21. fejezet
Megmenekülés
Tompán émelyegve ébredek. Nem tudom mennyi idő telhetett el, és hirtelen azt sem, hogy mi történt velem. Kinyitom a szemem, de szinte rögtön vissza is kell csuknom, mert valami furcsa fény nagy erővel vakít el. Ez a túlvilág? Kérdezem magamtól, mert a börtönlidércek támadását túl nem élhettem, az kizárt. Tömény faggyúillat csapja meg az orromat, amely apró neszek kíséretében a valóságot juttatja el hozzám.
Lassan újra kinyitom a szemem, óvatosan szoktatva a fényhez. A világosságtól, melyet egy kopott íróasztalom elhelyezett gyertyák adnak, kibontakozik egy ízlésesen berendezett szoba képe. A bútorok és a falak színei egy Roxforti lakosztály érzetét keltik. Mintha jártam volna már itt. Az érzést erősíti, hogy az asztalon nem sokkal a gyertyák mellett egy halom pergamentekercset és könyvet látok. Ezek egy tanári lakosztály elengedhetetlen kellékeit.
Mikor kipillantok az ablakon, a szürke ködös éjszakában felsejlenek az ódon kastély szemközt magasodó tornyai. Megannyi büszke tüske, mely mindenkit elvarázsol, aki akár egyszer is belépett a kapuján. Olyan biztonságot adó nyugalom árad szét bennem, ami mindig csak ezen épület falai közt önt el.
Kinyújtózom ültömben, és megpróbálok rájönni, mi történhetett. Tisztán emlékszem a dementorokra, a lelket szipolyozó hidegre, aztán a sötétségre, amely pár perccel ezelőtt még teljesen elborított. A teljes reménytelenség érzésére, amely szinte beszippantott és magával rántott a lét végtelen tajtékába.
– Tehát valaki megmentett – nyilall belém a felismerés.
De nincs sok időm filozofálgatni a történtekről, mert nyikordul az ajtó, s Albus Dumbledore lép be rajta. Teljesen megdermedek, fogalmam sincs, hogy most mi következik.
– Valószínűleg vallatás – szólal meg egy hang bennem.
De az idős igazgató arcán a szokásos enyhe, már-már bűnbánó kifejezés ül egy sejtelmes mosoly kíséretében. Teljesen összezavarodva kászálódok fel a földről, ahol eddig ültem, s nézek bele azokba a lehetetlen kék szemekbe válaszokat keresve. De az íriszekben az eddig is jól ismert pajkos fény csillog. Nem igazán tudom hova tenni ezt a viselkedést, ezért várom, hogy ő szólaljon meg.
– Hogy vagy, fiam? – teszi fel a számomra legképtelenebb kérdést. Tágranyílt szemekkel meredek rá. – Nem kell ilyen meglepetten nézned rám, nem gárgyultam meg. Nagyon is józan vagyok – folytatja, arcán egy meleg mosollyal.
– De hát magának gyűlölnie kéne engem! – bukik ki belőlem.
– Dehogy gyűlöllek, fiam. Nem érzek irántad semmi ilyesmit.
– De...
– Nincs semmi de. Azt hiszem, innod kellene valamit. – Szavait egy pálcaintés követi, melynek hatására az asztalon egy csésze finoman gőzölgő tea jelenik meg pár aprósütemény társaságában.
– Miért törődik ennyire velem? – kérdezem, még mindig kissé megrökönyödve.
– Mondjuk úgy, hogy egy közös ismerősünk elmondott mindent. – Rámeredek. Csak egy valaki mondhatta el neki. – Most pedig idd meg a teádat. Nagyon jót fog tenni. Erősnek kell lenned, mert a dementorok hamarosan itt lesznek, és megkapod a csókot. Én nem segíthetek rajtad, fiam, csak a szerencse, amely remélem, ma is veled lesz.
Csak ostobán tudok bámulni rá, és nem értem, hogy lehet valaki ilyen optimista. Az azkabani őrök említésére az egész belsőm fájdalmasan összerándul. Olyan erővel kúszik fel bennem a rettegés, hogy reszkető ujjaim közül kicsúszik a csésze. Nagyot koppan a padlón, és darabokra törik, mint ahogy az én reményem is.
– Többet nem tehetek – mondja Dumbledore, és egy sejtelmes mosoly kíséretében elhagyja a szobát.
Lélekben és fizikailag teljesen összeroskadok. Nem érdekel, mi fog történni pár perc múlva, mert nem látok semmi kiutat. Abba a sarokba húzódok vissza, amelyikben magamhoz tértem, s az ősz igazgató szavaitól teljesen megzavarodva bámulok magam elé. Nem értem, miért emlegeti a szerencsét, hisz rajtam már az sem segíthet. Megkapom a dementorok jeges ajándékát, és lelkem örökre eltávozik erről a világról. De minél jobban közeledik a perc, annál világosabban érezem, hogy ezt nem akarom, hogy valaminek történnie kell, hogy nem lehet így vége.
Ösztönösen átölelem magam, hogy így védekezzek az elkerülhetetlen ellen, de rá kell jönnöm, hogy lehetetlenség, mert semmi nem fog történni. Aztán hirtelen elönt a pánik.
Hát eddig tartott az utad, Sirius Black. A szenvedés és bujdosás. Hamarosan megpihenhetsz. Hasztalan gyötrődésednek itt a vége. Ebből a toronyból már csak a lelketlen testedet viszik ki – tolulnak agyamba az egyre kétségbeesettebb gondolatok.
Már nem érdekel, mi lesz, csak legyen vége. Érzem, hogy kezdek beletörődni a sorsomba.
Vége van. Vége van – ismételgetem, mint valami őrült.
Aztán abbahagyom. Hirtelen, végtelen nyugalom jár át, s érezem, hogy teljesen ellazulok. Aztán, ahogy ez az érzés jött, olyan gyorsan el is ment és a helyét egy könyörtelenül fojtogató félelem veszi át, mely valómat szétszaggatni készül. Fáj mindenem, ahogy létem tiltakozik az ilyesfajta végzet ellen. Nedvességet érzek az arcomon, az élni akarás könnyeit. Ezt az érzést már nagyon régen nem tapasztaltam. Fázni kezdek, el akarok menni innen oda, ahol soha nem találhatnak meg, egy olyan helyre, ahol boldog lehetek, mindent újra kezdhetek.
Belemerülök a tompán szivárgó álomképekbe, melyek egy jobb jövő részleteivel ámítanak. Nem teljesen vagyok magamnál, de a ködön keresztül is eljut a fülemig egy nesz, ami hirtelen teljesen kijózanít. Keresem a zaj forrását, s mikor az ablakot éri a tekintetem, szinte nem is hiszek a szememnek. Harryt látom, amint valamin imbolyogva lebeg az ablakom előtt. Mögötte Hermione Granger ül. Sebesen felpattanok, s pár lépéssel ott termek.
– Ti mit kerestek itt? – bukik ki belőlem a kérdés.
– Jöttünk megszöktetni – válaszolja nemes egyszerűséggel a keresztfiam.
– Zárva van az ablak – legyintek lemondóan.
– Mindjárt megoldom – válaszolja most a bozontos hajú lány.
Azzal, egyik kezével elengedi Harry derekát, és a talárjába nyúl, amelyből előveszi a pálcáját, majd az ablakra szegezi, s elsuttog egy nyitóbűbájt, amire az egy kattanással kinyílik.
– Másszon mögénk – sürget Harry.
Gyors, de óvatos mozdulatokkal kimászok a párkányra, és pár kissé bizonytalan próbálkozás után már, a közben beazonosított varázslény, egy hippogrif hátán vagyok. Ezután elrepülünk az egyik tágas torony felé, ahol biztonságosan landolni tudunk. A két gyerek leszáll az állat hátáról, s a keresztfiam így szól.
– A hippogrifet Csikócsőrnek hívják. Vigyázzon magára! Menjen! Siessen!
– Köszönöm, amit értem tettetek!
– Semmiség, de most már tényleg menjen! – kiáltják most már egyszerre.
– Harry, tudtad, hogy a szüleid megkértek, hogy legyek a keresztapád? – kérdezem halkan.
– Igen, tudtam. Menjen! Ha itt találják, magának vége.
– Viszlát, Harry – köszönök el. – A szüleid büszkék lennének rád – mosolygok rá.
A fiú visszamosolyog. Nem akarom itt hagyni, de muszáj. Megrántom a láncot Csikócsőr nyakán. Az állat hirtelen a magasba emelkedik és nekivág az ismeretlennek. Még visszanézek a gyerekekre, akik integetnek, majd elnyel a sötét éjszaka.
Bujdosásom egy új szakasza kezdődik, ami nem lesz olyan keserves, mint eddig. Tudják, hogy ártatlan vagyok, legalábbis azok, akik számítanak nekem. Csak egyet sajnálok, mégpedig azt, hogy Harrynek továbbra is azokkal a muglikkal kell élnie, s nem én gondoskodhatok róla.
Sóhajtok, majd teljesen átadom magam a repülés csodájának, s nem gondolok a jövő nehézségeire, csak élvezem a szabadságot.
Pár órával később már kellő távolságra vagyok a Roxforttól, így leszállok a fák között. Kutyává változom és kimerültségemben szinte azonnal álomtalan álomba zuhanok, szorosan Csikócsőr oldalához bújva.