Megj.: Igen, a címe direkt ilyen.

20. fejezet:

És har҄minc évv҉el e҈z҈l҇őt҈҄҅ꜘ؋tꜗ؋

Életem legunalmasabb órái is lehettek volna azok, amikor Becci éber felügyelete mellett mind ott döglöttünk a könyvtárban, és lekörmöltük, mi történt, miközben Lavi, mint aktuális Bookman tanoncunk teljes élvezettel tolta közénk és a jelentés közé a képét, hogy beleolvasgatva elcsíphessen ezt-azt. Lehettek volna, de nem lettek – hála az innocence-ek édes kis társaságának, főleg Orionénak és Maegiének, tekintve, hogy még Sannak is kellett írnia.

(Meg Célestine-nek, mint aktuál innocence-szakértőnek, mert San ugyebár nem számított elég pártatlannak a helyzethez mérten, amit azért nem értettem, mert a Pictor és Maegi ugyanúgy tépte egymást, mint San és Maegi, vagy Orion és Maegi… Igazából, komolyabban belegondolva Maegi mindenkit megtépkedett verbálisan, mert fizikailag nem tudott. De San pótolta, mutatott némi emléket akkorról, amikor még volt teste. És tudott. És az fájt.)

Vakarcs persze elégedetten ücsörgött mellettünk, mert ő még kunyerált némi kaját Timothytól, mielőtt követett volna minket, újdonsült békénk jegyében, ellenben én még mindig éhes voltam. Nagyon. Nagyon-nagyon. Allennel szinkronban korgott a gyomrunk, mert miután ő átesett egy gyors orvosi vizsgálaton, kajálás helyett szintén ideküldték – de tőle ez megszokott volt, mert kábé háromóránként neki speciel kajára volt szüksége. Én viszont régen ettem.

Szintén, nagyon-nagyon régen.

Aztán végre túl lettünk a dolgon, és kábé versenyt sprinteltünk a kajáldáig. Komolyan alig vártam, hogy vége legyen a napnak, bár technikailag csak pár életveszélyen voltunk túl, és alig volt vacsoraidő, de ahogy körülnéztem, kábé mindenkiről lerítt, hogy kikészült, és ja, száguldottak az események, de köszönöm szépen, én mentem aludni. Nem kellett több probléma.

Az agyam azonban úgy döntött, nem most lesz az, amikor feldolgoz mindent valami különösen hátborzongató álom formájában, inkább elkalandozunk az éjjel Álomföldénkre.

San mellett ücsörögve tért magához. Ezúttal viktoriánus teafelszerelés helyett egy piknikasztal állt, és nem voltam benne biztos, ájuljak el a számomra pozitív változástól, vagy aggódjak, hogy ilyen könnyedén változik a táj. De kaja, még több kaja, és legalább Sannak nem kellett ősellensége közelébe ülnie, választhatta a tőle legtávolabb eső helyet is.

Mert igen, Neah Walker is ott ücsörgött, összevont szemöldökkel konstatálva a társaságot.

– Helló! – integettem vidáman. Mert ó te jó ég, Neah Walker, és most fogok szerezni egy autogramot, ha beledöglök is.

Aztán eszembe jutott, mit műveltem a múltkor, és talán egy picit az arcomra fagyott a mosolyom egy része, mert tulajdonképpen az összes tumblr-pletykát rázúdítottam a kedvenc énekesemre, mint valami megszállott rajongó – de hát félig az is voltam, szóval azt hiszem, csak karakter-hűen cselekedtem?

Talán?

San villámgyorsan közénk állt, mintha bármennyit is eltakarhatna belőlem így, és konkrétan rávicsorgott a Noahra. Neah ezt viszonozta, és ha nem lett volna arany a szeme, meg az az állatias torokhang, akkor talán még elnéztem volna egy nagyon krípi mosolynak.

Így ez nehezebb volt, érthető módon. De az is kissé hihetetlennek tűnt, hogy a Noahktól alapjáraton száz százalékig viszolygó innocence-ecském csak úgy bevállalt egy frontális támadást, csak azért, hogy…

Komolyan? Komolyan engem próbálsz védeni? – hüledeztem, de nem kaptam választ. Másodjára se, sőt, még megpróbálkoztam egy harmadik nekifutással is, de Santól csak ingerültség és valami beazonosíthatatlan érzelem jött át, és akkor esett le, mert olyan okos kislány vagyok ám, hogy itt nem működnek úgy a dolgok, ahogy kellene. Bár ezt Neah Walker legutóbbi elnémulós mutatványa alapján sejtenem kellett volna, ha úgy tudják a kommunikációt korlátozni, akkor így se lehet sokkal bonyolultabb, maximum egy icipicit.

De már nem volt kedvem megismételni még egyszer, így inkább fejhangú sikongatás kíséretében megöleltem Sant.

– Annyira édes vagy – vigyorogtam.

– Engedj el! – visította. – Engedj el, mielőtt mindkettőnket megtámad!

– Túl macerás – legyintett Neah, aki fel se vette, inkább a piknikkosár tartalmát kezdte el vizsgálni.

Mert igen, az is volt.

Piros kockás abrosszal meg fonott kosárral meg komplett étkészlettel, amit a Butlersben lát az ember jó sok pénzért. Szinte már vártam a róla lógó árcédulát, és majdnem csalódtam, amikor nem találtam meg.

San hörgött valamit, amit az amulettem nem volt hajlandó emberi nyelvre lefordítani, de hébernek tűnt, így elkönyvelhettem, hogy itt meg aztán egyik fülbevaló se működik, ami viszont az én elmeállapotomnak nem tett igazán jót. Már az előzőnél is kikészültem, erre szeretett Álomföldénk a képembe vág egy ilyet…

Köszike, tényleg, nem tudtam, mi hiányzott az életemből, de azt hiszem, kezdek tisztában lenni vele.

Még több agyfasz.

Kellett egy kis idő, amíg el mertem engedni Sant, de legalább ezalatt nem szereztem tőle semmi plusz sérülést – nem mintha a valóságban ez meglátszott volna, de már rúgott fejbe, szóval szerettem volna biztosra menni, hogy ha mégis működne az átvitel, semminek se legyen oka megjelennie rajtam reggel. Viszont miután lenyugodott, hajlandó volt követni engem az asztalhoz, bár teljesen kiszámíthatóan ült le a lehető legtávolabb a Noahtól, aki erre csak egy gúnyos mosolyt eresztett meg felé.

Akkor tűnt fel, hogy rajtunk kívül ellenben meglepően csend van, a szokott háttérzajok – mint Lenalee zokogása – hiányoztak. Arrafelé pislogtam, amerre a lány szokott lenni, de nem volt ott már senki, és Allen se bámulta a vizet, bár ezen a legutóbbi csobbanása miatt nem is csodálkoztam annyira.

Neah Walker követte a tekintetemet.

– Elméletileg nemsokára nekik is ide kell érniük.

– Orionnal és Maegivel? – érdeklődtem.

– Hogy kikkel?

– Ó, erről lemaradtál? – gúnyolódott San. – Ezek szerint mégse értesülsz mindenről, amiről Allen, élősködő.

– Ha jól emlékszem, ezt nem neked mondtam, innocence, mégis tudsz róla. – Ha egy mosoly élével vágni lehetne, akkor Neahéval egy széf acélajtaját is át tudtuk volna nyesni. – Ez elgondolkodtat azon, ki is élősködik tulajdonképpen.

Komolyan, már csak a popcorn hiányzott volna a képletből, és szó szerint egy egész estés műsor állt volna a rendelkezésemre. Próbaképp belepislogtam a piknik kosárba, de nem, abban se volt semmi ilyesmi, ellenben végtelen gyümölcs, keksz és sütemény igen, hát gyorsan kiloptam egy adag rágcsát, és azzal együtt telepedtem vissza San mellé.

Most jut eszembe, ezzel az ülésrenddel feladta minden előzőleg mutatott védelmi ösztönét. Vagy csak az az ölelés tett be neki, és inkább pusztuljak, minthogy még egyet kapjon?

Vagy csak simán kínos volt a számára?

Hm… majd kikaparom belőle reggel, amikor nem figyel.

San és Neah változatlanul és zavartalanul folytatták tovább, ahogy az jó ősellenségekhez illik, így nem is szúrták ki a nyikorgás-szerű hangot, amit Lenalee adott ki mögöttünk – ellenben amikor Maegi odacsörtetett az asztalhoz, és teljes erőből rácsapott, az már feltűnt nekik.

Alacsonyabb volt, mint gondoltam. A fenébe is, kisebb volt, mint San, ami egy kurva nagy teljesítmény, mivel ő is egy nyolc-tíz éves külsejével dicsekedhetett. A fehér haja ellenben neki féloldalt fel volt nyírva – ami annyit bizonyított, hogy ez a frizura, akárki akármit hisz, nem túl új, sőt, egyenesen évszázados –, másik oldalt pedig több tucat apró fonatba fonva majdnem elérte a könyökét. Egyrészt ez morbid látvány lett volna egy gyereknél, csakhogy volt valami az arcában, valami vadállatszerű, ami miatt nem tudtam nyugodt szívvel még tizenhat évesnek se mondani. Túl vadnak tűnt, hogy legyen bármilyen kora. A füle hegyes volt, és cakkos, mintha szétmarcangolták volna egy részét, viszont sehol sem láttam hegeket. A ruhája meg…

– Ribanc – mosolygott rá San negédesen.

– Kurva – köszöntötte nagyon hasonló mosollyal és meglepően kulturáltan Maegi. Semmi szégyenérzet nem volt benne, attól függetlenül, hogy egy mangahősnőt is megszégyenítően fukar… khm… öltözéket… ó, a fenébe is, fedte a stratégiailag fontos helyeken némi fura kötszer, de ennyi! Kész! Utoljára ilyet cosplayben láttam az egyik conon egy baromi bátor csajnál, és…

– Király ruha – mondtam neki őszintén. – Nem szokott kibomlani?

Nem sértésnek szántam, de a kiscsaj annak vette, és rám vicsorgott, kivillantva a meglepően hegyes karmait.

– Cuki szem – vicsorgott. – Megkaphatom?

San egész védelmi mechanizmusa egyszerre tért vissza, és rávetette magát Maegire az asztalon keresztül. Az ugrása közben mintha kristály csillant volna a kezében, de úgy döntöttem, inkább későbbre pakolom ennek a problémának a megoldását, mert a végeredmény lehet, több fájdalmat okoz majd, mint hasznot… Mert neki nem kéne tudnia használni… De később.

Hátat fordítottam, és a maradék három érkezőre vigyorogtam, akik valószínűleg kábé a semmiből tűnhettek fel, mert közel s távol csak belátható partszakasz húzódott, és észre kellett volna vennie valamelyikünknek, hogy jönnek. De nyilván nem jött össze. Szomorú.

– Hali! – kalimpáltam, teljesen feleslegesen, de ezzel legalább el tudtam játszani, hogy nem Oriont bámulom.

És igen, főleg emiatt lett volna könnyű rájönni, melyikük melyik, ha Maegi nem az eddig megismert stílusával esett volna be közénk. Orion ugyanis…

Hát, nem nézett ki férfinek.

De a fenébe is, nőnek se igazán nézett ki.

Valahogy amikor mindenki elég erősen utalgatott rá, hogy szeret női ruhákba öltözködni, akkor nem esett le, hogy ez nyilvánvalóan nem jelenthet olyan divatcikkeket, amik nálunk, a modelleken virítanak, és amik ötvenhat százalékban még talán uniszexnek is elmehetnének – nem. Hál' istennek nem is valami középkori buggyos szart hordott, mert attól akkor is kirázott a hideg, ha képen láttam, élőben végképp nem akartam találkozni vele, ettől függetlenül valószínűleg ahhoz a korhoz lehetett a legközelebb. Nem tudom, olyan csúcsos tündérsüveget mikor hordtak? Nem mintha az lett volna rajta, de a többrétegnyi, „mell" alatt összefogott ruha kifejezetten azt idézte, és a fenébe is, baromi elegáns volt, de mintha máshol is láttam volna, mi is lehetett… de szép volt.

Ó, kit akarok átverni, az ilyenek szerepelnek photoshopolt végeredményként a divatmagazinok címlapjain. És férfi teste van. És miért esz épp borzasztóan az irigység?

Lenalee megszeppenve állt mellette, de legalább olyan rémült képet vágott, mint Allen, ahogy mindketten Neahra meredtek.

Ó, persze. Neah. Maegi és San párharca lassan kakaskodásba ment át, és a ténylegesen vérre menő küzdelem helyett most épp egymás haját tépték. Meg ruháját. Ebben főleg Maegi állt nyerésre, tekintve, hogy Sanról volt mit letépni.

(Hm… talán art nouveau? Ja, lehet, és ezzel kis csúszással ugyan, de Orion témáját is lezárhattam. Narlene imádná, oda meg vissza volt az ilyen cuccokért, a szekrényében egyedül a nadrágjai nem idézték Alphonse Mucha képeit. Meg az, hogy nem volt kint belőlük a melle.)

De vissza az újabb aktuális problémára.

A mi külön bejáratú Noahnkra, aki nem átallott százas mosolyt villantani az újonnan érkezettekre, mintha csak egy sajtótájékoztatón jelentené be éppen az új albumot. Örültem, hogy nem néz rám senki, mert lehet, kiült az arcomra némi mániákus fangirl-szerű rajongás, mindenesetre az elmém mélyén jártam egy sikongatós körtáncot, ahogy azt kellett ilyen helyzetben, azután meg eltemettem még egy szinttel mélyebbre, mert ellenség. Ami szomorú lesz, de reményeim szerint úgyis én nyernék, mert badass vagyok, San is az, és ez nem számít egónak, mert Neah Walker egy baromi híres énekes, pont ezért legalább annyira becsüli magát, mint mi magunkat, és a kettő kiüti egymást egy normális szintre.

– Hol vagyunk? – kérdezte végül Lenalee, óvatosan és nem túl lelkesen közelítve az asztalhoz, mintha csak pár veszélyes vadállat lennénk, de meg is értem, mert az istenit, San és Maegi még mindig harcoltak, és…

– Ó, baszki, hagyjátok már abba! – pattantam fel és trappoltam oda hozzájuk. Maegi kis híján fejen rúgott, de szerencsére sikerült kikerülnöm, és a hajánál fogva hátrarántottam, már amennyire bírtam, mert lehetett akármilyen kicsi, úgy tűnt, a sűrűsége jócskán túlszárnyal mindent. – Majd az életben megölitek egymást, nem lesz az elég?

Maegi rám vicsorgott, mire titokban újraértékeltem az életem, és elkezdtem megfogalmazni a végrendeletem, persze csak úgy, hogy ez ne látszódjon az arcomon, de Allen szerencsére jött, mint a fekete páncélos lovag krípi mosollyal, és az asztalhoz rángatta a kiscsajt. San sziszegett még egy sort, pókmajom módjára felkapaszkodott a hátamra, és a vállam felett morgott tovább rá, amihez csak hozzáadott a csapzott kinézete.

De legalább nyugi volt.

El se hiszem, hogy emiatt voltam hálás, és nem az állandó pörgésért meg agresszióért, de valahogy az a sanda és természetesen teljesen alaptalan gyanúm támadt, hogy Maeginek csak test kell, és hamarosan nemhogy széttépik egymást, de főhadiszállás nem lesz, és mehetünk mind a híd alá aludni.

Orion megvető horkantása ezt az elméletemet látszott igazolni, bár ezzel csak azt érte el, hogy mindkettejüket tovább hergelte, és éljen, közös ellenség, most már rá vicsorogtak. Gőzöm sem volt, honnan ered a gyűlöletük egymás iránt, mikor ilyen remekül kijöttek, azt leszámítva, hogy Maegi nyilván teljesen elszállt a vad külsejével.

De egyelőre napolták a témát.

– Nem akarok embertestet – fordult Allenhez. – Mondd meg annak a faszfej Célestine-nek, hogy a kettővel ezelőttit csinálja meg. Ez túl törékeny. Pont elég volt egyszer szívni Joido miatt.

Ja, túl törékeny, az a miniatűr kráter meg az asztal mellett igazából illúzió, de nem szóltam, mert ugyebár végre nyugi, és őrizzük is meg, amíg ezt lehet három innocence, három ördögűző meg egy Noah társaságában.

– Ó, tényleg, képzeld, ő azóta Tykinek hívja magát.

Nem tudom, mire számítottam, de arra nem, hogy San hirtelen feledve minden ellenségeskedést random közli ezt a tényt Maegivel. Neah az asztal túloldalán kis híján megfulladt a félrenyelt semmi és röhögés egyvelegétől, és meg tudtam érteni a hangulatot, a Tyki névválasztással se tudtam úgymond megbékélni – értsd: röhögőgörcs minden egyes alkalommal, amikor valaki megemlítette, én meg komolyabban végiggondoltam a helyzetet.

Maegi tátogott egy sort, aztán végül nagy nehezen kinyögte azt, ami eszébe jutott:

– Tudtam, hogy nem normális.

Ami tőle szokatlanul visszafogott vélemény volt.

Kínos csend következett. Orion teljesen úri hölgy… úriember… izé, full modorosan szürcsölte a ki tudja honnan kerített teáját, mert a környéken eddig olyan ugyan nem volt, még a kisujját se tartotta el, amiből belőhettük, hogy nem sznob kispolgár, éljen. Neah még mindig olykor-olykor fuldoklott, és kezdett a levegőhiánytól a rózsaszín egy fura, Barbie-szerű árnyalatában tündökölni az arca, mert úgy tűnt, normálisan pirulni nem tud. Mi, többiek meg meredtünk egymásra az asztalnál, ahova végre mindenki leült, mintha csak egy nagy, boldog család lennénk, hogy mégis mi a francot csináljunk.

A szomorú az volt, hogy nekem speciel ötletem se volt így, mert a legfontosabbnak egy autogram szerzését tartottam a bálványomtól, az igazán tragikus mivoltát pedig az jelentette a helyzetnek, hogy a többiek meg túlságosan meg voltak illetődve a helyzethez képest. Kivéve persze Maegit, aki módszeresen nekiállt süteményekből tornyot építeni maga elé, és mindegyiket megbökdöste, mint valami kíváncsi macska.

– Szóval… miért vagyunk mind itt? – böktem ki.

Neah Walker megpróbálkozott két nagy levegővétellel megnyugodni, de a szája sarka még mindig meg-megrándult.

– Hát, a Szív picit elszámította magát – mosolygott negédesen. – Gyűlölöm, ha alábecsülnek.

– Bocs, de nekünk ez nem mond semmit – közöltem.

– Te meg miről beszélsz? – így Allen, velem párhuzamosan.

– Ez a Szív börtöne – kegyeskedett végre Neah is egyenesen beszélni, és egyből kimondani a lényeget a végtelen körök helyett.

És igen, így már hirtelen minden világos lett. Vagy várj… nem.

Feltűnt, hogy rajtam kívül mindenki más is rámered, és nem azért, mert hirtelen mind felfedezték rajtam kívül, hogy mennyire fantasztikus – mint énekes persze. És címlap modell. És a fenébe is, hogy nem vállalt modellkedést még anno, az a garbó az egyik koncertfelvételen igenis sokat sejtetett, és… már megint átmentem hormonális tinilányba, a fenébe is, hogy rohadna meg az agyam az utolsó sejtig, ez itt most fontos dolog kéne, hogy legyen, minimális koncentrációt össze kéne tudnom hozni, engem kiképeztek.

A tanáraim letagadnának. Elpuhultam, nincs mit tenni. Tessék, csak egy kis szörnykaszabolás, semmi árny, és máris vége a jól megtervezett tréningnek.

– Harminc évvel ezelőtt, mondjuk úgy, kissé óvatlan voltam. Elkapott, és azóta itt vagyok. Veled együtt – bökött Allenre. – Épp csak neked van tested, szóval valamennyire megadja a szabadság illúzióját.

– Várj… – kezdte Allen, de én nem bírtam ki, hogy ne hagyjam szóhoz jutni:

– Hogy a fenébe érted, hogy harminc éve? Tizenöt évvel ezelőtt még vígan koncerteztél Londonban!

– Időeltolódás – meredt rám csúnyán, én meg mogorván visszanéztem, mert a fenébe is, ez igenis fontos kérdés volt. – Ebben a világban gyorsabban telik az idő, mint nálatok.

– Remek… – motyogtam.

Nem mintha olyan nagy tervem lett volna visszamenni, egyrészt hiányoztak hozzá az eszközeim, másrészt kezdtem itt jól érezni magam – a sajátos kis furcsaságaival, mint a testvérszeretet, egész jó kis világ volt a maga módján, meg szerencsére adott volt egy háború, ami szolgáltatott némi harci gyakorlattal. Ami igencsak csúnya tőlem, hogy így gondolok rá, de elsősorban az akumák elleni harc szomorú módon ezt jelentette a számomra, ha igazán őszinte akartam lenni magamhoz. Annyira nem érdekelt a többi ember, és hát… persze, szép dolog megvédeni másokat, de még szebb az adrenalin okozta izgalom, szóval erről ennyit.

Ráadásként az amulettes ügy is utalt valamire, amibe nem akartam belegondolni, és reméltem, hogy nem lesz aktuális. De ha jelentett is bármit, akkor az az volt, hogy a saját világomban valami nem stimmelt, és valahogy én is belekeveredtem.

Szóval… kísértés se volt, annyi a lényeg.

– Ez a szar egyre zavarosabb lesz – mondta ki a lényeget Maegi tele szájjal, és meglepően érthetően. Még csak egy darab morzsa se írt le gyönyörűen ívelő röppályát az asztal túloldalára. – Kezdd elölről.

Neah most már mindnyájunkra csúnyán nézett.

– Komolyan ennyire baj, hogy kicsit drámai próbálok lenni? – érdeklődött.

– Igen – bólintott Orion, mindenki mással szinkronban. – Ha ez az ő börtöne, inkább fogd sietősre.

San közben hátulról kihalászott egy sütit Maegi tornyából, szándékosan olyan helyről húzva ki, amitől vészes billegésbe kezdett az egész építmény, bár felborulni még nem borult fel, ellenben Maegi az égvilágon semmit se láthatott az egészből. Az ösztönei azonban megsúghatták, ki a hibás, mert némán rávicsorgott Sanra, aki erre teljesen édes mosolygás közepette beleharapott a szerzeményébe.

– Harminc évvel ezelőtt volt… kicsit a tetőfokára vágott a háború. A Szív már akkor se volt teljesen normális, de ezúttal kicsit messzebbre ment, én pedig óvatlanabb voltam, és elkapott. Azóta itt vagyok. Arra persze nem számíthatott, hogy találok időben egy házigazdát, aki hajlandó menedéket nyújtani, így némi kapcsolatom maradt a külvilággal.

Érdekelt volna a kimondatlan mögöttes tartalma is az egész sztorinak, de Lenalee ezúttal toronymagasan megelőzött a kérdezésben, kihasználva a fél milliszekundumnál hosszabbra nyúló hatásszünetet:

– Allen tizenhat éves.

– Nos igen – legyintett Neah Walker nagyvonalúan. – Jelenleg tizenhat éves, de volt ő idősebb is.

Öhm… mi van?

– Mi a fasz?! – hörögte Maegi.

– Ó, mivel amnéziás, nyilván nincs emléke, amin osztozhatnátok, ami igencsak tragikus – mosolygott rá Neah, és a vigyora élével vágni lehetett volna, olyan éles volt. – Mi minden derülne akkor ki.

Maegi stílszerűen ismét vetődött volna szemet kaparni, de Allen még idejében elkapta.

– Tisztáznád? – mosolygott ő is, és atyaég, de egyforma volt az arckifejezésük…

Összenéztünk Lenalee-val, de ő csak a fejét rázta, hogy ő se tudja, mit lehetne csinálni, azon kívül, hogy ráuszítjuk Neah Walkerre Maegit, amit én nehéz szívvel ugyan, de a köz érdekében támogattam volna.

Miután szereztem egy autogramot, persze.

– Örömmel – vigyorgott Neah enyhén szadistán, ahogy az egy jó Noah-hoz illik. – Az egész…

És megint elment a hang. Az arc, amit így csoportosan vághattunk, valószínűleg mindent elmondott, mert elég hamar abbahagyta a tátogást, és a mosoly is leolvadt az arcáról.

– És én még azt hittem, hogy végre sikerült nagyjából átvennem a terület felett az irányítást – morogta, inkább csak magának.

Kezdtem én is éhes lenni, így teljesen látványosan kiloptam egy lepényt a piknikkosárból, valami alattomos kifejezéssel próbálkozna, de Orion lesajnáló pillantásából ítélve ez utóbbi nem kellett volna.

– Nem jött össze – közölte fapofával San.

– Legyen. Avis Nolan megismétli azokat, amiket mondtam a múltkor, én pedig virágnyelven kiegészítem, amennyivel tudom. Talán ennyi információt még sikerülhet átjuttatnom.

Eleve gyanús volt a fal, amibe ütköztünk, és kirázott a hideg a gondolattól, hogy a Szív ennyire kézben tart mindent, annak ellenére, hogy láthatóan teljesen őrült.

Ha nem százas, és csak egy paranoid kurva, akkor milyen lehetett még fénykorában? Nyilván nem mázliból igázott le tömérdek innocence-t, de akkor is, mekkora hatalma van ennek az… izének?

És ha ilyen erős, hogy öljük meg?

Oké, ez most úgy hangzott, mintha egy RPG küldetése lenne, ami túlságosan is jól írja le a helyzetet, szóval…

Le kell állnom, most.

– Múltkor? – fordult felém Allen és Lenalee egyszerre. Ijesztően egyszerre. Mi van ezzel az álomvilággal és a szinkronizációval?!

– Öhm, izé – vigyorogtam kínosan. – Nem volt időm megemlíteni, mert ugye elég sok minden összejött az utóbbi időben… De addig eljutottunk, hogy Allen amnéziás, és valamiért ironikus, hogy mennyire kijött a nevelőapjával, mikor… utálniuk kéne egymást? Vagy valami ilyesmi. Nem mintha nem akartam volna elmondani, tervben volt! – emeltem fel a kezemet magam elé védekezve. – Csak aztán valahogy inkább testet kerítettem Sannak, és… kiment a fejemből.

– Elfelejtetted – mondta Allen, és nem tudtam eldönteni, kétségbeesett, vagy épp feladta az emberiségbe vetett hitét.

Valószínűleg az utóbbi.

– El – ismertem be újra, minimál bűntudattal. – Nézd a jó oldalát, az égvilágon semmin sem változtatott volna, mert még mindig semmi értelme nincs.

Allen nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, mert valószínűleg most kivételesen igaza lehetett volna abban, hogy ez a legszerencsétlenebb érv, amit felhozhattam ez ügyben, de ebben a pillanatban megremegett alattunk a föld, és a parton végig repedések kezdtek megjelenni.

Neah ingerülten felszisszent.

– Rendben, nincs sok időnk. Nem tudom, ti ketten – bökött ránk – mivel húztátok fel Evát, hogy ide kerültetek, de jelenleg csak maga ellen dolgozott azzal, hogy elengedte a két innocence-t. Így talán van lehetőség mindannyiunknak kitörni.

– Miért segítesz nekünk? – kérdezte Lenalee.

– Egy, mert veletek együtt én is leléphetek, és hadd mondjam el, én harminc éve vagyok itt. Kettő, mert Allen a barátom. Már amennyire emlékszik. Nos, semennyire, de ez részletkérdés.

Allen úgy nézett ki, mint akinek a torkán akadt valami. Maegi hasonló mennyiségben tűnt elragadtatottnak, és úgy látszott, csak azért nem ordít vagy támad rá valakire, mert túlságosan is ingerült ahhoz, hogy a mozdulatai koordinálására is fussa.

Meg tudtam érteni, az egész helyzet annyira irreális volt, itt a Tizennegyedik Noah – aki mellesleg egy híres sztár is az én világomban, de most jelenleg túlságosan is elnyomta a „mi a fasz" életérzés a rajongást –, és közölte az egyik ördögűzővel, hogy amúgy nem volt mindig tizenhat, ami jó lett volna, de nem a normál öregedős értelemben értette, hanem valami morbid visszafiatalodósban, amúgy haverok voltak, és hogy mi történt a harminc évből tizennégyben, az meg egy örök rejtély.

Vagy legalábbis egy másik nap rejtélye.

Allen arcán körülbelül az látszott, hogy nála ez a sok információ kiverte a közmondásos biztosítékot, Lenalee szintén némán próbálta emésztgetni a problémát. Én meg meg sem mertem szólalni, mert hogy engem nem rázott meg túlzottan ez a drámai fordulat, az biztos, mondjuk még új is voltam a világban, és őszintén szólva láttam már furcsábbat is, de főleg mert izgalom. És kezdett szappanoperás akció-kaland műfajunk lenni, ráadásul az események ilyetén fordulata legalább azt megígérte, hogy a közeljövőben mindenki agyfaszt fog kapni, ami ugyebár fantasztikus…

– A mest… – kezdte Allen, de Maegi villámgyorsan összeszedte magát, és beleharapott a kezébe. Valószínűleg gyengéden, mert a hús és bőr ottmaradt, épp csak vérzett picit.

– Ne hívd így – sziszegte. – Ne merészeld azt a seggfejt így nevezni.

– Tényleg ne – értett egyet Neah Walker. – Hátborzongató.

– Úgy érzem, mintha kimaradnánk valamiből – motyogta mellettem San. – És valahogy nem tudom bánni.

Csak bólogatni tudtam.

– Végtére is, fiatalabb, mint te.

És vérmágus. Elkaptam a férfi tekintetét, aki pofátlanul rám vigyorgott, mint aki tudja, mire gondolok éppen – de valószínűleg így is volt, a fintor az arcomon egyértelműen nem a felemlegetett, de nem feltűnő korkülönbségnek szólt.

És igen, elhánytam magam a pasastól, és akkor mi van?!

– Cross – sziszegte Allen, és utoljára akkor láttam ilyen ingerültnek, amikor Kandával próbálták megkopasztani egymást – tudott erről?

– Felesleges múlt időt használnod – intette le nagylelkűen Neah. – Cross nem kevésbé idegesítő, mint anno volt, de tény, hogy igen, eléggé tisztában van mindennel.

Volt egy érzésem a reggeli műsort illetően, és már alig vártam.

– Mindenesetre ha utánamész, légy óvatos – folytatta Neah. – És lehetőleg…

…a föld mélyéből jövő dübörgés minden mást elnyomott, és a világ kettérepedt. És amikor ezt mondom, azt szó szerint úgy értem, hogy a parton megjelenő repedések továbbfutottak, szerte a levegőben, végig a vízparton, át a többieken, elválasztva kis csapatunkat egymástól. San megragadt a kezemet, amin szintén hajszálvékony rések jelentek meg…

Aztán minden elnémult. Láttam, hogy Allen tátog valamit, hogy Maegi dühösen visszaordít rá, hogy Lenalee fél, Orion pedig teljesen beletörődött a helyzetbe – Neah Walker pedig eltűnt.

Sanra néztem, ő vissza rám, és ahogy felbomlott körülöttünk a világ, éreztem, ahogy a kapcsolat helyreáll, és visszacsúszik, ahogy kell, bár eddig fel sem tűnt, hogy valami ennyire erősen blokkolta volna.

Aztán ott ücsörögtünk a sötétben, test nélkül, és egy pillanatig megrémültünk, hogy valami félresikerült, és bosszúból csak a helyszín külsejét változtatta, de felébredni nem fogunk soha – azután levegő után kapkodva kinyitottam a szemem, és újra a szobánkban találtam magam.

San remegve, takaróstól pattant le az ágyamról, és a nyakamba vetette magát. Úgy egyeztünk meg, amíg nem szerzünk egy nagyobb szivacsot – vagy egy méretesebb ágyat –, addig ezt a beosztást követjük, habár baromi kényelmetlen érzés, de ahogy most állt a helyzet, valószínűleg jó lesz nekünk a keskenyebb rész is.

Eleve kényelmetlen érzés volt különválni, mintha a saját ösztöneim ellen hadakoznék, de ez az álomföldés kirándulás most mind a kettőnknek alaposan betett.

Próbáltam némileg kontrolálni a dühöm, de csak azt értem el, hogy kiharaptam a számat, szóval hagytam a fenébe, és szabadon gyűlöltem a Szívet.

Szerinted Allen mi a franc? – tette fel végül kisvártatva a kérdést.

Hát… hacsak nem valami halhatatlan izé, amit kétlek, akkor igazából nem tudom – vontam vállat. – Te vagy az evilági, nem neked kéne vágnod?

Nem vágok én már itt semmit – morogta. – Azt se tudom, mi folyik itt.

Legalább nem vagyok egyedül.

De te teljesen normálisnak fogod fel, mintha egy újabb kaland lenne!

Mert egy újabb csodálatos kaland, sallala… Bazd, tényleg, műsor – vigyorodtam el kényszeredetten, és lehámoztam magamról a karjait, hogy nekiláthassak az öltözésnek. Nem mintha pizsiben nem lett volna képem kilejteni a folyosóra, kaptak már el egy szál törölközőben is, de azért mégiscsak egy vérmágus versus tanítványa vitát készültem kilesni a távolból, hogy megtudjam, mi folyik itt – mert hogy Allen le fogja támadni Crosst, tiltás ide vagy oda, abban biztos voltam.

Úgy kilencvenöt százalékig biztos. A maradék öt százalékom annak szólt, hogy előtte reggelizik egy hegynyit, erőgyűjtés gyanánt.

Aztán némi ígérgetéssel megvesztegettem Vakarcsot, hogy várjon picit a szokott reggeli területjelöléssel, miközben kiléptünk a folyosóra, ahol Lenalee már teljesen toppon volt, és sietett, valószínűleg a férfi hálórészleg felé. Kábé egy pillantás elég volt az arcára, hogy leessen, most talán nem a legszerencsésebb időpont a vidám jóreggelt-re, így beértem egy kevésbé kényszeredett, enyhe mosolygással, miközben San még csak pillantásra se méltatta, csak trappolt tovább, ha már nem megyünk kajálni, legalább essünk túl ezen a kötelező viziten.

Azért kötelességtudóan bekopogtam a mellettem lévő ajtón is menet közben, hogy nehogy még egyszer kihúzzam a gyufát Beccinél, pont az előző napi kis mutatványunk után, majd választ sem várva benyitottam, és bekiáltottam:

– Elmentem!

Mert ezzel nem húzzuk ki a gyufát – motyogta San.

Teljesen időben szóltam! – háborodtam fel minden ok nélkül.

Lenalee már a folyosó végén járt, egyenesen a tábornokok szálláshelye felé tartva, és csak akkor értettem meg a logikáját, amikor befordulva elénk tárult a műsor, ahogy Allen minden udvariasságot mellőzve kivágta az egyik szoba ajtaját, nem törődve a tiltakozó bébiszitterekkel, én meg csak pislogtam, mert annyiszor átmentem azon a folyosón, és egyszer se érzékeltem mágiát – sosem esett le, hogy ott van Cross szobája, pedig a többi tábornoké is a közelben volt. Timothyval spec ücsörögtünk már párszor a mesterünk szobájában, általában az átlátszó csapatépülésre hivatkozva, pedig mindannyian tudtuk, hogy én hamarosan már egyedül fogok akciózni, Timothynak meg még van egy-két éve a gyakornoki pozícióban, főleg a kora miatt.

Allen azonban ahelyett, hogy becsörtetett volna így kora hajnalban, és kérdőre vonja a mesterét, nem törődve azzal, ki hallja és ki nem – meggondolatlanság ugyan, mert Leverrier persze biztos, hogy a nyakába varrta volna, de Neah Walker nem finomkodott az éjjel a közlési formával, és a helyében én is kiakadtam volna, ez tény –, csak állt, és milliszekundumok alatt szaladt ki a vér az arcából.

Nem mintha alapjáraton sok lett volna, de most kifejezetten olyan hullasápadtnak tűnt.

Vakarcs felnyüszített mellettem, és nem volt hajlandó tovább menni, Lenalee viszont nem tétovázott:

– Allen?

Nem mintha az nem jelentett volna bajt, hogy hirtelen már az őrök se tiltakoznak Allen jelenléte ellen. Ők is csak meredtek a szobába…

A kurva életbe – hallottuk Maegi tirádáját, valószínűleg mindenki mással együtt, aki képes volt becsatlakozni a vonalba, és Timothynak el se tudtam volna képzelni jobb ébresztőt.

Lenalee beérte, én követtem Sannal, és szinte másodpercre pontosan be tudtam lőni, mikor látta meg azt, amit Allen.

A vérmágus egyik bébiszittere, akit tegnap láttunk, elkezdte hátrébb terelgetni őket, a másik elvágtázott mellettem Leverrier felügyelőt hívva, ha jól vettem ki Egyes számú utasításából.

Volt egy elég pontos tippem, mi lehet a szobában, és már terveztem, hogy akkor én addig szépen eltűzök innen, meg esetleg magammal ráncigálom Lenalee-t, mert ő nem igazán puszipajtás Hitler bácsival, meg Allent, mert őt meg épp eretnekséggel vádolják, Link meg sehol. És Becci se még. Franc, meg fog ölni…

Pedig én szóltam.

Allen összerezzent, Lenalee pedig nyitotta a száját, de csak valami halk nyöszörgésfélét sikerült produkálnia, ami leginkább egy vízbefúló kölyökkutyát idézett.

Végre mi is odaértünk, és mielőtt Egyes Számú Dada bevághatta volna az ajtót, hogy aztán előtte strázsálva zavarjon el minket, sikerült nekem is egy pillantást vetnem a szobába. A vérmágia azonnal megütött, de ezúttal volt eszem, és felszínesen, csak a számon keresztül vettem levegőt. A szagnál még mindig jobb volt megízlelni az egészet.

Eltartott egy darabig, amíg leesett, miért ilyen komor mindenki: ennyi vér és egy összeroskadt tetem általában hullát jelentett.

Általában.

Milyen kár, hogy a pasi vérmágus. Milyen kár, hogy százhúsz százalék, hogy nem halt meg.

Milyen kár, hogy amikor másodpercekkel később üvegcsörömpölés hallatszott a szobából, és Bébiszitter Egy fegyverrel a kezében berontott az ajtón, döbbenten konstatálva az eltűnt tetemet, az csak az én elméletemet támasztotta alá.

És milyen borzalmasan nagy kár, hogy gőzöm sincs, ezt hogyan is kéne velük közölni.