Huszonegyedik fejezet: Szombat

1996

– Azt kívánom, bárcsak te is velünk jöhetnél – sóhajtott Ginny, elhúzódva a fiútól a kanapén.

Harry visszahúzta.

– Én is – mondta, lehajolva egy újabb csókért.

Ginny elmosolyodott.

– Akár maradhatnék is – incselkedett a lány, de Harry szíve kihagyott egy ütemet. A gondolat, hogy csak ő és Ginny, kettesben a klubhelyiségben… egyáltalán nem tűnt kellemetlennek.

– Megtehetnéd – felelte ezúttal komolyan, a lány pedig közelebb oldalazott, s egészen mellé bújt.

– Maradhatok, ha tényleg szeretnéd. – Ezúttal Ginny hangja is komolyan csengett, s Harry megértette, a lány esélyt ad neki, hogy visszakozzon, ha úgy tartja kedve.

Felsóhajtott. Mióta csütörtök este Remus kíséretében visszasétáltak a pincetermekhez, nem beszélt négyszemközt Pitonnal. A férfi alig szüntette meg a bűbájt, ami láthatatlanná tette, szinte máris közölte Harryvel, hogy Voldemort hívja, mennie kell.

A fiú szívét azonnal jeges félelem markolta meg, de Piton lágy hangon biztosította, hogy nem lesz semmi gond. Aztán némi éllel hozzátette:

– Nem hagyhatod el a tornyot, megértetted?

Harry reszketve bólintott, a bájitalmester pedig még egyszer végigtanulmányozta az arcát, mielőtt a kandallóba lépett, és faarccal megállt benne, míg csak magukkal nem ragadták a lángok.

Azon az éjszakán alig aludt valamit. Vagy fel-alá járkált a klubhelyiségben, vagy a bájitaltan esszéjén dolgozott, de mindig csak ugyanazt a három mondatot írta át újra és újra. Barátai szolidaritásból megpróbáltak végig ottmaradni vele, de miután hol az egyik, hol a másik bóbiskolt el a fotelben ülve, Harry végül felküldte őket aludni.

Ginny természetesen határozottan nemet mondott a javaslatra, így Harry leült a kényelmes kanapéra, és a lányt is odahúzta maga mellé. Egyik karját Ginny köré fonta, és csendesen suttogva biztatta, hogy aludjon el nyugodtan. A másik nem ellenkezett, s bár Harry nagyon igyekezett, végül őt is elnyomta a buzgóság. Mikor másnap korán reggel kinyitotta a szemét, észrevette, hogy valaki mindkettejüket betakarta a Harry hálótermi ágyában hagyott takaróval, s rögtön megakadt a szeme egy, az asztalra állított üvegfiolán is. A kis üvegcsén ismerős, apró betűs kézírással az állt: Lóhere virágesszencia.

Bár a fiút igen meghatotta ez a kedves gesztus, másnap a vacsoránál alig mert a tanári asztal felé pillantani, nemhogy Piton szemébe nézni. Egyszerűen elvesztette a lába alól a talajt, és fogalma sem volt, hogyan viselkedjen ezek után a bájitalmester közelében… arról már nem is beszélve, hogy még egy rendes megszólítást sem talált ki… feltéve, hogy egyáltalán meg tud szólalni, mikor legközelebb találkoznak.

– Harry? – unszolta Ginny, kirángatva gondolataiból.

– Bocsánat – mosolyodott el. – Ne aggódj, megleszek – nyugtatgatta a lányt.

– Amint végeztél Pitonnál, gyere fel, én itt leszek – ígérte Ginny. A fiú elmosolyodott, de jókedve nem tartott sokáig, mert a lány évfolyamtársai épp akkor jelentek meg hangoskodva, viháncolva a lépcsőfordulóban, s persze rögtön elnémultak, mikor meglátták kettőjüket a kanapén.

– Jobb lesz, ha indulsz – jegyezte meg lemondóan, miközben álló helyzetbe húzta a lányt. Ginny egy lopott csókkal hálálta meg a mozdulatot, mire rögtön felzendült a háttérben a vihogók kórusa. Harry érezte, hogy elpirul, de a lány csak a szemét forgatta, majd egy intéssel elbúcsúzott, és hagyta, hogy barátnői magukkal sodorják a folyosóra.

Harry sóhajtva visszahanyatlott a kanapéra, s közben azt kívánta, bár ne ígérkezett volna el Pitonhoz a mai napra. Már ott tartott, hogy talán visszamondja az egészet, és el sem hagyja a klubhelyiséget, amikor Ron hangjára felkapta a fejét.

– Csak tudnám, mit tudnak annyit szöszmötölni a lányok a készülődéssel – értetlenkedett a vörös hajú griffendéles.

Harry megfordult a kanapén, és látta, hogy Ron Neville társaságában épp most ér le a lépcső aljára. Elmosolyodott barátja méltatlankodásán. Felötlött benne, hogy megemlíti, Ginnyvel általában majdnem egyszerre szoktak elkészülni, de arra jutott, nem próbálja Ront még inkább felidegesíteni, ezért inkább vállalt vont.

– Fogalmam sincs, de ha csak a külsőségeket vesszük alapul, neked kellene hosszabb ideig készülődnöd.

Ron elhúzta a száját, Harry meg visszafintorgott rá. Neville közben látszólag halál idegesen állt egyik lábáról a másikra.

– Minden rendben, Neville? – érdeklődött Harry, mire a fiú cseppet sem meggyőzően igenlően bólintott egyet.

– Neville randira megy – tájékoztatta Ron, mintha épp egy összeesküvés-elméletet adna elő. Harry közelebb csusszant a kanapé széléhez, hogy alaposabban szemügyre vehesse az ideges fiút.

– Tényleg? Kivel? – kérdezte, majd felnevetett, amikor Neville erősen dadogva felfedte az egyik hollóhátas lány nevét, akivel Harry múltkor összerakta őt gyakorolni. – Király! – kiáltotta, s ez a reakció végre Neville-ből is kicsalt egy apró, félénk mosolyt.

Ront látszólag nem kötötte le ennyire griffendéles társuk szerelmi élete, mert türelmetlenül visszaügetett a lépcsőig, és onnan kiabált fel a késlekedőnek.

– Hermione, siess már! – ordibálta, de mielőtt megismételhette volna a felszólítást, a lány megjelent a korlátnál, s a látványra Ron torkában akadt minden szó. Arca hamarosan a hajához illő színt öltött, és amikor Hermione a lépcső aljára érve odalépett mellé, idióta vigyort eresztett meg felé.

Harry kénytelen volt erősen az ajkába harapni, hogy elrejtse mosolygását, azt azonban el kellett ismernie, hogy Hermione valóban kitett magáért ezen a reggelen.

– Nahát, Hermione – suttogta Ron elismerően, pirulásra késztetve a lányt. – Mehetünk, Harry? – vetette oda csak úgy mellékesen, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét barátnőjéről.

Harry legszívesebben meg sem mozdult volna, de valahogy mégis feltápászkodott, s miután egy ideig hiába várta, hogy két barátja végre rá is odafigyeljen, jelentőségteljesen megnyomva az első szót, azt mondta:

– Én készen állok.

A párocska úgy lépett át a portrélyukon, mint akik a fellegekben járnak, Harry pedig fejcsóválva követte őket, Neville-lel az oldalán.

A bejárati csarnokba vezető rövid séta után a piruló Neville a karját kínálta vihogó párjának, Harry pedig, ahogy barátait figyelte, hirtelen kínzó vágyat érzett Ginny után.

A legtöbb diák már rég elindult a falu felé, Harry pedig nem tehetett mást, mint hogy a falnak támaszkodva figyelte Ronék távozását. Ösztönösen felegyenesedett, amikor meglátta a Dumbledore szobájába vezető spirális csigalépcsőn lefelé tartó Pitont, és az egy lépcsőfokkal felette álló Remust. Utóbbi azonnal rámosolygott, amikor meglátta, a bájitalmester viszont tudomást sem vett róla; amint leért, azonnal sarkon fordult, s hullámzó talárja szinte úszott utána, ahogy a pincetermek felé vette az útját. Harry hiába tudta nagyon jól, hogy apja jelenleg nem tehet mást, mint hogy eljátssza a zord bájitaltan professzor szerepét, egy elégedetlen kis fintor mégis utat talált az ajkára, mikor látta a férfit elballagni.

Ijedten ugrott egyet, mikor Remus egyszer csak lágyan a vállára ejtette a kezét. Fogalma sem volt, miért rémüldözik feleslegesen.

– Készen állsz a büntetőmunkádra? – kérdezte nyugodt hangon a férfi. Ő bólintott, és bár testének minden porcikája rémülten tiltakozott, mégis követte Remust a pincék felé vezető folyosóra.

Harry úgy érezte, a máskor percekig tartó út most szinte egy pillanat alatt véget ért, ő pedig egyszerűen nem bírta tovább; mikor Remus az ajtóra fektette a tenyerét, hogy benyisson, ijedten megragadta a férfi kezét, hogy megakadályozza a mozdulatot.

– Nem megy – suttogta. A gyomra kavargott, úgy érezte, menten rosszul lesz.

– Harry? – A tanár aggodalmasan pislogott le rá. – Mi a baj? – kérdezte.

A fiú megrázta a fejét.

– Egyszerűen nem tudom, hogyan kellene… – hebegte, miközben idegesen babrálta Remus talárjának ujját.

A tanár gyengéden lefejtette ujjait a karjáról, majd óvatosan megérintette a vállát, bátorítva, hogy pillantson fel rá. Harry megtette. Remus mosolya arra a napra emlékeztette, amikor összetalálkoztak Weasleyéknél, és elbeszélgettek a konyhában.

– Minden rendben lesz – ígérte a férfi, de Harry hiába próbált engedelmesen rábólintani a kijelentésre, képtelen volt rá, így csak komolyan nézett tovább barátjára.

Az ajtó, amely előtt álltak, hirtelen kivágódott, Harry pedig a bejáratnál feketéllő alakra pillantott. A professzor szokásos neheztelő tekintete megpihent rajtuk, Remus pedig jobbnak látta, ha leveszi a kezét a fiú válláról.

– Egész nap a szobám előtt akarsz ácsorogni? – érdeklődött szarkazmustól csepegő hangon a bájitalmester.

Pillantását makacsul a padlóra szegezve, Harry megrázta a fejét, és gyorsan bespurizott apja mellett a terembe. Fogai közé szorított ajakkal figyelte, ahogy Piton bevágja az ajtót a meglepettnek tűnő Remus orra előtt.

A férfi ekkor megperdült, a dühös pillantás lassanként megszelídült, összevont szemöldöke alól mindössze némi kíváncsisággal szemlélte a fiút, mielőtt megszólalt.

– Talán rosszul vagy?

Harryt váratlanul érte a kérdés.

– Uram?

Piton mereven összepréselt ajka, ha ez egyáltalán lehetséges, még elégedetlenebb fintorba torzult.

– Sápadt vagy – jegyezte meg, és egy lépést közeledve Harry felé nyújtotta a tenyerét, megnézni, van-e a fiúnak láza.

Harry lerázta magáról a homlokánál matató kezet, majd gyorsan elhátrált pár lépést.

– Nem vagyok beteg – ellenkezett.

Piton keze tehetetlenül visszahanyatlott, arcára pedig ismét kiült a jól ismert, üres kifejezés. Bólintott.

– Van olyan feladat, amit kifejezetten szeretnél ma elvégezni?

– Nincs, uram – felelte Harry, miután pár pillanatig csak bambán bámult a férfira. Minden lelkesedés nélkül a hátát verdeső táska felé intett. – Elhoztam a hozzávalóimat – tette hozzá, nehogy apja még a végén lustasággal, vagy ne adj' Isten azzal vádolja, halogatni próbálja a feladatait. Kicsit rossz volt a lelkiismerete, mert a kéttekercses házi dolgozatot, amit elvileg keddre kellene majd leadnia Pitonnak, még el sem kezdte.

– Elkelne a segítséged az egyik bájitalnál, amit éppen most készítek – közölte Piton, összeszűkült szemmel méregetve a fiút.

Harry vállalt vont, és pillantását a falra akasztott nagy táblára fordította.

– Ha szólnak hozzád, illik válaszolni – szólalt meg feddő hangon a férfi.

– Rendben – felelte Harry, és befelé összerezzent, amikor látta, hogy Piton álla megfeszül a kurta válasz hallatán.

– Akkor gyere – mondta végül, Harry pedig – mit volt mit tenni – engedelmesen belépett mellé a kandallóba.

Szinte egyszerre léptek ki a túloldalon Piton körletébe. A férfi még csak meg sem torpant, zavartalanul folytatta útját egy, a szoba bal oldalán nyíló ajtó felé. Harry követte, és ahogy belépett, egy tiszta, tökéletes rendben tartott laboratóriumban találta magát. Itt mindennek megvolt a maga helye, az összes fiola takarosan felcímkézve sorakozott a polcokon. Harrynek mosolyognia kellett, mert a szoba határozottan… pitonos volt.

Érdeklődve elindult egy kis, tűz fölé felállított üst felé, melyben vidáman rotyogott valamiféle bájital.

– Ne érj hozzá semmihez! – parancsolta éles hangon Piton.

Harry egy cseppet visszább húzódott, majd kíváncsian megkérdezte.

– Mi ez?

Piton az egyik magasabban elhelyezett tároló szekrényből pakolt ki éppen néhány üvegcsét, de azért Harryre pillantott, miközben válaszolt.

– Farkasölőfű-főzet.

Harry megint közelebb hajolt az üsthöz.

– Mikor kell Remusnak elkezdenie inni belőle? – kérdezte, és egy ujjal óvatosan az üst széle felé nyúlt, bár nagyon vigyázott, nehogy bármihez is hozzáérjen.

Piton addigra takarosan sorba rakta az imént előszedett hozzávalókat, s Harry mozdulatát látva, komoran összehúzta a szemöldökét. A fiú bosszankodva visszahúzta a kezét, s közben kicsit megbántottnak érezte magát. Ennyire ügyefogyottnak tartja az apja?

– Ma – közölte Piton, majd újra a hozzávalói felé fordult.

Harry nem válaszolt, inkább lecsúsztatta táskáját a válláról, és lábával addig taszigálta, amíg egészen be nem lökte az asztal alá. Aztán kezét farmere zsebébe süllyesztve, bizonytalanul megállt a szoba közepén.

– Szükségem lenne három, fél centis darabkákra vágott boróka-gyökérre. A mérték nagyon fontos, a lehető legpontosabbnak kell lennie. Meg tudod csinálni? – kérdezte Piton, s fekete pillantása Harryét kereste. A fiú összerezzent.

– Igen, eléggé biztos vagyok benne, hogy ezt még én is meg tudom csinálni – felelte szarkasztikusan.

– Csodás – jegyezte meg színtelen hangon a férfi, és az asztalra kikészített gyökerek felé intett.

Hát nem sokkal nagyobb móka ez, mint Roxmortsba menni a barátaimmal? – gondolta magában keserűen Harry. Fogott egy kést – szinte pont ugyanolyat, mint amilyennel Piton azt az apró vágást ejtette a bőrén a filiális főzethez –, és megkezdte a gyökerek felszeletelésének aprólékos feladatát.

– Mit készítünk? – kérdezte kurtán, de ezúttal meg sem próbálta száműzni hangjából a dühöt.

Látta, hogy Piton ujjai megfeszülnek a mozsártörő körül.

– A farkasölőfű-főzethez kellenek – felelte, bár ajka alig mozdult.

Harry még a szeletelést is abbahagyta, úgy meglepődött.

– De boróka nincs is ennek a főzetnek a hozzávalói között – ellenkezett.

Mintha Piton arca erre felengedett volna egy kissé; a gondolat, hogy Harry tudja a farkasölőfű-főzet hozzávalóinak a listáját, biztosan jobb kedvre derítette. Bár lehet, csak annak örült, hogy a saját fia nem egy komplett idióta, ha bájitalfőzésre kerül a sor.

– Mostanában egy feljavított változaton dolgoztam – magyarázta Piton, mire Harry minden bosszúságát elfelejtette.

– Feljavított? Hogyan működik? – akarta tudni azonnal.

– Ha beveszi, Lupin már nem érzékeli a telihold hatásait.

– Micsoda? – képedt el Harry. – Vagyis meggyógyult? Miért nem mondta el nekem eddig? – kérdezte teljesen ledöbbenve. A hír villámcsapásként érte. Remusnak már nem kell vérfarkassá változnia? Soha többé?

Piton fel sem nézett, csak szárazon megjegyezte:

– Talán mert sosem kérdezted meg tőle.

A fiú felkapta a fejét, mert nem tetszett neki a bájitalmester célozgatása. Mielőtt azonban megcáfolhatta volna, hogy önző módon kihasználta Remus barátságát, a férfi folytatta.

– Egyébként távolról sem gyógyult meg. A bájital egyszerűen lehetővé teszi a számára, hogy megőrizze a józan eszét és az erejét azon a három napon, amíg tart a telihold hatása. A múltban ezekben az időszakokban mindig el kellett rejtőznie mások elől.

– Egyszerűen? – ismételte lenyűgözve Harry. – Nekem inkább baromi bonyolultnak hangzik… azt már nem is említve, hogy egyszerűen zseniális! – fejezte be lelkes örömmel.

Piton megemelte a szemöldökét, amit nála nagyjából a vállvonogatással lehetett egyenrangú mozdulatnak tekinteni; ezzel mintegy nemtörődöm módon fogadta Harry dicséretét. A fiút felvillanyozta, hogy munkájával a barátján segíthet, ezért újult erővel állt neki a szeletelésnek.

– Egyébként hogyan jött rá?

Piton apró kis hangot hallatott az orra alatt, ami lehetett horkantás, de akár kuncogás is.

– Albusszal már jó pár éve dolgozunk az új összetételen. Lupin nem az egyetlen vérfarkas a világon.

Harrynek kezdett már rémleni, mire megy ki a dolog.

– Vagyis az igazgató megpróbál minél több vérfarkast a maga oldalára állítani, hogy segítsenek a Voldemort elleni harcban?

Apja bólintott.

– Pontosan.

Mikor Harry végre befejezte a gyökerek felvágását, letette a kést, és közelebb húzta az üst fortyogó tartalmához a kis halmot.

– Akkor ezért ment el Dumbledore megint? Hogy… vérfarkasokat toborozzon?

Piton mintha habozott volna a válaszadással.

– Nem. Szórd a gyökereket a főzetbe, kettesével! – adta ki az utasítást. Harry engedelmesen felemelte az első két darabot, és a főzetbe szórta őket.

– De a távozásának biztos van köze Voldemorthoz, nem? – kötötte az ebet a karóhoz Harry, és úgy döntött, nem veszi észre Piton fintorát. – Vagy esetleg valaki mást próbál beszervezni? – kérdezte, és várakozóan apjára nézett, válaszban reménykedve.

– Hogy az igazgató milyen ügyben jár éppen, az nem a te dolgod – szólalt meg végül Piton, a korábbinál sokkal keményebb hangon.

Harry azonban nem zavartatta magát miatta, ehelyett két tenyerét a langyos asztallapra támasztva előredőlt.

– Mióta túléltem Voldemort támadását, Dumbledore minden tettének valamilyen módon köze volt hozzám, nem igaz? – A fiú hangjában kíváncsiságon kívül semmi más nem csengett, és biztos volt benne, hogy ezért a kérdésért még Piton sem tudná szemtelenséggel vádolni.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Perselus gyanakodva méregette a fiát. Meglepte, hogy hangjában nyoma sem volt a szarkazmusnak, ráadásul azt sem tudta, hogyan felelhetne. A fiú egyébként sem tévedett nagyot. Az elmúlt tizenöt évben Dumbledore-nak valóban szinte minden tette érintette Harryt ilyen vagy olyan módon. Ennek ellenére nem akarta megerősíteni a fiút a gyanújában, nehogy újabb okot adjon neki, hogy Dumbledore titokzatos távolmaradása után kezdjen nyomozgatni. A fiúnak már így is épp elég oka van az aggodalomra, felesleges lenne olyasmikkel felzaklatni, ami ellen amúgy sem tehet semmit.

– Harry – kezdte, remélve, hogy ha a másik keresztnevét használja, lecsillapíthatja valamelyest. – Vannak dolgok, amikről nem szükséges tudnod.

A fiú álla megfeszült.

– Mindenki ezt szajkózza nekem évek óta… és mindannyian tévedtek! Ha már a kezdetektől többet tudtam volna Voldemortról és minden másról, Siriusnak talán nem is kellett volna meghalnia.

Harry arca mély belső fájdalomról tanúskodott, Perselus pedig még sosem szerette volna ennyire enyhíteni a fia gyászát. Ez azonban lehetetlen volt, és ezt tudta. A fiúnak ugyanis igaza van. Bármennyire utálta is azt a bolhás dögöt, Black halála tulajdonképpen teljesen felesleges volt… és elkerülhető. Bár az elmúlt években inkább az ellenkezőjét szerette volna bizonyítani, valahogy mindig is tudta, hogy Harry egyáltalán nem ostoba. Nyilván ő is megértette, hogy ha Albus már a kezdetek kezdetén beszámolt volna neki a jóslatról, az események talán egészen másképp alakultak volna.

Összeszorított szájjal próbált valami értelmes választ kisütni, de Harry közben elfordult, és az utolsó két darab gyökeret is a főzetbe hajította.

– Remusnak továbbra is egy teljes héten keresztül fogyasztania kell a bájitalt? – kérdezte témát váltva. Bár a hangja már sokkal lágyabban csengett, Perselus tudta, hogy még mindig Blackre gondol.

Úgy döntött nem teszi szóvá az átlátszó kísérletet a témaváltásra, inkább sodródik az árral.

– Igen. De a főzetnek nem feltétlenül muszáj frissnek lennie, mint a korábbi verziónál. Lupin magával vihet belőle egy kulacsban, amíg távol van.

– Távol? – kapta fel Harry a fejét. – Hová megy? – kérdezte szinte követelőzve. Perselus rögtön kiérezte hangjából a pánikot. Nem is igazán értette a dolgot, arra számított, Lupin már régen beszámolt erről Harrynek.

– Ma éjjel elhagyja a kastélyt. Pár napig távol lesz – felelte, mire Harry látványosan elsápadt.

– Hová megy?

– Az igazgató megbízásából teljesít valamilyen feladatot. – Ha lehetséges, Harry még jobban elfehéredett, Perselus pedig nyugtalanul figyelte, ahogy reszketni kezd kezében a szeletelő kés. Erre már ő is elkomorodott. Ugyan mi ebben a hírben annyira szörnyű, hogy ilyen viselkedést váltson ki a fiúból?

– Dumbledore végleg kitűzte maga elé célul, hogy mindenkit megölessen, aki valaha fontos volt nekem? – csattant fel végül Harry, bár a hangja majdnem elcsuklott. Perselus csaknem ösztönösen közelebb lépett hozzá, de rögtön megtorpant, amikor fia elhátrált előle.

– Jól vagyok – hazudta Harry, de a szemében csillogó félelem elárulta, hogy nem mond igazat.

– Lupinnak nem lesz semmi baja – próbálkozott a férfi, s igyekezett, hogy hangja közömbös maradjon. Gondolta, így majd Harry is belátja, hogy feleslegesen aggódik ennyire. A fiú azonban felhorkant, és dacosan keresztbe tette maga előtt a karját.

– Persze. Gondolom, a következő mondata meg az lesz, hogy magának sem esik semmi baja, amikor Voldemort a legközelebbi találkájukig esetleg véletlenül rájön, hogy milyen kapcsolatban állunk, vagy csak úgy megöli, mert éppen úgy tartja kedve. – Hangjából sütött a szarkazmus.

Perselus szemöldöke a homlokáig szaladt, miközben megszólalt.

– A Sötét Nagyúr nem fog megölni engem, Harry – felelte megnyugtatóan, bár kissé csodálkozva. Merlinre, ez a gyerek néha kissé túlzásba viszi a melodrámát.

A férfi csaknem összerezzent ijedtében, mikor a fiú hirtelen kitört.

– Jaj, ne csinálja már! Voldemort, a neve Voldemort! Maga nem egy átkozott halálfaló! Még Ginny meg Hermione is ki merik mondani, akkor maga miért nem?

Perselus most volt csak igazán hálás, hogy megfogadta Albus és Lupin tanácsát, és megerősítette a mentális pajzsait már akkor, amikor Harryn először látta, hogy pontosan úgy fog reagálni, ahogy a két varázsló megjósolta. Így aztán vékonyra préselt ajka volt az egyetlen jel a fiú kirohanását követően, ami elárulta, hogy ideges.

Emlékeztetnie kellett magát, hogy az elmúlt öt évben tettek ugyan engedményeket Harry szemtelenségével kapcsolatban, de talán nem lenne túl jó ötlet épp most megróni emiatt a fiút, amikor ilyen sebezhető állapotban van.

Sebezhető? Merlinre, mi történik itt? Perselus összeszűkült szemmel, és határozott hangon végül így válaszolt:

– Mivel sosem voltál kém, így nem is értheted meg igazán, mit jelent ez pontosan.

Harry továbbra is mérgesen bámult vissza rá.

– Ha engem kérdez, már eleve hülye ötlet volt Voldemort kémjének állni – morogta.

Perselus érezte, hogy türelme fogyatkozik, de valahogy még tartotta magát.

– Inkább hagytam volna, hogy Eileen megölesse édesanyádat?

– Így is meghalt – vont vállat Harry, Perselusnak pedig hátat kellett fordítania, mert legszívesebben jól megrázta volna a fiút. Végül erőt vett magán, és megfordult, hogy újra a másik szemébe nézzen. Harry sápadt volt, mint a halál, alsó ajka reszketett, hogy a dühtől vagy a félelemtől, azt a férfi nem tudta eldönteni, de arra tippelt, mindkettőtől.

Kényszerítette magát, hogy ellazuljon, és kissé erőltetett nyugalommal ugyan, de sikerült megszólalnia.

– Nem foglak cserbenhagyni téged. – Úgy döntött, ideje lenne véget vetni ennek a nevetséges jelenetnek. A farkas ugyan lelkére kötötte, hogy ne hátráljon meg, mert Harry úgysem fogja észrevenni, hogy csak teszteli a reakcióit, de Perselus úgy érezte, könnyebb lenne, ha csak simán szembenézne a fiú felszínre törő érzéseivel.

Most viszont már nem volt annyira biztos dolgában. Amint az előző mondat elhagyta a száját, Harry határozottan megrökönyödve bámult rá, mintha valami nagyon meglepőt mondott volna. Perselus gondolatban csúnyát káromkodott, amikor a másik szobából meghallotta a Hop-hálózat működését jelző süvítő hangot. Szinte egyszerre fordultak meg, és néztek a csukott ajtóra Harryvel.

Perselus csak most kapott észbe. Ennyire elvesztette volna az időérzékét, amíg a fiával társalgott? Képtelenség, hogy máris megérkezett… Sietve kiszórt a bugyogó főzetre egy sztázis-bűbájt, Harrynek pedig szigorú hangon meghagyta, hogy el ne mozduljon a szobából.

Kilépve az ajtón, rögtön meglátta a kandallóban Minerva lebegő fejét.

– Korán jöttél – szólalt meg.

A nő idegesen összecsücsörítette a száját.

– Albus mindenáron beszélni akar velem.

Perselus bólintott.

– Adj nekem öt percet.

Minerva kurtán biccentett, és már ott sem volt.

Mikor visszaért, elégedetten állapította meg, hogy a fiú legalább most az egyszer képes volt az utasításainak megfelelően eljárni; ugyanott állt, ahol hagyta.

– Rövid időre vissza kell térnünk az osztályterembe.

– Baj van? – kérdezte rögtön Harry, mint aki máris elfelejtette, miről beszélgettek korábban.

– Nincs baj. Gyere – szólt rá még egyszer Perselus.

Amint kiléptek a kandallóból, Piton az egyik asztalra mutatott. Harry odalépett, aztán hitetlenkedő arccal visszafordult, és a professzorra bámult.

– Szerintem magadtól is tudod, mihez kezdj velük – mondta minden indulat nélkül a csodálkozva hápogó fiúnak.

– Békák? – Harry látszólag nem akart hinni a saját szemének.

– Tekintsd büntetésnek, amiért a tiltásom ellenére némító bűbájt alkalmaztál a Griffendél-toronyban. – Ezzel gonoszul vigyorogva leült az íróasztala mögé, miközben Harry szótlanul meresztette a szemét mögötte.

0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-0-

Hogy a pokolba szerzett tudomást Piton arról a bűbájról? A fenébe is, a professzor tényleg mindenről tud, ami vele történik? Undorodva húzta maga elé az első békát. Óvatos vágást ejtett késével pont középen, a kétéltű hasán, és közben igyekezett nem tudomást venni a hús szétválását kísérő cuppogó hangról.

Egyenként távolította el az állat belső szerveit, és minden egyes darabnál vetett egy rosszalló pillantást kínzója felé. Hát ez a jutalma, amiért vette a bátorságot, és kiöntötte a szívét a professzornak? Mikor látta, hogy Piton a füle botját se mozgatja, és a mérges pillantásokra sem reagál, teljes figyelmével az előtte álló feladatra kezdett koncentrálni. A második béka kibelezése közben újra végiggondolta a tanár privát laborjában lezajlott előbbi beszélgetést. Vajon Piton komolyan gondolta, amit mondott, hogy nem fogja cserbenhagyni?

A bejárat felől éles kopogás hangzott fel, amire mindketten felkapták a fejüket. Piton intett a pálcájával, Harry pedig befelé dühösen felmordult, amikor az ajtó kinyílt, és meglátta a belépő Malfoyt. A mardekáros fiút a látszólag ideges, és a még szokásosnál is szigorúbb arcú McGalagony követte. Harry meg tudta érteni a tanárnő frusztrációját a gőgös vigyorral beszambázó Malfoy láttán.

– Minerva, Mr. Malfoy – köszöntötte vendégeit Piton. Harry kissé túl könnyednek találta apja hangját a szituációhoz.

– Jó reggelt, professzor. Csodás napunk van! – mondta szinte dalolva Malfoy, s Harryre egy pillantást sem vesztegetve fennhéjázó léptekkel a tanár asztalához sétált.

– Elnézést a zavarásért – szabadkozott McGalagony. – Ígérem, nem tartalak fel sokáig – mondta. Piton biccentett.

– Nem zavarsz, Minerva, csak nyugodtan. – Harry most már majdnem biztos volt benne, hogy Piton készül valamire, és alig bírta magát türtőztetni, hogy nehogy apjára bámuljon. Inkább visszatért a békáihoz.

– Köszönöm, Perselus.

Piton félredöntötte egy kicsit a fejét, mintegy köszönetképpen, a tanárnő pedig, miután vetett egy utolsó, dühös pillantást Malfoyra, kivonult a teremből.

– Békabelezés, Potter? Pont neked való – vigyorgott szemtelenül Malfoy.

– Kár, hogy nem adhatom meg neked is, ami jár – vágott vissza Harry, és határozottan sajnálta, hogy nem nyúlhat a pálcájáért.

– Úgy emlékszem, a bájcsevej nem tartozik a büntetésedhez, Potter. – Harry dühösen összeszorította az ajkát, bár nagyon jól tudta, hogy Piton csak szerepet játszik. Kelletlenül folytatta a hálátlan feladatot, és próbált nem gondolni rá, hogy Piton rideg megjegyzése feltehetőleg Malfoy legnagyobb megelégedésére szolgált, s a mardekáros fiú most minden valószínűség szerint elégedetten vigyorog a háta mögött.

– Mr. Malfoy, maga jöjjön velem – szólalt meg Piton, és bár Harry nem figyelte a távozásukat, jól hallotta, hogy az ajtó mikor csukódott be mögöttük. Csak ekkor mert felnézni, s az ajkát harapdálta a nagy igyekezetben, hogy bármit, legalább egyetlen szót elcsípjen az ajtó túloldalán folyó beszélgetésből.

Mire készülhet Piton? Ráadásul pont Malfoyjal? A férfi korábban azt mondta, Harrynek túl veszélyes lenne tudnia erről a dologról, a fiú viszont úgy találta, ez igen semmitmondó információ. A felnőttek állandóan ezt szajkózták neki… a vicc meg az volt, hogy a végén minden alkalommal kiderült, ha Harry legalább egy részét ismerte volna annak a „veszélyes" információnak, sokkal kedvezőbben jöhetett volna ki az összes szituációból. Nagy volt a kísértés, hogy az ajtóhoz lopózzon, és fülét a deszkára tapasztva megpróbáljon elcsípni néhány szót, de nagyon jól tudta, hogy az nem csak felesleges, de minden bizonnyal rettenetesen botor vállalkozás lenne.

Az ajtó kinyílt, Harry pedig, hogy fenntartsa a látszatot, ügyetlenül belevágott a következő békába. Csak akkor pillantott fel, mikor meghallotta Malfoy könnyed hangját.

– Az ember azt hinné, amennyi büntetést kiálltál Piton mellett, zsigerből megy neked a békaaprítás, Potter.

Harry öldöklő pillantást vetett a mardekárosra.

– Hacsak nincs kedved saját kezűleg demonstrálni a tökéletes béka-belezési módszert, fogd be, és kopj le, Malfoy!

A szőke fiú félrebiccentette a fejét. Úgy festett, mint aki kíváncsian fontolóra veszi az előbbi ajánlatot, s végül döntésre jutva elindult a griffendéles felé, kinyújtva egyik tökéletesen manikűrözött kezét. Harry csak bámult.

– A kést, Potter! – szólalt meg Malfoy, a Harry kezében szorongatott szerszámra mutatva.

A fekete hajú fiú elfintorodott.

– Persze, miért is ne! Más se kell, mint hogy átadjam neked a helyem, s okot adjak Pitonnak, hogy újra megbüntessen, amiért másokkal akarom elvégeztetni a piszkos munkát.

Malfoy elkomorodva hallgatta az érvelést, majd vállat vont, és lusta mozdulattal előhúzva pálcáját, a hegyét Harry felé irányította. A griffendéles fiú késedelem nélkül előrántotta a sajátját.

– Ereszd le! – parancsolta, mire a másik fiú csilingelve felnevetett.

– Briliáns elme vagy, Potter. Gondolod, hogy megátkoználak, amikor McGalagony bármikor visszajöhet? Még egy griffendéles sem lehet olyan ostoba, hogy egy ilyen ésszerűtlen tervet feltételezzen – kuncogta. Harry csikorgó fogakkal állt előtte, és hihetetlenül hülyén érezte magát.

– Meglepő, hogy te képes voltál felfogni, miért nem válhat be a dolog. Egy mardekárosból nem nézném ki az ilyesmit – csipkelődött Harry, s pálcája egy szemernyit sem mozdult.

Malfoy elfintorodott.

– Persze, mert a griffendélesekből sugárzik az intelligencia, mi? Ez aligha elmondható a kis véráruló barátaidról, főleg Weasleyről. Különösösen azután a tavalyi, minisztériumbeli fiaskó után – vigyorgott.

– Inkább legyenek véráruló barátaim, mint egy gyáva apám, aki legszívesebben még a talajt is megcsókolná, amin az a hidegvérű, pszichopata gyilkos járkál – vágott vissza Harry keményen.

Erre Malfoy is feljebb emelte a pálcáját, s annak hegye most már valóban Harryre mutatott.

– Semmit nem tudsz az apámról, Potter – fröcsögte dühösen.

– Elég, ha annyit tudok, hogy egy átkozott halálfaló – mordult fel a griffendéles megvetően.

A másik fiú olyan hirtelen vett levegőt, hogy orrlyukai egészen kitágultak, s dühösen villogó szemmel csattant fel ismét.

– Miért, a te apáddal mi van, Potter? Ja, tényleg! Meghalt, a sárvérű anyáddal együtt, aki képes volt feláldozni magát, hogy megmentse az semmirekellő, értéktelen kis életedet!

Harry alig látott a pipától. Gondolkodás nélkül felkiáltott.

– Capitulatus! – Malfoy pálcája a következő pillanatban a kezében landolt. – Vond vissza, Malfoy! – dörmögte, fenyegetően a mardekáros fiú két szeme közé célozva a saját pálcájával.

– Engedje le, Mr. Potter – hallotta ekkor Piton selymes hangját a háta mögül, de ő füle botját se mozgatta, és meg sem próbált a tanár felé pillantani. – Most! – dörrent rá az apja, s a legkisebb erőfeszítés nélkül kivette Harry pálcáját a kezéből, a másikból meg Malfoyét ragadta ki.

– Engedjen el! – követelte hangosan Harry, de Piton rá se hederített, ehelyett minden teketória nélkül félrependerítette, és annak az ajtónak az irányába lökte, amelyen keresztül az előbb jött vissza a terembe.

– Indíts az irodámba, Potter! – parancsolta, s csak akkor engedte el a fiút, amikor az magától elindult a jelzett irányba. Harry állát megfeszítve, inkább trappolva, mint sétálva tette meg a hátralévő utat, aztán jó hangosan becsapta maga után az ajtót.

– Szóval így követed te az utasításaimat? – hallotta apja sziszegését a másik szobából.

Úgy tűnt, a némító bűbáj csak egyetlen irányba működik. Harry óvatosan az ajtóhoz oldalazott, s még lélegezni is alig mert, hogy minél többet elcsípjen az odakinti beszélgetésből.

– Tele van a hócipőm a parancsaival! – jelentette ki Malfoy. Aztán Harry csattanó zajt hallott, amely úgy hangzott, mint amikor fa koppan a kemény kőpadlón. A griffendéles fiú nem igazán tudta megállapítani, melyik mardekáros veszítette el ennyire a türelmét. Igazság szerint, bármelyikükből kinézte volna, hogy így viselkedik.

– Nagyon jól tudod, hogy ezek az apád utasításai, Draco! – Draco? Harry gyomra bukfencet vetett.

– Rohadtul nem érdekel, mit gondol az apám! – üvöltötte a fiú, s a kiáltást egy újabb csattanás követte.

– Az apád téged próbál megvédeni – próbálkozott Piton lenyugtatni, amit Harry magában csak Malfoy gyerekes hisztirohamának hívott.

– Talán gondolkodnia kellett volna, mielőtt beáll Tudjukki csatlósai közé! Most meg elvárják tőlem, hogy gyilkossá váljak! – A mardekáros fiú hangja majdnem hisztérikus volt, Harry pedig dobogó szívvel hallgatta a vitát. Gyilkos?

Piton hangja halk volt, alig hallható, amikor válaszolt, de a hallgatózó Harry semmiféle gyengédséget nem érzett benne.

– Nem fogod megölni őt, Draco.

– De Dumbledore… – tiltakozott a fiú.

– Dumbledore már mindent elrendezett. Régóta készül a dologra.

– És mi lesz Potterrel? Az a szemétláda megérdemli, hogy…

– Neked egy percig sem kell Mr. Potterrel foglalkoznod. Ellenőrzésem alatt tartom őt – jelentette ki magától értetődő hangnemben a bájitalmester, mire Harry teste megremegett. Ellenőrzése alatt tartja? Mégis mi a bánatos francot hadovál itt össze Piton?

– De hát a vérfarkas elmegy!

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte éles hangon Piton.

– Nekem is vannak forrásaim – felelte Malfoy öntelt hanghordozással. Harry még hallotta, hogy apja csúnyán elkáromkodja magát, de aztán csak a saját dübörgő gondolatainak maradt hely a fejében. Immár minden kétséget kizáróan tudta, hogy most azonnal látnia kell Remust! Bárhová is készül a férfi, arról senkinek, főleg nem olyanoknak, akik bármiféle kapcsolatban állnak a Malfoy-félékkel, nem lenne szabad tudnia. Mondhat Dumbledore meg Piton amit akar, Harry nem volt hajlandó kockáztatni, hogy barátja a vesztébe rohanjon, vagy még a halálnál is rosszabb történjen vele…

A kandalló ott volt előtte, szinte hívogatóan kínálgatva magát, Harry pedig dobogó szívvel közeledett felé. Nem volt hajlandó kivárni, amíg Piton meg a kis mardekárosa megbeszélik, Malfoy gyilkos lesz-e, vagy sem.

Bár fogalma sem volt, tulajdonképpen kinek a meggyilkolásáról diskurálnak odakint, egyvalamit minden kétséget kizáróan tudott. Ha apja tudomást szerez róla, hogy engedély nélkül használta a Hop-hálózatot, jól megnézheti magát. Jelenleg azonban még a lassú kínhalál gondolata sem tudta volna eltántorítani. Különben is… ha Piton képes az ilyen Malfoy-félékkel megosztani azokat a híres titkait, míg Harryt direkt hagyja a sötétben tapogatózni… hát akkor az apja is elmehet a pokolba! S bár lelkiismerete szinte sikoltozott vele odabent, hogy eszébe se jusson ilyen marhaságot csinálni, Harry már bele is markolt a csillogó porba, és amilyen halkan csak tudta, kimondta az úti célt: Remus Lupin irodája… Roxfort.