Ahogy a sötétben tapogatózva próbáltak előre haladni, néma csendben voltak. Csak Allistor eresztett meg néha-néha egy rövid káromkodást, amikor megbotlott valamiben. Alfred meg is jegyezte egyszer, hogy csak a saját lábában botolhatott meg, mert amúgy a járat padlója és falai simák voltak. Allistor erre csak egy még hosszabb káromkodásba kezdett volna, de hirtelen úgy döntött, a néma elmélkedést választja arról, hogy mégis merre vezethet ez a folyosó, és mit találnak a végén.
Alfred ment legelöl. Bár az arckifejezését nem lehetett látni, a mögötte haladó Matt egyenletesnek hallotta a légzését. Mivel megfosztották őket a látástól, a többi érzékszervük kiélesedett és minden neszre gyanakodva figyeltek. Azaz, alig volt valamiféle hang a légzésükön, és a csizmájuk koppanásain kívül. Mintha az ürességben sétáltak volna. Egyszerre volt nyomasztó és kísérteties. A sötétből bármi láthatta őket, figyelhette minden lépésüket, amíg ők vakon tapogatóztak előre.
A fal jobbra kanyarodott, nem sokkal később balra, aztán megint jobbra. Itt Matt nekiment Alfred hátának, Francis pedig sikeresen az ő lábára taposott rá.
- Káprázik a szemem, vagy az ott tényleg fény? – kérdezte halkan Alfred.
Matt kinézett a válla fölött, és tényleg, mintha valami világosságot látott volna kétszáz méterre maga előtt. Alfred gyorsabb léptekkel indult el, meg sem várva a válaszukat. A kezét ugyan még a falon futtatta, de egyre gyorsabbá vált. Matt a nyomába szegődött és egyáltalán nem akart lemaradni.
Pár perc múlva kiértek a sötét folyosóról és Alfred megtorpant, aztán botorkálva tett még előre néhány lépést. Matt is beérte és amint elé tárult a látvány, a lélegzete is elállt.
Egy kör alakú teremben voltak, nagyjából a vörös szikla közepén. Viszont a falak nem voltak itt vörösek, sokkal inkább fakószürkék. A fény a terem plafonjának közepén szűrődött le, egyenesen egy kör alakú medencébe. Nem volt túl mély, vékony szegély vette körbe, és benne pedig öt, három méteres szobor állt körben. Kezüket összetették, mintha imádkoznának, hátukon fegyverek voltak. Azt nem lehetett megállapítani, melyikük nő és melyikük férfi. Négynek hosszú haja volt, egynek pedig rövid, mindegyikük arca törékenynek tűnt, ám ugyanúgy elszántságot is tükröztek. Az egész medencében furcsa, kékes színű köd terjengett, így elfedve azt a kőasztalt, ami az öt szobor körének közepén állt. A falakon mélyedések voltak, pont olyanok, amikbe befér egy ember, rácsok azonban nem voltak előttük.
Egyszerre volt fenséges és elképesztő. Francis, az ikrek mellett csak kissé eltátott szájjal nézte a szobrokat, az ikrek nem mertek mozdulni.
- Na, ez megint mi a tököm? – kérdezte Allistor, aki ezek szerint hamar túltette magát a látványon, és kimondta a mindenkiben felmerülő kérdést.
Alighogy a mondat végére ért, valami gyors sebességgel előcsapott a túloldalról és a falhoz vágta mind a négyüket. A lián, ami gyomorba vágta Mattet, a falhoz tapadt és rátekeredett a testére, nem eresztve őt. Mellette Alfred küzdött, de az ő liánja is egyre szorosabban tartotta. Francis összeszorított foggal tűrte, ahogy a csuklói a hideg kőhöz szegeződnek, Allistor pedig hosszú káromkodással adott hangot a véleményének.
A szobrok takarásából egy férfi lépett ki, vigyorral az arcán. Vörös ruhában volt, barna hajára apró vörös kalapot ültetett. Összefonta a karjait, ahogy megállt a betolakodók előtt. Mattnek szörnyen ismerősnek tűnt. Alfred hamarabb rájött, honnét:
- Te voltál az, aki mondta, hogy keressük meg a cirkusz jósnőjét!
A férfi mosolya lelankadt, és elmélyülten tanulmányozta az ikrek arcát. Matt már emlékezett. Valóban ő volt az, de mi a fenét keres itt? A férfi újra megvillantotta hegyes fogas vigyorát, tehát visszaemlékezett.
- Már emlékszem rátok. – mondta – Kerestétek a szüleiteket. Megtaláltátok őket? Mi hozott ide?
Alfred megfeszült, kezét ökölbe szorította Matt tudta, mire gondol. Tudta, mire gondol az apja és Allistor. Ez a férfi volt az, aki elrabolta anyát. De mégis miért tette?
- Mi… mi vagyunk… - kezdte vészjóslóan Alfred, valószínűleg azt akarta mondani, hogy Alice gyerekei. Persze Matt tudta, hogy nem mondhatja ki, hiszen… Alice is azért küldte el őket, hogy ne derüljön ki. Valamit mondania kell.
- Nem találtuk meg őket. – mondta gyorsan – Mágustól mágusig vándoroltunk, és Alice nyoma ide vezetett.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
- Igen. – bólintott Matt, nagyot nyelve. Remélte, hogy nem vette ezt észre.
- Én is sokat követtem a mágusokat… meg is tanultam néhány dolgot. Mint például, hogy Lovise Bondevikkel nem szerencsés összetűzésbe kerülni.
- Miért – kezdte Francis, a hangja hidegen csengett – miért követted a mágusokat?
A férfi pár percig némán meredt rájuk. Talán azon tűnődött, mit vesztene és mit nyerne azzal, ha elmondaná nekik. Végül vállat vont, úgy ítélhette meg, nem veszélyesek rá ezek az emberek. Aztán lehet, hogy azt tervezte, nem engedi el őket.
- Köszönöm kérdésed, akkor kezdeném is az elején, Vladimir vagyok. – hajtott fejet – Ez pedig egy olyan hely, amit egész életemben kerestem.
Itt kis szünetet tartott. Allistor félredöntött, dühös tekintettel nézett rá, hogy folytassa már. Vladimir vigyora csak szélesebb lett ezt látva.
- Ez egy olyan hely, amit még az ősi időkben építettek az indiánok és valami hatalmas dolgot zártak ide.
- Mit? – kérdezte Allistor. A szeme éhesen felcsillant.
- Nem tudni, talán kincsek, talán mérhetetlen erő… viszont a kapu csak nagy mágikus erővel nyílik ki, azt pedig nem könnyű szerezni… mágikus erővel születni kell, nekem pedig kevés adatott meg. Tehát felépítettem a szikla bejáratához a házat, hogy senki se zavarhasson meg, majd elkezdtem összegyűjteni a mágusokat egész Amerikában. Így jutottam el Lovise-hoz. Bámulatosan erős volt, annyira, hogy jobbnak láttam megfutamodni előle.
- És Alice? – kérdezte Francis.
- Neki is hatalmas ereje volt. Sok időre eltűnt ugyan a szemem elől, de végül sikerült elkapnom és idehoznom. Azonban… rá kellett jönnöm, hogy egy csepp mágiája sincs már. Valamikor, amikor bujkált, szült egy gyereket, akit sikerült is elrejtenie előlem. Pedig… - szorította ökölbe a kezét – olyan közel jártam! Ha megszereztem volna Alice mágiáját, már enyém lenne a nagy titok, amit itt őriznek.
- Arra nem gondoltál mi lesz, ha nem olyat találsz, amire számítasz? – kérdezte Matt.
- Öcsi, ti is elindultatok keresgélni úgy, hogy még a szüleitek nevét sem tudjátok! – vágott vissza.
Ez mondjuk igaz volt. Matt Alfredre pillantott. A testvére arca már vöröslött, de visszafogta az indulatát.
- És most, hogy mindent elmondtam, meg is szabadulhatok tőletek. – mondta eltűnődve Vladimir.
- Mutasd Alice-t! – kiáltotta Francis – Hova rejtetted?!
- Miért vezetném elő? – kérdezte – Ki vagy te, és az a vörös fickó, hogy így az ikrekhez csapódtatok?
Francis az ajkára harapott.
- Te rohadék… - morogta Allistor, mire Vladimir arca megrándult, a skót kötelei pedig szorosabbra húzódtak – Allistor Kirkland vagyok ez pedig Alice rohadt szeretője!
Matt csalódottan felsóhajtott volna, hogy Allistor mennyire nem tudja kezelni a dühét. Csak azért nem tett így, hátha ez elárul valamit a vörös ruhás férfinak. Vladimir arcáról lassan letörlődött a mosoly és elkerekedett szemekkel bámult kezdetben Allistorra, aztán Francisre. Közelebb lépett, és Francis liánjai szorosabbra húzódtak, ráfonódtak a nyakára is.
- Tőled van az a gyerek. – mondta, vad, csillogó felismeréssel a szemében.
Francis nem válaszolt.
- Hova rejtetted? Hol van most az a kölyök?
Francis makacsul csukva tartotta a száját, mire a szorítás erősödött a nyakán. Hamar fulladozni kezdett. Alfred elkerekedett szemekkel bámulta a jelenetet. Matt nem tudta mi lenne jobb, csöndben maradni, vagy felvállalni, hogy ők azok a kölykök, akiket Vladimir keres. Alfredre nézett, aki a kezét mozgatta a liánok alatt kétségbeesetten Matt irányába. A fiú hirtelen rájött, Alfred meg akarja fogni a kezét. Csak ketten érnek egyet.
Bár a karja a törzséhez volt szorítva, az ujjait Alfred felé nyújtotta és pár pillanat erőlködés után elérték egymást. Ugyanebben a pillanatban Alfred teste újra felizzott a kék fénnyel, valamint Matté is így tett. A liánok lehullottak róluk, az ikrek összekulcsolták a kezüket és Matt úgy érezte, megint megszűnik körülötte a világ, csak Vladimirt látta, a dühe pedig a kék fényként táncolt az alakjuk körül. Mintha most minden eddigi varázslatuk eltörpült volna, ez volt a lehető legnagyobb mágia felszabadítás, amit véghezvittek.
Alfred szeme lángolt a dühtől, szorosan fogta Matt kezét, a másik karját pedig Vladimir felé emelte. A tenyeréből kék robbanásként tört ki az energia, és kapta el az elkerekedett szemű Vladimirt, akinek talán még ideje sem volt arra, hogy felfogja, mi történik. A férfi átrepült a termen és a falnak csapódott. Vért köhögve csúszott a földre, és még magánál volt, bár nem úgy tűnt, mint aki talpra akarna ugrani.
Matt eközben végighúzta a kezét a Francist és Allistort fogva tartó növényeken, mire azok a földre hullottak.
- Ne merd bántani a családomat! – mondta ingerülten Alfred, ökölbe szorítva a szabad kezét. Matt ugyanolyan dühös tekintettel értett egyet.
Vladimir szemében felcsillant az értelem, és Allistorral és Francissel nézte, ahogy az ikrek körül lassan elhalványul, majd teljesen elenyészik a kék fény. Aztán a következő percben két olyan dolog is történt, amire nem számítottak.
Az egyik az volt, hogy a kék köd, ami a medencében kavargott, feloszlott, és hatalmas robajjal megmozdult az a kör alakú asztal, ami felé a szobrok néztek. Vladimir tágra nyitott szemmel figyelte, ahogy a kő félrecsúszik, és felfed egy titkos termet.
A másik váratlan dolog az ikreken következett be. Matt és Alfred fájdalmas kiáltással a földre zuhantak. A széttört medálok darabjai hideg csengéssel érték el a földet.