Sesshoumaru no Kiba
21. rész: Elveszett és előkerült dolgok
A délutánt vidám hangok kísérték, miközben a mindig komor youkai-ok is élvezték a finom falatokat, amiket a konyhán készítettek a vendégsereg részére. A háttérben kellemes zene szólt; vendégművészek játszottak shamisenen, s a muzsika lágy hangja csak még kellemesebbé tette a hangulatot.
Az asztalfőnél természetesen ezúttal is Sesshoumaru foglalt helyet, egyik oldalán Kibával (akinek fehér felsőkimonója lekerült, s most a színes, tarka színűben pompázott), a másikon pedig édesanyjával. Aztán a családtagok és közelebbi ismerősök, magas rangú daiyoukai-ok következtek mindkét oldalon, majd fokozatban egyre csökkent a nemesek rangja, ahogy az irdatlan hosszú asztal másik végéhez érkezett Kagome tekintete. A lány mellett Sango, vele szemben pedig Miroku ült. Ezzel el is fogytak a legfontosabb helyek, s közvetlenül mellettük már két daiyoukai fogyasztotta ebédjét. Szerencsére ők úgy tettek, mintha észre sem vennék a mellettük ülő halandókat, azonban a szellemirtó és a szerzetes figyelmét nem kerülte el, hogy az asztal távolabbi végében ülő alacsonyabb rendű démonok milyen gyilkos pillantásokat lövellnek feléjük. Azok a youkai-ok voltak, akik miatt nem láthatták rendesen a szertartáshoz tartozó bevonulást, majd amikor a pár kilépett, akkor sem volt szerencséjük miattuk.
„Hogy is mondják?" töprengett el magában Sango. „Elsőkből az utolsók...?" Kemény akaraterőre volt szüksége, hogy elnyomja előtörni készülő vigyorát. Az asztalfő felé pillantott, s látta, hogy a démonok már befejezték az evést, s halkan beszélgetnek. Főleg a két „anyuka", néha-néha belevonva Kibát is a beszélgetésbe. Shiwue nagyúr pedig Sesshoumaruval próbált szóba elegyedni. Kulcsszó, hogy próbált, ugyanis egy-két tőmondatnál többet nem volt képes kifacsarni a fiatalabb daiyoukai-ból ezen a délutánon.
Aztán egy óvatlan pillanatban megjelent egy szolgálólány az örömanya mellett.
– Atsukane-sama... – szólította meg nagyon halkan, mélyen meghajolva, mikor egy kis szünet állt be a beszélgetésben. A youkai lassan felé fordította a fejét, úgy pillantott le rá. Kérdően felvonta szemöldökét. Ehhez a hangtalan kérdéshez volt ideje hozzászoknia a személyzethez, akik fiát szolgálták, így aztán szavak nélkül is megértette a fiatal démonlány a kérést.
– A konyhában történt egy kis... – idegesen az említett helyiség felé pillantott, majd vett egy mély levegőt, mielőtt folytatta volna:
– A desszertekről lenne szó... a... a főszakács a legnagyobb tisztelettel szeretné, ha Atsukane-samával beszélhetne.
Jó darabig nem kapott választ; úrnőjének előbb le kellett győznie az ingert, hogy ne szedje le ott helyben említett szolgálólány, majd a főszakács fejét. Végül úgy döntött, hogyha meg akarja tenni, akkor úgyis ki kell lépnie az étkezőből, így aztán röviden biccentett és elnézést kért beszélgetőpartnerétől, Kakerótól, majd – nyomában a kissé remegő lánnyal – csendesen kivonult a helyiségből.
– Ajánlom, hogy nagyon jó oka legyen rá, amiért megzavarta étkezésemet! – lépett be tempósan a konyhába Atsukane úrnő. Tartásából és hangjából látszott, hogy nem jókedvéből van ott és fenyegetését igenis komolyan gondolja.
– Atsukane-sama, mélységesen sajnálom – fordult felé hajlongva a főszakács, mikor úrnője megjelent. Kicsi, köpcös patkányképű férfi volt. – De a desszertek... azok a -ha megengedhetem magamnak- csodálatosan elkészített mesterművek! – A háttérben hevesen bólogatott és sajnálkozva, idegesen tördelte mind a nyolc-nyolc markát a három ikertestvér szakács is, hangsúlyt adva főnökük szavának.
– Mi van az édességekkel? – sötétült el a nő arca, ahogy próbálta a használható információkat kinyerni a patkány youkai öndicsérő szavai közül.
– Mind eltűntek! – sápítozott a szakács. – Mi lesz így most? Egy teljes napomba telt elkészíteni ilyen nagy vendégek számára azokat a fino...
– Hogyhogy eltűntek?!
– Sehol nincsenek! Még reggel bevittük őket a jegeskamrába, hogy délre is frissek maradjanak, azonban most egy sincs ott! Mitévő legyek, úrnőm? Legkésőbb fél órán belül fel kell szolgálnom a desszerteket...!
Atsukane vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. Ez használt valamennyit, mivel sikerült rendeznie gondolatait.
– Küldess gyümölcsért -sok gyümölcsért-, s azokat szolgáljátok fel. Te pedig iramodj! Azonnal láss neki, hogy ismét elkészítsd a desszerteket, hogy az este folyamán az asztalokra kerülhessenek!
– Most, úrnőm...? – csúszott ki a szakács száján remegő hangon.
Atsukane már félig kint volt az ajtón, mikor meghallotta. Most visszafordult, szemei csak úgy villámlottak:
– Tán valami gondod van vele, szakács? – hangjában fenyegetés lappangott.
– Dehogyis, Atsukane-sama! – hajlongott bőszen a férfi. – Minden a legnagyobb rendben! A legnagyobb megtiszteltetés, hogy...
Az úrnő ekkor már a folyosó közepén járt – nem volt kíváncsi a szakács hízelgéseire. Ezek a dolgok sosem tudták meghatni, főleg amikor tisztán átlátott rajtuk. Hamar visszaért az étkezőbe és elfoglalta helyét, egy halvány mosolyt erőltetve arcára, hogy leplezze dühét. Elhatározta, kideríti, ki vétett és ha egyszer előkeríti a vétkest...
– Tán valami történt, Atsukane-san? – érdeklődött egy hang mellette.
A nő odafordult, s most már egy sokkal könnyedebb mosoly jelent meg arcán – természetesen ez is álca volt, ám rajta kívül ezt senkinek sem kellett tudnia.
– Minden a legnagyobb rendben, Kakero-san.
Valóban minden rendben lett; ahogy Atsukane-sama kívánta, kisvártatva megjelentek a gyümölcsöstálak, ízlésesen tálalva, majd pedig -ahogy öregbült a délután-, a desszertek is szállingózni kezdtek az étkezőbe a szolgálólányok segítségével.
Igaz, nem akkora adagokban, mint ahogy eredetileg a főszakács tervezte volna és kevésbé díszesen, azonban a vendégeknek ez fel sem tűnt – kevesen foglalkoztak csak az étellel; a legtöbben inkább beszélgettek vagy épp terveket szövögettek fejükben. Tehát minden teljesen normális volt.
Kiba nem sokkal a desszert után elnézést kért legközelebbi társaságától, majd diszkréten eltűnt az asztal mellől. Örült, hogy végre kiszabadult a zsúfolt teremből – olyan érzése volt, mintha újra levegőt kapna. Azonban ahogy haladt a kihalt, véget nem érő folyosókon, minden egyes lépéssel egyre idegesebb lett.
A végén már úgy érezte, csak vonszolja magát. Puszta akaraterejének volt köszönhető hogy egyik lábát a másik után tette. Útja közben megpillantott egy belső udvart, aminek közepén egy kis szökőkút foglalt helyet. Örvendezve vette arra útját; minden aggodalmát és idegességét elfelejtve.
Nem emlékezett, mennyi ideig gyönyörködött a kis kert látványában, de mikor egy szobalány megkocogtatta a vállát, már besötétedett. Pedig Kiba pontosan emlékezett, milyen világos volt még, mikor erre tévedt. Meglepve pislogott fel ülőhelyéről a mellette ácsorgó lányra, mintha egy álomból ébredt volna.
– Jöjjön, úrnőm, már mindent előkészítettünk.
„Hát persze..." sóhajtott magában, ahogy eszébe jutott kötelessége. Még egy pillantást vetett a szép kertre és örömmel állapította meg, hogy sokkal nyugodtabb és kellemesebben érzi magát, mint amikor órákkal (?) ezelőtt elindult a nagyteremből.
Feltápászkodott, majd követte a szolgálót egészen Sesshoumaru szobájáig. Ott aztán hagyta, hadd vegyék le róla a súlyos ruhadarabokat és bontsák ki haját – igaz, utóbbit csak egy darabig engedte, utána elküldött mindenkit. Egy pillanatra meglepődött, milyen gyorsan engedelmeskedtek legelső szavára, holott alig néhány órája még hadakoznia kellett velük minden apró döntése miatt.
Értetlenül pillantott néhányat, majd eszébe jutott, néhány órája ő még csupán a jegyese volt Nyugat Urának, míg most ő maga Nyugat Úrnője. Napirendre térve tehát a szolgálók hirtelen megváltozott attitűdjén, hozzálátott, hogy teljesen lebontsa a hajkölteményt és kifésülje hosszú haját. Mikor végzett, egyetlen díszes, hajba való pálcikával egy egyszerű, gyors kontyot tűzött fel. Itt-ott kicsit hanyagnak tűnhetett, ám Kiba pont a természetességet akarta kelteni vele.
Mikor elkészült, bevonult a fürdőszobába, hogy lemossa sminkjét és a nap fáradalmas porát. Csupán nagyon halványan festette ki magát, miután visszatért a szobába.
Nagy levegőt vett, ám úgy érezte, fullasztó a szobában. Az erkély felé pillantott és majdnem a szemét forgatta, mikor látta, hogy zárva van az ajtó. Így aztán kinyitotta egyik legyezőjét, felemelkedett ülőhelyéről és kitárta a kétszárnyú üvegajtót. Kilépve az éjszakai levegőbe, egy pillanatra végigborsózott egész testében, mielőtt még hozzászokhatott volna a kellemesen hűs szellőkhöz. Összecsukta legyezőjét és hanyagul leengedte kezében.
Azonban, mikor sikerült neki megszokni az éjszaka hűvösét, kényelmesen a korláthoz lépett és gyönyörködött a szép kertben. Igaz, éjszaka lévén nem sok látszott belőle, ám éles szemével képest volt kivenni a bokrok alakjait, a kerti tavon pedig a kastély megcsillanó fényei káprázatosnak tűntek. Hirtelen belegondolt, hogy minden reggel erre a fantasztikus látványra ébredhet majd és ez örömmel töltötte el szívét. Sőt, már azt tervezgette, hogyan fogja felderíteni a hatalmas kertet – mit kertet, parkot! –, s remélte, itt is talál majd egy titkos helyet, ahová elvonulhat, ha nyugalomra és egyedüllétre van szüksége. És ahol természetesen gyakorolhat – kételkedett benne, Sesshoumaru jó néven venné, ha megtudná, mit művel. Tulajdonképpen édesapja eddigi reakcióiból és viselkedéséből következtetett erre, aki szerint egy hercegnőhöz (pontosabban most már úrnőhöz) nem illik az effajta elfoglaltság...
Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is vette észre, valaki a háta mögé lépett, csak mikor már hozzáért vállához. Kiba megrezzent, de sejtette, hogy férje az – hogy milyen furcsa volt így gondolni Sesshoumarura! –, így nem vette személyes tere megsértésének, hogy hozzáértek.
Ugyanaz a kéz félresöpörte a vállára hullott néhány hajtincset, mely makacsul kiszabadult kontyából, s helyükre egy csókot lehelt. Kiba behunyta a szemét. Valamiért nem tetszett neki ez az érintés. Aztán megmozdult kontya, ahogy a hajába tűzött pálcikát ki akarták húzni. Kiba ezt nem engedte; megfogta a hajdíszt és kezével a kontyban tartotta.
– Most miért vagy ilyen...? Már régóta szeretnélek látni leengedett hajjal... – jegyezte meg mögötte egy férfihang, amit túlságosan is jól ismert.
Kiba egy szempillantás alatt megpördült, s hátra is lépett volna, ha az erkély korlátja engedte volna. Így csupán még jobban nekipréselődött. Szemei meglepetést mutattak, hangjában pedig szemernyi bosszúság vegyült az alig észlelhető félelemmel.
– Shun! Hát nem... nem volt még elég?! – Kibán erőt vett a harag, ám érezte, ismét szédülni kezd. Leküzdte rosszullétét, úgy folytatta:
– Mégis meddig akarod még ezt csinálni? Ha így folytatod, hamar átléped azt a bizonyos határt...!
– Drága, Drága Kiba – csóválta meg a fejét ciccegve a férfi, majd mélyen a nő szemébe pillantott, s sokkal komolyabb hangon megszólalt. – Már rég átléptem azt a határt.
Kibának még a lélegzete is bennakadt, ahogy közelebb hajolt felé. Feszülten várta, mi történik. Gondolatban pedig Sesshoumarut siettette.
– Innen már nincs visszaút.
– De... Dehogynem! – ellenkezett Kiba. Megpróbált időt nyerni. – Még van! Ha most elmész és...
– Tudhatnád már, hogy én mindig megszerzem, amit akarok – tekintete végigsuhant a nő testén, amit csupán egy vékony yukata fedett. Kiba ösztönösen maga elé kapta kezeit, mire Shun pillantása ráérősen visszavándorolt arcára. – Bármi áron.
A szavak hallatára Kiba ereiben megfagyott a vér, de már érezte visszaszivárogni energiáját az előbbi szédülés után. „Fene! Még mindig hullámzik az erőm!" Rezzenéstelen arccal hallgatta tovább Shun monológját.
– És hiába próbálsz ilyen kérdésekkel időt nyerni magadnak, úgysem kerülheted el... Sesshoumaru még mindig a vendégeivel van és nem fog hallani téged...
Kiba gyomra egy pillanatra görcsbe rándult, ám ekkor hirtelen harag fogta el – önmagával szemben. „Mikor lettem ilyen gyenge, hogy állandóan egy férfi segítségére kell támaszkodnom?! Régen... régen Shunt fél kézzel is el tudtam volna intézni..." Az említett örömmel vette tudomásul Kiba borús tekintetét, mert azt hitte, győzedelmeskedett.
Még közelebb hajolt hát hozzá. Csupán pár centi választotta el a nőtől, mikor a fülébe suttogott.
– Jól teszed, hogy beletörődtél... Ígérem, ha nem ellenkezel annyit, még élvezni is fogod...
Alig hagyták el ajkát e szavak, Kiba tekintete megkeményedett. A legyező villámgyorsan kinyílt kezében, s egy csuklómozdulat segítségével végigszántotta vele Shun hasát. A férfi érezte a veszély közeledtét, így még időben hátra tudott szökkenni, azonban a fegyver így is belekarcolt húsába. Villogó szemekkel nézett a nőre, aki dacosan állta tekintetét.
– Hogy merészeled...
– Te hogy merészeled?! – torkollta le fagyosan Kiba. – Szerettelek! Mint egy barátot, mintha a bátyám lennél...! De te... te nem hagysz nyugtot nekem! Hát most már ne számíts arra a kedvességre, amit eddig kaptál tőlem!
– Mégis mit képzelsz te magadról, asszony? Ki vagy te? – szűkítette össze szemeit Shun.
– Ostoba kérdés; Nyugat Úrnője – felelte jeges hangon a nő, elővarázsolva yukatája ujjából még egy legyezőt. Látta, ahogy ellenfele tekintetén egy pillanatra csodálkozás suhan át. Kiba gunyoros félmosolyra húzta a száját. – Bizony. A fémlegyezőim... Tán azt hitted, egy lépést is teszek nélkülük...?
Shun kihúzta magát és áthelyezte testsúlyát. Most már értette, miért volt képes megsebezni egy átlagosnak tűnő legyező.
– Nem akartam, hogy eddig fajuljanak a dolgok – szögezte le, előhúzva egy egyszerű tőrt az övéből.
– Akkor meg se fordulhatott volna a fejedben, hogy ilyesmiket tegyél – válaszolta vissza kimért hangon Kiba.
Az éjszaka csendjében váratlanul két fém összecsendülése hallatszott. Ám ezt csupán egyvalaki hallotta: aki éppen a szobája felé tartott a kihalt folyosókon. Mikor rájött, éppen onnan származnak a dulakodás hangjai, felgyorsította lépteit.
„Kiba..."
Folytatása következik...
--
shamisen: húros japán hangszer