Chapter 19

Griffendél kardja

Újév után néhány nappal Harry, Lucy, Ron és Ginny összecsomagoltak, majd késő délután felsorakoztak a konyhai tűzhely előtt, hogy visszatérjenek a Roxfortba. A minisztérium a diákok gyors és biztonságos utaztatása érdekében engedélyezte a Hop-hálózat egyszeri használatát. Lucyék indulásakor csak Mrs Weasley volt otthon, mivel Mr Weasleynek, Frednek, George-nak, Billnek és Fleurnek aznap már dolgozni kellett mennie. Az asszony zokogva búcsúztatta a gyerekeket, igaz, az efféle elérzékenyülés másfél hete rutinszerű volt nála: lépten-nyomon elsírta magát azóta, hogy Percy karácsonykor paszternák-arcpakolásban viharzott ki a házból (amiért Fred, George és Ginny versengve vállalták a felelősséget).

- Ne sírj, anya! - veregette meg Ginny a vállán zokogó Mrs Weasley hátát. - Nincs semmi baj... !

- Nem kell aggódnod értünk - tette hozzá Ron, és megengedte, hogy anyja egy nedves csókot nyomjon az arcára. - Percyért meg nem érdemes, ha egyszer ekkora bunkó...

Mrs Weasley most Lucyt és Harryt zárta a karjába.

- Ígérjétek meg, hogy vigyáztok magatokra... kérlek, ne keressétek a bajt...

- Mindig vigyázunk magunkra, Mrs Weasley - mosolygott Harry. - Hiszen tudja: a csendes, nyugodt életet szeretjük.

Az asszony erőtlenül nevetett, majd hátrahúzódott.

- Legyetek jók...

Lucy belépett a smaragdzöld tűzbe, és elkiáltotta magát: - Roxfort! - Még egy villanásnyi ideig látta az Odú konyháját és Mrs Weasley könnyáztatta arcát, aztán a lángok körülzárták őt. Teste pörögni kezdett, más varázslóházak helyiségei bukkantak fel a szeme előtt - de mind el is tűnt újra, mielőtt alaposabban megnézhette volna őket. Aztán a pörgés lassulni kezdett, s mikor megállt, Harry McGalagony professzor dolgozószobájának kandallójában találta magát. A tanárnő az asztalánál ült, dolgozott, s épp csak egy futó pillantást vetett Lucyra.

- Jó estét, Potter kisasszony. Kérem, ügyeljen rá, hogy ne hordja ki a hamut a szőnyegre.

- Igyekszem, tanárnő.

Mire Lucy visszadugta a sárkányos láncot a talárja alá és megigazította a haját, már fel is bukkant a kandallóban Harry. Bevárták Ront és Ginnyt, majd együtt kisomfordáltak McGalagony szobájából, hogy a Griffendél-torony felé vegyék útjukat. Menet közben Lucy a folyosóablakokon át a tájat nézte: a nap már alacsonyan járt a roxforti birtok fölött, melyen a hótakaró még vastagabb volt, mint az Odú kertjén. A távolban a vadőrlak tűnt fel, előtte Hagriddal, aki épp Csikócsőrt etette. Mögötte Agyar és Tapmancs kergetőztek egymással.

- Csörgősipka - szólt magabiztosan Ron, mikor a torony bejáratához értek. A Kövér Dáma, aki szokatlanul sápadt volt, összerezzent a hangos szóra.

- Nem - felelte erőtlenül.

- Mi az, hogy nem?

- Új jelszó van - motyogta a Dáma. - És légy szíves, ne kiabálj.

- De hát nem voltunk itt, honnan tudhatnánk?

- Lucy! Harry! Ginny!

Hermione sietett feléjük köpenyben, sapkában és kesztyűben, a hidegtől kipirult arccal.

- Én már néhány órája itt vagyok - zihálta a lány. - Most jövök Hagridtól és Csikó... mármint Szilajszárnytól. Hogy telt a karácsony?

- Jól - vágta rá Ron. - Eseménydús volt. Rufus Scrim...

- Harry, Lucy, át kell adnom nektek valamit. - Hermione úgy vágott Ron szavába, mintha nem látná és nem is hallaná őt. - Ja, egy pillanat, a jelszó. Absztinencia.

- Úgy van - lehelte elhaló hangon a Dáma, és kitárta a bejáratot.

- Mi baja van? - csodálkozott Harry.

- Egy kicsit túllőtt a célon karácsonykor - magyarázta Hermione. - Violet barátnőjével benyakalták az összes bort a részeg szerzeteseket ábrázoló képben, lent a bűbájtan teremnél. Na de várjatok...

Kotorászni kezdett a zsebében, majd előhúzott két pergamentekercset Dumbledore kézírásával.

- De jó! - örvendezett Harry. Gyorsan kibontotta a levelet, de mielőtt elárulhatta volna, mit írnak benne, Lucyból kiszakadt egy „Jesszus". - Mi az?

- Nekem… ma este kell mennem - hebegte Lucy a levelet böngészve. - Miért ilyen sürgős?

- Ma este? - esett le Hermione és Harry álla is. - De hát miért…

- Nem tudom, de biztos ki fog derülni - rendezte le magában a megdöbbenését Lucy, miközben zsebrevágta a levelet. - Inkább azt kellene hallanod, ami szünetben történt. Képzeld…

Ekkor azonban fülsértő „Von-Von!"-kiáltással előbukkant a semmiből Lavender Brown, és Ron nyakába vetette magát. A jelenlévők közül többen kuncogtak. Hermione csilingelve felnevetett, majd Harryhez és Lucyhoz fordult:

- Van ott egy üres asztal, ott nyugodtan beszélgethetünk... Gyere te is, Ginny!

- Nem, kösz, én megkeresem Deant - felelte a lány, Lucy megítélése szerint nem túl lelkesen. Miközben Ron és Lavender afféle állóbirkózásba kezdtek, Harry a szabad asztalhoz vezette Lucyt és Hermionét.

- Neked hogy telt a karácsonyod? - kérdezte Harry.

Hermione vállat vont.

- Jól... Nem volt semmi különös. Milyen volt Von-Vonéknál?

- Mindjárt elmondom - bólintott Harry. - De figyelj, Hermione, nem lehetne, hogy...

- Nem lehetne - vágta rá keményen a lány. - Úgyhogy ne is kérj rá.

- Gondoltuk, talán a szünetben... - kezdte Lucy, de barátnője végig sem hallgatta.

- A Kövér Dáma ivott meg egy hordó ötszáz éves bort, nem én, világos? Na ki vele, mi az a fontos dolog, amit el akartok mondani?

Harry beszámolt Malfoy és Piton beszélgetéséről, miközben Lucy igyekezett féken tartani a gondolatait. Mióta megkapta a nyakláncot, sokat gondolt Malfoyra és arra, vajon történt-e vele valami. Sikerült ép bőrrel megúsznia az otthonlétet? Vagy Voldemort úgy gondolta, jobb elébe menni a dolgoknak és inkább megfenyegette, hogy ha nem halad a titokzatos feladattal…

Lucy nem merte még gondolatban sem befejezni a mondatot. Közben Harry végzett a meséléssel, de Hermione még néhány másodpercig töprengett a hallottakon.

- Arra nem gondoltál, hogy...

- Hogy Piton cselből ajánlotta fel a segítségét, mert ki akarta szedni Malfoyból, miben mesterkedik? - fejezte be a kérdést kicsit már türelmetlenül Harry.

- Hát... igen.

- Ron apja és Lupin is így gondolják - legyintett a fiú. - De annyit ez mindenképp bizonyít, hogy Malfoy készül valamire. Ezt te se tagadod, ugye?

- Nem - felelte kelletlenül Hermione.

- És Voldemort parancsára cselekszik, ahogy megmondtam!

- Hmm... szó szerint említették Voldemortot?

Harry a homlokát ráncolta.

- Lehet, hogy nem... de Piton Malfoy mesteréről beszélt. Ki másra gondolt volna?

- Nem tudom. Talán az apjára... - Hermione töprengve bámult a semmibe, észre se véve, hogy épp a Ront csiklandozó Lavendert nézi. - Hogy van Lupin?

- Nem túl jól - válaszolt Lucy, és beszámolt Remus titkos bevetéséről meg a nehézségekről, amikkel a vérfarkasok között szembesült.

- Te hallottál már erről a Fenrir Greybackről? - érdeklődött Harry.

- Hát persze! - vágta rá riadtan Hermione. - És te is hallottál róla!

- Hol, mágiatörténeten? Tudod, hogy soha nem figyeltem...

- Dehogyis mágiatörténeten! Vele fenyegette Malfoy Borgint! A Zsebpiszok közben, nem emlékszel? Azt mondta, Greyback családi barátjuk, és időnként Borgin körmére fog nézni!

Harry eltátotta a száját, míg Lucy - bár jól leplezte - még jobban megrémült. Malfoy Greyback közelében van? Akkor elég egy rossz mozdulat, és Voldemort máris rászabadíthatja azt a szörnyeteget a fiúra! Lucy most már kezdett rémeket látni az aggodalomtól, de leállította magát. Voldemort csak nem öli meg a fiút addig, míg nem végzett a feladatával… bármi is legyen az.

Közben Harry egyre lelkesebb lett év elején megfogalmazott teóriájával kapcsolatban.

- Tényleg! De hiszen ez bizonyíték arra, hogy Malfoy halálfaló! Különben hogy állhatna kapcsolatban Greybackkel, és hogy adhatna utasításokat neki?

- Hát igen, ez elég gyanús - motyogta Hermione. - Hacsak...

- Jaj, ne hacsakozz már! - jött ki a sodrából Harry. - Ezt nem fogod kimagyarázni!

- Szerintem elképzelhető, hogy üres fenyegetés volt.

- Hihetetlen vagy, de komolyan! - csóválta a fejét Harry. - Na jó, majd meglátjuk, kinek van igaza... Vissza fogod szívni, amit mondtál, ugyanúgy, ahogy a minisztérium.

- Mert, hogy Rufus Scrimgeourrel is volt egy kis vitánk... - szólt bele Lucy gyorsan, mielőtt teljesen átveszi felette az aggodalom a kontrollt.

Ezen a ponton helyreállt közöttük az egyetértés. Az este hátralevő részében versengve szidalmazták a mágiaügyi minisztert, mert Hermione szintén úgy vélte, hogy az előző évben történtek után a minisztérium részéről az arcátlanság netovábbja szívességet kérni Harrytől és Lucytól.

Lucy nyolc órára azonban elindult a kviddicspályára. Ezt az apró részletet nem említette a többieknek, ugyanis sejtette, hogy akkor elindulna a találgatás, hogy vajon mit tanulhat, és erről senki sem tudhat. Ő maga is csak annyit tudott, amit Dumbledore mondott neki a legutóbb: hogy olyan mágiát fog tanulni, amit jobb esetben soha nem kell majd használnia. Ugyanakkor elképzelni sem tudta, hogy miért kell ehhez a kviddicspályára menniük. És hogy fognak gyakorolni fél méteres hóban?

Pálcájával megolvasztotta a havat maga előtt, könnyebben eljuthatott úticéljához. Kívülről nézve semmi különlegeset nem látott, mikor azonban belépett a stadionba, leesett az álla.

Úgy nézett mi, mintha egy üvegbúrát húztak volna a lelátók fölé, ami külön időjárást biztosított volna nekik. Azt viszont nem értette, hogy nem tűnt ez fel neki kintről, mikor olyan világos volt, mint nappal, de mégis sötét volt fölöttük az ég. A stadionban nem volt hó, így Lucy a zöld gyepen sétálhatott oda a középen várakozó Dumbledore-hoz, aki derűsen dudorászott magában és még mindig szénfekete kezében tartotta a rongyos Teszlek Süveget. Lucy már semmit sem értett és kezdte úgy érezni, hogy most fölöslegesen készült Szun-ce könyvéből.

- Jó estét, professzor úr - köszönt, miközben folyamatosan kattogott az agya.

- Jó estét, Lucy. Úgy hallom, karácsonykor találkoztatok a mágiaügyi miniszterrel.

- Igen - bólintott Lucy. - De csalódott bennünk.

- Hát igen - sóhajtott Dumbledore. - Bennem szintén csalódnia kellett. De bármily fájó is ez nekünk, folytatnunk kell a harcot.

Lucy elvigyorodott.

- Azt akarta, hogy Harryvel hirdessük, milyen jó munkát végez a minisztérium.

Dumbledore mosolygott.

- Ez eredetileg Caramel ötlete volt. A bukása előtti utolsó napokban, mikor már kicsúszott a lába alól a talaj, mindenáron találkozni akart veletek, hátha rá tud venni titeket, hogy támogassátok őt...

- Azok után, amit tavaly művelt? - háborgott Lucy. - Umbridge után?!

- Mondtam Corneliusnak, hogy reménytelen a dolog, de úgy tűnt, örökül hagyta utódjára az ötlelet. Scrimgeour néhány órával a kinevezése után megkeresett és már akkor követelte, hogy tegyem lehetővé a találkozásotokat...

- Szóval ezen különböztek össze! Erről írt a Reggeli Próféta!

- Hébe-hóba a Próféta is kénytelen igazat írni - bólogatott Dumbledore. - Igen, ezen vitatkoztunk. De hát úgy tűnik, Rufusnak mégiscsak sikerült becserkésznie titeket.

- A fejünkhöz vágta, hogy ízig-vérig Dumbledore emberei vagyunk.

- Ez igazán nem volt szép tőle.

- Mondtuk neki, hogy így is van.

Dumbledore szólásra nyitotta a száját, de aztán becsukta. Lucy szörnyen zavarba jött, mert észrevette, hogy Dumbledore égszínkék szemeit könny fátyolozza el - gyorsan bámulni kezdte hát a Teszlek Süveget. Mikor azonban az igazgató megszólalt, a hangja nyugodt maradt.

- Meghatottatok, Lucy.

- Scrimgeour arra volt kíváncsi, hol jár a professzor úr, amikor nincs a Roxfortban - jelentette a Süveget fixírozva Lucy.

- Igen, az nagyon fúrja Rufus oldalát - felelte kedélyes hangra váltva Dumbledore, és Lucy ebből arra következtetett, hogy most már felpillanthat. - Odáig ment, hogy megfigyelőt állított rám. Hóbortos ötlet. A feladatot sajnos épp Dawlish kapta, akire egyszer már kénytelen voltam ártást küldeni. Nehéz szívvel tettem meg újra.

- Akkor hát továbbra sem tudják, hova szokott menni a professzor úr... - Lucy maga is szívesen megtudott volna valamit erről az izgalmas témáról, de Dumbledore csak mosolygott rá félhold-szemüvege fölött.

- Nem, nem tudják, és fájdalom, sajnos te sem tudhatod meg. Az utazásaim célja különösképp Harry szempontjából fontos, ahhoz van köze, ami őt érinti. De javaslom, folytassuk a munkát, hacsak nincs még valami mondanivalód...

- Nincs, uram - rázta a fejét Lucy. Malfoyról és Pitonról nem akart beszélni, azt úgyis megteszi majd Harry. Ő megelégedett annyival, hogy tudja, amit kell, és azt Malfoy védelmére fogja felhasználni.

- Rendben. Akkor jobb is, ha belevágunk, ugyanis az időnk sajnos véges. Felteszem, kíváncsian várod, miért is jöttünk ide és hogy miért hoztam magammal ezt - emelte fel a Teszlek Süveget.

- Így van, uram, de előtte lehet egy kérdésem?

- Persze, Lucy.

- Hogy nem látják, hogy itt teljesen más az időjárás? És ez hogy lehetséges egyáltalán?

- Minden lehetséges egy kis varázslattal - kacsintott Dumbledore. - A stadiont pedig riasztó-bűbájokkal védtem le, így kívülről teljesen átlagosnak tűnik. Azért is szerettem volna, ha még ma megtartjuk az órát, mert ma még senki sem akar kviddics-edzéseket tartani; ha mégis, az amint a pálya közelébe jön, hirtelen meggondolja magát és visszafordul.

- Pont, mint a Világkupa stadionjánál - jegyezte meg Lucy.

- Pontosan - bólintott Dumbledore. - Senki sem fog ránk találni és azt sem fogják látni, mit csinálunk. Ugyanis elég látványos dologra készülünk és azért is jöttünk ide, mert ha az irodámban próbálkoznál ezzel, talán az egész tornyot lerombolnád.

- Öhm… igen? - nézett nagyot Lucy. Dumbledore ilyen sokra tartja a képességeit?

- Így van. Először is arra szeretnélek kérni, hogy vedd fel a Teszlek Süveget, majd fordulj nekem háttal.

Lucy nem is tudta, melyik utasítás a furcsább, de engedelmeskedett. Amint a fejfedőt a fejére húzta - az már nem csúszott a szemébe, így kilátott alóla -, rögtön meghallotta a vékony hangot, amelyik eldöntötte, hogy melyik házba való.

- Nehéz döntéseket hozni, nem igaz, Lucy Potter?

- De igen - felelte gondolatban Lucy, noha még nem értette, mire célzott a süveg. De nem hiába volt gondolatolvasó, hiszen kitalálta a gondolatait; még ha nem is tetszettek neki, amiket megfogalmazott.

- Vajon megéri-e megmenteni azt, aki idáig csak sötétségben élt és nem ismert mást? Vajon tényleg van-e Draco Malfoy szívében jó, vagy reménytelen az ügy? Vajon cserbenhagyod-e a testvéredet, ha segítőkezet nyújtasz a fiúnak? Vajon elfogadd-e egy rend vezető szerepét, amely a világ megmentésén fáradozik?

- Ön tudja, mi ezekre a helyes válasz? - kérdezte Lucy dobogó szívvel.

- Nem létezik olyan, hogy helyes válasz - felelte a süveg. - Minden élet más, ahogy a körülmények is, így amíg az egyik esetben egy döntés jónak minősül, addig egy másikban ugyanaz a döntés már nem. Neked kell kitalálnod, hogyan érdemes döntened és bizonyos kérdésekre csak te magad tudsz választ adni. Aztán az idő majd bebizonyítja, hogy a döntés, amit hoztál, helyes volt-e.

Hirtelen Lucy úgy érezte, mintha megremegett volna a lába alatt a talaj. Aztán néhány tíz méternyire előtte, a karikás póznák tövében megrepedt a föld, aztán sziszegő hang tört fel a mélyből, végül pedig egy hatalmas kígyó emelkedett ki a pályára. Lucynak jéggé vált minden porcikája, ahogy azt figyelte, hogyan tekeredik szét az a szörnyeteg, amivel másodikosként szembe kellett néznie: a véres pofájú, vakon tájékozódó Baziliskus.

Nem értette, mit keresett itt. Hiszen Harry megölte a kígyót! A saját szemével látta a tetemét! Hogyan került ide?! Teljesen megfeledkezett Dumbledore jelenlétéről, hirtelen újra másodikos kislánynak érezte magát, ahogy ott áll a Titkok Kamrájában, mellette Harry kétségbeesetten imádkozik valakiért, hogy segítsen rajtuk…

A kígyó kinyújtotta villás nyelvét, majd elindult Lucy felé. A lány a pálcája után kapott, de döbbenten vette észre, hogy nincs nála - biztosan fent hagyta a toronyban… máshogy kell harcolnia…

Kinyújtotta a kezét a szörny felé, és korábbi sikertelen próbálkozásaiban bízva így kiáltott:

- Lumos!

És pont most, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, sikerült a varázslat: a kis kék láng nem robbant nagyot, nem borított be mindent, hanem úgy táncolt a tenyerén, mintha csak a pálcáján keresztül idézte volna meg. A Baziliskus már csak néhány lépésnyire volt tőle, ő pedig ott állt fegyvertelenül…

Nem, nem fog meghátrálni. Nem fogja ez a nyavalyás kígyó még egyszer fenyegetni az iskolát, nem fogja bezáratni az egyetlen helyet, ahol Malfoy biztonságban lehet Voldemorttól…

Egyszer csak azt érezte, hogy a süveg összeszűkült, mintha egy láthatatlan kéz rászorította volna a fejére. Aztán a következő pillanatban koppant valami Lucy feje búbján, amitől kis híján elájult. Gyorsan lekapta a fejéről a fejfedőt és belenézett: rubintkövekkel kirakott markolatú ezüstkardot pillantott meg, aminek egész biztosan Dumbledore szobájában lett volna a helye… Lucy gondolkodás nélkül kirántotta a kardot, messzire dobta a süveget és harcra készen emelte fel maga elé új fegyverét.

Ebben a pillanatban a kígyó szertefoszlott, mint füst a levegőben. Lucy értetlenül nézett körbe; a póznák tövében a föld ugyanolyan sima volt, mint bárhol máshol és hirtelen az is eszébe jutott, hogy nincs egyedül. Teljesen összezavarodva fordult meg és bámult bele Dumbledore arcába, aki elszenesedett kezében a saját, a másik, ép kezében pedig Lucy pálcáját fogta.

- Mi… Mi a fene volt ez? - hebegte Lucy. A szíve olyan őrült módon vert, mintha az elmúlt másfél perc összes dobbanását akarná most egyetlen másodpercbe sűríteni.

- Sajnálom, hogy felkavartalak - felelte Dumbledore -, de valahogy el kellett érnem, hogy méltónak találtass a kard használatára. A pálcádat azért kellett elvennem, hogy ne tudj arra támaszkodni. Természetesen egy pillanatig sem voltál veszélyben: a Baziliskust én teremtettem.

- Vagyis… az egész csak egy illúzió volt?

- Pontosan - bólintott Dumbledore. - Nem számítottam rá, hogy ebben a helyzetben fogod tökéletesíteni a Lumos bűbájt, de ez is kellemes meglepetésként ért. Amit akartam, azt elértem, hiszen Griffendél kardja most ott van nálad, hogy te, mint a Griffendél ház tagja, kihozhass belőle mindent.

Lucy igyekezett nem rákiabálni Dumbeldore-ra, aki közben egy intéssel visszahívta magához a Teszlek Süveget. Iszonyatosan megrémült, hogy Harrynek mégsem sikerült megölnie a szörnyet, és hogy Hermione megint veszélyben van…

Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy normális hangerőn beszéljen.

- Ez az egész arra ment ki, hogy kihúzzam a kardot a süvegből? Nem lehetett volna egyszerűen odaadni?

- Nem - felelte határozottan Dumbledore. - Ahhoz, hogy használhasd az erejét, ki kell érdemelned. Ha egyszer kihúztad a süvegből, akkor már mindig a rendelkezésedre áll, ugyanakkor, ha nagy tettekre akarod használni, akkor újra és újra bizonyítanod kell, hogy méltó vagy rá.

- Ezt meg ki találta ki? - fortyogott Lucy.

- Griffendél maga - mosolyodott el halványan Dumbledore. - Viszont ahhoz, amire téged meg akarlak tanítani, elég volt ez az egy alkalom is.

- Ezt jó tudni.

Dumbledore láthatóan küszködött azzal, hogy visszafojtsa a mosolyát.

- Nos, akkor lássunk is munkához. Mint azt nyilván tudod, Griffendél kardja koboldok munkája, így számos mágikus tulajdonsággal rendelkezik. Ezek közül az egyik az, hogy mindent magába szív, ami megerősíti. Az idők folyamán csak néhányszor bukkant fel a történelemben, de Griffendél maga annyiszor használta különböző csatákban, amiket a muglikkal vívott, hogy a kard pengéje teljesen átitatódott mágiával.

- Hogy érti azt, hogy használta? - kérdezte Lucy. - Úgy értem… csak nem vágott le ezzel embereket, mint a középkori lovagok, nem…?

A választ kiolvasta Dumbeldore szeméből.

- Előfordult, hogy nem volt más választása, ugyanakkor nem ez volt az elsődleges funkciója a kardnak. Griffendél arra használta, hogy felerősítse vele saját mágiáját, hogy a kardot használva a varázslatai sokkal erősebbek legyenek, mintha pálcát alkalmazott volna.

Lucy öntudatlanul is megszorította a markolatot; de olyan erősen, hogy elfehéredtek az ujjai.

- És… azt akarja mondani… - dadogta. - Hogy most már én is…?

- Rengeteg gyakorlásra lesz szükség - mondta Dumbledore. - Ugyanúgy kell használnod a varázsigéket, mint a pálcádnál és nem is kerül annyi energiádba, mint a pálca nélküli mágia, de a kardban felhalmozott erők megsokszorozzák a varázslat hatását, így nagyon erős koncentráció kell hozzá, hogy ne ess túlzásba és csak azt érje el a mágiád, amit akarsz.

Lucy most már értette, miért nem gyakorolhatja ezt a kastélyban.

- Mivel a kard a háború fegyvere, ezért csak harci mágiára tudod használni - magyarázta tovább Dumbledore. - Viszont teljesen másképp kell kezelned, mint a pálcát, és igazából ennek az elsajátítása és az erő kordában tartásának megtanulása tart a legtovább. A kardot ugyanúgy kell forgatnod, mint a lovagoknak, csak éppen nem más kardokkal, hanem átkokkal és ártásokkal találkozol majd. Ha helyesen áramoltatod a mágiádat a kardba, akkor ezeket semlegesíteni tudod (kivéve persze a főbenjáró átkokat), mielőtt eltalálnának; méghozzá folyamatosan, anélkül, hogy újra használnod kellene bármiféle varázsigét, mint mondjuk a pajzsbűbáj esetében.

- Ki használta utoljára így a kardot? - kíváncsiskodott Lucy.

- Griffendél - felelt Dumbledore. - Az oka nagyon egyszerű: ő volt az egyetlen, aki anélkül tudta kihasználni a kard erejét, hogy a benne tárolt mágia összeroppantotta volna. Ugyanis amikor átáramoltatod a varázserődet a kardon, akkor - fogalmazzunk úgy - megnyitsz egy ajtót és ezáltal a kardban tárolt erő is beléd áramlik. Kétirányú a folyamat, és ha nem tanulod meg, hogyan irányítsd a kardot, akkor az évszázadok óta halmozódó mágia összeroppant és végül elszívja minden erődet, hiszen az is erősíti.

- Akkor… hogyan tudnám én használni? - kérdezte Lucy és nagyon sok önuralmára volt szükség ahhoz, hogy ne dobja el a kardot azonnal.

- Azzal neked már nem kell törődnöd - sietett megnyugtatni Dumbledore. - Pontosan amiatt, aminek az előbb ki kellett tegyelek. Sokan ugyanis, akik a történelem során megpróbálták, nem érdemelték ki: csupán megtalálták, hallottak az erejéről és a magukénak akarták. Te azonban bizonyítottad, hogy méltó vagy Griffendélhez, ezért már csak arra kell figyelned, hogy ne telítődj túl. Fájdalmas a kudarc, de nem fogsz belehalni.

Megnyugtató, gondolta Lucy.

- De túl sokat beszéltünk - szólt az ősz varázsló. - Ideje elkezdenünk a gyakorlást.

Mire Dumbledore hajlandó volt elengedni - ami talán hajnali egy óra körül volt -, Lucy már alig érezte a tagjait. Olyan volt, mintha egy hihetetlenül hosszú és kemény kviddics-edzésen vett volna részt, de nem viselte meg annyira, mint a pálca nélküli mágia gyakorlása. Ennek talán az volt az oka, hogy amennyire félt az elején, annyira, ha nem jobban élvezte a végén.

Először a pajzsbűbájjal próbálkozott. A kard hegyét a földbe kellett szúrnia, majd ahogy kimondta a varázsigét, egy hatalmas pajzs jelent meg előtte, ami egészen addig nem tűnt el, amíg a kardot ki nem húzta a földből. Na jó, ez így túlzás volt, egy idő után ugyanis Lucy mágiája kimerült - a rekord, amit most felállított, tíz perc volt -, de még így is állta Dumbledore sorozatos támadásait.

Ezután jött a hárítás, aminél Lucy azonnal megértette, mire célzott Dumbledore, mikor azt mondta, hogy óvatosan kell áramoltatnia az erejét. Az elején ugyanis túl sokat használt, ami azt eredményezte, hogy a felszabadult mágia kilökte a kezéből a kardot. Utána meg túl keveset használt, ami nem volt elég a semlegesítéshez. Eltartott egy ideig, mire belejött a dologba, ami után következett az újabb nehézség: nevezetesen, hogy meg kellett tanulnia vívni. Ezen még mindig volt mit csiszolni, de már sikerült öt támadást sorozatban kivédenie.

Végül megpróbálkoztak egy-egy átokkal, mint a robbantó, vagy a kábító átok, ám hamar kiderült, hogy a karddal sokkal nehezebb célozni, mint a pálcával. Dumbledore, miután Lucynak fél óra után sem sikerült eltalálnia az elővarázsolt gyakorlóbábut, felvetette, hogy mi lenne, ha szimultán használná a pálcáját és a kardot. Mivel a kard maga nem volt olyan nehéz vagy hosszú, mint egy középkori pallos, ezért egy kézzel is lehetett forgatni (amit ismét meg kellett tanulnia), de hogy megossza a varázserejét a két fegyver között… ez ismét nehézségekhez vezetett.

Összességében Lucy elégedett volt az edzés végén és Dumbledore arcáról ugyanezt olvasta le. Azt mondta, hogy mostantól sokkal gyakrabban fognak találkozni, hiszen a kard mellett még számtalan más dolgot is kellett gyakorolniuk (pálca nélküli mágia, Szun-ce könyvének átbeszélése, varázslósakk és egyéb varázslatok megtanulása). Miközben a kastélyban sétált a torony felé, Lucy azon tanakodott, hogy így hogyan fog haladni a tanulnivalókkal, mikor lesz ideje meglátogatni Hagridot és Tapmancsot, valamint mikor fog találkozni Malfoyjal?

Mikor idáig jutott gondolatban, úgy érezte, mintha falnak ment volna. Te jóságos Merlin! Nem is írt a fiúnak, mióta visszajött! Vajon jól van? Egyáltalán visszajött az iskolába? Vissza kellett jönnie… hiszen a szekrényt még mindig nem javította meg, hiába nem tudta Lucy még mindig, hogy mire kellett neki.

Lucy, kimerültsége dacára, futásnak eredt. Ideje volt, hogy forgalomba állítsa azt a bűvös pergament, amit Hermionétól kapott.

Draco egész nap a hálóteremben feküdt, elhúzott függönyök mögött. Nem akarta, hogy a többiek meglássák a zúzódásait, amiket óránként kenegetett, hogy másnapra eltűnjenek. Bellatrix komolyan vette a Sötét Nagyúr szavait, a szünet hátralévő részében úgy megdolgoztatta, hogy Draco már nem is érezte a végtagjait. Általánossá vált számára a remegés, a rekedt és törékeny hang, valamint a reflex, hogy minden sarokban veszélyt lásson. Nagynénje a végén még paranoiást csinál belőle.

Azért is ült egész nap a szobájában, mert várta, mikor ír neki Lucy. Ő maga egy pennát is alig bírt megtartani, ráadásul a lány biztosan Potter és a barátai társaságában volt; a karácsonyi alkalom pedig bőven elég volt, nem akarta még egyszer olyan kínos helyzetbe hozni a lányt, mint a vacsoránál.

Azonban a várva várt levél csak nem jött. Draco szép lassan elbóbiskolt várakozás és kenegetés közben, de minél tovább várt, annál rosszabbul érezte magát. Lehet, hogy Lucy elfeledkezett volna róla? Azt kizártnak tartotta, hiszen ajándékot is küldött neki. De akkor mi történhetett? Miért nem írt még neki? Talán nem akar többet találkozni vele, csak nem akarja megmondani…?

Már hajnali egy is elmúlt, és Draco lassan már tényleg elaludt, amikor hirtelen egy pergamenlap jelent meg a semmiből. A fiú erre egyből éber lett és nagy nehezen megfogta az ölébe hullt lapot és olvasni kezdte a rajta álló szöveget.

Szia, Malfoy!

Ne haragudj, hogy nem írtam eddig! Borzasztó sok dolgom volt, csak most sikerült egy kis szabadidőt kerítenem. Remélem, ez a levél még ébren talál, ugyanis sürgős választ várok tőled: ráérsz holnap este kilenckor? Találkozzunk az Elrejtett Holmik Szobájában a volt-nincs szekrénynél.

Ja, és egy kis magyarázat: ez a pergamen úgy van megbűvölve, hogy annál a személynél jelenjen meg, akinek az üzenetet küldöd. Így nem kell többé baglyokat használnunk és hamarabb is tudunk válaszolni egymás üzeneteire. Elvileg, ha elkezdesz írni rá, akkor ez a levél eltűnik, így újrahasznosítva önmagát.

A holnapi dologgal sürgős választ várok!
Lucy

Utóirat: Köszönöm a nyakláncot, Sárkányfiú!

Draconak be kellett fognia a száját, hogy ne nevessen fel hangosan, viszont így kétszer annyira fájt a bordáinak. Még hogy Sárkányfiú?! Rendben, ha Lucy így akarja, akkor legyen így.

Draco gyorsan előkereste a pennát és a tintatartót, majd az ölében megírta a választ (ahogy Lucy jósolta, az ő üzenete eltűnt, mikor Draco pennája hozzáért a pergamenhez).

Szia, Lucy!

Ott leszek holnap, és ne aggódj, sejtettem, hogy el vagy foglalva, hiszen te vagy a „Kiválasztott". Holnap találkozunk.
Malfoy

Utóirat: Én is köszönöm a gyűrűt, Főnixlány!

Amint befejezte az üzenetet, a pergamen eltűnt. Draco hevesen dobogó szívvel ült a párnájának dőlve és várta a lány válaszát. Néhány perccel később meg is érkezett.

Ó, nagyon humoros vagy, Sárkányfiú.

Draco szinte hallotta Lucy gúnyos hanglejtését. Gyorsan visszaírt:

Hát, egy bizonyos valaki mellett csak ragad rám valami humorérzék.

Lucy válasza most sem váratott sokat magára.

Nem tudom eldönteni, hogy ez most bók vagy irónia akart lenni. (Ajánlom, hogy az előbbi legyen.)

Döntsd el magad, írta vissza Draco. Ahogy egymásnak írogattak, nem vették észre, hogy a nap lassan előbukkan a horizont mögül.