarja ugyan, de nem tehet róla… nem apa. Lemondóan hunyta le a szemét. Nem akarja elkövetni azt, amit a saját apja tett vele valaha.

Egy kéz érintette a vállát, majdnem összerezzent.
– Jó apa leszel, Perselus. Már most is az vagy – mondta Hermione gyöngéden, de szavai nem estek jól mégsem. Perselus nem tudott hinni neki. – Tudom, te nem így gondolod, de jó szülõnek lenni csak annyit jelent, hogy szeretjük a gyerekünket, és azt akarjuk, hogy neki minden a legjobb legyen. És te már ilyen vagy, Perselus. - A kéz egy kis megnyugtató szorítás után felemelkedett a válláról, az arcához simult, aztán a füle mögé simította a haját. Az érintésre felpattant Perselus szeme. – Meg tudod csinálni, Perselus. Én bízom benned – tette hozzá Hermione, és a hangja, a keze és a szavai most nem maradtak hatás nélkül.

Hermione Granger megint zavarba hozta. Hogy tud ennyire hinni bennem? És furcsa, de azt érezte, valamiképpen neki is bíznia kell magában. Képes rá? Perselus feléje fordult, és látta, hogy Hermione csak nézi õt, nyílt tekintettel. Ki ez az asszony? Csak bámult rá, nem volt képes semmi másra.

Hermione mosolygott. – Gyere, találjuk ki, mivel tudod még Nathant magadhoz csalogatni – mondta, és karjánál fogva húzni kezdte Pitont az íróasztal felé. – Imádja a bájitalokat, de ez nem megoldás, mert a közös óráitokon is ezzel foglalkoztok….

Perselus hagyta magát az íróasztalhoz vezetni, és figyelte a nõt, elbûvölte a bizalma, és hogy mennyire bátor. Az a gondolat, hogy griffendélesek mind meggondolatlanul és vakmerõen hülyék, talán mégsem egészen helytálló. Granger még mindig élénken magyarázott, mintha élete problémái mind épp most oldódnának meg, méghozzá a lehetõ legjobb módon, mintha nem az volna az igazság, hogy a dolgok csak még rosszabbá váltak.
- … de nem vagyok biztos benne. Biztos szívesen beszélgetne a…
- Megpróbálom – szakította félbe Piton a szóáradatot, és ezen maga is meglepõdött.Mi az ördögöt csinálok? Elment az eszem?
Hermione csak bámult rá kutatva, s fürkészõ pillantása kényelmetlenül érintette Perselust. Végül az asszony bólint. – Csak erre van szükség.
Perselus lefelé nézett az asztalra, és azt kívánta, legyen vége ennek, érjen már véget ez a beszélgetés. A fenébe! Megígérte. Nem léphet már vissza.
- Bármennyire is nem akarom, sajnos vissza kell mennem Londonba – mondta Hermione, mintha csak megérezte volna a férfi elõbbi, csend utáni vágyát. – Majd kereslek, hogy elmondhasd, mi újság – tette hozzá.
Hermione felállt, hogy távozzon, és Piton is felemelkedett a székrõl. Csendben mentek a bejáratig, s Hermione várta, hogy Piton kiengedje az ajtón. Mikor elment mellette, újra feléje fordította az arcát, s a szemében újra megcsillant az a zavarbaejtõ fény. – Köszönöm, Perselus! – Kis félmosoly játszott a szája szélén, mikor kifordult a folyosóra, és elindult a bejárati csarnok felé.

Perselus hosszan követte a tekintetével, míg el nem vesztette szem elõl. Túl késõn vette észre, hogy nincs egyedül. Rámeredt a mardekárosra, aki furcsálkodva nézett rá. – Elvesztett valamit, Miss Yaxley? – A lány válaszul megrázta a fejét, és gyorsan elment. Perselus bevágta az ajtót.

ooOooOooOoo

- Nathan!- kiáltott fel Andy, mikor meglátta barátját a hálóteremben álldogálni.
- Szia Andy – köszönt Nathan, de korántsem annyira lelkesen.
- Mi történt veled? Harry Potter egész múlt éjjel keresett, és aztán nem is jöttél aludni. Lupin professzor mondta aztán, hogy felmentést kaptál a reggeli órákról, de azt nem mondta, hogy miért. Bajban vagy?
- Nem. – Nathan el is feledkezett a barátairól. Nem mondhatja el nekik, hogy most már tudja, ki az apja. Nem mondhatja el nekik, hogy Piton fia. – Én… Gondolj ki valamit!
– A mamámmal voltam – nyögte ki végül.
Andy csak nézett rá, várt még valami magyarázatot. Nathan már épp nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de akkor berobbant Kevin. – Nathan! Merre voltál?
- Azt mondja, a mamájával volt – válaszolt neki Andy.
- A mamáddal? És azért kajtatott Harry Potter egész éjjel utánad?
- A mamámmal voltam. Öööö… eljött, hogy meglátogasson.. – próbált újra magyarázkodni Nathan.
- Valami baj van? Kérdezte Andy óvatosan.
Nathan arra gondolt, hogy azt mondja nekik, beteg az anyja, de aztán, hogy végiggondolta ezt a hazugságot, meggondolta magát. Különben is a fiúk látták anyját a hét végén. – Nem igazán – felelte. – A mami jól van. Csak… egyszerûen csak látni akart.
- De hiszen minden hét végén láthat, nem igaz? – jegyezte meg Kevin. – Felmentést kapni órákról, csak azért, mert egy szülõ látogatóba jön… - Kevin arckifejezése zavartból elgondolkodóvá vált. – Nem is rossz…
- Tudjátok, milyenek tudnak lenni – vonta meg Nathan a vállát. – Egyébként meg már késõ is lett, és ezért nála töltöttem az éjszakát. És mert úgyis itt volt egész délelõtt, hát elkért Lupin professzortól… - Na nesztek. Egyébként ez igaz is, még ha nem is egészen. Óriási! – gratulált magának.
- Szerencsés fickó! – mondta Andy. – Talán én is meggyõzöm a szüleimet, hogy hétfõ reggel látogassanak meg. Jó kifogás lenne megúszni a bájitaltant…
Már megint Piton. Nathan elkomorodott. – Menjünk le ebédelni! Nem sokat ettem reggelire, éhes vagyok! – mondta, hogy elfeledkezhessen végre a férfirõl, és visszatérhessen végre a normális életéhez.

A fiúk nem ellenkeztek, s míg a nagyterem felé sétáltak, megbeszélték mi mindent mulasztott Nathan a reggeli órákon. Semmi szokatlan nem történt útközben, ahogy Nathan sejtette is.Persze, hogy semmi sem változott az iskola életében!– gondolta, és mérges volt magára. Miért is kellene bárminek megváltoznia amiatt, hogy Piton professzor az apja? De azért nem nézett senkire sem, fejét leszegve vágott át az elõcsarnokon, és csak lépegetõ lábait figyelte.

De mikor azt látta, hogy Andy lába már befelé indul a nagyterembe, csak akkor jutott eszébe, hogy Piton professzor akár ott is lehet. Megtorpant. Elmentek mellette a többiek, s csak mikor meggyõzte magát, hogy nem viselkedhet úgy, mint egy gyáva kisbaba, csak akkor nézett fel. Tekintete az igazgatónõ bal oldalán álló székre esett – megkönnyebbülésére egy üres székre. A többi professzor épp akkor csatlakozott az igazgatóhoz a tanári asztalnál, és Nathan észrevette, hogy Lupin kutatva néz rá. Ettõl megint nyugtalan lett.

- Nem azt mondtad, hogy éhes vagy? – kiáltott Kevin, és Nathan akkor végre odament az asztalhoz, és leült melléjük. Kevin csak nézett rá, ahogy Andy is. De aztán a szokásos csevegés annyira elszórakoztatta õket, hogy megfeledkeztek Nathan furcsa viselkedésérõl.
Nathan evett egy kicsit. Még mindig magán érezte Lupin pillantását. Mit akar? Biztos a mami mondta neki, hogy tartsa rajtam a szemét – gondolta, és újra indulatba jött. Egy falatot sem evett a desszertbõl. A többiek befejezték az evést, és készen álltak, hogy a délutáni órákra menjenek, amikor Andy – aki Nathannal szemben ült – egyszerre csak megszólalt.
- Jó napot, Lupin professzor.
- Jó napot Andrew, hölgyeim, uraim… – jött a válasz Nathan mögül. – Hogy vannak?
Számos válasz jött a kérdésre, de Nathan egy szót sem szólt.
- És mi van veled, Nathan? – kérdezte Lupin. – Nem szereted az almáspitét?
- Nem nagyon, uram. Nincs benne csoki.
- Nekem mindig van csokim az irodámban, ha szeretnél – felelt Lupin, és komoly pillantása mutatta, hogy komolyan gondolja, amit mond.
Nathan méltányolta Lupin felajánlását, de tudta, a tanár anyja kérése szerint cselekszik. Azért meg kellett köszönnie.
– Köszönöm uram.
Lupin komolyan bólintott, és kiment a nagyterem fõbejáratán. Nathan az érintetlen pitére nézett. Szeretett volna bízni Lupin professzorban, de… Nincs senki, akiben megbízhatna.
- Nekem úgy rémlik, régebben ettél pitét – szólt meg Kevin. - Nem a pite a baj, igaz?
- Egyszerûen csak nem akarom megenni azt a hülye pitét! Nem lehet egyszer egy pitementes napom? – köpte Nathan, és újra csak elöntötte a szülei iránti düh, de csak Kevin volt ott, akin kitölthette a mérgét.
- Jól van, jól van…- visszakozott Kevin. – Hát akkor ne egyél pitét…
Nathan megfogta a villát, és belevágta a süteménybe. A fiúk összerezzentek, de Nathan nem törõdött vele. Szüksége volt arra, hogy egy kis idõre egyedül maradjon.
Miután elhagyta a nagyteremet, Josephine Andyhez fordult és megkérdezte. – Mi baja van?
- Nem tudom, Jose. – Egyfolytában ilyen, mióta visszajött a mamájától.
- Talán utána kellene mennünk… - javasolta a kislány.
- Sok szerencsét! – vetette oda Kevin.
Jose szemrehányóan nézett Kevinre. – Történt valami, ami miatt itt volt Harry Potter az este? – kérdezte. – Õ Nathan keresztapja, igaz?
- Talán történt – felelte Kevin szemöldökráncolva. – Valami baj van, az biztos, de nem beszél róla.
- Gondolod, van valami köze ennek Malfoyhoz? Harry Potter beszélt róla, mikor itt volt tegnap, emlékszel? – erõsködött Andy.
- Lehet, hogy igazad van. De akkor is, miért nem mondja el? – vitatkozott Kevin.
Andy vállat vont. Jose csak állt ott csendben egy ideig, de aztán visszafordult a többi lány felé. Kevin gondolkozott még egy kicsit, de aztán felrázta magát a tûnõdésbõl, és a legutóbbi kviddics eredményekrõl kezdett beszélni.
Nathan a könyvtárba ment. Csend volt a teremben, csak néhány tanuló volt ott, a legtöbbjük hollóhátas. Egy távoli asztalt választott egy sötét sarokban, leült, és a kezére hajtotta a fejét. Hogy fajulhatott ez idáig? – szidta magát. Hogy élhet újra normális életet, ha nem tudja belõle kizárni a szüleit? Pedig Piton professzor még ott sem volt! Dühében ököllel vágott az asztallapra, s ezzel néhány kíváncsi tekintetet vonzott magára. Elõször rondán nézett rájuk, aztán sóhajtott. A fenébe!

Az egész nehezebb volt ugyan, mint várta, de még az is lehet, hogy sikerül. Nincs szüksége rájuk, és nagyon is jól tudja élni az életét nélkülük. Csak erõsen kell próbálkoznia! Hiszen lesz egy egész délutánja, hogy csak magában, vagy a barátaival, az osztálytársaival legyen, és kirekessze a szüleit a gondolataiból. Felállt, és elszántan masírozott ki a könyvtárból, készen arra, hogy akár egy trollal vagy bármely más szörnyeteggel is elbánjon.
A délutáni órák eseménytelenül teltek. De újra szembetalálta magát a problémával mikor megérkezett a nagyterembe a vacsorához. Mert ott volt… Az apja. Nathan nem bírt bemenni. Nem látta, de tudta, hogy Piton professzor õt bámulja. Muszáj elmennie innen!

- Ööö… valamit az osztályban felejtettem. Aztán a könyvtárban leszek… majd késõbb beszélünk… – hadarta a barátainak, és elvágva minden kérdezõsködés útját, elviharzott arrafelé, amerrõl jött.
Pár lépcsõforduló után lihegve megállt. - Mi a baj velem? – morogta. És mintha csak büntette volna saját magát, aznap már nem is ment vissza (enni) a nagyterembe.
Másnap új elhatározással ébredt. Reggelizni fog a Nagyteremben, bárki is van ott! Rosszul aludt, éhes is, és nem fogják elrontani a napját bámészkodó denevérek!
Semmiféle denevért sem talált a nagyteremben. Ennek örült.Óriási! Még jobb! A reggeli közepén tartott, mikor a hórihorgas denevér mégiscsak megérkezett az egyik oldalajtón. Egymásra pillantottak, mikor Piton a széke felé menet megtorpant egy pillanatra. Nathan nehezen nyelte le a töklevet. A dolog csak pár másodpercig tartott, Nathannak mégis óráknak tûnt. Nyomást érzett a mellében. Felállt. Piton nem vette le róla a tekintetét. A nyomás fokozódott, és Nathannak ki kellett mennie a nagyterembõl, hogy levegõt tudjon venni.

Perselus nézte, ahogy Nathan elmenekül, végül sóhajtva leült a székére. A gyerek egyfolytában elrohan elõle, s éppoly kiszámíthatatlanul viselkedik, ahogy Perselus elõre megjósolta. Ki gondolná egy griffendélesrõl, tanári pályafutása alatt az egyetlenrõl, aki nem félt tõle, hogy láttára kirohan a nagyterembõl? Gyáva lenne? Az õ fia? Persze tudta, hogy Nathan nem gyáva, csak….

Tépelõdésébõl a bagolyposta zökkentette ki. Pontosabban az a levél, amit egy bagoly egyenesen a rántottájára dobott. Perselus szája idegesen megrándult, mikor meglátta, ki küldte a levelet.

Kedves Perselus! Hogy mennek a dolgok a Roxfortban? Remélem, tudtál már beszélni Nathannal, és hogy már sokkal jobban érzi magát. Kérlek, írd meg, mi újság!
Hermione Granger

Ugyan hogy beszéljek vele, ha állandóan elrohan elõlem? És az asszony már ma délután itt lesz a Roxfortban, felmérheti a helyzetet maga! Gondolkodás nélkül összegyûrte a levelet. Tudta, hogy nagy hiba volt belemennie abba az õrült tervbe! De az az igazság, hogy Perselus tényleg akart beszélni Nathannal, csak éppen nem tudta, hogy hogyan.

Elhessegette a baglyot, pedig az nyilvánvalóan arra a válaszra várt, amit õ nem akart megírni. Lepillantott a tányérjára, ahol az étel már szanaszét kenõdött. Morogva hagyta el a nagytermet, a reggeli óráira indult. Leglább letudja õket délelõtt, délután pedig már nem kell agyalágyultakkal foglalkoznia.

Míg folytak az órák, elhatározta, hogy nem megy le a nagyterembe ebédelni. Bebeszélte magának, hogy ez azért van, mert nem akar senkivel sem találkozni az órái után, de az igazat megvallva tudta, ennek más oka van: nem akarta a jelenlétével zavarni a fiát.

Ezért elhatározta, hogy a labortan tölti a délutánt, magához hívott egy házimanót, szendvicset rendelt és teát. Épp néhány jegyzetét nézte át, mikor egyszerre csak megérkezett Granger.
- Miért nem válaszoltál a levelemre? – kérdezte, mellõzve az udvarias köszönést.
- Miért kellett volna válaszolnom, ha személyesen is megkérdezed?
Hermione mély levegõt vett. – Beszéltél vele?
Ránézett az asszonyra, gondolkozott, hogy mit feleljen, de aztán csak lehajtotta a fejét, tovább jegyzetelt a papírjain, és annyit mondott:
- Nem.
Árnyék borult az asztalára, ahogy Hermione odalépett eléje. Nem akart rá figyelni, de ez lehetetlen volt, mert az asszony rátámaszkodott az asztalra, és lehajolt, hogy az arcuk egyvonalba került.
- Ne várj túl sokáig, Perselus. Õ nem fog hozzád jönni. Mondtam neked, nem fogja megkönnyíteni a dolgunkat. – Halk és szomorú volt a hangja.
Perselus abbahagyta a firkálgatást, és az asszonyra nézett. – Már most is olyasmit teszek, amit nem is akarok. Ne sürgess!
- Én sem akartam, hogy ez legyen. És nem sürgetlek… - Elakadt, mert Perselus összehúzta a szemét. – Jól van, sürgetlek. De tényleg nincs idõnk, Perselus! – Pillantása csak megerõsítette szemrehányó szavait. – Ne nézz így rám! Most te vagy az, aki hibát vétett, hát hozd most ez helyre! Egyáltalán nem számít már többé, hogy te mit akarsz, nem látod? Azt mondtad, az apja vagy, hát legyél is az!
- Nem te fogod megmondani nekem, hogy mi csináljak, és mit ne! – köpte Perselus.
Hermione felegyenesedett.
- Akkor mondd meg te, hogy mit akarsz, vagy mit nem akarsz csinálni, Perselus!
- Nem közeledhetek olyasvalakihez, aki látni se akar, még a te tökéletes terved szerint sem! Nem változhatok meg egyik napról a másikra, csak mert te áltatod magad! Nem hozhatom én helyre a te hibádat!
- És mi az, amit tehetsz, Perselus? – Hermione hangja erõteljes volt, ha nem is hangos.
Csend telepedett közéjük, de az asszony pillantása így is beszélt hozzá, erõsen, keményen az övébe mélyedve. Megátkozhatná, hogy arról koldul. Meg ki is dobhatná a laborból. Vagy megtehetné, hogy soha többé tudomást sem vesz róla. Ez mind hatalmában állna, de mégsem teszi. És nem is kellett, mert az asszony sarkon fordult, és magától elment. Tökéletes!– gondolta gúnyosan.

ooOooOooOoo

Nathan az egész hétvégét a hálóteremben töltötte. Véletlenül sem akart találkozni anyjával se a nagyteremben, se a könyvtárban. És nem akart a klubhelyiségben sem lenni, ha bármelyikük is ott merészelné õt keresni. Igen, bármelyikük, mert Lupin professzor és Piton egyaránt az elkerülendõ emberek listáján szerepelt. Ha õszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy még a barátai is nehezítették ezeket a napokat. Úgy érezte, mindenki õt bámulja, mert rá van írva a homlokára, hogy Piton. Nathan tudta persze, hogy nem, de… Õ látta, valahányszor csak belenézett a tükörbe, vagy az ablaküvegben látta visszatükrözõdni az arcát. Mint most is.

Elfordult az ablaktól, visszament az ágyához. A könyvek jelentették az elfoglaltságot ezen a hétvégén. De most már vége: ebédidõhöz közeledik ez az unalmas vasárnap. Lement persze a nagyterembe enni, de csak akkor lépett be, ha meggyõzõdött róla: azok közül egyik sincs ott.
A tegnapi vacsoránál várnia kellett ugyan, míg anyja elment, de a többi étkezés eseménytelen volt.
Nevetést hallott. A többiek jöttek befelé a hálóterembe.
- … és aztán nem csinált semmit! Képzeld el Flitwick professzort, amint rohan azokon az apró lábain, és azt kiabálja: Ne nyúlj ahhoz a szõrös micsodához! – Malcom Lesner úgy cincogott, ahogy Flitwick professzor szokott. Minden fiú nevetett. – Haláli volt! – tette hozzá Malcolm.
- Laylának szerencséje volt – jelentette ki Kevin. – El tudjátok képzelni, mit csinálna Piton, ha Leyla hasonló hibát követ el bájitaltanon?
A fiúk szörnyülködni kezdtek, és el is komorodtak. Nathan a szeme sarkából figyelte õket, míg tettette, hogy olvas. Andy elhatározta, hogy kicsit felvidítja õket. – Romba akarod dönteni az osztályt, te ostoba lány? Száz pont a Griffendéltõl! – utánozta Pitont, bár nem sok sikerrel. A gyerekek kuncogtak.
- Nem húztad fel a szemöldököd – mondta Kevin, és elismételte Andy szavait, de már hozzátéve és alaposan eltúlozva azt a bizonyos mozdulatot. Mindenki nevetett.
Azért nem mindenki. Nathan nem nevetett. Inkább nagyon is komoly volt, és nem akarta magára vonni a figyelmüket. Persze nem járt sikerrel.
- Nathan sokkal jobban csinálja! – kiáltotta Kevin. – Mutasd meg, Nathan!
Mindannyian Nathanhoz fordultak várakozón. Nathan bámulta a könyvét, és nem tudta, mit csináljon. Csak azt tudta, hogy egyáltalán nem akarja utánozni az apját. Semmiképpen sem.
- Ne most, Kevin. Próbálok tanulni – mondta, és úgy tett, mint akit csak az olvasás érdekel.
Szeme sarkából látta, hogy azok egymásra pillantanak. Hallotta is, hogy mondanak valamit, de nem nézett fel a könyvbõl.
A nyüzsgés hamarosan megszûnt a hálóteremben, mikor a legtöbb gyerek lement a lépcsõn. A hálóteremben csak Kevin és Andy maradtak Nathannal.
- Mi bajod van? – kérdezte Kevin ingerülten. – Már viccelni sem lehet veled? Rád se lehet ismerni!
Nathan sóhajtott, és végre felnézett a könyvbõl. – Nem vagyok vicces kedvemben, rendben? Sajnálom, hogy zavar téged, ha az emberek tanulni akarnak egy iskolában! – kiáltotta hangosabban, mint szándékozott. És nem tudta magát rávenni, hogy rájuk nézzen.
- Szerintem mi itt nem kellünk, Andy. Menjünk, ne zavarjuk a zsenit! – Kevin rángatni kezdte Andy talárját, s húzta az ajtó felé. Andy ellenállt, de aztán hagyta magát.
Ahogy újra egyedül maradt, Nathan becsukta a könyvet, és az ágy lábához dobta. Próbált úgy tenni, mintha semmi sem változott volna. De nemigen sikerült. Mi volna, ha a barátai kitalálnák? És még bájitaltanra is kell mennie… Holnap lesz az elsõ óra azóta, hogy meghallotta azt Piton irodájában, és egyáltalán nem tudta, hogy mire számítson.

Elhatározta, hogy nem fog most erre gondolni, és készült, hogy lemenjen a nagyterembe ebédelni. Már az ebédidõ közepe volt, mikor az utolsó lépcsõsorhoz ért, amely a bejárati csarnokhoz vezetett. Ott megtorpant. A nagyterem bejáratánál anyja állt, és õt nézte.

Nathannak átvillant az agyán, hogy visszafordul a Griffendél-toronyba, de hogy anyja sem indult el feléje, hirtelen nem tudta mit csináljon, vagy mit gondoljon. Aztán úgy döntött, ha anyja nem szól hozzá, akkor neki sem kell beszélnie vele. S mintha Hermione ott se lenne, folytatta útját a nagyterem felé.
Mikor leért a bejárati csarnokba, hallotta, hogy anyja megszólítja.
- Nathan!
De csak ment tovább, mintha nem is hallotta volna. Le se vette szemét a Griffendél asztaláról, és tudta, ha már leült, Hermione nem fog oda utánamenni. Vállában engedett a szorítás, sóhajtott. A sült csirke volt az egyetlen dolog, amire most gondolni akart.

ooOooOooOoo

Eljött a hétfõ reggel, s Nathan látta, amint az elsõ fénysugarak elárasztják a szobát. Egyáltalán nem aludt az éjjel. Pedig milyen kellemes délutánja volt, el is felejtette milyen órára kell mennie ma reggel. Igen, azután, hogy volt anyjával az a – szerinte - sikeres találkozása a bejárati csarnokban, Nathan úgy érezte, visszanyerte a szabadságát, és a többi griffendéleshez csatlakozott a klubhelyiségben délutánra. Nem gondolt arra, hogy Piton professzor odajöhet, dacára annak, hogy már elõfordult ilyesmi azelõtt.

De semmi sem számít, ami elõzõ nap történt. Mert most már elkerülhetetlen, hogy találkoznia kelljen vele. Mit csinál majd Piton? Mit mond? És õ hogy nézhet a szemébe? Nathan nem tudta, és nem is törte magát, hogy kitalálja.
Most már világosabb volt a szoba. Minél inkább múlt az idõ, annyival kevésbé tudta Nathan, hogy mit tegyen. A többiek már kezdtek ébredezni. Aztán még több mozgás támadt. Hangok. De Nathan nem mozdult. Az ágyfüggöny résén át látta, hogy néhány szobatársa már felébredt, s öltözködni kezd. Meg tudom csinálni. Felkelt az ágyból, és maga is kezdte felhúzkodni az egyenruhát, ahogy mindig.Griffendéles vagyok. Meg tudom csinálni.

Bement a fürdõszobába. Már csak a fésülködés és a fogmosás volt hátra a reggeli tennivalókból, és immár semmi nem tudja elhalasztani a reggelit meg az apja óráját. Megremegett a gyomra, ahogy megérezte a fogpaszta ízét. Sokkal több ideig sikálta a fogát és mosta az arcát mint egybként, és mikor belenézett a tükörbe, érezte: mindjárt jön felfelé a vacsora. Berohant a vécébe.
Meg se hallotta, hogy Andy bejön. Csak arra koncentrált, hogy lélegezni tudjon, meg hogy múljon el végre a hányinger.
- Nathan! – szólt Andy. – Rosszul vagy?
Nathan válaszolni akart, de újra rókáznia kellett.
- Szólok Cornwellnek – mondta Andy, és pár perc múlva vissza is tért az iskolaelsõvel.
- Mit érzel, Granger? – kérdezte Cornwell.
- Hányingert. – Próbált aprókat lélegezni.
- Milyen órád lesz most?
- Bájitaltan – felelt Andy Nathan helyett.
- Piton professzor nem fogja elhinni, hogy beteg vagy – mondta az iskolaelsõ, mire Nathan újra elhányta magát. – Menj Lupin professzorért! – Ez már Andynek szóló parancs volt, aki el is indult rögtön.
Nathan csak ült a vécé mellett, szemét behunyta, hátát a falnak támasztotta. Megérkezett Lupin.
- Valóban beteg, uram – informálta Cornwell a professzort.
- Köszönöm Michael – felelt Lupin, és intett a fiúnak, hogy elmehet.
Nathan nem nyitotta ki a szemét. A hányinger még nem múlt el. Egyszerre egy hûvös kezet érzett a homlokán.
- Tudod, mitõl lettél beteg? – kérdezte Lupin.
Nathan lassan megcsóválta a fejét. Aztán érezte a bõrén a mágiát, Lupin professzor valami varázslatot csinált vele. Sóhajtott, mikor megérezte, hogy a gyomra megnyugszik. Élvezte ezt az érzést egy kicsit, aztán kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy Lupin õt figyeli, s tûnõdik, vajon mit csináljon vele.
- Jobban vagy? – kérdezte.
- Igen, köszönöm.
Lupin professzor kinyújtotta a kezét, Nathan megragadta. A házvezetõ tanár felhúzta a földrõl, megvárta, míg kiöblíti a száját, és visszakísérte a hálóterembe.
- Mit gondolsz, részt tudsz venni a bájitalórán?
Nathan megtorpant, megfordult, és azonnal visszaindult a fürdõszobába. Teste figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy immár semmi nincs a gyomrában. Lupin elõvarázsolt egy törülközõt, feléje nyújtotta, és Nathan szótlanul elfogadta. Mikor megint megnyugodott egy kicsit, Lupin újra megszólalt. – Tudom, hogy ez nehéz neked, Nathan, de nem térhetsz ki most már apád elõl.
Nathan a szemközti falat bámulta. Miért történik ez vele? Miért annyira nehéz ez az egész?
- És még ha el is tudnád kerülni… õ akkor is tanár itt – folytatta Lupin. – Mit tehetnél? Nem járnál bájitaltanra?
Nathan reménykedve, könyörgõ szemmel nézett házvezetõ tanárára.
- Nem Nathan, nem maradhatsz el a bájitalórákról – mondta Lupin szemöldökráncolva. – A legjobban az érdekel, miért akarod elkerülni Piton professzort? Azt hittem szeretnéd tudni, ki az apád, szeretnél találkozni, beszélgetni vele. Tévedek?
- Nem – mormolta Nathan.
- Akkor mire vársz? – erõsködött Lupin.
- De már nem akarom egyiket sem… - felelt Nathan, és mélyet sóhajtott.
- Jobban érzed magad? – kérdezte Lupin. – Kimehetünk bátran a fürdõszobából? Azért ez nem a legjobb hely a beszélgetésre – tette hozzá kis mosollyal.
Nathan újra sóhajtott egyet mielõtt bólintott. Már tényleg jobban érezte magát. Visszamentek a hálóterembe, és leültek Nathan ágyára. Lupin professzor újra csak a legzavarbaejtõbben bámulta. Nathan fészkelõdött az ágyon.
- Miért kerülöd az apádat, Nathan? – kérdezte újra a tanár.
Az a barna szempár oly kitartóan nézte, hogy Nathan úgy érezte, felelnie kell.
- Nem igazán kerülöm… - mondta, de tudta, hogy ez elég nevetségesen hangzott. Most már nyugodtan viselkedett, nem akarta, hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak.
- Mi volna, ha Perselus idejönne hozzád? Mit tennél akkor? – kérdezte Lupin.
Nathan szembe fordult Lupinnal. – Nem fog idejönni. - Ez volt a vágya, és nagyon szerette volna, ha valóra is válik.
- Miért gondolod, hogy nem fog?
És Nathan akkor újra szembenézett azzal az igazsággal, melyrõl meg volt gyõzõdve azóta, mióta megtudta, hogy Piton az apja: hogy nem fog idejönni, mert egyáltalán nem szereti õt.
- Piton professzor nem fog idejönni, mert… - Fájdalmas volt újra erre gondolni, és még fájdalmasabb volt hangosan kimondani. – Õ egyáltalán nem akar tudomást venni rólam, uram. – És mintha kést forgattak volna a szívében.
- Mibõl gondolod ez? – makacskodott Lupin.
- Egy hónapnyi büntetõmunkát töltöttem vele, uram. Tudom. – Nathan nem akart errõl beszélni. Nem akarta, hogy Lupin mentegesse az apját valamiképpen, ahogy – jól tudta – anyja tenné.
- Ismerem Peselust azóta, hogy annyi idõsek voltunk, mint te most – kezdte Lupin. – Merem állítani, hogy szeret téged, ahogy senkit sem szeretett még soha azelõtt. Ez nem mindennapi dolog. Ahogy mondtam már, vele nem könnyû szót érteni, túlságosan bonyolult lélek ahhoz, hogy könnyen megérthessük. Bármi is történt az alatt a büntetõmunka alatt, nem lehet az, aminek látszik.
Nathan kétségek között hallgatta professzora véleményét. Senki sem tudja, hogy mi történt az alatt a büntetõmunka alatt
- Nem volna jobb egyszerûen megkérdezni, hogy mit gondol rólad? Nem hiszem, hogy félnél ezt megtenni, hiszen te hamisítatlan griffendéles vagy. – A házvezetõ tanár megcsóválta a fejét, hogy kifejezette hitetlenségét afelett, hogy Nathan nem volna ehhez elég bátor.
- Talán meg kellene próbálnod. Talán Perselus meg fog lepni téged, ahogy már régebben is megtette. – Lupin rámosolygott a fiúra.
- Nem erõltetem most, hogy bájitaltanra menj, de ne várd, hogy ez a jövõ héten is így lesz – tette hozzá most már sokkal komolyabban. – Ne gondolj arra, hogy milyen rosszul sülhetnek el a dolgok. Arra is épp elég ok van, hogy minden jóra forduljon. – Lupin felállt. – Találkozunk az órán. – Ezzel kiment, otthagyva Nathant a gondolataival.

ooOooOooOoo

Bármit is mondott Remus, Nathan egész héten kerülte az apját, sose nézett rá, nem ment le a pincébe, nehogy belefusson, bár sokszor érezte magán a hideg tekintetet, ha egy helyiségben voltak. Végül meggyõzte magát, hogy mehet bájitaltanra minden további nélkül. Nem azért, mintha lenne más választása, de nem hagyhatja, hogy Piton az egészet rémálommá változtassa.

Ugyanez volt az anyjával kapcsolatban is, különösen az után a levél után, amelyet keresztapjától kapott. A könyvtár volt a kedvenc helye, és azt sem akarta már elkerülni, csak azért, mert az anyja is ott lehet. Ott kapta el õt Hermione szombat reggel. Kényelmetlen volt a helyzet, de Nathan úgy viselkedett, hogy csírájában elfojtotta anyja közeledését.

Újult bizalommal saját elhatározásában ment kifelé a nagyterembõl a legelsõ találkozásra immár ismert apjával. Belépett a bájital tanterembe, és mintha mi sem történt volna, elfoglalta elöl a szokásos helyét. Nagyon magabiztos volt, egészen addig, míg a bájitalmester be nem lépett az ajtón. Nathan oda sem nézett. Visszafogta a lélegzetét, és merõn bámulta a munkapadot.
- Nyissák ki könyvüket a kétszáztizedik oldalon! – mondta Piton professzor, és megkezdte a tanítást a szokásos módon.

Nathan nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a tanár magatartása semmit sem változott. Õ annyit várt ettõl a találkozástól, hogy valahogy csalódást érzett a férfi magatartásának változatlansága miatt. Ahogy az óra folyt, Nathan zavara visszatetszéssé és gyûlöletté változott apjának látszólagos közömbössége miatt.
Dühe egyre csak fokozódott, mikor a bájitalt kezdték fõzni. Semmiféle könnyedség nem volt a mozdulataiban, míg aprított, szeletelt és reszelt. Mechanikusan követte az elõírásokat, egyáltalán nem gondolt arra, miért teszi az üstbe egyszerre a gyökeret meg húsdarabot.

Perselus sétált a munkapadok között, megjegyzést tett ennek-annak a munkájára, ahogy máskor is szokta. Ha úgy látta, pontokat vont le. Nem akarta, hogy Nathan azt higgye, változtak valamit a dolgok csak azért, mert hogy már tudja, õ az apja. Õ ugyanaz a tanár, mint akivel az elsõ alkalommal itt találkozott, aki már az anyját is tanította. Semmi sem változott.

Idáig minden jól ment. Perselus nem tett fel neki egyenesen kérdést, és Nathan sem jelentkezett egy kérdésre sem, s Perselusnak úgy tûnt, mindez megfelelõen illik a fiú eddigi viselkedéséhez. Már majdnem Nathan üstjéhez ért. – A bájital nem fog magától megkeverõdni, Miss Parks – mondta egy lánynak, (aki rémülten kavarni kezdett), aztán folytatta a sétát a tanulók mögött, s megállt a fia mögött.

Azonnal észrevette Nathan munkájában az eddig mindig meglévõ gondosság teljes hiányát. A hozzávalók szanaszét hevertek az asztal egyik sarkán. A fiú fölösleges lendülettel szeletelte a gyökeret, egyenlõtlen darabokra és figyelmetlenül. Perselus még nem szólt, belekémlelt az üstbe. A bájitalnak ocsmány barna színe volt, ahogy gondolta is.
- Milyen színûnek kellene lennie a bájitalnak a fõzés ezen pontján, Mr Granger?
- Világossárgának, uram.
Persze, hogy tudja. A hibátlan válasz nem lepte meg, de a hangra annál inkább felkapta a fejét.
- No és milyen a magáé? – kérdezte.
- Magától is láthatja, uram – felelt Nathan, anélkül hogy felemelte volna pillantását a gyökérvagdalásból.
Perselus megkerülte a munkaasztalt, és megállt, szemben a gyerekkel. – Öt pont a Griffendéltõl. Milyen színe van a bájitalának, Mr Granger? – kérdezte újra.
Nathan belenézett az üstbe. – Barnás szerintem, de hát már tudja, uram – felelt Nathan, és mintha semmi sem történt volna, újabb adag vagdalékot rakott az üstbe, mire az felsistergett. Mikor egy egész szalamandrafarkat akart beletenni, Perselus elkapta a kezét. Nathan akkor végre ránézett, s látta, hogy a puszta düh ég abban a sötét szempárban.

Az egész osztály figyelte az eseményeket, közben persze buzgón tettették, hogy dolgoznak.
- Mi fog történni, ha engedem, hogy beletegye ezt ebbe a kotyvalékba, amit fõz? – érdeklõdött Perselus, még mindig kitartóan a gyerek szemébe nézve, és szorosan tartva a kezét.
- Nézzük meg! – felelt kihívóan Nathan, és próbálta lefogott kezét az üst felé közelíteni.
Perselus keményen tartotta. – Nem fogom hagyni, hogy a levegõbe röpüljön az osztály, csak mert rád jött a bolondóra! – Elõhúzta a pálcáját a talárzsebébõl, s egy Evanesco-val eltûntette az üst tartalmát. – Tíz pont a Griffendéltõl, Mr Granger, és ez a munkája elégtelen! – sziszegte, s végre elengedte a fia karját. – Óra végére kérek egy dolgozatot arról, hogy milyen reakciót vált ki ezen hozzávalók helytelen bekeverése a bájitalokba!

Perselus ráförmedt a többiekre, akik ész nélkül mentek vissza a munkájukhoz. Miben töri a fejét ez a gyerek? - gondolta, míg visszaült az íróasztalához. Tényleg felrobbanthatta volna az üstöt. Ez zavaró gondolat volt, különösen, hogy Perselus biztos volt benne, hogy a fia pontosan tudta ezt. Bosszút akar állni? Ez lehetséges. Perselus figyelte a körmölõ Nathan arckifejezését: volt valamii benne, amit még sosem látott azelõtt.

Hamarabb mint gondolta volna, Nathan ott állt az íróasztala elõtt, egy darab pergament tartott a kezében, és már fordult is el, hogy összepakoljon.
- Még nem engedtem el az óráról, Mr. Granger - mondta neki. - Üljön le!

Nem kellett kétszer mondania, pedig Nathan mérgesnek látszott. Perselus megnézte a pergament. Messze volt ez egy szabályszerû dolgozattól. Csak éppen felsorolta a hozzávalókat, meg azokat, amelyek helyettesíthetik ezeket. Ez mind helyes is volt, de nem ez volt a lényeg. Csak egy sértett válasz volt Perselus parancsára.
Már vége volt az órának, és Perselus bólintott. - Elmehetnek. - Aztán hozzátette: - Maga nem, Mr. Granger.
Hamarosan egyedül maradtak az osztályban. Perselus megindult a fia felé, aki szándékosan kerülte a pillantását. - Nem tudom, mit akarsz elérni ezzel a viselkedéssel, de biztos lehetsz benne, hogy ezt nem fogom eltûrni.

Nathan nem reagált. Perselus rátámaszkodott a munkapadra. - Ha megengedtem volna, hogy beledobd a szalamandrafarkat az üstbe, te is, én is, meg még jónéhányan a kis barátaid közül most az ágyat nyomnánk a gyengélkedõn. Erre bizonyára nem gondoltál. - Várt egy kicsit, hogy a gyerek emészthesse a hallottakat. - Persze, hogy nem gondoltál. De hát a biztonság nem is a te gondod, hanem az enyém.

Nathan még mindig nem akart ránézni. Az egész annyira furcsa volt. - Nézz rám! - parancsolta Perselus. Nathan nem mozdította a fejét, de felpillantott Perselusra. - Engem levegõnek nézhetsz, ha akarsz, viselkedhetsz olyan bolondul, ahogy csak tetszik, de meg ne próbált felrobbantani az üstöd az órámon! - A hangja igazán fenyegetõ volt. Nathan összeszorította a száját. - Most elmehetsz. Már úgyis késésben vagy.

Nathan fogta a holmiját, de mielõtt kifordult volna az ajtón, visszaszólt. - Mit törõdik vele?
Perselus utána bámult az elsietõ fiúnak. Hát bizony, jobban érdekel, mint kellene - válaszolt magának.

ooOooOooOoo

Ahogy múltak a napok, apa és a fia között a feszültség nõttön nõtt. Perselust nemcsak Nathan lehetetlen viselkedése nyomasztotta, hanem Granger mindennapos levelei is. Már a harmadik hétvége közeledett a nevezetes elszólása után, és az egyetlen beszélgetés, ami lezajlott közte meg a fia között, az a bizonyos órai összeszólalkozás volt.

Végül is azért egy dolog azért megváltozott azóta: Nathan már nem nézte annyira levegõnek, mint még pár napja is. Persze nem beszélgettek, de már látták õket egyazon helyiségben, például a nagyteremben, mint ahogy most is. Azért Perselusnak nem kis erõfeszítésébe került, hogy elmenjen a Griffendél asztala mellett minden étkezés alkalmával. De azt akarta, hogy Nathan bizonyos legyen a jelenlétében, és tudja: figyeli õt.

Amikor ez elõször történt meg, úgy találta, a gyerek egész nyugodt. A következõ alkalmakkor már megérezte a fia dühét. De aznap…
Mikor Nathan észrevette, hogy Piton elindul az asztal felõl, õ is felállt. Apjának új szokása, hogy újabban állandóan elsétál a Griffendél asztala mellett, mikor kimegy a nagyterembõl, határtalanul nyugtalanította Nathant. És mert már elege volt ebbõl, úgy gondolta, ma megfizet mindenért.

Nathan barátai is felálltak vele együtt, a bejárat felé indultak, és már majdnem oda is értek, mikor Nathan észrevette, hogy apja hallótávolságba ért. - Valamit akarok nektek mondani - kezdte. - Megtudtam, hogy ki az apám.
- Ne mondd! - kiáltott fel Andy.
Nathan látta a szeme sarkából, hogy sikerült teljesen magára vonnia apja figyelmét. - Igen -bólintott. - De sajnos, már meghalt. - Várakozásának megfelelõen barátai sajnálkozni kezdtek, s akkor még hozzátette: - De nem érdekes. Ha van, ha nincs, az én életem nem változna semmit. Egy senki volt.

És - ahogy várta is - már jött is a reakció a bájitalmester részérõl. Egy pillanat alatt kapta el a karját.
- Ez ostobaság! Hagyd abba ezt a hülyeséget, de azonnal! - sziszegte.
- Vagy? - kérdezett vissza Nathan. - Vagy mi lesz? - S nézett rá kihívóan.
- Nem beszélhetsz így rólam, kölyök! Elegem van a bújócskából, és nem tûröm tovább a tiszteletlenséged!
- Mintha tartoznék valami tisztelettel! Maga volt az, aki állandóan kigúnyolt, hacsak betettem a lábam az osztályba, figyelte, mikor csinálok bolondot magamból! Megmondhatta volna nekem, de mindig csak úgy bánt velem, mint egy hülye tökfejjel!
- Csak egy okot mondj, hogy ne úgy bánjak veled! És tíz pont a Griffendéltõl - emelte fel Piton a hangját.
- Tizet, százat, vonjon le annyit, amennyit csak akar! Nem érdekel! - Nathan elég hangosan kiabált ahhoz, hogy az egész iskola felfigyeljen rá. - Maga pontosan olyan szörnyeteg, amilyennek mindenki mondja! Sohasem fogom tisztelni magát! Gyûlölöm! - kiabálta. - Gyûlölöm! Engedjen el! - ordította, és kihúzta a szorításból a karját.

Perselus elengedte a fiát, s tisztán látta az elrohanó Nathan arcán a valódi gyûlöletet. Csak állt. Nathan szavai visszhangoztak a lelkében fájdalmasan. Ez kéz érintését érezte meg a könyökén, és egy kísérteties pillanatig azt kívánta, bárcsak Hermione lenne az, és nem McGalagony.
- Piton professzor, mi történt itt? - Az igazgatónõ komoly hangja magához térítette, és észrevette azt is, hogy mindenki õt nézi.
- Ez hosszú történet, Minerva. És ha most megbocsát… - mondta, és kiment a nagyterembõl.
McGalagony követte.
- Piton professzor! - kiáltotta. Perselus ingerülten megállt. - Tudni akarom, hogy mi történt! - kiáltotta az igazgatónõ, mintha csak az osztályában lenne. - Várom az irodámban! - tette még hozzá, és otthagyta.
Perselus érezte, hogy még valaki közeledik feléje a nagyterembõl. - Nem akarom hallani, amit mondani akarsz, Lupin! - förmedt rá, anélkül, hogy kollégája felé fordult volna, hisz Remus jelenléte csak fokozta az ingerültségét.
- Megnézem, mi van Nathannal - mondta a vérfarkas, és elindult a lépcsõ felé.
Perselus sóhajtott, és õ maga McGalagony irodája felé vette az irányt.

ooOooOooOoo

- Azt mondod, hogy Hermione… hogy izé… hogy Pitonnal volt? Ez nem lehet igaz! - kiáltott fel Ron felháborodva a Harry által mondott újságra.
- Beszélhetsz hangosabban is! Miért nem kötöd rögtön a muglik orrára? – szólt rá figyelmeztetõn Harry.
Ron még mindig nem tért magához. – De hát velem járt! Hogy lehetett együtt Pitonnal?
Harry a szemét forgatta. - Ron, nem ez a lényeg. Most Nathan miatt aggódom.
- Persze. Sajnálom. Én csak… Szóval Piton. Szegény Nathan, nem érdemelte meg, hogy bármi köze legyen ahhoz a denevérhez!
- Igen, és ráadásul Hermione azt akarja, hogy közeledjenek egymáshoz. Nem hagyhatjuk, hogy Piton a befolyása alá vonja Nathant. Hermione téved, ha azt hiszi, hogy tétlenül tûröm ezt, csak mert Piton a gyerek apja! - jelentette ki Harry. - Eljött hozzám a múltkor, csak hogy megmondja, hagyjam ezt rá meg Pitonra. Tényleg azt hiszi, hogy Piton képes jó apa lenni!
- Ezt õ mondta neked? - kérdezte Ron hitetlenkedve.
- És teljesen kikelt magából, mikor mondtam neki, hogy Piton még egy patkánnyal sem volna képes rendesen törõdni.
- De mit tehetünk, ha Hermione eltökélte, hogy összehozza õket? Úgy értem, Hermione Nathan anyja, és … és Piton az apja. - Ron újra elfintorodott. - Még mindig nem hiszem, hogy Hermione képes volt erre!
- Nos, talán van egy mód, hogy meggyõzzük. Nathan egy elég zaklatott levelet írt nekem. Megmutattam neki, és akkor elsírta magát. - Harry engedékenyebb lett. - Én csak azt akarom, hogy lássa be, mekkora hibát csinált.
- Majd kitalálunk valamit, haver - tette hozzá Ron, és megveregette Harry vállát.
Felhajtották az italukat, és kimentek a Foltozott Üstbõl.

De ahogy kihúzták a lábukat a kocsmából, egy megbûvölt purlicerpenna õrült tempóban kezdett leírni minden egyes szót, ami elhangzott. S egy boszorkány önelégült pillantással, kissé türelmetlenül figyelte a pennát.
- Lehet, hogy ezzel még címlapra kerülünk… Bizony pennácskám… Ez kifejezetten címlapra való történet!

Tudom, hogy erre a fejezetre nagyon sokat kellett várni! Köszönöm a türelmeteket! Igyekszem azért nem a végtelenségig húzni. Köszönöm a hozzászólásokat, ezeket Ferporcel is rendszeresen figyeli, némelyiknek kéri a fordítását :-). Eszkiesz