- Menten elérzékenyülök – fújtam mérgesen. Ha lett volna erőm értelmetlen dolgokat tenni, biztos a hajamat téptem volna. A csaj egészen biztosan bedilizett. – Minek képzeled magad? Popsztárnak? Mindent a közönségért? Várjál, mindjárt keresek egy ideálisabb helyet, ahonnan végignézhetem, ahogy egy dementor lesmárol. Majd fogadásokat kötök magammal, hogy melyik lesz a szerencsés.
Fel-alá pattogtam, ami természetesen nem segített a helyzeten. Mily' meglepő.
- Miért nem szaladtok el? Biztos, hogy gyorsabban futtok náluk. Persze, lassabban suhantok vagy micsoda. Sőt, nem is tudtuk suhanni. – Homlokomra csaptam. – Én viszont egész tűrhetően elvitorlázgatok. Csak a kezed tört el, emlékszel? Semmi probléma. Megragadom a grabancod, és már szállunk is. Mint a múltkor. Persze, nem lenne szép dolog hátrahagyni a tanárnőt. Viszem őt is. Na igen, kicsit kiborulna talán, ha hirtelen a levegőbe emelkedne. A biztonság kedvéért elkábíthatnád. Nem mintha jelenlegi állapotomban akár egyetlen embert is elbírnék. Nemhogy még kettőt...! Főleg úgy, hogy kettőből egy nincs eszméletén. Ez kellemetlen. Remélem, a hosszú és értelmetlen locsogás nem merít ki még jobban. Mayve, csinálj már valamit!
Nem, nem vagyok, nem voltam, és nem is leszek hisztis liba. De azért kiakadnom szabad egy kicsit. Néha. A tehetetlenség dühítő.
És mi van azzal, ha tehetnél valamit? az nem zavar, ha akkor nem cselekszel.
Mindig elbaltázom a kritikus pillanatokat.
- Expecto patronum!
Na mármost, a kérdésem az lenne: hogyan ordíthat két ember egyszerre négy hangon?
Mayve kecses párduca fenséges szökkenéssel érkezett meg az egyik dementor elé. Minden bizonnyal hamar elintézte volna a klienst, feltéve, ha nem társul mellé egy második. Szerencsétlen tehetetlenül morgott, majd köddé vált.
- Próbálkozz újra! Megy ez neked, csak koncentrálni kell – szurkoltam. Ám mielőtt védencem tanúságot tehetett volna hihetetlenül erős és centralizált koncentrációjáról, egy keselyű érkezett füstbe ment patrónusa helyére. Gyanakodva körbesandítottam. Miféle mardekáros végi az én munkámat, azaz védi Mayvet?
Olyasféle, amelyik nem a mardekáros fajtából való. Neville Longbottom névre hallgat, griffendéles, és gyanúm szerint vagy ő van beleesve védencembe, vagy fordítva, de valami lebeg a levegőben.
- Kösz, Longbottom, de megoldom egyedül – csattant fel sértetten, és önérzetes hangjából arra következtettem, hogy nagyon belehabarodott a fiúba. Végül is, a srác elég bátor, nem néz ki rosszul, ha képes elviselni a természetét... Áldásom rájuk. – Expecto patronum! – mondta higgadtan, és az agyamra telepedett rózsaszín felhő hatására eskü alatt fogadtam volna, hogy közben erősen Neville arcára koncentrál, így akarván biztosítani a varázslat sikerességét. Megjegyzem, biztosította. Sőt, a dementorok is eltakarodtak. Két patrónus több, mint egy, kettő mindig többre megy.
Kezdett szórakoztatni a dolog. Körülszemlélődtem egyéb izgalmas látnivalók után. McGalagony macskája különösen harciasan viszonyult a támadókhoz, szavamra, teljes mértékben megidézőjére ütött. A jó öreg mókust is megláttam, akihez a nem olyan jó, de nem is öreg Piton professzor tartozott. Változatlanul foglalkoztatott a kérdés, miszerint: honnan akasztott le magának egy ilyen patrónust? Vegyük például McGalagonyt, a legtipikusabb példát! A macska teljesen tökéletes mellé. Vagy ott van Mayve. Időnként valóban hasonlít egy éjszakai ragadózóra. Már ami bizonyos esti kóricálásokat illet. Na, de mi a közös a nem vén denevérben és egy mókusban? Szereti a diót?
Vannak az életnek olyan titkai, amikre nem létezik logikus magyarázat.
- Nem tudom, a halálfalók hány ilyen meglepetést hagytak hátra, de nem ártana fokozott figyelemre inteni a diákokat. Át kell vizsgálni a kastély minden pontját, lehetőleg még ma – tervezgetett máris McGalagony, amint elvégezték a kemény munkát. Senkinek nem lett baja, a tüdőmben is maradt levegő. Mulatságosnak találtam a gondolatot, hogy négyen úgy segítettek rajtam, hogy ebből háromnak fogalma sem volt a dologról. – Perselus, kérem hívja a tanárokat az igazgatói irodába! Maguk pedig siessenek a hálókörletükbe!
És lőn... Azaz majdnem. Némi hátráltató körülmény akadt.
- Miss Resentful! Mivel, mint hallotta, más elfoglaltságom akadt, a ma esti büntetőmunka elmarad. Holnap és a hét további napjain azonban várom.
Egy intéssel jelezte, hogy a kishölgy távozhat. A kis kettős beballagott a kastélyba, ám e sétának romantikus hangulatát csökkentette, hogy igazából kis hármas volt, de ez lényegtelen. Odabent búcsút vettek egymástól, illetve Neville jó éjszakát kívánt, Mayve pedig válaszul morgott valamit. Így már valóban ketten folytattuk utunkat. Alászálltunk a pincébe, és ráérősen talpaltunk a klubhelyiség felé. Ő szótlan volt, én viszont lelkes, mintha feldobott volna a gondolat, hogy négyen is az én lelkem megmentésén fáradoztak. Persze, ebből hárman... Na, de ezt már tudjuk.
- Köszönöm, hogy végül is nem hallgattál rám, és megküzdöttél a dementorokkal – csicseregtem. Belegondolva, elképesztően idegesítő lehetett a hangom.
- Kérlek... – Megrántotta a vállát.
- Arra gondoltam, hogy nem lenne-e baj, ha holnap nem kísérnélek mindenhová? Mármint, tudom, hogy a legkevésbé sem lenne baj, sőt, talán még énekelni meg táncolni is fogsz örömödben, na... A lényeg, hogy lehetőleg ne párbajozz, ne robbants üstöt, ne törd el a pálcád, ne ess le a lépcsőn, ne öntsd le magad levessel...
- Jaj, ne beszélj már úgy, mintha az anyám lennél! – csattant morcosan, és ezzel rátapintott a lényegre. Pont a tisztelt édesanyja után óhajtottam kutakodni Londonban. – Tizenhat évig remekül tudtam vigyázni magamra, mindenféle segítség nélkül. Remélhetőleg nem most kezdem el a bénázást.
- Oké. Én csak... Jól van, semmi. A lényeg, hogy holnap nyugton maradsz tőlem. Örülhetsz. Álmodj szépeket!
Levágódtam a sarokba, függetlenítettem magam időtől és tértől (tehát nem vettem tudomást a külvilágról), hogy nyugodtan tervezgethessek. Ötletemet zseniálisnak találtam, részletesen kidolgoztam, megtettem minden előkészületet. Már csak a megvalósítás holnapja állt előttem, amihez szükségesnek tűnt az anya címének ismerete. A zsebembe nyúltam. Sikeresen előcibáltam a keresett cetlit, de jött vele valami más is.
Icipici kis szilánk. Kristálydarabka, alig nagyobb a körmöm hegyénél.
Megtapogattam a zsebemet, kívül-belül, nagyon gondosan. Még egy aprócska törmeléket találtam és egy hasadást. A nagy kavarodásban teljesen elfelejtkeztem a fioláról, amit a bájitaltanár szobájában tulajdonítottam el sietségemben, az pedig egy óvatlan pillanatban összetört. Darabjainak szerencsés többsége a résen keresztül egy új, szabad világ felé távozott, a tartalmával együtt, csak ez a két kicsike maradt nekem. Lévén, nem érzek fizikai fájdalmat (kivéve egy bizonyos halálos átkot), fel sem tűnt.
Ez pech.
Nem állt szándékomban milliméter nagyságú kristálydarabkákat keresgélni az iskolában, így hanyagoltam a problémát. Nem látszott elég súlyosnak, hogy foglalkozzam vele. Különben is, az a jelentéktelennek látszó, de valójában nagyon fontos papírdarab sokkal jobban lekötötte a figyelmemet.
Mary Anne Derail
Royal Avenue 221/B
Micsoda előkelő cím... Remélem, királyi forrásnak minősül kutatásaimhoz.

-

Csöngettem, majd irományomat a lábtörlőre hajítottam. Nagyon szépen megcímeztem, küldőnek valami kitalált reklámcéget írtam a bal felső sarokba (levelezni még nem felejtettem el), és vártam. Tuti csalinak tűnt a dolog.
Ráadásul bevált, mert hamarosan egy pongyolás asszonnyal nézhettem farkasszemet. Lehajolt, felkapta a levelet, elolvasta a címzést, homlokát ráncolta, majd félfordulatot tett, és éktelen hangon kiabálni kezdett:
- Drááááágám! – hangzott a sziréna. – Levél jött, de nem nekünk.
- Levél, levél! – Két szöszke (édesanyjukra hajaztak) tűnt fel, és kezdett el ugrabugrálni. – Milyen levél?
- Semmi, semmi, valami butaság.
- Hadd nézzük meg! – visongták foghíjas szájjal és lelkesen. Két lengedező copf, bájos pofi... Le mertem volna fogadni, hogy maximum ötévesek.
- Nem a miénk – csitította őket anyjuk, majd hites urához fordult újra, ki még mindig nem bukkant fel. – Mit csináljak vele?
- Vidd le a házinéninek! – jött a brummogás.
Logikus. Ha a földszinten is van lakás, ott is kell valakinek élni. Történetesen épp valamiféle asszonyságnak, aki kiadja lakhelyét. Remélhetőleg épp elég koros, de kellően jó memóriájú, és ami a legfontosabb, beszédes ahhoz, hogy minden érdekes információt kitálaljon.
A pongyolás nő nekivágott a pontosan huszonegy lépcsőfoknak lefelé, és bezörgetett a földszinti ajtón.
- Jó napot, Mrs Brown. – Pont megfelelően derűs, tökéletes korú öregasszony nyitott ajtót. – Csak nincs valami gond? Jöjjön csak beljebb! Beszélgetni nem lehet a küszöbön.
- Köszönöm, én csak egy levelet hoztam. Tévedésből hozzánk dobták be. Mármint, erre a címre szól, de nem a mi nevünkre. Már csak azért is különös, mert máskor a postás nem szokta felhozni. Nézze!
A házinéni betessékelte Mrs Brown a konyhájába, leültette egy székre, közben pedig okulárét biggyesztett az orrára. Helyes, a lényeg, hogy minél alaposabban megvizsgálja az én kis művemet.
- Ms Mary Anne Derail... – mormolta. Kezdtem aggódni. Túl sok percnek ítéltem az eltelt időt ahhoz, hogy használható emlékeket mutathasson fel. Szerencsére megtört a jég. – Az előző lakó. Ez egy roppant furcsa levél. Szegény asszonynak... Asszonynak? Lánynak. Szóval, sose írt neki senki, akkor se, amikor még itt lakott, pláne nem most, hogy már közelében sincs ennek a helynek. Nagyon zárkózott, visszahúzódó teremtés volt. Szép, fiatal, mégse járt társaságba. Nem is tudom, mit akarhatna tőle egy reklámcég. Gyakorlatilag nem érintkezett senkivel. Teljességgel kizártnak tartom, hogy bárhol is megadta volna az elérhetőségét. Nem mintha igazán ismertem volna. Nem is lakott itt sokáig. Augusztus elején keresett fel, hogy kibérelné a lakást, és hónap végén beköltözött. Februárban aztán elment, azt mondta, rájött, neki túl nagy a lakás. Nem csoda, ilyen magányosan én is borzasztóan érezném magam. Persze, szegény lánynak sok baját megoldotta volna, ha foglalkoznak vele... – Lehalkította a hangját, pusztán a hatás kedvéért. – Tudja, életemben egyszer keresett fel a rendőrség. Nem sokkal azután, hogy épp lakó nélkül maradtam. Róla kérdezgettek, mennyire ismertem, mennyit beszéltem vele. Mondtam, hogy semmit. Nem értettem, mire ez a nagy érdeklődés. Végtére kibökték... Nem fogja elhinni! Szóval, végül elmondták, hogy szegény lányt a Temzéből húzták ki.
- Micsoda szörnyűség! – siránkozott Mrs Brown. – De hát miért?
- Mondtam én, hogy nem lehetett rendben minden vele. Pedig ő aztán tényleg szerencsés teremtés volt. Úgy értem, kétségkívül bájosnak született. Ha nem lett volna olyan természetellenes elzárkózó, biztos kifog valami jó férjet, és végül lesz egy boldog családja.
- Hogy is hívták? Marianne?
- Igen, igen, Mary Anne...
Sejtettem, hogy nem él, sőt, az öngyilkosságról is volt némi elképzelésem. Immáron világossá vált, hogy Mayve kitől örökölte zárkózott, elutasító természetét. Azt is biztosra vettem, hogy legalább félvér, édesanyai ágon bizony boszorkány. Aki egyébként augusztusban adta árvaházba a lányát, megpróbált új életet kezdeni, de nem ment. Gyermeke születése hónapjában, sejtésem szerint éppen születése napján ismerte be magának, hogy ez neki nem fog összejönni. Ám ahelyett, hogy kiszedte volna Mayvet, ahova bevitte, inkább eltüntette magát az élők sorából.
Vajon hova kerülnek az öngyilkosok? Mi lesz belőlük?
Abban a pillanatban azonban ezek közül egyik sem érdekelt. Egyetlen gondolat kattogott az agyamban: vissza kell mennem a Roxfortba. Azonnal, késedelem nélkül.
Lehunytam a szemem, de egyszerűen annyira ideges és izgatott lettem, hogy nem bírtam koncentrálni. Össze kellett szednem magam. Minden percet drágának éreztem, így nem vacakoltam, pontosan arra a helyre gondoltam, ahova el akartam jutni.

-

Egész este ugráltam. Meg kellett várnom, amíg védencem végez a büntetőmunkáján, és ez szinte kínzásnak tűnt. Fel-alá rohangáltam, az sem érdekelt, ha néha-néha átszaladtam valakin. Mayve alighogy betoppant, én máris letámadtam.
- Fordulj vissza, most, gyorsan! – sürgettem fél lábon ugrálva. – Keresnünk kell valami üres termet. Hihetetlen hírem van.
- Mi van, Angyalka, üdvözülni fogsz? – dörmögte, mikor már a folyosón caplattunk.
- Nem.
- Ez sajnálatos. Én viszont beszedek még egy adag büntetést, ha sokáig lébecolok éjnek évadján a suliban.
- Azt hittem, profi vagy ebben.
- Ma nincs kedvem kockáztatni. Gyere, nem megyek tovább! Nekem ez a hely is megfelel – ezzel a kijelentéssel benyitott az átváltoztatástan terembe. Leült egy padra, én pedig az orra előtt össze-vissza pattogva és pörögve előadtam, ami oly' nagyon feszített belülről.
- Jártam Londonban. Kutatást végeztem családod körében, és egészen konkrét dolgokat találtam.
- Találtál valakit? Igazi, élő embert? Egy rokont?
- Bizony. Tuti nem fogod kitalálni, hogy kit!
- Az apámat.
- Nem.
- Az anyámat.
- Igen, valamennyire. Ám szerintem nem érdekes ő most a történet szempontjából, illetve igen, de hiába mondanám a nevét, nem jelentene semmit. Vagyis igen, de akkor sem ő a lényeg, már nem azért, ezt nehogy sértésnek vedd, de...
- Teljesen értelmetlenül beszélsz. El nem tudom képzelni, kire bukkanhattál rá Londonban.
- Nem egészen Londonban, ott csupán a nyomára akadtam...
- Könyörgöm, térj a lényegre, és ne csigázz! Nevet akarok, egy tényt, nem mellébeszélést.
- Oké. Kapaszkodj meg, azt javaslom.
- Hallgatlak, Kisangyal.
- Minerva McGalagony a nagymamád.