Chapter 20
Kígyószem
Hermione vasárnap reggel félméteres hóban gázolt vissza Hagrid kunyhójához. Harry, Lucy és Ron szívesen vele mentek volna, de a leküzdésre váró házifeladat-hegy miatt kénytelenek voltak klubhelyiségfogságra ítélni magukat. Legszívesebben betapasztották volna a fülüket, hogy ne hallják a befagyott tavon korcsolyázó s a lejtőn szánkázó roxfortosok vidám zsivaját. A legjobban azonban a Griffendél-torony ablakainak csapódó, távrepülésre bűvölt hógolyók zavarták őket.
- Elég! - kiáltott fel végül türelmét vesztve Ron. Dühösen felhajtotta az egyik ablakot, és kidugta rajta a fejét. - Prefektus vagyok! Ha még egy hógolyót meglátok... Au!
Gyorsan behúzta a fejét, és törölgetni kezdte arcáról a havat.
- Fred és George - morogta keserűen, miután becsapta az ablakot. - Lököttek...
Hermione ebéd előtt ért vissza Hagridtól. Vacogott, és talárja a térdéig csuromvizes volt.
- Na? - nézett rá Ron. - Megtervezted az óráit?
- Megpróbáltam - felelte fásultan a lány, és lehuppant a Lucy melletti székre. Elővette a pálcáját, és kacskaringós legyintést mutatott be vele, mire a pálca hegyéből forró levegő tört ki. Hermione talárjára irányította a meleget, s a ruha gőzölögve száradni kezdett. - Nem is volt otthon, amikor leértem. Legalább fél órája kopogtattam már, amikor kisántikált az erdőből...
Harry felmordult és Lucy sejtette, hogy miért. A Tiltott Rengeteg nyüzsgött az olyan lényektől, amelyekkel Hagrid magára haragíthatta Umbridge-et.
- Vajon mit rejteget az erdőben? Nem mondta?
- Nem. - Hermione csüggedten csóválta a fejét. - Kitartott amellett, hogy meglepetésnek szánja. Hiába magyaráztam neki, mit akar Umbridge - mintha meg se hallotta volna. Azt hajtogatta, hogy épeszű ember nem vesződik acsarkákkal, ha kimérája is lehet... Nem, nem hiszem, hogy az van neki - tette hozzá gyorsan Harry, Lucy és Ron döbbenetét látva. - Ő maga mondta, hogy képtelenség kimératojást szerezni... Kérleltem, hogy inkább Suette-Pollts tantervét kövesse, de szerintem fel se fogta, mit akarok. Nagyon fura hangulatban van, és még mindig nem hajlandó elárulni, hogy sérült meg.
A másnapi reggelinél megjelenő Hagridot nem fogadta osztatlan lelkesedés a diákok részéről. Páran, így Fred, George és Lee, kurjongattak örömükben, és hanyatt-homlok rohantak megszorongatni a vadőr lapátkezét; mások, például Parvati és Lavender, fintorogva összenéztek, és a fejüket csóválták. Az igazság az, hogy pár roxfortos jobban szerette Suette-Pollts óráit, s nem is véletlenül: tanárnőnél ugyanis az „érdekes" tanóra nem volt szükségszerűen életveszélyes is.
Harry, Lucy, Ron és Hermione kedden kicsit aggódva indultak el mély hóban Hagrid kunyhója félé. Lucy nemcsak attól félt, hogy Hagrid esetleg rosszul mutatkozik be, hanem attól is, amire Malfoytól és bandájától számíthattak a főinspektori ellenőrzés során. Ráadásul, ahogy közeledtek a kunyhóhoz, Lucy az ajtó közelében egy fekete doboz körvonalait látta kirajzolódni és azután egy pillantást se akart vetni a vadőrlakra.
Hagrid azonban - és ebből a szempontból szerencsére - egy szál magában várta tanítványait az erdő szélen. Még mindig nem volt valami jó bőrben: zúzódásai, amelyek szombat este még lilák voltak, időközben zöldessárgára színeződtek, s egyik-másik sebéből változatlanul szivárgott a vér. Lucyt ez különösen nyugtalanította. Talán olyan lény támadta meg Hagridot, aminek a mérge akadályozza a sebek gyógyulását.
A baljós kép kiegészítéseként a vadőr egy tehén vagy valami hasonló állat félbevágott tetemét tartotta a vállán.
- Ma az erdőben tartjuk az órát! - kurjantott oda vidáman a közeledő diákoknak, és fejével a fák sűrűje felé bökött. - Ott kellemesebb az idő. Meg hát a sötétet szeretik...
- Mik szeretik a sötétet? - hallotta Harry Malfoy társaihoz intézett kérdését. A mardekáros fiú hangja kissé riadtan csengett. - Mit mondott, mi szereti a sötétet? Ti hallottátok?
Malfoy egyetlenegyszer járt a Tiltott Rengetegben, és akkkor se viselkedett valami bátran. Harry és Lucy lopva összemosolyogtak: a meccs óta ujjongva fogadtak mindent, ami Malfoynak rossz.
Hagrid derűs képpel nézett végig tanítványain.
- Készen álltok? - kérdezte. - Helyes... A kirándulást a Tiltott rengetegbe az ötödik évre tartogattam nektek. Legjobb, ha természetes élőhelyükön nézzük meg a kis bestiáinkat. A mai témánk egy igen ritkán látható faj. Úgy tudom, az országban csak nekem sikerült megszelídíteni őket.
- Biztos, hogy szelídek? - kérdezte az előbbinél is riadtabban Malfoy. - Volt már olyan, hogy vérszomjas állatokkal kellett dolgoznunk az órán...
A mardekárosok helyeslően morogtak, és néhány griffendéles arcáról is lerítt, hogy osztja Malfoy aggodalmát. Hagrid összehúzta a szemöldökét, és kicsit feljebb rántotta a fél tehenet a vállán.
- Persze hogy szelídek! - felelte méltatlankodva.
- Akkor meg mitől sebes az arca? - kérdezte Malfoy szemtelenül.
- Semmi közöd hozzá! - fortyant fel Hagrid. - Elég a buta kérdésekből! Gyertek utánam!
Azzal megfordult, és bevette magát a fák közé. A csoport egyetlen tagja sem sietett követni őt. Lucy rápillantott Harryre, Ronra és Hermionéra, akik sóhajtva bólintottak, és elindultak Hagrid után. A többiek sorban ugyanígy tettek.
Tíz perc gyaloglás után elértek egy helyre, ahol olyan sűrűn álltak a fák, hogy koronáik felfogták a havat, sőt a fény nagy részét is. Alattuk szinte esti sötétség honolt. Hagrid nyögve ledobta válláról a tehéntetemet, majd néhány lépésnyire eltávolodott tőle, és az érkező diákok felé fordult. Azok fától fáig osonva, riadt arccal követték.
- Gyertek csak, gyertek! - biztatta őket Hagrid. - A hússzag is idecsalogatná őket, de azért szólok nekik, hogy tudják, kik vagyunk.
A vadőr megfordult, loboncos haját hátravetve felszegte fejét, majd különös rikkantást hallatott. A hang úgy szállt a fák között, mint egy hatalmas madár torz éneke. Mégse nevetett rajta senki - a diákok megnyikkanni se mertek a félelemtől.
Hagrid megismételte a rikoltást. A következő egy perc azzal telt, hogy mindenki nyugtalanul pislogott a fák közé, az érkező vadat várva. Aztán - épp mikor Hagrid harmadszor is felszegte fejét, nagy levegőt vett - Harry megbökte Lucyt, és két göcsörtös fa közé mutatott.
Lucy semmit se látott, amit Harry szerint látni kellett volna. A fiú arcán hatalmas megkönnyebbülést látott, ami miatt sejteni kezdte, hogy talán azok a lények vannak itt, amiket Harry még év elején látott a fiákerek előtt. Izgatottan Lucyra nézett, de a lány csak vakon bámult előre és Ron is hamarosan odasúgta nekik:
- Miért nem hívja őket újra Hagrid?
A diákok többsége Ronhoz hasonlóan értetlenkedő és félős-izgatott arcot vágott, s mindenhova néztek. Úgy tűnt, Harryn kívül csak két ember látja azt a valamit: Monstro mögött álló nyúlánk, mardekáros fiú, aki undorodó arcot vágott, és Neville, aki valami mozgást követett pillantásával.
- Aha, ott jön egy másik is! - örvendezett Hagrid.
Lucy továbbra sem látott semmit, de már egyre biztosabban érezte, hogy nem Harry képzelődött, hanem valami különleges feltétele lehetett annak, hogy azokat a lényeket lássák.
- Tegye fel a kezét, aki látja őket!
Harry megkönnyebbülten jelentkezett. Hagrid ránézett, és bólintott.
- Igen... igen, tudtam, hogy te látni fogod őket, Harry - szólt komoly arccal. - Te is, Neville? És...
- Elnézést kérek - nyekeregte Malfoy -, de megmondaná, hogy mit kell látnunk?
Hagrid válasz helyett a tehénre bökött. A diákok bámulni kezdték a tetemet, majd rémülten felnyögtek, Parvati felsikoltott. A tehén csontjairól falatnyi adagokban elpárolgott a hús.
- Mi csinálja ezt? - kérdezte rémülten Parvati, miután bemenekült a legközelebbi fa mögé.
- Thesztrálok - felelte büszkén Hagrid. A Harry mellett álló Hermione halk „Ó!"-val jelezte, hogy most már érti a dolgot. - Roxfortnak egész ménese van belőlük. Ki tudja megmondani...
- De hát azok szerencsétlenséget hoznak! - vágott a szavába a rettegő Parvati. - Aki látja őket, azt mindenféle szörnyűségek érik! Trelawney professzor mondta egyszer...
- Ugyan, dehogy! - nevetett Hagrid. - Az csak babona! Dehogyis hoznak szerencsétlenséget. Nagyon jó eszű állatok, és hasznosak is! Igaz, ezeknek itt nincs sok munkájuk, csak az iskolai kocsikat húzzák, meg Dumbledore viszi el őket néha, ha messzire utazik, és nem akar hoppanálni... Nézzétek, jön még egy pár...
Parvati egyszerre megborzongott, és még jobban a fához lapult.
- Éreztem valamit! Itt van a közelemben!
- Ne félj, nem bánt - nyugtatta meg Hagrid. - Na, ki tudja megmondani, hogy miért csak néhányan látják őket?
Hermione jelentkezett.
- Hadd halljam! - nézett rá mosolyogva a vadőr.
- A thesztrálokat csak azok látják - szólt Hermione -, akik találkoztak már a halállal.
Lucy úgy érezte, mintha megfagyott volna benne valami. Hát ezért látta meg őket hirtelen Harry: hiszen júniusban látta, ahogy Voldemort megöli Cedricet, így most már a thesztrálokat is láthatta, amiket addig nem.
Hagrid ünnepélyes komolysággal bólintott.
- Pontosan így van. Tíz pont a Griffendélnek. Nos, a thesztrálokkal végeztünk.
- Ehhem, ehhem.
Lucytól alig két méterre ott állt Umbridge professzor. Már ismert zöld süvege és köpenye volt rajta, s karjában dajkálta szeretett jegyzettömbjét. Hagrid, aki még nem ismerte Umbridge köhécselését, aggódva pillantott valamire a tetem közelében.
- Ehhem, ehhem.
- Á, jó napot! - köszönt mosolyogva a vadőr, miután végre azonosította a hang forrását.
- Megkapta az üzenetet, amit reggel a kunyhójába küldtem? - kérdezte Umbridge. Ezúttal is hangosan és lassan beszélt, mintha nehéz felfogású külföldihez szólna. - Értesítettem benne, hogy ma óralátogatást tartok magánál.
- Hogyne, megkaptam - bólogatott vidáman Hagrid. - Örülök, hogy megtalált minket. Hát, amint látja... vagyis hát, nem tudom... látja? Szóval ma a thesztrálokkal foglalkozunk...
- Tessék? - Umbridge összehúzta a szemöldökét, és a füléhez emelte kezét. - Mit mondott?
Hagrid megzavarodott egy kissé.
- Öhm... Thesztrálok! - ismételte jó hangosan. - Nagy... öhm... szárnyas lovak, tudja!
És biztató mosollyal meglengette hatalmas karjait. Umbridge felvonta a szemöldökét, és hangosan motyogva feljegyezte a pergamenjére: Óráján... primitív... jelbeszéddel... érteti... meg... magát.
Hagrid kissé elpirult, s megint a csoporthoz fordult.
- Na... szóval... Hol is tartottam?
- Rövid... távú... emlékezete... gyenge - motyogta mindezt mindenki számára érthetően Umbridge. Draco Malfoy olyan arcot vágott, mintha előre hozták volna egy hónappal a karácsonyt; Hermione és Lucy viszont elvörösödtek a dühtől.
- Öhm, szóval... - dörmögte Hagrid. Vetett egy nyugtalan pillantást Umbridge jegyzettömbjére, aztán összeszedte magát, és folytatta: - Azt akartam elmondani nektek, hogyan lett az iskolának ménese. Az elején egy csődörünk és öt kancánk volt. Ez Tenebrusz... - Itt megcsapkodott valamit a levegőben, ami bizonyára az egyik thesztrál háta lehetett. - Ő a kedvencem, az első thesztrál, amelyik itt született az erdőben.
- Tudatában van annak - szólt közbe harsány hangon Umbridge -, hogy a Mágiaügyi Minisztérium a thesztrálokat veszélyes bestiáknak minősítette?
Lucynak elszorult a torka, Hagrid viszont csak kuncogott.
- Dehogy veszélyesek a thesztrálok! Nem mondom, odakapnak ha felbosszantják őket...
- Látható... élvezettel... beszél... az... erőszakról... - motyogta sercegő pennával Umbridge.
- Nem... Ugyan, dehogy! - Hagrid most már tényleg megrémült. - A kutya is harap, ha bántják, nem igaz? A thesztráloknak a haláldolog miatt rossz a hírük... Tudom, hogy sokan baljós előjelnek tartják őket, de ez alaptalan hiedelem!
Umbridge nem válaszolt. Befejezte, amit éppen írt, azután felnézett Hagridra, és hangosan, tagoltan így szólt:
- Folytassa az órát! Én körbejárok... - Két ujjával utánozta a járást. (Malfoy és Pansy Parkinson rázkódtak az elfojtott nevetéstől.) - ...a tanulók között... (Itt rámutatott néhány diákra.) ...és kérdéseket teszek fel nekik. - Azzal a szájára bökött, a beszédre utalva.
Hagrid értetlenül meredt rá - nyilván fogalma se volt, miért beszél vele úgy Umbridge, mintha tökéletesen süket lenne. Hermionénak a könnye is kicsordult dühében, Lucy pedig már majdnem ráfogott a pálcájára, mikor érezte, hogy Harry gyorsan kiveszi a zsebéből és inkább elteszi.
- Gonosz vén banya! - suttogta Lucy, mikor Umbridge elsétált Pansy Parkinson felé. - Tudom, mire készülsz, te alattomos, undok...
- Öhm... na szóval... - Hagrid igyekezett újra felvenni magyarázata fonalát. - Szóval a thesztrálok... Nagyon sok jó tulajdonságuk van...
- Áruld el nekem - szólalt meg zengő hangon Umbridge, Pansy Parkinsonhoz intézve szavait - általában érteni szoktátok Hagrid professzor beszédét?
Hermionéhoz hasonlóan Pansynek is könnyes volt a szeme, de neki a nevetéstől.
- Nem, mert... sokszor... olyan, mintha... csak brummogna... - felelte a vihogástól elcsukló hangon.
Umbridge feljegyzett valamit. Hagrid elvörösödött arcának ép részein, de igyekezett úgy tenni, mintha nem hallotta volna Pansy szavait.
- Öh... szóval... sok jó tulajdonságuk van a thesztráloknak. Ha az ember megszelídíti őket, úgy, mint ezeket, akkor többet biztosan nem téved el utazás közben. Prímán tájékozódnak, csak megmondom nekik, hova akarok menni, és...
- Ha ugyan megértik, amit mond - szólt közbe fennhangon Malfoy. Pansy Parkinson ettől megint nevetőgörcsöt kapott.
Umbridge professzor elnézően rájuk mosolygott, aztán Nevillehez fordult.
- Te látod a thesztrálokat, Longbottom, igaz?
Neville bólintott.
- Kit láttál meghalni? - kérdezte részvétlen közönnyel.
- A... a nagyapámat - felelte Neville.
- És mit szólsz hozzájuk? - A főinspektor húsos ujjával a lovak felé bökött. Azok időközben a tetem nagy részét bekebelezték.
- Hát... - Neville félős pillantást vetett Hagrid felé. - Hát... hm... jók...
- A tanulók... nem merik... bevallani... hogy... félnek. - motyogta Umbridge, miközben jegyzetelt.
- Nem! - méltatlankodott Neville. - Egyáltalán nem félek tőle!
- Nem kell szégyellned. - Umbridge vállon veregette Nevillet, és megnyugtatónak szánt, ám inkább ijesztőre sikeredett mosolyt virított rá.
Majd megint Hagridhoz fordult, és hangosan, lassan folytatta:
- Azt hiszem, bőven eleget láttam. Tíz nap múlva... (feltartotta tíz kövér ujját) ...megkapja... (Úgy csinált, mintha elvenne valamit a levegőből.) ...a felülvizsgálat eredményét. - Rámutatott a jegyzettömbre, majd legszélesebb varangymosolyával arcán elfordult, és távozott. Malfoy és Pansy Parkinson a hasukat fogva nevettek, Hermione remegett a dühtől, Neville pedig döbbenten pislogott.
Lucy csak a távozó főinspektort nézte, miközben remegett a visszafojtott indulattól. Ökölbe szorult a keze, majd nagy reccsenés hallatszott és egy hatalmas faág esett le nem messze a csoporttól; ám Malfoy és Pansy nyerítése miatt csak Harry figyelt fel rá, aki ezután megértő tekintettel fordult Lucy felé. Ha Umbridge egy másodpercet időzött volna, akkor az ág pontosan a fejére zuhant volna.
- Hazug, álnok, rosszindulatú vén szörnyeteg! - fakadt ki Hermione fél órával később, mikor már a kastély felé taposták a havat. - Tudjátok, miért csinálta ezt? Mert pikkel a félemberekre. Csak mert Hagrid édesanyja óriás volt, úgy akarja beállítani őt, mintha valami iszapagyú troll lenne... Ráadásul ez egyáltalán nem is volt rossz óra! Azt hittem, megint durrfarkú szurcsókokat vagy hasonlókat fog hozni, de a thesztrálokkal nem volt semmi baj. Hagrid tényleg kitett magáért.
- Umbridge azt mondta, veszélyes bestiák. - jegyezte meg Ron.
Hermione türelmetlenül legyintett.
- Meg tudják védeni magukat, ahogy Hagrid is mondta. Persze egy olyan tanár, mint Suette-Pollts biztos csak a RAVASZ előtt mutatná meg őket, de hát tényleg izgalmas állatok, nem? Bár láttam volna őket!
- Tényleg azt kívánod? - kérdezte csendesen Harry.
Hermione észbe kapott, és megborzongott.
- Jaj, Harry... ne haragudj! Nem, dehogy kívánom. Butaságot mondtam.
- Semmi baj - felelte sietve Harry.
- Én azon csodálkozom, hogy ilyen sokan látták őket - mondta Ron. - Hárman a csoportból...
- Ne álmodozz, Weasley - szólt egy undok hang. Lucyék most vették csak észre, hogy Malfoy, Crak és Monstro ott lépkednek a nyomukban. - Hiába néznéd végig, ahogy valaki kinyiffan, a kvaffot utána se látnád jobban.
A mardekáros hármas nagyot röhögött, s miután előretolakodtak Lucyyék között, kórusban zengeni kezdték a Weasleyt nézni szinte jó! kezdetű indulót. Ron a füléig elvörösödött, Lucy pedig már fordult volna Malfoy felé, hogy lekeverjen neki egyet, de Harry elkapta a karját.
- Ne foglalkozz velük! - harsogta éneklő hangon Hermione, aztán elővette pálcáját, és újra elvégezte a forró levegőt készítő bűbájt, hogy utat olvasszon hármuknak az üvegházak felé.
- Eressz el, Harry, hadd öljem meg! - kérlelte testvérét Lucy, de Harry kitartóan fogta a csuklóját, miközben megvárta, amíg az éneklő hármas elsétál a kastély felé. Csak azután engedte el, miután eltűntek a bejárati csarnokban és a pálcáját is csak ekkor adta vissza neki.
A december még több havat hozott, az ötödéveseknek pedig házifeladat-lavinát. Karácsony közeledtével Ron és Hermione prefektusi teendői is megszaporodtak. Nekik kellett felügyelniük a kastély feldíszítését (- Próbáld ki, milyen úgy aranyszalagot aggatni, hogy Hóborc a nyakadra tekeri, és meg akar fojtani vele! - dühöngött Ron.), kordában kellett tartaniuk az első- és másodéveseket, akik a kemény hideg miatt az épületben töltötték a szüneteket (- Ha hallanád, milyen szemtelenek azok a kis taknyosok! - háborgott Ron. - Mi tiszteltük a nagyobbakat elsős korunkban!), és rendszeresen folyosói őrjáratra kellett menniük Árgus Friccsel, akinek rögeszméjévé vált, hogy a karácsonyi hangulat varázslópárbaj-hullámot fog elindítani a diákok között. (- Sárkánytrágya van a fejében, komolyan! - mérgelődött Ron.) Annyi dolguk volt, hogy Hermione felhagyott a manósapkák készítésével, pedig - mint mondta - már csak három darab volt neki raktáron.
- Azok a szerencsétlenek, akiket még nem szabadítottam fel, most itt tölthetik a karácsonyt, mert nincs elég sapka! - sopánkodott Hermione.
Harry és Lucy, akik azóta se közölték Hermionéval a kiábrándító igazságot, a félkész mágiatörténet-dolgozatuk fölé hajoltak. Az egész karácsony téma kellemetlen volt számára. Tanulóéveik során most először mindenképp a Roxforttól távol akarták tölteni az ünnepeket.
Harry kviddicseltiltása, Árész halála és a Hagridot fenyegető intézkedések az egész iskolát ellenszenvessé tették számukra. Az egyetlen dolog, aminek örülni tudtak, a DS volt; az önvédelmi edzéseket azonban fel kellett függeszteni a szünet idejére, hiszen szinte minden résztvevő otthon készült tölteni az ünnepnapokat. Hermione bejelentette, hogy síelni megy a szüleivel, Ron az Odúba készült, Lucy azonban az iskolában akart maradni Harryvel. Erre a kijelentésére azonban Ron a homlokára csapott.
- De hiszen Harry is jön! Nem mondtam? - Azzal Harry felé fordult. - Anya azt írta, hívjalak meg!
Hermione rosszallóan csóválta a fejét, Harryt viszont szemmel láthatóan egy csapásra felvidította a gondolat, hogy az Odúban karácsonyozhat, így pedig Lucy is megkönnyebbült.
Ugyanakkor némi bűntudata támadt, amiért Harry és ő a szünetben magára hagyják Siriust. Szóba hozta a dolgot Harrynél és együtt arról tanakodtak, hogy majd megpróbálják rábeszélni Mrs Weasleyt, hogy keresztapjukat is hívja meg az Odúba - bár nemigen bíztak a sikerben, hiszen Sirius és Mrs Weasley kapcsolata nem volt épp felhőtlen. Abban is kételkedtek, hogy Dumbledore engedélyezné a kiruccanást Siriusnak. Utolsó tűzbeli megjelenése óta keresztapjuk nem jelentkezett, s bár Lucy tudta, hogy Umbridge miatt mindenfajta kapcsolatfelvételi kísérlet igen kockázatos lenne, mégis fájt arra gondolnia, hogy Sirius karácsonykor egyedül gubbaszt majd anyja régi házában, vagy épp Siporral húzogatja a pukkantós bonbonokat.
A szünet előtti utolsó DS-találkozó előtt Harry korán felment a Szükség Szobájába. Lucy nem tudott vele menni, mert Angelina a találkozó előttre szervezte meg az új terelők kiválasztását a csapatba. Mire döntésre jutottak, Lucy már teljesen átfagyott, és alig várta, hogy végre a Szükség Szobájába érhessen, ahol megmelegedhetett egy kicsit a kandalló mellett. Az új terelők egyébként Andrew Kirke és Jack Sloper lettek: a nyomába se értek a Fred-George párosnak, és önmagukban sem voltak valami kiemelkedőek, de a többiekhez képest zseniknek lehetett mondani őket.
Mire felért a Szükség Szobájába, már majdnem mindenki ott volt. Lucy még mindig didergett egy kicsit, így a pálcájával gyorsan forró levegőt kezdett fújni magára. Már épp Harry felé fordult, hogy megkérdezze, ki hiányzik még, mikor kinyílt az ajtó és belépett rajta Zacharias Smith. Miután odasétált a többiekhez, Harry bezárta az ajtót, jelezve, hogy mindenki itt van.
- Jól van, figyeljetek! - szólította meg Harry a zsibongó társaságot. Lucy befejezte a ruhája szárítását és gyorsan Harry mellé sétált. - Lucyval arra gondoltunk, hogy ma ismételjük át az eddig gyakorolt varázslatokat. Ez az utolsó edzés a szünet előtt. Nincs értelme új dologba kezdenünk, hiszen három hétig nem találkozunk...
- Nem csinálunk semmi újat? - morogta az örökké elégedetlen Zacharias Smith. - Ha ezt tudom, el se jöttem volna.
- Akkor nagyon sajnáljuk, hogy Harry és Lucy nem értesítettek előre - felelte neki fennhangon Fred.
Többen kuncogtak a frappáns válaszon.
- Párokban fogunk dolgozni - folytatta az eligazítást Lucy. - Először tíz percig gyakoroljuk a hátráltató ártást, aztán elővesszük a párnákat, és újra megpróbáljuk a kábító átkot.
A társaság párokra oszlott - mint mindig, Neville maradt utolsónak. Harry kezdte a körtúrát, Lucy pedig beállt a fiúhoz gyakorolni. Hamarosan felhangzottak az első Obstructo!-kiáltások; akit eltalált az ártás, körülbelül egy percre harcképtelenné vált - addig partnere a többieket nézegette - azután folytathatta a gyakorlást.
Neville-re rá se lehetett ismerni, olyan sokat fejlődött az első edzés óta. Lucy, miután háromszor dermedt meg egymás után, úgy döntött, éles helyzetté teszi Neville számára a gyakorlást, és olyan gyorsan forgatta a pálcáját, mintha egy halálfalóval került volna szembe. A fiú ezek után alig tudott válaszolni Lucy támadásaira, aki így visszavett egy kicsit a tempóból; ám mikor Neville megjegyezte, hogy ha a DS-nek komolyan kellene párbajozniuk vele, semmi esélyük se lenne ellene, akaratlanul is kihúzta magát.
Miután letelt a hátráltató ártásra szánt tíz perc, előkerültek a párnák, és következett a kábítás. Ezt az átkot helyszűke miatt egyszerre csak a csoport fele tudta gyakorolni. Harry és Lucy dagadtak a büszkeségtől, ahogy elnézte tanítványaikat. Igaz, Neville Deanre célzott, mégis végül Padma Patilt kábította el, de nála ezt is sikerként lehetett elkönyvelni, és a többiek is nagyon sokat fejlődtek.
Egy óra elteltével Harry és Lucy leállították a gyakorlást.
- Már nagyon jók vagytok - szólt Harry széles mosollyal. - A szünet után megpróbálkozunk pár komolyabb dologgal, esetleg akár a patrónus-bűbájjal is.
A bejelentést izgatott moraj fogadta. Aztán mindenki szedelőzködni kezdett, majd a DS-tagok a szokásos módon, kettes-hármas csoportokban útnak indultak hálókörleteik felé. A legtöbben búcsúzóul boldog karácsonyt kívántak a Pottereknek, s ők jókedvűen hozzáláttak a párnák elpakolásához. Ron és Hermione segítettek nekik, majd Harry nélkül indultak el - hiszen jól látták, hogy csak ők, Cho és Marietta maradtak a teremben. Lucy utoljára még rákacsintott Harryre, majd vigyorogva sétált el a klubhelyiségbe Ron és Hermione oldalán.
Lucy és Ron az átváltoztatástan-házifeladaton kezdtek el dolgozni a kandallószőnyegen, Hermione pedig egy levélbe kezdett, ami nem sokkal később olyan hosszú lett, hogy már lelógott az asztalról. Lucy igyekezett a feladatra koncentrálni, de nem nagyon sikerült: az agya folyton azon kattogott, hogy vajon Harry és Cho között fog-e történni valami, és ha igen, akkor annak vajon Harry fog-e örülni. Ám még így is előbb készült el, mint Ron, aki ezután rögtön elkunyerálta a dolgozatát - Hermione szemrehányó pillantásai mellett.
Fél órával később, mikor Harry bemászott a Griffendél-toronyba, a klubhelyiség már szinte üres volt. Lucy addigra, hogy lefoglalja a gondolatait, belekezdett egy varázsige-gyűjtemény tanulmányozására, amiből a DS-nek és természetesen magának akart igézőket gyűjteni. Mikor Harry lehuppant Hermione mellé, azonnal becsukta a könyvet, és érdeklődve kezdte vizsgálni testvére arcát. Döbbenet, sokk és valami bódult öröm.
- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte Lucy, miközben letette maga mellé a könyvet.
Harry nem felelt.
- Jól vagy, Harry? - kérdezte pennája mögül kilesve Hermione.
Harry erőtlenül vállat vont. Igazság szerint fogalma se volt, hogy jól van-e.
- Mi baj? - kérdezte Ron is, és feltámaszkodott a könyökére, hogy jobban lássa Harryt. - Mi történt?
Harry továbbra sem felelt, így Hermione átvette a beszélgetés irányítását.
- Chóval voltál? - kérdezte kertelés nélkül. - Odament hozzád az edzés után?
Harry bágyadt csodálkozással bólintott. Ron kuncogni kezdett, de Lucy és Hermione egy szemvillanással elhallgattatták.
- Na és... mit akart tőled? - kérdezte komolykodva Ron.
- Hát... - kezdte rekedten Harry. Megköszörülte a torkát, aztán újra nekifutott. - Hát... öö...
- Csókolóztatok? - kérdezett rá Hermione.
Ron egy szempillantás alatt felült fektéből. Közben felrúgta a tintásüvegét, de nem törődött vele, csak bámulta Harryt.
- Na? - sürgette Lucy.
Harry először Ron izgatott-nevetős arcára pillantott, aztán ránézett Hermionéra - aki szemöldökráncolva fürkészte őt -, majd Lucyra - aki feszülten várta a választ -, és végül bólintott.
- Juhééé!
Ron a levegőbe bokszolt, majd harsogó kacagásban tört ki. Ezzel sikerült alaposan ráijesztenie az ablaknál üldögélő másodévesekre. Harry bizonytalan mosollyal nézte a barátját, aki ezután fetrengeni kezdett a kandallószőnyegen. Hermione mélységesen megvető pillantást küldött Ron felé, aztán folytatta a levélírást. Lucy egy halk kuncogással reagált fogadott testvére gyerekes viselkedésére, és Harry felé fordult.
- Na és? - kérdezte. - Milyen volt?
Harry elgondolkodott.
- Nedves - felelte végül őszintén.
Ron erre olyan hangot hallatott, amiről nem lehetett eldönteni, hogy a tetszés vagy az undor kifejezése-e.
- Mert sírt - magyarázta búsan Harry.
- Igen? - Ron mosolya kissé elhalványult. - Olyan rosszul csókolózol?
- Nem tom - felelte Harry. - Lehet.
- Dehogy csókolózol rosszul - szólt oda Hermione, fel se pillantva a levélből.
- Azt meg honnan tudod? - kérdezte Lucy.
- Onnan, hogy Cho mostanában folyton sír - hangzott a felelet. - Sír evés közben, sír a vécén, sír mindenhol.
- Azért a csókolózás felvidíthatta volna - jegyezte meg vigyorogva Ron.
- Vedd tudomásul, Ron - szólt Hermione, miközben megmártotta pennáját -, hogy te vagy a legérzéketlenebb fafej, akivel valaha összehozott a balsors.
- Ezt most miért mondod? - méltatlankodott Ron. - Mondd meg: kinek jut eszébe sírni, mikor csókolózik valakivel?
- Így van: kinek? - erősítette meg a kérdést Harry.
- Nem a csókolózás közben kezdett el sírni - nyögött fel Lucy, komolyan elcsodálkozva a fiúk érzelmi inkompetenciáján. - Ahogy Hermione is mondta, mostanában mindig sír.
- De miért? - kérdezte értetlenül Ron.
Hermione sajnálkozva nézett a két fiúra.
- Komolyan fogalmatok sincs róla, mit érez mostanában Cho?
- Nincs - felelték kórusban a fiúk.
Hermione sóhajtott - ránézett Lucyra, aki csak megvonta a vállát -, és letette pennáját.
- Akkor elmondom. Nagyon szomorú, mert Cedric meghalt. Plusz meg van zavarodva, mert szerette Cedricet, most pedig Harryt szereti, és nem tudja eldönteni, melyikük a fontosabb neki. Emellett bűntudata is van, mert azt hiszi, megsérti Cedric emlékét, ha csókolózik Harryvel, meg járni kezd vele. És gondolom, attól is fél, hogy mit fognak szólni hozzá a többiek. Egyébként se tudja pontosan, mit érez Harry iránt, mivel Harry volt ott, amikor Cedric meghalt... Úgyhogy az egész dolog nagyon zavaros és fájdalmas neki. Ja, és még attól is fél, hogy kiteszik a Hollóhát kviddicscsapatából, mert rosszul játszik.
A monológot néhány másodperces döbbent csend fogadta. Aztán Ron megszólalt:
- Egyszerre ennyi mindent nem érezhet valaki, mert felrobbanna.
- Csak azért, mert te egy teáskanál érzelmi színvonalán állsz, nem kell másokról is ezt feltételezned - válaszolta gonoszul Hermione, és megint kézbe vette a pennáját.
- De hát ő kezdte - védekezett Harry. - Én nem is... Odajött hozzám, és aztán csak sírt... Nem tudtam, mit csináljak vele...
Ron rémült arcot vágott.
- Semmi gond, ne vádold magad - sietett Lucy megnyugtatni Harryt.
- Csak kedvességet várt tőled. - Hermione összeráncolta a homlokát. - Kedves voltál vele, ugye?
- Hát... - Harry elvörösödött. - Igen... megveregettem a hátát.
Hermione szemlátomást nagyon nehezen tudta fékezni bosszús rángásba kezdő arcizmait.
- Az is valami - felelte. - Találkoztok majd?
- Persze - bólintott Harry. - A DS-edzéseken biztos.
- Tudod, hogy nem úgy gondolom - legyintett türelmetlenül Hermione.
Harry nem válaszolt, és látszott az arcán, hogy komolyan elgondolkodott a dolgon - és nem épp lelkesen, hanem inkább zavartan.
- Nem baj - szólt szórakozottan Hermione, és megint a levelébe temetkezett -, rengeteg lehetőséged lesz még randira hívni őt.
- És mi van, ha nem akarja randira hívni? - kérdezte Ron, szokatlanul ravasz arccal figyelve Harryt.
- Ne beszélj butaságokat! - legyintett Lucy. - Harrynek már nem is tudom, mióta tetszik Cho. Így van?
Harry hallgatott, de Lucy tudta, hogy így volt; ráadásul a fiú még mindig a gondolataiba merült, így nem is akarta megzavarni benne. Épp elég nagy megrázkódtatást jelentett neki, hogy Cho megcsókolta.
- Kinek írod azt a regényt? - kérdezte Ron. Megpróbált belepillantani az immár a földet söprő pergamenbe, de Hermione gyorsan válaszolt.
- Viktornak.
- Krumnak?
- Hány Viktort ismerünk még?
Ron nem felelt, csak duzzogó arcot vágott. A következő húsz percben egyikük sem szólalt meg. Ron hosszú horkantások és gyakori dühös satírozás közepette befejezte az átváltoztatástan-dolgozatát, Hermione pedig a pergamentekercs fennmaradó részét is teleírta. Akkor aztán összecsavarta, és gondosan lepecsételte a levelet. Harry ezalatt a tűzbe bámult, Lucy pedig ismét beletemetkezett a könyvébe.
Megint ők maradtak utolsónak a klubhelyiségben.
- Na, jó éjszakát - szólt nagyot ásítva Hermione, és már indult is a lányok lépcsője felé.
- Jó éjt, fiúk - köszönt el Lucy is, és követte Hermionét a lányok hálószobája felé.
Odafent csendben átöltöztek pizsamába. Parvati és Lavender már aludtak. Lucy letette a pálcáját az éjjeliszekrényre, aztán bebújt a takaró alá. Az ágyfüggönyt nem húzta be, inkább kibámult arra a csillagos égdarabra, amit a vizeskancsós asztal melletti ablak látni engedett.
- Jó éjszakát - suttogta Hermione a sötétből.
- Jó éjszakát.
Lucy tovább nézte a csillagokat, miközben azt képzelte, hogy a tekintetével egyre fényesebbre varázsolja őket. Ahogy telt az idő, lassan meglátta a teliholdat… Erről rögtön Lupin jutott eszébe és összeszorult a szíve… Majd lassan lecsukódott a szeme és elaludt.
Álmában sötét volt. Majd néha felvillant előtte egy kép, mintha a merengőn át nézte volna az eseményeket, de közben bennük is volt. Sima, erős és hajlékony volt a teste... Hason csúszva haladt egy hideg kőpadlón, fényes rácsok között... A sötétben felsejlettek egy ember körvonalai... a folyosót lezáró ajtó előtt egy férfi ült, mellére bukott fejjel...
Elúszott a kép és a következő, amit látott, az az volt, hogy a férfi talpra szökkent, és pálcát húzott elő az övéből... Érezte, hogy a teste első része villámgyorsan felemelkedett a földről, és odacsapott a fejével... fogai beletéptek a férfi testébe...
Lucy arra riadt fel, hogy borzalmasan fáj a homloka. Felült, ami miatt még jobban megszédült, de ezzel nem volt idő foglalkozni. A fájdalom - ami ráadásul még mindig nem szűnt meg - csak egy dolgot jelenthetett, ráadásul Lucy valami idegen jelenlétet érzett az elméjében, nem csak azt, akit szokott…
Kiugrott az ágyból, megragadta a pálcáját, kirohant az ajtón és átszaladt a fiúkhoz. Imádkozott, hogy tényleg csak álom legyen, amit látott, hogy ne legyen valóságos, hogy ez most ne olyan látomás legyen, amit Harryvel eddig közösen láttak…
Feltépte a fiúk hálószobájának az ajtaját és legszörnyűbb gyanúját látta beigazolódni: Ron, Dean, Seamus és Neville Harry ágya körül álltak, aki dobálta magát, a teste köré rácsavarodott a lepedő, ő pedig úgy nézett ki, mintha a poklot járná meg.
Jöttére csak Neville és Seamus fordult felé.
- Lucy?! - tátotta el a száját Seamus.
- Ébresszétek fel! - hagyta figyelmen kívül a lány a fiú döbbent kérdését és azonnal Ronhoz sietett. Pálcáját szinte rávágta Harry éjjeliszekrényére. - Szakítsátok ki az álomból!
- Miről beszélsz? - értetlenkedett Dean. - Egyáltalán hogy kerülsz ide?
- Nincs erre idő, segítsetek, sietnünk kell! - hadarta Lucy, és megpróbálta Ronnal együtt leszorítani Harry vállát, hátha reagál rá. Ron nem kérdezett semmit; mintha pontosan tudta volna, hogy Lucy miért volt ott. Talán ezért is rémült meg még jobban.
- Harry! Harry! - szólongatta Ron.
- Ébredj fel! - ragadta meg testvére arcát kétoldalról Lucy, ami jeges verejtékben úszott.
Egyszerre felpattant Harry szeme. Tekintete még nem fókuszált, látszott, hogy félig még a látomásban volt, és Lucy még mindig érezte a fájdalmat az elméjében, ami a sebhelyet kínozta.
- Harry! - szólította meg halkan Lucy.
Harry hirtelen az oldalára fordult és lehányta az ágy szélét. Lucynak vagy egy métert kellett hátraugrania.
- Nagyon rosszul van - csendült Neville ijedt hangja. - Nem kéne hívni valakit?
- Harry! - fogta újra a kezei közé a fiú fejét Lucy. - Ugye nem az volt, amire gondolok? Kérlek, mondd, hogy ez tényleg csak egy álom volt!
Harry mélyeket lélegzett, láthatóan a hányingerrel küszködött, de nagy nehezen felült az ágyban. Lucy egyszerre érezte, hogy elvágták a fájdalmat, ami az ő homlokát kínozta. Tudta, hogy a látomásnak ténylegesen vége van, de Harryt szemlátomást még mindig kínozta.
- Édesapád... - zihálta elfúló hangon, ahogy Ronra nézett. - Édesapádat... megtámadták.
- Micsoda!?
- Apádat megtámadták, nagyon súlyos a sebe, minden tele volt vérrel... - ismételte Harry elkeseredetten, mire Lucy gyomra öklömnyire zsugorodott.
- Hívok valakit - mondta Neville, és kisietett a szobából.
- Harry, figyelj...! - szólt bizonytalanul Ron. - Csak álmodtál...
- Nem! - csattant fel Harry. Lucy szeretett volna közbeszólni, segíteni Harrynek elmagyarázni, de egyszerűen képtelen volt kinyitni a száját. Lassan már ő is remegett, de az idegességtől és az aggodalomtól. - Ez nem álom volt... Nem egyszerű álom... Ott voltam, láttam... én tettem...
Lucy hallotta Seamus és Dean sutyorgását, de nem törődött vele. Harry még mindig verejtékezett és lázas reszketése sem múlt el. Megint hányt, de most Ronnak kellett félreugrania.
- Beteg vagy, Harry... - ismételte konokul Ron. - Neville mindjárt hoz segítséget.
- Nem vagyok beteg! - Harry reszkető kézzel megtörölte a száját. - Semmi bajom. Édesapádat kell megmenteni... Meg kell tudnunk, hol van. Iszonyúan vérzik... Egy nagy... egy nagy kígyó voltam.
Megpróbált kimászni az ágyból, de Ron szelíd erőszakkal visszanyomta. Seamus és Dean még mindig ott sugdolóztak valahol a közelben. Lucy végig Harryt figyelte, aki ekkor ránézett.
- Te is láttad, igaz? - kérdezte. - Láttad…?
- Igen - felelte rekedten Lucy. - Azért jöttem át. De most valami más volt… Nem csak téged éreztelek, hanem valaki mást is…
- Kicsodát? - értetlenkedett Harry.
- Nem tudom - rázta a fejét Lucy. - De ez nem fontos… Csak az a fontos, hogy megtaláljuk Mr Weasleyt.
Ron arcizma megrándult az apja említésétől, de látszott rajta, hogy még mindig nem akar hinni nekik. Lucy most nem tudta hibáztatni.
Nem tudta, hogy egy perc telt el, vagy tizenegy, csak ült Harry ágyán, még mindig a testvére vállát fogta és csak remegő tagokkal várakoztak. Aztán egyszerre lábdobogás hangzott fel a lépcsőn, majd megint Neville hangja hallatszott.
- Erre, tanárnő!
McGalagony professzor sietett be a hálószobába. Skót kockás pongyola volt rajta, szemüvege csontos orra közepére csúszott.
- Mi baja, Potter? Hol fáj? És maga mit keres itt, Potter kisasszony?
Harry és Lucy még sose örültek ennyire McGalagonynak. Éppen rá, a Főnix Rendjének egyik tagjára volt most szükségük, nem valami ápolónőre, aki vacak gyógyitalokat tukmál rájuk.
- Ron édesapjáról van szó - mondta Harry, és megint felült az ágyban. - Megtámadta egy kígyó, és súlyosan megsérült. Lucy és én láttuk az egészet.
McGalagony összehúzta sötét szemöldökét.
- Mi az, hogy látták?
- Nem tudjuk... - felelte Lucy. - Aludtunk, és egyszer csak ott voltunk...
- Úgy érti, álmodták?
- Nem! - vágta rá dühösen Harry. - Én előtte álmodtam, valami egészen mást, egy butaságot... aztán ez a dolog félbeszakította az álmot. Ez a valóság volt! Mr Weasley a földön ülve aludt, és megtámadta egy hatalmas kígyó. Fröcskölt a vér, és ő összeesett... Meg kell tudni, hol van...
McGalagony professzor döbbenten meredt rá ferde szemüvegén át.
- Ez túl bonyolult ahhoz, hogy most egy mondatban elmagyarázzuk - hadarta idegesen Lucy. - Meg kell találnunk Mr Weasleyt, minél hamarabb! Nagyon súlyosan megsérült!
- Nem hazudunk, és nem vagyunk bolondok! - Harry már szinte ordított. - Higgye el, tanárnő, hogy láttuk, és megtörtént!
- Hiszek maguknak, Potter - felelte szárazon McGalagony. - Vegyék fel a hálóköntösüket! Megyünk az igazgató úrhoz.
Draco most már biztos volt benne, hogy két személyisége van. Csak ezzel tudta megmagyarázni azt, hogyan volt képes olyan jól eljátszani a szerepét az elmúlt napokban, hogy senki se fogjon gyanút.
Úgy érezte, hogy amint kilép a hálóterem ajtaján, előjön belőle Draco Malfoy, a nagymúltú aranyvérű család sarja és ő pontosan úgy viselkedik, ahogy azt neki kell. Legalábbis ahogy a környezete megköveteli tőle. Aztán, mikor egyedül van, vagy mikor valami olyat tesz, akkor előtör a lelke mélyéről az az énje, amit eddig mindig elnyomott, és ami ellen mindig küzdött. De nem adhatja fel a küzdelmet. Ha ezt tenné, akkor előbb vagy utóbb teljesen és visszafordíthatatlanul bele fog őrülni. Legyőzni pedig egyik énjét sem tudja, hiszen évek óta próbálkozott már vele.
De tényleg le akarja győzni azt az énjét, amelyet nem mutathatott a külvilág felé? Draco már ebben sem volt biztos. Olyan mélységekig kellene lehatolnia a saját lelkébe, hogy arra már nem képes, pedig biztosan tudta, hogy ott van a válasz. Hogy ott van a válasz minden problémájára. De nem volt ideje arra, hogy kutatást végezzen önmagában, hiszen haza kell utaznia, ahol a szülei előtt szintén meg kell játszania magát, hogy ne jöjjenek rá arra, mit rejteget. Hogy valójában mennyire elítéli azt, ahogy viselkednie kell, még ha ezt önmagának sem merte bevallani.
Nem sejtette - és jó ideig még nem is fogja sejteni -, hogy a valódi probléma az volt, hogy senkinek sem mondhatta el, valójában hogyan éli meg Draco Malfoy szerepét.