Gravitáció
Ült a sziget legmagasabb pontján, egy fehér épület lapos tetején, lelógatta a lábait és felbámult a csillagokra. A víz finoman hullámzott a sziget körül, egy-egy hajó nekikoccant a kikötők hullámtörő gátjainak, halk kopogás a hullámok ütemére. Mélyet sóhajtott, és hátrahanyatlott a hideg kőre, az óceánról jövő szellő hideg volt, ha nem jeges: soha ilyen nem volt még. Pontosan tudta, mit jelez előre, és nem volt ereje vagy képessége tiltakozni.
Aki akart, már régen elment. Hajóra pakolt, vitorlát bontott és visszatért a szárazföldre. Kitépte szívéből a hovatartozását, mert tudta, hogy szülőföldje pusztulásra van ítélve. Aki maradt, az csak megsokszorozta a fájdalmát. Egyszerre tisztelte és átkozta őket. Hálás volt és el akarta küldeni őket. Nem muszáj mindannyiuknak itt halnia. Elég lenne neki. De nem, valaki maradt és vállalja a következményeket.
Összefonta ujjait a mellkasán, a tíz homokkő gyűrű egymáshoz koccant. Régen csak egyet-egyet hordott az ujjain, a megfelelőn: hüvelykujjon, ha megsérült, hogy az öngyógyítási képessége gyorsabb legyen; mutatón, ha élesebben akart látni, vagy sok megértésre volt szüksége (a nővérével szemben...); a középsőn ha önfegyelem kellett és nem tudott aludni; a gyűrűsön ha a saját akaratát kellett érvényesítenie; és a kisujján, ha beszélnie kellett az emberekkel, ha meg kellett győznie őket, és ha másokkal találkozott, akik olyanok voltak, mint ő. A nővére egyik istene meglátta az atlantiszi gyűrű varázserejét, és egy éjjel körbejárta a kontinensi testvéreiket, egészen messzire-messzire utazva, homlokon csókolta őket álmukban, és azóta mind értik egymás szavát, ha az emberekét nem is.
Ahogy az eget bámulva feküdt, érezte, hogy egy hullám egészen magasra szalad a házak közti utcán, elönt pár pincét, majd visszavonul, ami megmaradt belőle. A sziget egyre kisebb lett az évek alatt, és ez valahogy nem csak a méretein látszott, hanem az embereken is, akik megijedtek, mikor a szerintük átkos dolgok történtek: megsavanyodott a bor, tönkrement a termés, és az óceánpart egyre közelebb került a lakott területekhez.
A víz alattomosan közelített, és nem is ez volt a legijesztőbb, bár erről ő hallgatott. Valami súlyos sötét nyújtotta felé láthatatlan karmait és húzta lefelé óriási, gigászi erővel, amivel senki nem tudna dacolni. Talán még a nővére istenei sem, vagy talán maga Poszeidón akarja őt eltörölni a tengerek színéről, bár ahogyan ő tudta, soha semmivel nem bántotta meg. Ki tudja, az istenek éppolyan kiszámíthatatlanok, mint az emberek.
Évek óta zuhant a mélybe, a sötétbe, és nem tudta, mikor lesz már vége ennek a betegségnek, de most végre látta a végét: a víz a magas házak oldalát mosta, többé nem látszottak ki belőle az évszázados fák sem.
Mire a horizonton felbukkant a nap, már habos tengervízben ült, s mikor egy hullám átcsapott rajta, nem tartotta vissza a lélegzetét.
2013. 09. 30.