– Szó sem lehet róla.

Nate, lévén mardekáros, óvta a hírnevét. Megértettem. Amut annál kevésbé. Hogy sikerült megszerveznie ezt a találkozót?

Jelenlévők: Amu, Nate, Harry, Ginny és én. A „túlerő" nyilvánvaló volt. Enyhén szólva is többen… voltunk. Persze az, hogy én melyik „oldalon" álltam, az még számomra se tisztázódott. Egyrészt itt voltak Harryék – barátaim, akiket már csak a puszta griffendéles lét miatt is kötelességem lett volna támogatni. És itt volt Nate – aki szintén barátnak számított. Asszem. Mindegy, ő lett volna az utolsó, aki ellen szívesen felléptem volna, leszámítva Ront, Hermionét, Harryt és Ginnyt. Meg persze Amut. A baráti köröm mondjuk amúgy is ennyire terjedt ki, szóval…

Mindenesetre a hangulat fagyos volt.

Ami elvárható, ha három griffendélest és egy mardekárost egy elsős hollóhatás zár össze. Pusztán a saját érdekükben.

Amu önzetlensége már-már megható. Lenne. Ha nem én lennék az, akin segíteni próbál. Vagy Harryn. Nézőpont kérdése.

– Hurrá – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

– Mellesleg, Ria – kezdte Ginny –, honnan is ismered te Russelt?

– Nem emlékszel? – meresztettem rá nagy szemeket. – Te mutattad meg őt a Nagyteremben pár nappal ezelőtt! Ginevra… nem hittem volna, hogy ilyen feledékeny vagy…

– Erre én is kíváncsi lennék – nézett rám Harry. Eddig a mardekárost szemlélte olyan tekintettel, mint aki előbb vágja fel az ereit, minthogy hátat fordítson a srácnak.

Felsóhajtottam és segélykérően Nate-re pillantottam. Nem kellett volna. Ő csak gúnyosan elhúzta a száját. Ó, szóval így állunk! Akkor azt hiszem, az igazságot kell mondani…

– Háromszor vagy négyszer belerohantam a folyosón, amiknek kivétel nélkül az lett a következménye, hogy eltaknyolt.

Nate gúnyos vigyora fájdalmas fintorba torzult.

– Kösz – morogta. – Így oda a hírnevem.

– Én megadtam a lehetőséget, hogy te mondd el – vontam vállat. – A te bajod, ha nincs benned annyi mardekáros ravaszság, hogy élj ezzel…

– Ugyan már… Megadni a lehetőséget nálad azt jelenti, hogy megengeded, hogy kimentselek a barátaid előtt?

– Kimenteni? Ugyan minek? Köszönöm szépen, szorult belém annyi griffendélesség, hogy bátran szembenézzek a „veszéllyel".

Ginny zavartan megköszörülte a torkát. Hoppá. Kiment a fejemből, hogy van egy kis közönségünk.

– Ennyi? Russel szóba áll veled, mert fellökted a folyosón? – értetlenkedett.

Az említett sértődötten elhúzta az orrát.

– Még én is jelen vagyok!

– Változó tényező – morogta Harry.

– Ugyan! – legyintettem. – Minek ez a nagy ellenségeskedés? Hisz olyan jól elbeszélgetünk…

– Ne is áltasd magad – szólt közbe Nate, mogorván méregetve Harryt. Hé, eddig kibírták, miért csak most akarják kinyírni egymást? Talán…

– Na, szóval segítenél Ria-channak?

…Amu miatt? Biztosan. Ő még túl fiatal, hogy végignézzen egy vérre menő párharcot, ráadásul olyan naiv szegényke… Hogy lehet hollóhátas? Hiszen azoknak van eszük…

– Nem – vágta rá rögtön. – Oldjátok meg magatok a problémát.

Bólogattam.

– Mindjárt itt a téli szünet, kibírjuk.

– Beszélj a magad nevében – morogta Ginny. – Nem neked kell menekülnöd a vécében az évfolyamtársaid elől, hogy elkerüld a Matthews-Potter kérdéseket. – Elhallgatott, majd gyanakodva Amura nézett. – Hány ember előtt rángattál ide minket?

– A fél könyvtár – válaszolta Harry. – Plusz a kviddicscsapat.

– És annak rajongói klubja – egészítettem ki. – Asszem, ki fogunk bővülni szerelmi négyszöggé…

Ginnyt és Harryt nem túlzottan dobta fel a hír. Nate-et sem.

– Na ne, három griffendélessel? Azért ez már túlzás…

– Miért, ha ketten lennénk, az jobb lenne?

– Egyáltalán senki ne legyen, Weasley.

– Öhm… – köszörültem meg a torkom. – Ezzel már egy kissé elkéstél, nem gondolod?

Nate gyilkos pillantást vetett rám. Szép. Közlöm vele a tényeket, erre megharagszik rám. Az ember azt hinné, egy mardekáros képes értékelni az információkat.

– Ron már így is megölne, ha megtudná, hogy egy mardekárossal találkoztál – jegyezte meg Harry. – Ráadásul anélkül, hogy megátkoztad volna…

– Á, az előítéletek! – bólogattam vigyorogva. – Semmi gond, tudom kezelni. A prófétás cikk után már semmi az ilyen…

– Ez esetben én mentem is – állt fel Nate. Amu szintén felpattant.

– Hé, nii-chan, akkor nem segítesz nekik? – kérdezte csalódottan, óriási, majdhogynem könnyektől csillogó szemekkel. Aranyos volt így, mint valami elveszett kutyakölyök.

– Oldják meg maguktól – vont vállat.

Szuper. Miért nem tör le senkit a hír?

– Egyénként is, van jobb dolgom, minthogy eljátsszam, hogy Matthews-zal járok.

– BARÁTNŐD VAN?! – sikította a kislány. Ó te jó ég, Nate, ezt nem kellett volna…

Ginnyről lerítt, hogy határozottan élvezi most már a helyzetet. Harry továbbra is gyanakodva meredt Russelre, bár Amu hangjára ő is összerezzent. Én eddig azt hittem, az ilyesmit már csak a denevérek hallják meg…

Nate gyanakvó pillantást vetett ránk, griffendélesekre, akik érdeklődve várták, hogy – szerinte – megtudjuk a gyenge pontját, majd szó nélkül kirángatta Amut.

– Szép – morogtam jó fél perc múlva, miután szó nélkül leléptek. – Még csak el sem köszönt.

– És téged ez összetör? – kérdezte Ginny. Újra gyanakodva.

– Ó, dehogy, majd este megtanítom az illemre.

– Este?

– Nyugi, Harry, csak a folyosón szoktunk összefutni. Esküszöm, ez a házas baromság olyan idegesítő…

Ginnyt nem hatotta meg a panaszkodásom.

– A kiscsaj se normális, hogy ezt találta ki…

– Bizonyos szempontból ez volt a legjobb taktika – válaszoltam. – Így Harry…

– Tisztázódik? – A srácon nem látszott, hogy elhinné. – Ennyire naiv még te sem lehetsz, Ria.

– Ennyire?

– Ha már megbízol egy mardekárosban…

Ginny arcán az az őrülteknek kijáró aprócska mosoly merőben szokatlannak számított.

Nem válaszoltam. Ugyan hogy győzzön meg egy magamfajta „kívülálló" két elkötelezett griffendélest arról, hogy Nate nem rossz, csak mardekáros?

Végigrohantam a folyosón, és fél perc késéssel ugyan, de beestem a bájitaltanterembe. Nem abba, amiben az órákon vagyunk. Ez teljesen más volt, és már hozzászoktam. A különórák mindig ebben voltak, és itt jóval több hozzávaló állt a rendelkezésemre – természetesen Piton prof engedélyével.

Azonban most más is volt ott. Egy mardekáros.

Asszem, Blaise Zambininek hívták, és a legjobb volt a mardekáros csoportból. Megkockáztatom, hogy Hermionén is túltett. Nálam persze nem volt jobb, és ezt nem azért állítom, mert egoista vagyok. Csupán a tényeket közlöm: én jobb vagyok nála. Nincs azzal semmi gond, ha nem szerénykedek akkor, amikor nem kell.

Hogy a profnak ezzel az emelt létszámú bájital-különórával mi volt a célja, fogalmam sincs. Kizárt, hogy tesztelni akarta volna, melyikünk a legjobb. Legalábbis reméltem, hogy a helyes következtetést vonta le abból, hogy a múlt órán csak nekem sikerült rendesen elkészíteni a bájitalt anélkül, hogy nagyobbfajta módosítást iktattam volna be. És miért? Mert Piton kijelentette, ha nem bírom megfőzni az eredeti receptet tökéletesen, akkor felesleges járnom a különórákra, mivel az RBF-en a módosított bájitalokat – legyenek azok bármilyen hatásosak is – nem fogadják el.

Így fokozatosan szoktattam magam vissza a normális főzőcskéhez. Piton pedig segített. Mármint gúnyos megjegyzésekkel javította ki a hibáimat. Egy ideig. Aztán már nem tudott belém kötni, muhahaha.

És itt volt most Zambini, egy ötödéves, akivel ugyanazt a főzetet kellett elkészítenünk: valami spéci fájdalomcsillapítót a gyengélkedőre. Ezúttal Piton figyelt minket, nehogy tönkrevágjuk a bájitalt, én pedig elhatározásra jutottam: ha már a profot sikerült annyira „megpuhítanom", hogy hozzám szóljon, akkor a mellettem dolgozó srác gyerekjáték lesz.

Persze nem most. Ráér később is.

Zambini nem érthetett velem egyet, mert óra után rögtön elindult az ellenkező irányba. Köszönés nélkül.

Úgy látszik, a mardekárosok újabb fontos tulajdonsága került napvilágra: köszönni griffendélesnek bűn.

Ez persze nem akadályozott meg benne, hogy másnap szemrebbenés nélkül az orra alá nyomjak egy receptet a könyvtár egyik legeldugottabb sarkában.

– Mit akarsz, Matthews? – vonta fel a szemöldökét, és szedelőzködni kezdett.

– Maradhatsz – legyintettem nagylelkűen. – Csupán a véleményedre vagyok kíváncsi ezzel kapcsolatban, mivel te vagy a második legjobb a Roxfortban.

– Hagy találjam ki: te vagy az első – jegyezte meg savanyúan.

– Naná! – vigyorogtam büszkén. – Szóval?

– Miért nem Piton professzort kérdezed? – sóhajtotta rezignáltan. Haha, győztem!

– Mert lenyakazna, ha meglátná, miket akarok összeönteni csak azért, hogy átmehessek egy falon.

Zamb… Na jó, legyen Blaise, mert kedves vagyok. Szóval ő. Gyanakodva bámult rám.

– Biztos, hogy griffendéles vagy?

Bólintottam.

– Már kérdezték páran. – Elvigyorodtam. – De te meg mardekáros vagy. Mégis szóba állsz velem.

– Kényszerítesz.

– Á, szóval már rég elmentél volna, ha én nem… hogy is mondtad? Kényszerítelek? Ugyan, ez olyan mardekáros…

– Mondod te.

– Én nem kényszerítenék senkit. A könyvek többsége szerint a griffendélesek becsületesek. Nem felelnék meg a normálnak, ha aljasul korlátoznék valakit a döntési szabadságában.

– Rendben, Matthews. Mi szeretnél?

– Megmondtam. – Meglengettem az orra előtt a pergament, bezsebelve egy utálkozó fintort. – Nézd meg ezt. Aztán segíts elkészíteni.

– Miért nem Grangert kéred meg?

Teljesen logikus kérdést. – Talán mert ő csak a harmadik legjobb?

Blaise megrázta a fejét. – Nem segítek. Ez veszélyes.

– Egy kis adrenalin soha nem árt – legyintettem.

– Hagyjál, Matthews. Van jobb dolgom is, mint a baromságaid elkészítésében segédkezni.

Harry és Ginny már fel sem vette, hogy újabban gyakorlatilag provokálva mindkét házat, Zambinit nyúzom a könyvtárban a segítségért, Hermione pedig egyenesen büszke volt rám, hogy ennyire meg akarom szüntetni a házak közti ellentétet. Ellenben Ronnal.

Nos, azóta valahogy nem voltunk beszélő viszonyban. Ahogy a Griffendél ház legtöbb tagjával sem.

Hogyan magyarázzam el, mi a helyzet? A roxforti diákok többsége egy közönséges szajhának tart azok után a cikkek után, ráadásul Ginny jóslata valóra vált, és elterjedt a szerelmi négyszöges sztori. Ez folyt legalább egy hónapon keresztül mindenhonnan. És Ron kérdőre vont.

MÉGIS HONNA VETTE A BÁTORSÁGOT, HOGY MEGGYANÚSÍTSON, VAGY EGYÁLTALÁN MEGSZABJA AZT, KIVEL TALÁLKOZZAK?! NEM AZ ANYÁM, SEMMI KÖZE HOZZÁ, HOGY MELYIK HÁZ TAGJÁVAL ÜLÖK LE TANULNI VAGY BESZÉLGETNI!

Szóval aprócska vitánkat inkább nem részletezném. Beismerem, elszaladt velem a ló, mikor melegebb éghajlatra küldtem a srácot, de a véleményem maradt továbbra is ugyanaz: az ő hibája.

Harry kiállt a haverja mellett, én meg hagytam, hagy csináljon azt, amit akar, legalább a pletykák fele alábbhagyott emiatt. Hermione ellenben igenis haragudott rá, amiért, és most őt idézem, holmi ócska hagyományok miatt kiközösítő hadjáratot akar szervezni ellenem. Mondanom se kell, Ron rá nem haragudott meg. Annyira.

És sajna az egész Mardekár ház tisztában volt a „beszélgetéssel".

Blaise tudomást sem vett rólam, amikor füstölögve lehuppantam vele szemben az asztalhoz a könyvtár egyik sarkában. Amiatt sem nézett fel, mikor jó nagy zajjal letettem a nagy kupac könyvet, amit kiválogattam, és még csak arra se reagált, amikor hangos csikorgással kihúztam a széket. Eddig kétszer próbált átülni, és mindegyik esetben csak saját magát hozta kínos helyzetbe, ugyanis én követtem. Valószínűleg azt hiszi, hogy a bájital miatt. Pedig már közelebb vagyok ahhoz, hogy inkább Hermione segítségét kérjem. Amanda és Piton pedig szóba se jöhet.

– Mikor fogsz végre lekopni?

– Soha – válaszoltam. – Ha már így is utál a diákság, legalább legyen rá oka.

– És miért én vagyok az a szerencsétlen, akin keresztül ezt el kívánod érni?

– Csak – válaszoltam. Utáltam azokat a nyilvánvalóan gyanakvó pillantásokat, amiket mindenkitől kaptam azóta, hogy kijelentettem, szívesebben vagyok mondjuk Russel társaságában, mint hogy Weasley dühöngését hallgassam azzal kapcsolatban, hogy elárultam a házam eszméit.

Nevetséges, az összes töri könyvben világosan le van írva, hogy Godrik és Malazár haverok voltak, mielőtt összevesztek volna. Ezt viszont valamiért senki nem volt hajlandó tudomásul venni.

Elővettem a receptet, melynek tökéletesítésével újabban minden szabad percemet töltöttem. A pergamen mindig ott hevert kettőnk között az asztalon. Csak eddig Blaise sose nyúlt hozzá.

De majd egyszer…

Hermione öt perc múlva rontott be a könyvtárba olyannyira füstölögve, hogy Madam Cvikker valószínűleg elgondolkozhatott azon, ne használjon valamilyen pajzsbűbájt annak érdekében, hogy imádott könyvei tüzet ne fogjanak.

– Ezt nem hiszem el – ült le mellém. Blaise csalódottan felnyögött.

– Nem arról volt szó, hogy egyedül te keseríted meg az életemet? – fordult felém.

Hermione csupán egy megsemmisítő pillantásra méltatta.

– Ria, beszélj Ronnal, mert ez már kiborító, amit művel!

– Miért, mit csinált? – Sejtettem, de jobb rákérdezni. – És miből gondolod, hogy rám hallgatna?

– Ti vesztetek össze, nekem meg elegem van, hogy minden második mondatában az áruló, a Matthews és a mardekáros szerepel.

– Ennyire a szívükön vették volna, hogy ideültél? – morfondírozott Blaise. – Ugyan, Aria, lásd be, mindenki azt szeretné, hogy lekopj.

Hermione csupán egy szemöldökráncolással reagált az „Aria"-ra. Ennyi? Többet vártam egy baráttól. Hetekig tartott rászoktatni Blaise-t, hogy legalább ne a Matthews-t használja, és ő még csak meg sem dicsér…

Még mielőtt bármi történt volna, Nate huppant le a mardekáros oldalra.

– Lázadunk a hagyományok ellen? Hé, Ria, megírnád a bájitalesszémet?

– Írd meg magad, nekem elég a sajátom. Hermione, a teljes Griffendél ellenem van emiatt – intettem körbe.

– És kinek a hibájából? – Blaise-t úgy tűnt, most már a legkevésbé sem zavarja pár „őrült griffendéles" jelenléte. Nate jelentőségteljes bólogatásából is csak egyetértést tudtam leszűrni.

– Kenjétek csak rám – morogtam. – Úgysincs még elég bajom.

– Hé, nem én kértem, hogy ártatlan mardekáros diákokra kényszerítsd a társaságod a könyvtárban! – védekezett Nate. – Sőt, ez bármennyire is megdöbbentő, a veszekedésedet se én kezdeményeztem Weasley-vel.

– A büntetőmunkáiról beszél – világosította fel őket Hermione. Legalább van egy ember a közelben, aki megért, és akit nem zavar, hogy az előtte ülő két srác az ellenség táborába tartozik.

– Miért, mit kaptál? – Blaise hangjában szemernyi kíváncsiság se csendült.

– A főinspektortól egy hetet azért, mert véletlenül megátkoztam SVK-n.

Hermione türelmetlenül dobbantott.

– Akkor beszélsz Ronnal?

Bólintottam, beletörődve az elkerülhetetlenbe. – Holnap, jóslástanon.

Hermione megkönnyebbülten fújta ki félig a levegőt – a másik fele bennakadt.

– Jóslástanon? Mit keresnél te Trelawney-nál?

Legyintettem. – Csak fejleszteni akarom egy kicsit a színészi adottságaimat. – Körülnéztem. Nate továbbra sem nyúlt a bájital-házijához, várva, hátha meggondolom magam, közben ügyet sem vetett az őt bámuló vihorászó libácskákra (ellenben a könyvtáros nénivel, aki dühtől szikrázva zavarta ki a tiszteletlen diákokat). Blaise a számmisztikájával bajlódott, míg Hermione, elorozva az egyik könyvemet, nekilátott a mágiatörinek. Remek, Nate-et leszámítva teljes a létszám, tehát…

– Szóval, ti ketten – mutattam az évfolyamtársaimra –, segítenétek elkészíteni ezt a bájitalt?

– De most komolyan, te vagy a bájitalzseni, egyedül nem tudod megcsinálni?

Hermionétól teljesen váratlanul jött ez a félig burkolt dicséret. Ki gondolta volna, hogy hajlandó elismerni, hogy jó vagyok ebből a tárgyból?

– Túl gyorsan követik egymást a lépések ahhoz, hogy egyedül elkészítsem az összetevőket.

– Darabold fel előtte.

– Frissen kell, különben nem lesz elég hatásos. És varázslatmentesen, különben zavaros lesz a mágiája és ez teljesen kiszámíthatatlanná teszi a főzetet. Szóval szükségem van minimum egy segítségre. Miután Blaise és te álltok a dobogón a toplistán, ezért ti kelletek.

Hermione már fenn sem akadt a megszólításon. Igaz, sokáig tartott elérnem, míg a srác fintor nélkül reagál a megszólításra, de eljutottunk idáig. Mint a Roxfort nem hivatalos pszichológusa, kijelenthetem, hogy fejlődőképesebb házvezető tanáránál (aki alig tudta leplezni döbbenetét, amikor – ha nem is a legnagyobb egyetértésben –, de elbeszélgettünk a különórán – egészen addig, amíg a prof el nem hallgattatott).

Bár ha nagyon őszinte akarok lenni magammal, főleg az motivált a keresztneves dologban, hogy annyira irritálta az elején a srácot – volt egy sanda gyanúm, hogy Blaise erre rájött, és csakis emiatt váltott ő is stratégiát.

Hermione kikerült egy csapat sugdolózó elsőévest, és továbbrobogott a parkon keresztül. December eleje lévén hideg, csípős szél fújt (az én hibámból), és eddig egy darab hópehely sem hullott le (szintén miattam). Az ég tiszta volt, a nap bágyadtan sütött, de meleget azt nem adott. Naná. A napsugarak beesési szögét még én sem tudtam szabályozni. Ahhoz, hogy meleg legyen, minimum Afrikából kellett volna levegőt importálnom. Ami nem nehéz, és annyira nem is kimerítő, csak épp felesleges.

A park gyakorlatilag kihaltnak volt nyilvánítható, leszámítva az előbb elhagyott elsőéveseket, a hatodéves dudvatanra igyekvőket, és a negyedikes legendás lények óráról a kastélyba menekülő, átfázott csoportot. Ginnyt sehol sem láttam, csak csupa hollóhátast és hugrabugost.

Hermione ragaszkodott ahhoz, hogy Umbridge büntetőmunkája előtt lejöjjünk a parkba, hogy végre bemutassa Hagridot, mivel eddig én sosem szakítottam rá időt, hogy tanárokkal ismerkedjek. A lány ettől kiakadt, és most se szó, se beszéd, elrángatott engem a könyvtárból, a bűbájtan házimtól. A drágaságot két nap múlva kellene leadni… Nekem pedig mindössze az eleje volt kész. Nem baj, majd lemásolom Mionéjéről, ha elalszik… A védőbűbájait könnyű feltörni.

Megérkeztünk a faházba, én pedig előre féltem, vajon milyen hideg fogad minket, ha már kint van olyan hűvös, hogy gyakorlatilag az egész képem vörös legyen. És mindez amiatt, mert veszekedni akarok valakivel egy jót… Konkrétabban Amandával. Rég nyaggattam szegényt, még a végén azzal fog vádolni, hogy elhanyagolom.

Hermione bekopogott, de választ nem kapott.

–Fura – motyogta magának. – Azt hittem, már bejött.

– Lehet, hogy az órája maradékát takarítja fel – vetettem fel. Megcsonkított holttestek és letépett emberi végtagok képei jelentek meg a lelki szemeim előtt, abból kiindulva, hogy miket híresztelnek erről a tantárgyról.

– Igen, az lehet.

Hermione megkerülte a kunyhót és a következő pillanatban egy elmosódott fekete folt száguldott el mellette, és rám vetette magát. Sikoltva zuhantam hátra, a következő pillanatban pedig már egy érdes nyelv nyalta végig a képem.

– Agyar!

A hatalmas kutya még csak reagálni sem reagált a nevére, én meg visszatartottam magam attól, hogy elvigyorodjak – telement volna a szám kutyanyállal. Még csak a szememet sem mertem kinyitni, így vakon nyúltam fel, hogy megvakargassam a füle tövében. Tapasztalatból tudtam, hogy a kutyák kilencvenkilenc százaléka imádja ezt.

Aztán hirtelen lekerült rólam a nagy dög és én – még mindig vakon – felültem. Aztán éreztem, hogy az arcom megszárad. Pislogtam.

– Ne haragudj, Agyar kissé szertelen mostanában – magyarázkodott a jó két méter magas óriás bocsánatkérően, miközben a kutya (ami nemcsak nagynak, hanem öregnek is tűnt) nyugodtan tűrte, hogy a gazdája felemelje, és átrakja tőlem biztonságos távolságba.

– Semmi baj – legyintettem vidáman. – A húgomnak volt pár nagyobb példánya, már hozzászoktam.

– Valóban? Mi lett velük?

– Elszöktek.

Igazából meg a többségük megdöglött.

Hagrid nem várta el, hogy tanárurazzak. Csak simán Hagrid.

És ismerte Amandát.

– Aranyos kislány volt, értett az állatokhoz.

Amanda? Aranyos? Biztos, hogy ugyanazt az embert ismerjük?

– Ő se nagyon törődött a házakkal.

– De ő legalább hollóhátas volt – morogtam. – Nem szidják, amiért mardekárosokhoz szól.

– Éppen ez az! – kapott a szón Hermione. – Hagrid, beszélned kell Ronékkal! Egyszerűen kiborító, amit művelnek csak azért, mert Ria nem törődik ezzel az egész házak közti kötelező konfliktussal!

– Hermione, ez már évszázadok óta így megy. Egyetlen kérés nem fogja megváltoztatni.

– De elkezdhetjük a változást! Nem maradhat továbbra is így!

Bólogattam.

– Törjük meg a hagyományokat. – A hangom még nekem sem tűnt lelkesnek. – Amúgy sem hiszem, hogy akkor nem próbálnának meg naponta húszan megátkozni a folyosón. Az az ostoba Trival legalább egy évre elegendő pletykát szolgáltatott a varázsvilágnak a cikkeivel. Meg mi van a személyiségi jogaimmal?!

– Valahonnan ismerős a stílusa – morogta Hermione. Ő már csak tudta, az első megjelenés után egész nap Rita Vitrol utóhatását szidta.

– Ne is törődjetek az ilyesmivel – legyintett Hagrid. – Ostoba firkászok, olvasni sem érdemes őket.

– De ha egyszer olyan vicces, hogy miket találnak ki rólam… Meg úgy Harryről és mindenkiről. – Rendben, hívjatok mazochistának, de a nagy részét élveztem a rólam szóló írásoknak, akkora baromságok voltak. De mivel meguntak, ezért a szórakozásom odébbállt.

Hermione mintha olvasott volna a gondolataimban, megszólalt.

– Nehogy azt hidd, hogy lemondtak rólad! Csak pihentetik a témát.

Hurrá. De holnap megyek a jóslástanra, szóval tudni fogom, mi vár rám a jövőben. Vagy legalábbis tudni fogom, hogy játsszam el azt, hogy nem ér váratlanul a hír.

Tizenegy volt, mikor vérző kézzel nekiláttam befejezni a bűbájtan esszémet a klubhelyiségben, magamban ezredszerre elátkozva Umbridge szadizmusát, és a tényt, hogy miért nem vagyok én kétkezes. A kézfejem merev volt, alig bírtam mozgatni, és az általam ismert gyógyító-bűbájok egyike sem fogott rajta. És holnap bájital-„szakkör". Remek. Ilyen kézzel nem sokra fogok menni… Ráadásul még van négy hasonló alkalom.

Merengve bámultam a kezemen kirajzolódó feliratot.

– Veled mit íratott?

Felpillantottam Harryre, aki merengve bámult a tűzbe. Mintha várna valakit…

– Nem túlzottan fantáziadúsan a Nem támadok a feljebbvalóimra felirat mellett döntött. Miért, neked is volt már vele dolgod?

Felmutatta a kezét, amin a hófehér heg a Hazudni bűn szöveget formálta.

– Ez szerintem egy életre megmarad – jegyezte meg epésen.

Megráztam a fejem. – Ne aggódj, van egy bájitalom, pont az ilyen spéci esetekre. Csak meg kell főzni.

– És mégis mikor?

– Mondjuk holnap. Ezután már csak rosszabb lesz.

Bólintott.

– Neked igen. Keresd meg Madam Pomfrey-t. Te vagy az a szerencsétlen, aki hetente kétszer önként főzőcskézik bájitalokat, nagyobb szükséged van a használható kézre…

Elvigyorodtam. – Max felrobbantom a termet, mint Neville. Úgyse rontottam el még semmit ilyen téren.

– Tényleg?

– Nem hiszel nekem?

– Nem igazán. Csak van valami, amit elszúrtál.

Megrántottam a vállam. – Jó, volt egy bájitalom. Elrontottam az időzítést, és hígabb lett a kelleténél.

– Ennyi? – Harry hitetlenkedve megrázta a fejét. – Minden elismerésem.

Elvigyorodtam. – Köszi. Tudsz adni valamit? Átázott a kötés…

Hermionénak sikerült átmenetileg ellátnia a vérző kézfejemet, amit én fél kézzel nem lettem volna képes megcsinálni, és reggelre csak egy halvány, fehér heg és a mereven mozgó ujjak emlékeztettek a büntetőmunkámra. A szöveg semmiképp – totálisan olvashatatlanul írtam le.

Nem vártam meg Mionét, hanem rögtön mentem reggelizni. Ma lesz a legnagyobb szükségem az energiára.

A Nagyteremben rögtön Harry mellé ültem le, nem törődve azzal, hogy Dean és Seamus, megszakítva az eddigi beszélgetésüket gyanakodva és ellenségesen merednek rám. Egyedül Neville üdvözölt normálisan. Egyre jobban kedveltem a srácot: ő törődött a legkevésbé azzal, mit gondol rólam az egész társaság.

– Jó reggelt! – vigyorgott.

Visszamosolyogtam. Hálám már csak azért is hágott a tetőfokára irányába, mert gyakorlatilag megmentette az életemet gyógynövénytanon, és elintézett pár korrepetálást. A gyakorlati rész máig sem ment valami fényesen.

Egy nagy macskabagoly landolt előttünk, a Reggeli Prófétával. Harry kifizette, én pedig megkaparintottam az újságot.

– Hé, az az enyém!

Elrántottam a keze elől a már szennylapnak számító pergamenköteget, fejbe vágva ezzel az éppen érkező Hermionét, aki épp akkor futott be Ronnal együtt az asztalhoz.

– Bocs, Mione – vigyorogtam bocsánatkérően, majd nem törődve Ron pillantásával, belemélyedtem az újságba.

Azonnal tudtam, hogy baj van.

A címoldalon a saját fotómat pillantottam meg, amint elmélyülten tanulmányoz valamit Roxmorts utcáján. A címoldalon óriás betűkkel hirdették a szenzációt:

FEKETEMÁGUS A ROXFORTBAN?

Mi? Feketemágus? És miért van ott az én képem? Egyáltalán honnan szedték ezt a fotót? Mielőtt nekikezdtem volna a cikknek, megnéztem a végét. Tori Trival… Mit ásott elő rólam az a banya?!

Egyik novemberi számunkban már beszámoltunk arról a botrányról, amelynek két főszereplője a híres Harry Potter és évfolyamtársa, Aria Matthews volt. Azonban akkor még egyikünk sem sejthette, mit is rejteget az egyébként átlagosnak tűnő, a híres Ebrithylből átiratkozó diáklány.

Több szemtanúval is beszéltem (köztük muglikkal), és kutatómunkát is végeztem a témában, mielőtt nekiláttam volna ennek a cikknek a megírásához. Azonban most már előttem is kétségtelen a tény, és bár a tisztelt Olvasók talán hihetetlennek találják a következő mondatot, mégis kötelességemnek érzem közölni: Miss Matthews képes manipulálni az időjárást.

És nem csak manipulálni. Kedve szerint alakíthatja azt, évszaktól függetlenül. A Mágikus Természeti Katasztrófák és Éghajlatok Nemzetközi Hivatalának egyik vezető munkatársa, Mr. Raimond így nyilatkozott:

„Az időjárást csak kis mértékben lehet (és szabad) befolyásolni, és ez is csupán hatalmas varázserővel sikerülhet. Hivatalunk csak fontosabb rendezvényekre biztosít jó időt és akkor is minimum három varázsló együttes ereje szükséges hozzá. Ha igaz, amit ön állít, Miss Trival, akkor az csakis fekete mágiával lehetséges. Ráadásul pálca nélkül csupán egy tinédzserlány szeszélyére bízni az ilyesmit beláthatatlan következményekhez vezethet."

Mr. Raimond továbbá kijelentette, hogy munkássága (azaz csaknem húsz év) alatt nem tapasztalt ehhez foghatót, és mélységes aggodalmát fejezte ki a Roxfortban tanuló diákok épsége miatt.

Valóban fekete mágia lenne? Azt hiszem, bízhatunk Mr. Raimon állításában, amit Miss Matthews több volt diáktársa elbeszélése is alátámasztott.

„Többször is elmaradtak a kinti rendezvények, csak mert Matthews-nak rossz kedve volt." – állította az egyik hetedéves fiú.

Ráadásul Miss Matthews anyját, Loraina Matthews-t (lánykori nevén Loraina Lockwood) rokoni kapcsolatok fűzik a szeptemberben Azkabanból megszökött Rodolphus Lestrange-hez, aki feleségvel együtt tizennégy évvel ezelőtt megkínozta Alice és Frank Longbottom aurorokat.

Felmerül a kérdés, vajon tudta-e mindezt Albus Dumbledore, és ha igen, miért vette fel Aria Matthews-t, kockáztatva ezzel a többi tanuló biztonságát. Vajon gondolt-e arra, hogy ez a – fekete mágiát használó – lány veszélyezteti diáktársai életét? Hiszen csupán egy kósza villámcsapás is elég egy katasztrófához…

Lecsaptam az újságot és felpattantam, kis híján feldöntve az eddig mögöttem álló Hermionét, aki a vállam fölött olvashatta a cikket. A diákok többsége, sőt még a tanárok közül is jó páran, engem bámultak. Legtöbbjük ijedten. Egyedül a mardekárosok között volt egy-két kíváncsi arc…

Feketemágus? Én? Mi ez az egész?!

– Ria…

Nem törődtem Hermione kiáltásával, csak kirohantam a Nagyteremből.

Tudják. Mindenki tudja.

Ami még nem lett volna nagy baj, ha nem úgy hiszik, hogy ez az egész fekete mágia.

Fogalmam sincs, meddig rohantam, de a végén egy üres tanteremben kötöttem ki. Az ajtó megremegett, ahogy becsaptam magam mögött és tucatnyi záró-varázst olvastam rá, de nem törődtem vele.

Lekuporodtam a legsötétebb sarokba és hagytam, had eredjenek meg a könnyeim. Bőgtem, és még azt sem tudtam miért. Ráadásul remegtem, és a pálcám koppanva esett a hideg kőre, amit még csak meg sem éreztem.

Miért velem történnek ilyesmik?