A Tusa első próbája mutáns mumusokkal - mert itt ők sem egészen úgy működnek, mint Harry világában -, és nem túl részletesen, némi előzménnyel fűszerezve: a mardekáros Blackek virrasztanak, a Griffendél-klubhelyiségébe pillantva pedig magyarázatot nyer a fejezet címe.

A jogok továbbra is Rowlingéi. :-)

21. fejezet: Zöld

Regulus a klubhelyiség kanapéján hevert, az arcát egy nagy, élénkzöld párnába fúrva, és nyöszörgött az álmosságtól. Narcissa az egyik karfán ücsörgött, összefont karokkal, unottan lóbálva a lábát. Nem hallatszott más nesz, csak a fahasábok lusta ropogása a kandalló lassan kihunyó tűzében, és Bellatrix papucsainak surrogása a kövezeten.

A lány fel-le masírozott, és sóhajtozott vagy csak az ajkát harapdálta – eleinte próbálkozott a körömrágással is (pedig ez soha nem volt szokása, még gyerekkorában sem), de miután Narcissa, aki akkor még éberebb volt és így fürge is, rávágott a kezére, inkább abbahagyta.

– Ez nem igazság – nyafogta Regulus elnyújtva az utolsó szó magánhangzóit. – Sirius persze aludhat.

– Ha ő is mardekáros lenne, mérget vehetsz rá, hogy ugyanúgy iderángattam volna, mint téged – biztosította Narcissa.

– De nem mardekáros – sziszegte a fiú. – A feltételes mód pedig nem vigasztal.

– Bella mellett kell lennünk, hogy támogassuk. Ez a kötelességünk.

– Akkor lőjünk ki rá egy Stuport – javasolta Regulus. – Azzal többet segítenénk, mint a virrasztással.

Narcissa ezúttal őt ütötte meg, bár onnan, ahol ült, csak a kisfiú lábát érte el. (Úgy tűnt, igencsak verekedős kedvében van.)

Bellatrix megtorpant, és töprengve nézett az unokaöccsére, aki ezt természetesen nem láthatta. – Később talán még megkérlek rá.

– Ne butáskodj, Bella! – ripakodott rá Narcissa türelmét vesztve. – Olyan kótyagosan térnél utána magadhoz, mint akit egy troll csapott kupán, és sajnos ugyanez a hatás vonatkozik az altatófőzetekre is.

– Igaz… - Bellatrix elfoglalta a kanapé másik karfáját, felhúzta és átkarolta a lábait, az állát pedig a térdére támasztotta. – Csak olyan jó lenne aludni egy kicsit a próba előtt… De hát mit csináljak, úgy mégis? Számoljak törpegolymókokat?

– A muglik bárányokkal szokták – jegyezte meg Regulus.

Narcissa töprengve érintette az ujját az ajkához. – Kétlem, hogy az állat fajtája lenne a lényeg… Esetleg bűvölök neked egy játékmacit – ajánlotta felvidulva.

– Kösz, nem – morogta a nővére.

– JÁTÉKMACI! – bődült el Regulus – Bellatrix kis híján lebucskázott az ülőhelyéről ijedtében –, és igyekezett úgy fordulni, hogy a két lányra nézhessen.

– Teljesen meg vagy húzatva? – méltatlankodott Narcissa. – Az előbb a szádat is alig bírtad kinyitni, akkor most minek kiabálsz?

A fiú rá se hederített. – Már korábban is akartam szólni – mondta Bellának –, rögtön a kiválasztásod után… hallottam valamit a durmstrangosoktól Nadiával kapcsolatban. Valószínűleg nem sok hasznát veszed, de azért jobb, ha tudsz róla… Szóval, Nadia animágus. Medvévé képes alakulni, jegesmedvévé egész pontosan.

Bellatrix falfehérre sápadt, és inkább lecsusszant a karfáról az unokaöccse mellé – ott mégiscsak biztonságosabb volt.

– Nos akkor, reméljük nem halfogás lesz a próba – jegyezte meg Narcissa gonoszkodva, ám a nevetése meglehetősen reszketegre sikeredett.

– Nem is tudom, James. – Sirius oldalra billentett fejjel tanulmányozta az asztalra kiterített sálat. Hunyorgatott is hozzá, hátha úgy másképp fest, de nem… – Nekem ez nem tűnik zöldnek.

James kissé hisztérikus mozdulattal túrt a hajába (ez idestova a hatodik kudarca volt). – Megmondtam, hogy ne várj tökéletes eredményt.

Remus elgondolkodva biggyesztette az ajkát. – Ez nemhogy nem tökéletes, még a kábé jótól is rendkívül távol van, már meg ne sértődj!

James viszont igenis megsértődött. Ledobta a pálcáját, és összefont karral huppant le a fotelbe (az átváltoztatás kényes, nagy koncentrációt igénylő műveletét állva próbálta elvégezni, homlokráncolva a célpont – Sirius sálja – fölé hajolva). – Ha annyira értetek hozzá, csináljátok meg ti! – fröcsögte.

– Senki nem vonja kétségbe, hogy transzformációból utolérhetetlen vagy – hízelgett Peter. – De ez nem… ez akkor sem… – Egyre jobban feszengett; szinte már vicsorgott kínjában. – Láttál te már zöldet? Tudod, mint a fű, a fák koronája, Rita Vitrol ocsmány papucsa vagy… Hé, Lily! – A lány, aki egy közeli asztalnál olvasgatott kérdőn pillantott fel. – Vagy, mint Lily szeme… és Harryé, vele talán többet is beszéltünk mostanság. Na most, szerinted ez – felemelte a sálat, és James orra alá nyomta – hasonlít?

– Nem – dörmögte James a puha anyagba, majd miután Peter elégedetten visszahúzta a kezét, prüszkölve köpdöste ki az apró pamutszálakat.

– Nincs más hátra, hozzáértőbb személy segítségét kell kérni – jelentette ki Sirius.

– Vagyis?

– Egy felsőbb évesét, természetesen. – Sirius megmarkolta a sálat, és győzelmi zászlóként maga után húzva odamasírozott a kandalló előtt ücsörgő hatodévesekhez. – Frank, kérhetnék egy szívességet?

Frank Longbottom elhúzta a száját egy pillanatra, aztán nagylelkűen bólintott. – Várj! – emelte fel a kezét – mert Sirius rögtön mondta volna –, és csettintett. – Tollat, papírt! Oké, kinek kell és micsoda? De ezúttal előre kell fizetned, mert a magam kiadásaira is alig van pénzem.

– Mi? – bámult rá Sirius meghökkenve. – Ja, nem, nem vásárlás, másról van szó. Át tudnád ezt varázsolni zöld-ezüstre? – nyújtotta a sálat a fiú felé.

– Naná – bólintott Frank magabiztosan, miközben alaposabban is szemügyre vette a ruhadarabot. – Mitől lett ilyen undorító színe?

James ezt hallva úgy mordult fel, mint valami dühös kutya. – Az zöld, vagyis olyasmi…

– Ez ugyan nem – vitatkozott Frank, aztán a térdére terítette a sálat. – Minek neked ilyen ál-mardekáros holmi?

– Ez egy gesztus Bella felé – húzta ki magát Sirius méltóságteljesen. – Így akarjuk jelezni neki, hogy szorítunk és lélekben vele vagyunk.

– És miért nem kérted el mondjuk Narcissáét?

Sirius sértődötten fonta össze a karját. – Mert Cissy lány. Nem hordok női ruhát – jelentette ki önérzetesen.

– De hát ezek csak sálak! – emlékeztette Peter. – Ugyanolyanok.

– Akkor az öcsédét – vetette fel Alice, Frank barátnője.

– Regulus kisebb nálam.

– Sálak, Sirius – ismételte Peter végtelen türelemmel –, közönséges, roxforti sálak, egy méretben készülnek, egy fazonban. Különben is, mindössze pár centi van köztetek. A múltkor úgy néztem, Reg magasabb Jamesnél…

James felvonyított mérgében.

– Kész is – jelentette Frank. – Gyerekjáték volt. – Odanyújtotta a sálat Siriusnak, de nem eresztette el, hanem töprengve, a homlokát ráncolva meredt rá. – Egyébként ez egész jó ötlet… – Sirius, aki feladta, hogy megpróbálja kirángatni szerencsétlen, megviselt ruhadarabot az idősebb fiú markából, dühösen szusszantva lépett hátrébb. Frank nem figyelt rá, a körülötte állókhoz fordult: – A tiéteket ne változtassam át? Vagy bárki másét? – kérdezte ezúttal fennhangon. – Természetes, hogy az egész Roxfort Bellatrixnak szurkol…

– Hát azért Nadia… – kezdte az egyik évfolyamtársa szégyenlős mosollyal, Frank azonban ingerülten beléfojtotta a szót.

– Mondom az egész Roxfort Bellának… – Ezúttal senki nem merészelt vitatkozni. – Így látná, hogy mind teljes szívvel mellette állunk. Tudod, hogy értettem, édes – tette hozzá sietve, mikor Alice sértődötten távolabb húzódott tőle.

A lány nem is számíthatott egyéb engesztelésre, mert rövidesen a Griffendél-ház valamennyi tagja ott sorakozott Frank előtt, sálakat, kesztyűket és süvegeket szorongatva…

Így történt, hogy a három bajnokot a zsúfolásig telt stadionba lépve, zöld-ezüst tenger fogadta, amiből csak itt-ott tűntek ki a durmstrangosok fekete és a beauxbatons-osok selyemkék szigetei. Bella máris jobban érezte magát, de csak egy pillanatra – addig viszont a szíve szárnyalt, és ismét könnyű feladatnak tűnt a légzés –, aztán a torkát szorongató gombóc visszatért.

Denem nem árult el túlságosan sokat azt illetően, mi is vár rájuk a fák között. A beszéde érdemi részét voltaképpen össze lehetett foglalni annyival, hogy „íme, itt ez az erdő, menjetek be, aztán gyertek ki a másik végén, útközben pedig tegyétek, amit jónak láttok".

A bemenni részt viszonylag zökkenőmentesen sikerült végrehajtani, de Philippe határozottsága abban a pillanatban elszállt, hogy a baljóslatú, sötét fák eltompították a közönség zsivaját, és a világ homályba borult különös, ködből és árnyékból szőtt lombkoronáik alatt. A fiú tanácstalanul toporgott, próbálta kitalálni, merre is volna a legokosabb indulnia. Előre természetesen, ez tűnt a legkézenfekvőbbnek, de mégis… Gyanította, hogy ebben a varázserdőben a nyílegyenesnek látszó út is éppolyan viszontagságos és hosszadalmas, mint bármely másik.

Végül mélyet sóhajtott, és találomra nekivágott az egyik ösvénynek. Kövek csikorogtak a csizmája alatt, apró gallyacskák roppantak el, ahogy rájuk taposott. A szíve a torkában dobogott; minden neszre riadtan kapta oldalra a tekintetét, támadásra számítva, míg rá nem jött, hogy ismét csak ő okozta a zajt. Mivel egyre nevetségesebbnek érezte ezt a viselkedést, megemberelte magát, és bátrabb léptekkel haladt előre.

Semmi, semmi, semmi, hosszú perceken keresztül. Philippe aggodalma és balsejtelme nőttön-nőtt, mindazonáltal iparkodott kihasználni ezt a gyanús békét, hogy minél előrébb jusson, mielőtt lecsapna rá valami… Nos, valami egyelőre ismeretlen veszedelem.

– Nahát, Philippe! – Az egyik fa mögül Eugene vigyorgott rá gúnyosan (úgy kukucskált ki a göcsörtös törzs takarásából, mintha csak bújócskáznának). – Miért is nem lepett meg, hogy mindenáron jelentkezni akartál? Na és az, hogy a Serleg téged választott? Egyértelmű volt a legelső perctől. Hiszen tökéletes vagy, mindenki mindig téged választ. Sőt, akár már azt is hozzátehetjük: minden téged választ. Milyen érzés mondd? Diadalmas? Boldoggá tesz? Tudod, én nem tapasztalhatom meg. Éppen miattad nem…

– Mi vagy te? Mumus? – érdeklődött Philippe rosszkedvűen, miközben elszántan trappolt tovább a hepehupás talajon.

– Csalódtam volna, ha nem jössz rá elsőre. – A mumus kuncogva zárkózott fel mellé. – Nem akarsz velem beszélgetni? Persze sosem akarsz, miért pont most tennél kivételt.

– Igaz, miért is? – kérdezte a fiú filozofikus hangon. – Te nem az öcsém vagy, egyáltalán semmi közöd nincsen hozzá.

– Nana, bratyó, lassan a testtel! Mindaz vagyok, amit a testvéredben látsz, amit gondolsz róla. Az emlékeidből táplálkozom… az érzéseidből.

– Tűnj innen!

– Hjaj, jaj! – sóhajtott a mumus sajnálkozva. – Ilyen könnyű összezavarni? Nem a „tűnj innen" a varázsszó. De nehogy már én mondjam meg.

– Akkor maradj, felőlem.

– Hát jó, csak mert ennyire szépen kérsz, ilyen szívhez szólóan: Comikulissimus! És képzelj hozzá valami vicceset. – Philippe azonban nem fogott rá pálcát, még csak felé se pillantott. – Na mi az? Mi a baj? – gügyögte a mumus. – Nem akarsz nevetségessé tenni? Hisz' annyiszor elkövetted már, és meg se kottyant. Mármint neked… Mire vársz?

– Egyre kevésbé alakítod jól a szerepet, mumus – figyelmeztette a másik zordan.

– Tudod, én is tekerhettem volna mardekáros sálat a nyakam köré. Vagy húzhattam volna kucsmát durmstrangos módra. Hiszen miért ne hirdetném, amire vágyom: hogy veszíts, hogy megszégyenülj… hogy végre engem is észrevegyenek.

Philippe nem válaszolt, csak grimaszra húzta a száját.

– Mi lesz már? Mondd, hogy arra úgysincs esélyem, hogy ha fakul is a ragyogásod, az enyém akkor is semmi lesz. Hogy nem csak nálad vagyok értéktelenebb, hogy kevesebb vagyok mindenkinél, egy nevetséges kis törpe… Mondjad már! – üvöltötte egészen közelről.

– Te tényleg elég nevetséges vagy – jelentette ki Philippe szárazon. – Eugene meg majd megnő, apára ütött, ő se volt magasabb az ő korában. Egyébként… sose beszélne úgy, mint te az előbb. Úgyhogy akár be is foghatnád. Hatni ezzel nem tudsz rám, legfeljebb idegesítesz.

– Az is valami – vont vállat a mumus komoly képpel.

Philippe ebben a pillanatban lépett bele az első csapdába. (A csapdák a Rejtélyügyi Főosztály néhány vállalkozó szellemű és kellő mennyiségű szabadidővel megáldott munkatársának találmányai, tulajdonképpen afféle „becsomagolt" bűbájok voltak, amiket a megfelelő katalizátor – jelen esetben az emberi érintés – indított be. Az őket alkotó kis csapat vicces kedvű vezetője Tréfi-projektnek nevezte a munkájukat – Rodolphus azután se tudta kellőképpen értékelni a poént, hogy hosszas küszködés árán elmagyarázták neki, így többnyire inkább csak zsörtölődött miatta.)

A lustán gomolygó, leheletfinom köd összesűrűsödött Philippe lábai körül, és alig engedte mozdulni.

A mumus lekuporodott egy mohos szikladarabra. – Milyen? – érdeklődött vidáman.

– Mintha sebes sodrású folyóban evickélnék – szűrte a fiú a fogai közt.

A mumus erre jókedvűen kuncogott; kétségtelenül élvezte a látványt.

Philippe feladta a kilátástalan küzdelmet, és vékony kristályfiolát halászott elő a zsebéből. A mumus összehúzott szemmel, ellenségesen figyelte a kéken derengő bájitalt.

– Az meg mi?

– Mindjárt megtudod, ne türelmetlenkedj! – Pár másodperccel azután, hogy felhajtotta az üvegcse tartalmát, Philippe áttetszővé vált, akár egy kísértet – csak színesben –, vagy mint a hologramok bizonyos mugli filmekben. A köd nem akadályozta többé – és a tekergőző gyökerek, az alattomosan megbújó, éles kövek sem –, könnyedén sétált, szinte siklott a fák között.

A mumus leugrott a szikláról, és bosszankodva követte. – Zseniális, mondhatom – mormogta az orra alatt.

– Ugye, hogy az? – Philippe végre nyeregben érezte magát. A tekintetével épp azt kutatta, vajon melyik irányban ritkulnak a fák, és várja a kivezető út.

A mumus figyelmét ezzel szemben egy aranyló villanás vonta magára. – Csak az a gond, hogy a szellemkezek nem igazán alkalmasak cikesz-fogásra…

Philippe megpördült, elriasztva a szemtelenül éppen mögötte lebegő labdácskát. – Mit hablatyolsz? – De amint kiejtette a kérdést, már ő is látta: körös-körül a fák vetette árnyékban, cikeszek repdestek; apró, törékeny szárnyaik csattogtak a nehéz levegőben. – Meg kéne fognom őket?

– Semmi sem véletlenül került ebbe az erdőbe – felelte a mumus kitérően. – Kénytelen leszel feladni az anyagtalanságot, bármilyen kényelmes, mert súlyos pontok múlhatnak ezeken a muris kis gömbökön.

– Gondolod? – pislogott Philippe bizonytalanul.

– Rosszabb: te gondolod, én pusztán közvetítem.

Sajnos így volt. Nem mondhatott le a pontokról, amit a cikeszek esetleg értek, ezért hát sóhajtva kotort elő egy újabb üvegcsét. Az ellenszer tulajdonképpen gomolygó sápadtzöld füst volt, nem meginni kellett – egy afféle művelettel a szellem-Philippe nem is boldogult volna –, hanem beszippantani.

– Vigyázz, egy lélegzetvételnyi se vesszen kárba! – szólt oda a mumus, és várakozóan figyelte, hogy múlik el apránként az előző bájital hatása.

A testetlenség összességében nem hozott sok előnyt; Philippe morcosan araszolt tovább, szakadatlanul a dühítően néma erdőt fürkészve, ám a cikeszek most, hogy lehetősége lett volna a kezébe kaparintania őket, széles ívben elkerülték. Ráadásul a köd további trükköket is tartogatott…

Philippe felállt egy a fehér gomolygásból kimagasló kőre, és épp azt latolgatta, a törékenynek tetsző faágak elbírnák-e a súlyát, valamint még ha netán úgy is van, érdemes-e megkockáztatnia, hogy a fákra kapaszkodva haladjon tovább.

– Ó, kérlek, próbáld meg! – unszolta a mumus gonosz vigyorral.

– Meggyőztél, hogy ne tegyem. – Philippe óvatosan lépett vissza a földre, igyekezett ugyanazt a helyet kitapintani, ahol az imént állt, de nem vigyázott eléggé.

A köd tükörsima jégpáncéllá szilárdult, mire Philippe alól kiszaladt a lába, és a fiú a hátára vágódott. A mumus ennek láttán a hasát markolászva összegörnyedt, kárörvendő kacagásától zengett az erdő.

Nadia nem sokat teketóriázott, amint az első mumus az útjába toppant villogó szemű farkas képében, végrehajtotta az animágus transzformációt. (Ebben persze nem hidegvér és számítás vezette, egyszerűen csak halálra rémült, ami kifejezetten jót tett a mumushorda önbecsülésének Philippe akadékoskodása után.) A fenséges jegesmedve aztán vidáman galoppozott keresztül az erdőn – míg bele nem futott a mágikus csapdák egyikébe.

Akkor azonban egycsapásra olyan sötét lett körülötte, mint amikor minden fényt kioltanak egy ablaktalan szobában. Nadia futólag eltűnődött rajta, hogy talán okosabb lenne visszavedlenie emberré – mert ki tudja, mi bújik meg a sötétség mélyén –, végül mégis maradt az állatalaknál. Ha varázsolni így nem is tudott, négy ormótlan mancson járni messze biztonságosabb volt, mint két ingatag emberlábon. Tapogatózva, meg-megcsúszva, elbotolva haladt előre – és még így is gyors volt.

Másképp érzékelte az időt most, hogy ő bóklászott az erdőben, de egészen biztosra vette, hogy nem teketóriázik annyit, mint Philippe tette egy ostoba mumus miatt. Egyre inkább felbátorodott, és megszaporázta a lépteit, elvégre, a csapdákat így se, úgy se kerülheti el, ráléphet valamelyikre minden óvatosság ellenére is, hiszen ki tudja, mi rejti a fenyegetést: egy nagyobb kavics, egy száraz ág, vagy egy fűcsomó…

A sötétség lassan oszladozni kezdett, vagy a szeme szokott hozzá… Nem, ezt a lehetőséget elvetette, biztos volt benne, hogy a varázslat ereje csökken, és abban is, hogy azért csökken, mert ő közeledik az erdő széléhez. Sőt, mintha a fák is ritkultak volna, már amennyire ezt ki tudta venni a félhomályban a szemét erőltetve.

Már-már azt hitte, baj nélkül megússza az egész kalandot, és a Tusa első próbájára úgy emlékezhet majd vissza, mint egy többé-kevésbé kellemes sétára, mikor a talaj megremegett a mancsai alatt, és messze hangzó, mély dübörgés verte fel az erdő csendjét.

A föld hullámokat vetett, egyre hevesebbeket és magasabbakat, ide-oda dobálva a tehetetlen medvét. Nadia igyekezett talpon maradni, de amikor egy csöppet arrébb lépett, hogy kiegyensúlyozza magát, megcsúszott, a következő hullám pedig a levegőbe dobta és hátra, egyenesen neki egy fának, ami reccsenve tört ketté.

Nem érzékelte, pontosan mennyi idő telt el, de úgy gondolta, egy-két perc lehetett, mire a hullámzás elcsitult. Addig meg sem próbált feltápászkodni, csak hevert, és hagyta, hogy a föld kedvére játsszon vele, hadd emelje újra és újra a magasba… Most jól esett a mozdulatlanság és a nyugalom, ráadásul megbizonyosodhatott arról is, helyesen feltételezte, hogy a cél közelében jár. Az eget már nem feddte el előle olyan tökéletesen a fák koronája, a szinte csupasz ágak közt átderengett a decemberi ág halványkékje.

Mindjárt – bíztatta magát –, mindjárt felpattan és kicammog az erdőből, első lesz, ez kétségtelen, hiszen képtelenség, hogy Bellatrix Black gyorsabb legyen nála. És ekkor vette észre: csillámlások a levegőben, apró, fürge, szemtelen ki labdácskák.

Nadia keservesen felnyögött. Nem kviddicsezett, nem is volt nagy rajongója a sportnak, de annyit azért tudott: a cikeszek arra valók, hogy elkapják őket.

Bellatrix lélegzetvisszafojtva, megilletődve indult meg a sötéten ásító erdő felé. A közönség, alkalmazkodva hozzá, néma csendben, pisszenés nélkül várt. Bella nem hallott mást, csak az apró kövek ropogását a talpa alatt, és valami tompa zúgást – a vér dübörgését a fülében. Felemelő, ünnepélyes pillanat volt… egészen addig, míg Sirius a lelátón el nem rikkantotta magát: – HAJRÁ, BELLA!

Bella hálás, bár kissé reszketeg mosolyt küldött abba az irányba, ahol a hang alapján a fiút sejtette, aztán elszántan sétált tovább, mígnem a fák homálya őt is elnyelte, ahogy órákkal korábban a versenytársait.

Minden rosszra és kínszenvedésre felkészülve vágott neki az erdőnek. Igaz, hogy Nadia viszonylag kevéssel megúszta, Philippe viszont az út tekintélyes részét négykézláb kúszva tette meg, ráadásul azt a fránya, locsogó mumust is el kellett közben viselnie. A nézők persze mindössze annyit láttak, hogy a lény Eugene Delacour alakját öltötte fel, de hogy miről beszélt Philippe-pel, vagy Philippe-nek azt nem hallhatták.

Bella ugyan megértette – vagy úgy vélekedett, megérti – Philippe miért nem tüntette el a mumust, bár egészen biztos volt benne, hogy ő lelkiismeretfurdalás nélkül elintézné, akármelyik rokona képében toppanjon eléje. Nem mintha el tudta volna képzelni, hogy Narcissának, vagy Siriusnak, vagy egy másik Blacknek köze van az ő legnagyobb félelméhez, azonban az igazat megvallva azt sem tudta, mi lehet az a bizonyos félelem.

Aranyszínű villanást vett észre a szeme sarkából. Oda sem nézve nyúlt ki, és ragadta meg a cikeszt; ehhez legalább értett – ha medvévé változni nem is tudott, hogy megkönnyítse a saját dolgát –, és a labdácska amúgy is meglehetősen lassú repülésre volt beállítva ahhoz képest, ahogy a meccseken használtak cikáztak.

Magabiztosan ment tovább, azt ismételgetve némán, hogy bármi jöjjön is, megbirkózik vele. Ám – ha valóban nem is ijedt meg – igencsak meglepődött, mikor idősebb mása sétált vele szemben a fák homályában.

– Te? Te vagy a legnagyobb félelmem? – bámult a mumusra elképedve. – Ne is haragudj, de téged bűbáj nélkül is könnyedén kinevetlek.

A mumus jóindulatúan mosolygott rá. – Mielőtt hozzákezdenél, azért töprengj el rajtam egy percre.

– Sajnálom, nincs rá időm. Épp egy próba közepén tartok, tudod…

– Hogyne tudnám. Mindig épp valaminek a közepén tartasz, és sosincs időd másra. Ennek természetesen meglesznek a következményei a jövőben. Jók és rosszak egyaránt. – Miközben beszélt a hajába ősz tincsek vegyültek, és a bőre egyre ráncosodott.

Bellatrix elkapott még egy cikeszt, és csak azután felelt. – Hatalmasat tévedsz, ha azt hiszed, félek attól, hogy megöregszem.

– Hatalmasat tévedsz, ha szerinted azt hiszem, ettől félsz. Ismerlek – kuncogott a mumus. – Nem maga a tény a gond, hanem a mód. Az, hogyan öregszel meg.

Bella azon tűnődött, hogyan is tehetné nevetségessé önmagát. Siriusnak persze lett volna javaslata százszámra, ebben nem kételkedett, csakhogy a fiú most nem volt itt, így egyedül kellett boldogulnia.

– Elértél mindent, amire vágytál – jelentette ki az idős Bella büszkén. – Persze magányos vagy, de hát az nem ár érte, igaz?

Bellatrix dühösen lendítette a kezét a magasba, és mikor visszahúzta, újabb cikeszet vergődött a markában kétségbeesetten. – Én nem leszek magányos. Egyszerűen azért, mert nem akarom.

– Ez nem kizárólag rajtad múlik.

– Fogadunk? – morogta a lány ádáz vigyorral, aztán a mumusra szegezte a pálcáját. – Comikulissimus!

Bella körül cudar hóvihar tombolt. Ezüst-arany villanásokat látott mindenütt, de honnan tudhatta volna, melyik cikesz, és melyiket okozzák az örvénylő pelyhek? Elveszetten forgolódott, a hideg csípte az arcát és az örvénylő hó úgy mart ezerszer is bőrébe, mint megannyi apró szilánk. Elege volt: ellenséges, erőszakos fák szaggatták meg a ruháját, kövek gördültek tucatszám köréje, hogy csapdába ejtsék, gyökerek nyúltak ki a földből alattomosan, hogy elgáncsolják, a haja megpörkölődött, és elvesztette az egyik csizmáját, mikor egy semmiből termett lápon gázolt át. Ráadásul a mumus-Bellák percnyi nyugtot sem hagytak neki, hiába zúdította rájuk mindazt az otromba tréfát, amit csak ki bírt ötleni.

Az egyetlen, ami elégedettséggel tölthette el a zsebeit lehúzó cikesztömeg volt. Elhatározta ugyanis, hogy ha már gyors nem lehet, minél alaposabban végzi el a feladatot. Elvégre ki tudhatja, mennyi pontot ér egy-egy cikesz? Valamennyit bizonyára, így pedig behozhatja az esetleges hátrányát, és – de ebben alig-alig mert reménykedni – megelőzheti a versenytársait.

Mindenesetre a cikeszek itt köröztek, nyilván nem véletlenül. És hol máshol lenne egy cikesz helye, ha nem egy fogó kezében?

Lépett egyet, mire a következő pillanatban elcsitult a szél zúgása, a kavargó hópelyhek pedig lehulltak, finom, csillogó szőnyeget borítva a földre. Ez semmi jót nem jelenthetett, Bellatrix legalábbis így érezte, és ami egy szívdobbanással később történt, őt igazolta. Recsegő hang hallatszott, mint amikor meghasad a vizek jégpáncélja, és Bella lába alatt beszakadt a föld.

Még időben sikerült megkapaszkodnia, mielőtt belegurult volna a jégtáblák alatt háborgó tóba. Az ujjai azonban hamar elgémberedtek, nem maradt hát több vesztegetni való ideje. Immár csak félkézzel fogódzkodva lógott a hullámok billegtette jégtáblán – félő volt egy haragosabb lökés átfordítja azt a másik oldalára, vele együtt. A másik kezével a pálcája után kotorászott, amit az övére erősítve viselt, ám épp csak sikerült megmarkolnia, mikor az ujjai engedtek a hidegnek és a fájdalomnak, ő pedig a vízbe pottyant. Az utolsó, amit látott a parton sorjázó fák homályos vonala volt valahol a messzeségben…

Aztán már csak a lenti fekete, fagyos némaság maradt, ami körülfonta és azzal fenyegetett, hogy nemcsak a testét, a gondolatait is megbénítja… Bella ezt nem hagyhatta, lázasan kereste a menekülés útját, és az jutott eszébe: akármilyen átkozott, bűbájos tó is ez, valahol a mélyben véget kell érnie.

Nehézkes köröket írt le a pálcájával, hívva odalentről az iszapos földet, a köveket, és végre, mikor a karja már alig mozdult, a tó gyomrából oszlop tört felfelé, amin megvethette a lábát, és ami a felszínre vitte őt.

Narcissa és az unokaöccsei lementek a bajnokok sátraihoz, hogy Bellával együtt várják ki az eredményhirdetést, és mindenesetre már előre gratuláljanak neki, hiszen akárhogy is pontoznak a bírák, szép teljesítményt nyújtott. De úgy alakult, hogy még messze nem lelkendezték ki magukat kellőképpen, mikor egy újabb látogató érkezése beléjük fagyasztotta a szót: Rodolphus Lestrange toppant a sátorba, és határozott léptekkel egyenesen Bellatrixhoz sétált.

– Gondoltam, megosztom veletek, a státuszukból adódóan szükségképpen jóval elfogulatlanabb szemlélők miként ítélik meg az erdőbeli alakításotokat.

A bírákra célzott természetesen – ez a körülményes megfogalmazás ellenére is világos volt mindannyiuknak. Bella izgatottan fészkelődni kezdett, és lerázta a válláról Narcissa kezét. Rodolphus azonban meg sem mukkant örökkévalóságnak tűnő másodpercekig, így kénytelen volt a lány noszogatni, hogy beszéljen végre. – Rod…?

A fiú végignézett az egybegyűltek feszülten figyelő arcán, aztán elmosolyodott – nem bíztatóan, de legalább nem is sajnálkozva. – Senki nem nyújtotta kiemelkedő teljesítményt – vágott bele, Sirius viszont rögtön félbe is szakította.

– Miket beszélsz?! Bella fenomenális volt!

Narcissa és Regulus döbbenettől kikerekedett szemmel bámultak rá, holott aznap annyi jelét adta már az unokanővére iránti őszinte elkötelezettségének, hogy igazán nem kellett volna meglepődniük.

– Persze, hogy az volt – legyintett Rodolphus mérgesen –, de többiek is.

– Áruló patkány – sziszegte Sirius, és durcásan összefonta a karjait.

– Hagyd a „lelkiismeretesen pártatlan bennfentes vagyok" szöveget – szólt rá Narcissa is türelmetlenül. – Azt mondd inkább: megvan az eredmény?

Rod bólintott. – Igen, Denem pár perc múlva bejelenti. Jut is eszembe: súgni jöttem – vigyorodott el cinkosan.

Bella ezt hallva megdermedt, és idegesen pislogott a fiúra. Miért nem mondta már előbb, hogy ilyen tudás birtokában van, miért nem kezdte rögtön ezzel? Mindegy, a lényeg, hogy most hajlandó elárulni. Igaz ugyan, hogy csak egy picivel korábban a hivatalos kihirdetésnél, de az is valami.

– Nadia volt a leggyorsabb, ez nem is vitás, viszont a cikeszekről elfelejtkezett, és mivel nem akart visszamenni a sűrűbe, az erdő szélén próbált összeszedni párat – nem túl hatékonyan, mint azt láthattátok. Te ellenkezőleg: azt hittük, sose keveredsz ki onnan, ugyanakkor az összes cikeszt összefogdostad. Philippe nagyjából egyenletesen teljesített – lassabb volt, mint Nadia, nyilván, és kevesebb cikeszt szerzett, mint te. És természetesen – ki ne hagyjam! – számít az is, mely helyzetben milyen megoldást alkalmaztatok. – Mély levegőt vett. – Ennek fényében a pontok: Nadiának 255, neked 241, Philippe-nek 234. Francia cimboránk vagy harminc pontot bukott el azzal, hogy nem szállt szembe a mumussal. Te elvileg még így is utolsó lennél, de mivel a cikeszek bónuszpontokat érnek, sikerült feljönnöd a második helyre, úgyhogy végül is nemhiába piszmogtál miattuk annyit. Gratulálok! – Újra elmosolyodott, ezúttal már szívből jövően. – Most pedig gyere ki! Hadd ünnepeljünk egy kicsit!