Megjelölve
XXI. fejezet: Sipor kincsei
"– Nem vagyok seggfej! Csak próbálok gyakorlatiasan gondolkodni!
– Menj a fenébe a gyakorlatiassággal, Harry! Mikor volt annak bármi köze a szerelemhez?"
Ginny volt az.
A lány ijedtében elesett; egészen biztosan nem számított arra, hogy valaki rárúgja az ajtót, és hogy az a valaki éppen Harry lesz.
– Harry! – kiáltotta, és próbált lábra állni; nyilvánvalóan keresett valamit azelőtt, hogy Harry így meglepte.
A fiú szótlanul, leesett állal meredt rá. Lassan leeresztette remegő, pálcás kezét, és becsukta a száját.
– Nem hallottam, hogy bejöttél! – mondta Ginny. – Hol vannak a többiek? – kérdezte olyan természetesen, mintha a jelenléte ebben a házban tökéletesen magától értetődő és természetes lenne.
A következő dolog, ami Harryben tudatosodott, az az volt, hogy a lány a nyakába veti magát, és csontropogtató ölelésben részesíti. Harry tehetetlenül állt, és képtelen volt bármi mást tenni, mint mozdulatlanságba dermedve hagyni ezt neki.
Ginny elhúzódott tőle.
– Mi a baj?
Harry most már megtalálta a hangját, és a következőt suttogott rekedten, de határozottan:
– Mi a jó fenét csinálsz te itt?
Ginnyt azonban megkímélte a válaszadástól a hangos dobogás, aminek kíséretében Ron és Hermione szintén feliramodtak a lépcsőn az első emeletre.
Ahogy megpillantották őket, mindketten megdermedtek, ahogy Harry is egy perccel ezelőtt.
– Ginny! – kiáltott fel Ron elképedve. – Mi folyik itt? Miért vagy itt?
– De hát... – szólalt meg Hermione is.
– Ezt talán egy jó, forró tea mellett is megbeszélhetnénk – hallott Harry a háta mögül egy rettentően ismerős hangot.
Remus Lupin állt az ajtóban; szürkülő haja elárulta azt, amit a magára erőltetett, nyugodt arckifejezéssel igyekezett palástolni: hogy miket élhetett meg az elmúlt hónapokban. Vágások és karmolások borították az arcát és a karjait, csupán a szeme ragyogott olyan élénken, mint akkor, mikor legutoljára látták.
Harry úgy érezte magát, mintha hirtelen egy előző életben járna; olyan hosszú ideje volt már, hogy elhagyta az Odút, benne Lupinnal és Ginnyvel, hogy a jelenlétük hirtelen felfoghatatlanul furcsának tetszett előtte.
– De hát... Mi történt az... – kezdte volna, de Lupin újból félbeszakította.
– Ahogy már mondtam, talán beszéljük meg ezt inkább egy tea mellett.
Elindultak kifelé, és Harry szorosan összezárt szájjal követte őket. Ginny őfelé pillantgatott párszor, mint aki kényelmetlenül érzi magát, és előre fél a reakciójától, de Harry nem nézett vissza rá. Ahhoz túl mérges volt.
Csendben letelepedtek a nappali alatt egy szinttel levő konyhában, míg Lupin a teáskannával sürgött-forgott körülöttük. Harry fellobbantotta a mágikus fáklyatartókban levő fáklyák fényét, mikor beléptek, de ez mit sem segített azon, hogy a helyiség hűvös maradt.
Lupin nem szólalt meg, míg fel nem vette Hermione teáscsészéjét.
– Szóval...
– Mire készülsz? – kérdezte élesen Harry. – Miért vagy itt, és miért hoztad magaddal Ginnyt? Van bármelyikőtöknek akár csak elképzelése róla, hogy milyen veszélyes itt lenni?
Lupin letette a kannát, és elgondolkozva összekulcsolta a kezeit.
– Harry, tudtam, hogy dühös leszel...
– DÜHÖS? Ti ketten fogtátok magatokat, és megtettétek az EGYETLEN dolgot, amit mindannyiótoktól nyomatékosan kértem, hogy ne tegyetek meg! Miért is lennék dühös?
Hermione Harry karjára tette a kezét, de Harry elhúzta a sajátját.
– Mondtam nektek, mindannyiótoknak, hogy el kell mennem, hogy véghezvigyek valamit. Elmagyaráztam, hogy miért Ron és Hermione jönnek velem, és azt mondtam, ne keressetek, amíg én nem kereslek titeket! Úgyhogy most az lenne a legjobb, ha alapos indokkal szolgálnátok arra, miért is vagytok itt... Kezdhetitek.
– Nos, megtesszük, ha esetleg hagysz minket is szóhoz jutni – mondta Ginny keserűen.
Harry meredt rá; a lány szemei lángoltak, és ahogy a fáklyák fénye megcsillant a haján, mintha a vörös tincsek is egy-egy lángnyelvként táncoltak volna a homályban.
Harry hátradőlt, és keresztbefonta a karjait; most leginkább úgy érezte magát, mintha ő lenne a kiállhatatlan tinédzser a felnőttek között.
Lupin belekortyolt a teájába, majd megköszörülte a torkát.
– Az üzenetedet a Rend pár napja kapta meg. Nagy vita alakult ki köztünk arról, hogy mit is kéne tennünk. Végül szavaztunk, és egyhangúlag úgy döntöttünk, hogy olyan komolynak értékeljük a figyelmeztetésed, amilyennek tűnik, és kiürítettük a házat.
Harry nem szólalt meg.
– De ettől nem lettem nyugodtabb. Nem sokkal ezután megjelent a Reggeli Prófétában egy cikk, és mivel tudom, milyen nagy hatalma van a sajtónak, és micsoda romboló ereje lehet minden szónak, amit papírra vetnek, ezért attól tartottam, hogy a hír igaz lehet. A cikkben azt írták, hogy Azkabanban jártál.
Harry továbbra sem szólalt meg.
– Igaz ez, Harry? – kérdezte Lupin nyomatékosan.
– Ja, igaz – válaszolt Ron. – Oda kellett mennünk.
Lupin biccentett.
– Tisztelem a bátorságotokat. De egyre jobban aggódtam. Voldemort tökéletesen tisztában van azzal, hogy az újságok képesek leleplezni a legtitkosabb terveket is, és onnantól fogva világos volt előttem, hogy mivel megtudta, hol voltatok, könnyedén követi majd a nyomotokat; különösen mivel a Prófétában az is megjelent, hogy nem mentél vissza a Roxfortba.
Lupin szünetet tartott, és közben öntudatlanul megdörzsölte az egyik karmolást a bal karján.
– Bármit is csinálsz, Harry – folytatta valamivel halkabban, mintha ezek a falak is képesek lennének kihallgatni, amiről beszélnek –, úgy gondolom, hogy tudatában kell lenned annak, hogy a helyzet sokat komolyodott.
– Tudatában vagyok – védekezett Harry. – Voldemort tisztában van azzal, mit készülök véghez vinni...
Ginny levegő után kapott.
– ... de nem tud megállítani. Eddig sem tudott. Nem értem, miért te prédikálsz nekem az óvatosságról, mikor nem te vagy az, aki jelenleg a legnagyobb kulimász közepén csücsül Angliában, és nem te vagy az, aki ebből ki sem szállhat.
Abban a pillanatban, hogy kimondta ezeket a szavakat, már meg is bánta őket.
Lupin egy pillanatig semmit sem mondott, de a tekintetéből tisztán kiolvasható volt, hogy segítene neki, ha Harry kérné rá.
– Így tehát, amikor hírét vettem a ma reggeli, londoni támadásnak, bevallom, pánikba estem, úgyhogy idejöttem.
– Honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd? – kérdezte Hermione.
Lupin arcára fáradt mosoly ült ki.
– Mivel elküldted a Rendnek a rejtélyes figyelmeztetést, miszerint ürítsük ki ezt a helyet, mert többé egyáltalán nem biztonságos, azonnal arra gondoltam, hogy nagyon is valószínű, hogy a következő utad egyenesen ide fog vezetni.
Harry nyelt egyet.
– Ugyanis pontosan úgy cselekedtél most, ahogy James is tette volna – tette hozzá Lupin az asztalt bámulva. – Én pedig állandóan azt hallottam felőled, hogy ugyanolyan lelkesedéssel veted bele magad a veszélyes helyzetekbe, mint Ágas annak idején.
Harry bólintott, majd előrébb csúszott ültében.
– Rendben, elfogadom az általad megjelölt okot arra, hogy miért jöttél ide – mondta Lupinnak, majd Ginny felé fordult. – De te mit keresel itt...? – kérdezte komor hangon.
Ginny először elpirult, majd felcsattant:
– Addig egyetlen szót sem vagyok hajlandó veled váltani, amíg le nem szoksz arról, hogy úgy beszélj velem, mint valami rakoncátlan gyerekkel!
Ron és Hermione sóhajtva összenéztek.
– Azt hiszem, mi megyünk, és kipakoljuk a cuccainkat – szólalt meg Ron halkan.
Lupinon látszott, hogy azonnal elérti a javaslat mögötti valós szándékot.
– Talán inkább beszéljük meg máshol, hogy mi történt idáig, rendben Ron? Hermione?
Ron és Hermione hangos csikorgás kíséretében hátralökték a székeiket, és anélkül, hogy mondtak volna bármit, kimasírozták a konyhából, kínos, mély csöndet hagyva maguk után. Lupin csendben követte őket.
Harry és Ginny jó egy percig ültek néma csöndben, anélkül, hogy akár egymásra pillantottak volna.
Ginny felpattant.
– Nagyon hideg van itt – mondta hirtelen, és a pálcája egy ingerült mozdulatával fellobbantotta a tüzet a kandallóban.
– Ginny, mit csinálsz itt...? De most komolyan... – szólalt meg Harry fáradt hangon; közben öntudatlanul dörzsölte a sebhelyet a homlokán.
Ginny szemei veszélyesen megvillantak.
– Mégis mit gondolsz? Azért jöttem, hogy lássalak!
– Valóban? Az nem jutott eszedbe, hogy az, hogy látni akarsz engem, jó eséllyel azt eredményezi, hogy téged meg megölnek közben? Belegondoltál te egyáltalán ebbe?
– Képzeld, igen! És tudod mit? Nem érdekel!
Harry már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, aztán rájött, hogy képtelen rá. A lány sokat kockáztatott; tulajdonképpen mindent, csak azért, hogy láthassa őt, és ez megrémítette.
Ginny a homlokát ráncolta.
– Nekem úgy tűnik, hogy te vagy az, akit egyáltalán nem izgat, hogy én mit gondolok.
– De izgat – mondta halkan Harry, és a teájából spirál alakban, fodrozódva felszálló gőzt bámulta állhatatosan.
Ginny visszaült a helyére, rámeredt, és próbálta felvenni vele a szemkontaktust, de Harry egyértelműen kerülte a pillantását.
– Épp itthon voltam a Roxfortból a hétvégén, mikor megkaptuk az üzeneted – szólalt meg újból. – Megkérdeztem Lupint, hogy mi áll benne, ő azonban eleinte nem volt hajlandó elmondani, ezért elmagyaráztam neki, hogy nagyon szeretnélek látni. Aztán mikor észrevettem, hogy készül valahova, kérdésekkel bombáztam, és tippelgettem, hogy hová megy. Az egyik ötletem persze az volt, hogy ide, a főhadiszállásra, amit nemrég ürítettünk ki. És mikor ez a tippem talált, akkor megengedte, hogy vele jöjjek. Apa és anya semmit se tudnak az egészről.
– Miért voltál otthon hétvégén? – tette fel a kérdést Harry, kitérve az elől, hogy reagáljon valamit Ginny magyarázatának fontosabb részeire.
– Mostanában sokan hazajárogatnak – motyogta Ginny. – McGalagony engedélyezte, hogy gyakrabban elhagyjuk a kastélyt, arra az esetre, ha valakinek... sürgősen haza kellene mennie. És hiányzott anya, szóval eljöttem.
Harry rábólintott.
– Én is rég láttam édesanyádat.
– Harry, miért nem nézel rám? – kérdezte Ginny hirtelen.
Harry felkelt a helyéről, és a tűzhöz sétált.
– Mert nem tudok, Ginny, oké? Elköszöntem tőled az Odúban, és...
– ... és azt gondoltad, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor látjuk egymást, mi? – kiáltott fel a lány feldühödve. – Egyszerűen képtelen vagy rám nézni, és találkozni velem, mert az bezavar a drágalátos, küldetéstudatos halálvágyadba!
Harry megpördült, és most először a szemébe nézett.
– Nincs halálvágyam! Voldemort vágyik a halálomra, ha elfelejtetted volna, nem én a sajátomra!
– Hogy is tudtam volna elfelejteni...? – kérdezett vissza gúnyosan Ginny. Már hangosan kiabált, és a hangja továbbra is szinte csöpögött a gúnytól. – Ez az átkozott oka annak, hogy nem jöttél vissza az iskolába! Ez az oka annak, hogy nem vagyunk együtt!
Harry a fejét rázta lassan.
– Nem, Ginny, nem tőle függ az összes döntésem. Én voltam az, aki azt akarta, hogy ne legyünk együtt.
Ginny úgy meredt rá, mintha pofonvágták volna.
– Mi...?
Harry elfordította a fejét.
– De azt mondtad... – kezdte a lány; de a lángoló barna szemeket már a düh kiváltotta könnyek csillogó fátyla borította. – Azt mondtad... megígérted... hogyha várok... akkor... és... én azt mondtam... hogy megvárlak...
Harry nyelt egyet, és azért fohászkodott magában, hogy Ginny ne sírja el magát, mert tudta, hogy akkor az ő elhatározása menthetetlenül dugába dől.
– Tudom, mit mondtam.
– Akkor... akkor te most hazudtál nekem? – kérdezte a lány halkan.
– Te nem ezt érdemled, Ginny – szólalt meg Harry váratlanul.
– Baromira igazad van! Tényleg nem ezt érdemlem! – válaszolt a lány hisztérikus hangon.
– Állandóságra van szükséged, és én ezt nem tudom megadni neked. Olyan valakire van szükséged, aki nem nézeget örökké hátra, mert nem tudja, melyik pillanatban akarják megölni... még ha meg is szabadulok Voldemorttól, mindig történik majd valami... szükséged van arra, hogy...
– Ne merd megmondani nekem, mire van szükségem! – kiabálta Ginny, és kiszökött az első könnycsepp a szeméből, végigszánkázott az arcán, majd a felsőjén landolt.
– Nem tudok nem gondolni erre! – ordította most már Harry is ugyanolyan hangosan.
– Elég idős vagyok hozzá, hogy eldöntsem, mit akarok, és mire van szükségem! Mitől lettél ekkora seggfej, hogy így viselkedsz velem?
Harry tett felé egy dühödt lépést. Talán az is átfutott az agyán, hogy megrázza a lányt, hogy megértesse vele, hogy ő soha nem lesz elég jó neki, de a benne lakozó szörny, aki egyre tépte, szaggatta belülről, és azt a kínzó fájdalmat okozta a mellkasában, mást akart... A szörny sosem akart ekkora áldozatot hozni...
– Nem vagyok seggfej! Csak próbálok gyakorlatiasan gondolkodni!
– Menj a fenébe a gyakorlatiassággal, Harry! Mikor volt annak bármi köze a szerelemhez?
Ahogy kipirult arccal kiabáltak egymással, észre sem vették, de már csak harminc centire voltak egymástól.
– Valakinek kell arra is gondolnia, mi lesz hosszú távon! – kiabálta Harry. – Azt hiszed, kiszállhatok ebből? Nagyon, nagyon hosszú ideig kell majd rám várnod, Ginny!
– Igazán? Attól ez még egy olyan döntés, amit nekem kell meghoznom! – vágott vissza a lány. – De te nem emiatt reagáltál így arra, hogy itt vagyok, hanem azért, mert valójában félsz!
– Nem félek!
– DE IGENIS FÉLSZ! Félsz attól, hogy ott van neked Ron és Hermione, a legjobb barátaid, de ők nem olyanok, mint én! Nem ismernek annyira, mint én, és nem is szeretnek úgy, mint én! Az egész, amit most csinálsz, csak azt mutatja, hogy menekülsz előlem!
– Akkor miért gondolok arra, ahányszor csak eszembe jutsz, hogy legszívesebben hagynám a fenébe az egészet, csak hogy veled lehessek? – üvöltötte Harry, és kétségbeesésében újra meg akarta rázni a lány vállait, hogy Ginny végre megértse... Egyikük sem jött rá a heves vita perceiben, milyen közel is kerültek egymáshoz időközben. Az arcuk már csak centikre volt egymástól... Egyszerre hajoltak egymás felé, ahogy Harry akaraterejét leterítette a benne tomboló szörny, és vadul megcsókolták egymást.
Harry szorosan magához ölelte Ginnyt, miközben csókolóztak, mintha soha nem akarná elengedni, vagy soha nem akarná megengedni, hogy bárki más, nála érdemesebb elrabolja tőle, és ahogy Ginny kapaszkodott belé, abból érezhette, hogy a lány pontosan ugyanezt érzi iránta.
Pár órával később egymás mellett feküdtek az egyik szobában egy rég kiszuperált matracon, és a plafont bámulták a homályban. Éjfél már egész biztosan elmúlt; és mivel se Hermionét, se Ront, se Lupint nem látták azóta, hogy kijöttek a konyhából, feltételezték, hogy ők már rég lefeküdtek aludni.
A holdfény keresztülszűrődött a mocskos ablakokon, a foltozott és kopott függönyökön, és halvány derengésbe vonta az arcukat. Ginny szeme csukva volt, de Harry tudta, hogy még nem alszik, mert a lány még mindig kicsit kapkodta a levegőt.
Halkan megszólalt a sötétségben.
– Ginny...
– Hm...?
– Nem attól félek, hogy veled legyek... Hanem attól, hogy mi lesz, ha nem lehetek veled.
Ginny az oldalára fordult, és felkönyökölt.
– Tudom. Csak azt szerettem volna, ha ki is mondod.
Harry becsukta a szemeit egy pillanatra.
– Hát eltartott egy darabig, amíg erre rájöttem.
Csukott szemmel is tudta, hogy Ginny mosolyog mellette.
– De érted, mi a probléma, ugye? – kérdezte Harry komoran.
Ginny már álmosnak tűnt, de válaszolt.
– Értem, hogy nem akarod, hogy most belekeveredjek. Bármivel is foglalkozol mostanában... Tudom, hogy nem fogsz beszélni róla, és ez rendben van. De ha oda jutunk... hogy már csak az utolsó csata áll előttünk... Akkor ott leszek.
– Tudom.
Ginny lehunyta a szemeit, és lefeküdt mellé, hogy a vállára hajtsa a fejét.
– Van még valami, amit el kell mondanom neked – kezdte Harry. – Egyszer... amikor valami veszélyeset kellett csinálnom... és tudtam, hogy nagy esély van rá, hogy meghalok közben... akkor az egyetlen, ami kisegített a bajból, az az volt, hogy rád gondoltam.
Ginny felrezzent, és Harry rájött, hogy a lány már majdnem álomba szenderedett az előbb.
– Most már érted, hogy most is tudsz nekem segíteni...? Hiszen akkor is épp ezt tetted... – súgta még, aztán ő is lassan álomba merült.
Harry álmai most is épp olyan zavarosak voltak, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Az emlékképek, gondolatok, amik napközben is foglalkoztatták az elméjét, most mind ott lüktettek a fejében egyetlen, kusza zűrzavarrá összekapcsolódva.
Látta, ahogy először átlépte a Grimmauld téri ház küszöbét, hallotta Sirius utolsó sikolyát, látta Sirius szitkozódó édesanyját, aki hirtelen átváltozott magává Voldemorttá, aki éppen elrejtette Hugrabug serlegét a portré mögé. Harry megpróbálta elvenni tőle a serleget, de hirtelen ő maga záródott be a portréba. Álombeli énje a vászon mögött, bebörtönözve figyelte, ahogy a ház lassan az enyészeté lesz körülötte. Majd a minisztériumbeli látogatás idéződött fel előtte álmában; ahogy Sirius átesett a függöny mögé abban a teremben... Harry ordított, de nem tudott megmozdulni; a karja bénultan lógott az oldala mellett, majd egy pillanat múlva ott állt Dumbledore mellett, azon a végzetes éjszakán, amikor megbénítva kellett végignéznie az eseményeket a Roxfort legmagasabb tornyának tetején. Piton egyre közelített felé... Valami ismeretlen oknál fogva Dudley is ott volt, sőt Sipor is...
Harry hirtelen, mint aki rugóra jár, felült a matracon.
Sipor... hogyhogy nem gondolt rá előbb...? A hirtelen mozdulat felébresztette Ginnyt.
– Mi van? – dünnyögte a lány a szemeit dörzsölve. Odakint még mindig sötét volt.
Harry hevesen rázta a fejét, mintha így akarná magától elűzni a még mindig élénk álomképeket; próbálta elfelejteni Dumbledore döbbent arcát...
– Harry, mi a baj? – kérdezte Ginny immár éberebb hangon.
De Harry ekkorra már feltette a szemüvegét, kicsúszott az ágy szélére, felkelt, és két másodperc múlva a szoba ajtajánál volt.
A csupasz, csikorgó padlódeszkák hidegek voltak a meztelen talpai alatt, azonban nem törődött ezzel, hanem felgyújtotta a fényeket, ahogy végighaladt a folyosón. Tőle jobbra kinyílt egy ajtó, és Hermione tűnt fel mellette; kócos haja rendetlenül omlott a vállára.
– Történt valami? – kérdezte sürgető hangsúllyal.
Ron is feltűnt mögötte, de ő még olyannyira álomittasnak tűnt, hogy inkább nézett ki alvajárónak, mint ébernek. Követték Harryt, aki futott, és most már a lépcső tetejénél járt.
– Harry, hova mész? – lihegte mögötte Hermione.
– Ki az az egyetlen személy – kérdezte Harry, hátrafordítva a fejét egy pillanatra a válla fölött, miközben kettesével szedte a fokokat a lépcsőn lefelé –, aki végig meg akarta akadályozni, hogy kitakarítsuk ezt a házat?
Ron és Hermione zavartan pillantottak egymásra.
– Személy? – szólalt meg Ron. – Hát nem Sirius volt, az biztos. Alig várta, hogy megszabaduljon a kacatok nagyjától.
– Rendben van, akkor mégse személy. Szóval milyen lény volt az, aki meg akarta akadályozni, hogy kitakarítsuk a házat? – válaszolt Harry, leérve közben a lépcső aljára.
Ron és Hermione egyszerre vágták rá a választ:
– Sipor!
– Pontosan.
Elértek a konyha bejáratához. Harry emlékezett rá, hogy két évvel ezelőtt Hermione meg akarta ajándékozni Siport karácsony alkalmából, Sirius pedig azt mondta, hogy az odúja a konyhából nyíló kamrában van, a vízmelegítő alatt.
Harry kinyitotta a kamra ajtaját, és lehajolt.
Undorító avas szag csapta meg az orrát, és hallotta, hogy Hermione felnyög a háta mögött. Most már Ginny és Lupin is felzárkóztak mögéjük.
– Harry, mi folyik itt? – kérdezte Remus. – Sipor nincs itt. Azt mondták, hogy elküldted dolgozni a roxforti konyhába.
Harry nem válaszolt, hanem félretolta a központi helyen álló, valószínűleg megbecsült fotót, aminek törött volt a kerete, és ami Bellatrix Lestrange-t ábrázolta. Az ide rejtett tárgyak kis halmokban álltak a csövek alatt; Sipor nyilvánvalóan valamennyit megóvásra érdemesnek gondolta Sirius lomtalanítása ellenében.
Különböző medálok lógtak a csövekről, egy hosszú, vörös fonal, egy kopott nadrág, egy képkeretből kiszakított vászondarab, néhány rozsdás mandzsettagomb, egy kisebb, remegő, bársonyból készült táska... és egy nehéz ezüstmedál.
Harry remegő kézzel nyúlt ki érte, és megemelte a láncnál fogva.
– Lumos! – suttogta, és a másik kezével feljebb emelte a medált, hogy ráessen a pálca fénye. A medál elején egy, a medál méretéhez viszonyítva hatalmas, jól kivehető "M" betű domborodott. Mardekár jele.
Harry remegve egyenesedett fel.
A medál nehéz volt; sokkal nehezebb, mint a hamis párja, amit azóta hurcolt magával, hogy Dumbledore meghalt. A lánc rozsdás volt, de a medál maga meglehetősen jó állapotúnak tűnt.
– Ez Mardekáré volt, Harry, de hogyan találtad... – kezdte Lupin, de a mondatot már nem fejezhette be.
Hirtelen ugyanis hatalmas robbanás rázta meg a házat; óriási ereje kirobbantotta a konyha ablakait, a szele pedig végigzúgott a helyiségeken. Harry szinte fel sem fogta, hogy üvegcserepek és leszakadt függönyök szállnak feléjük a robbanás zaja által kísérve, ami olyan hangos volt, hogy úgy érezte, a feje menten széthasad. Tompán érzékelte, hogy az összes fény kialudt.
Miközben térdre rogyott, csak egyetlen gondolat járt a fejében.
Megtaláltak minket.
Megjegyzés 1: Az előző fejezetre 20-an írtatok, ennek az eredményét olvashattátok most.
Aki szeretne moderálás előtt olvasni, kérjük, iratkozzon fel a levlistára, mert a listatagok a feltöltéskor direkt linket kapnak a friss fejezethez. (Nem csak a Merengőre töltünk fel.)
A lehetőségek a következők: ha 8-an írtok, a folytatás három hét múlva, ha legalább 15-en, két hét múlva érkezik.
A visszajelzés vonatkozzon a történetre, egyetlen sor/mondat is visszajelzésnek számít, és ha van regisztrációtok, kérjük, jelentkezzetek be, csak ezért felesleges és szükségtelen viszont regisztrálni, ha nincs. Nektek ez továbbra is maximum 1-2 percet vesz igénybe. Ha nem a Merengőre írtok, az ugyanúgy számít. Köszönjük.
Visszajelzés írásának módja fanfictionneten: a fejezet alján lévő "Review this chapter"-re kattintva tudtok visszajelzést írni. A "Name" felirathoz a visszajelzés írójának nickneve, a "Review" felirathoz pedig maga a visszajelzés kerül, aztán alul a "Submit Feedback/Review"-ra kell kattintani, és már el is küldtétek.
Megjegyzés 2: Készítettünk egy levelezőlistát, amin keresztül azonnal értesülhetsz a friss fejezetekről: link a profilomban.