Hannah

Izgatottan lépek be a lakásba, mely átmeneti szállásunk, addig, míg meg nem történik a Vadász próbája. Még csak pár napja tartózkodunk itt, de semmiféle barátságos jeleget nem mutat. Ez nem csak azért van, mert rövid ideje költöztünk ide.

A lakás ridegsége mindegyik otthonomra jellemző volt, amit igyekszem észre se venni. Ideiglenes szobámba sietek, hogy a szekrényt kinyitva megnézem, melyik ruha nem lenne annyira rossz ma estére. Csalódottan sóhajtok, hogy a választék meglehetősen szűk, mert nem igen volt alkalmam eddig nagyon szórakozni menni.

Nem mintha elégedetlen lennék, mert ha nincsenek a Figyelők és Apa, akkor ki tudja, hol lennék most? Valószínűleg nem is élnék. Ha így nézzük nem nagy ár, hogy eddigi életemben a vidámság és a bulik ki voltak rekesztve. Azért pár szép ruha igen jól jött volna az évek során..

.

Hiába kutatok a szekrényemben, nem találok semmi használhatót. Kötött kardigánban csak nem megyek szórakozni este?! Vagy lehet abba is menni? Töprengően húzom el a számat, mert bár nincs nagy tapasztalatom, de azért van egy olyan megérzésem, hogy a válasz: Nem. Ilyenkor sajnálom egy egészen picit, hogy az elmúlt években kizárólag a könyvtár és a figyelők között töltöttem életem javát. Alexet se kérdezhettem meg, hogy mit vegyek fel. Hiszen bármilyen kedves, azért mégis csak egy fiú!

A kutatást feladva, ülök az ágyamra, szemben a kitárt szekrénnyel, miközben szomorúan mondom ki az igazságot:

- Nincs egy használható göncöm se.

- Mi a baj? - hallatszik mögülem egy hideg hang.

Ijedten fordulok meg, és Apámat látom az ajtóban állva. Több éves tapasztalat után, már észre se veszem a türelmetlenséget, ami szemében villan, ha hozzám kell szólnia. A hidegsége se fáj már nagyon. Elfogadtam, hogy ő ilyen. Nehéz kimutatni az érzéseit, de hiszem, hogy a lelke mélyén szeret. Hiszen miért vett volna magához, ha nem ezért?

- Apu! - kiáltok fel örömteli hangon.

Az ágyról felugorva szaladok hozzá, majd odaérve leküzdöm a késztetést, hogy a nyakába vessem magamat. Ettől nagyon mérges lenne, és biztos nem engedne el este. Ezért előtte megállva szólalok meg, óvatos hangon:

- Elmehetek Alexel ma este buliba?

Eddig soha nem látott izgalom suhan át arcán, mely meglep, mert általában a kifejezéstelen a mimikája.

- Hova mentek? - érdeklődik.

- Alex barátja ajánlott egy helyet... Most nyílt. R.É.V. a neve, azt hiszem. Mehetek, Apu?

- Mehetsz – mosolyodik el elégedetten. - Mik voltak azok a nagy sóhajok? A lakásba belépve is hallottam őket.

Újra valami furcsaság, állapítom meg. Nem szokott nevetni, mosolyogni, pedig még kevésbé. Az idejét se tudom, mikor láttam örömöt az arcán, de most mégis ez sugárzik róla. Lehet, hogy ez a hely jobb hatással van rá? A változás jó dolog, döntöm el.

- Nincs egy normális ruhám se – panaszkodok neki. - Kénytelen leszek felvenni egy garbót, és...

- Adok pénzt, vegyél valamit – szakít félve. - A mai nap különleges.

Számat tátva meredek rá, de aztán örömtől telve ölelem át. Egy percig se élvezhetem az érzést, mert türelmetlenül szabadul ki karjaim közül. Ingerülten néz rám. Ezt a nézést már jól ismerem. Azt hittem, ma legalább egyszer érezhetem, mit jelent a család, amit mi ketten alkotunk.

- Nem vagy kislány! Mellőzd ezeket az érzelmi kitöréseket – utasít jeges hangon.

- Bocsánat – motyogom megbántottan.

- A gyógyszeredet rendesen beveszed? - érdeklődik váratlanul.

Aggódik értem, gondolom egyből és a megbántottságot feledem, hiszen már megszoktam tőle ezt a távolságtartást.

- Mostanában nem éreztem rosszul magamat. Azt gondoltam, hogy talán már nincs is rá szükség.

- Ne gondolkodj, Hannah – válaszolja. - A gyógyszert szedned kell, de a mai napon...

- Kihagyhatom? - érdeklődök reménykedve.

- Egy ismerős doktort áthívok, aki bead egy injekciót a gyógyszer helyet - fejezi be a mondatot.

Kissé megborzongok a tű gondolatára, nem szeretem, ha bökdösnek.

- Inkább a pirulák! - nyögöm felé.

- A ma estére való tekintettel, inkább az injekció – feleli azonnal, ellentmondást nem tűrően.

- Miért olyan különleges ma? - kérdezem meg hirtelen.

- Ma mész először szórakozni – villant felém egy újabb meglepő mosolyt. - Telefonálok az orvosnak, aztán adok pénzt.

Ezt mondva elindul a telefon felé. Én még mindig dermedten állok az ajtóm előtt. Szívem táján melegség terjed szét. Mindenki azt gondolja, hogy Apám egy szívtelen gazember, és néha az én fejemben is megfordultak hasonló gondolatok, de most elfelejtem mindezt. Értem teszi, amit tesz. Miattam hívja az orvost, mert aggódik értem, hogy mi lesz ma este velem.

Boldog vagyok, talán még soha nem voltam ennyire az. Annyi jó dolog történt velem itt mióta megérkeztünk. Megismerhettem Alexet, aki a legaranyosabb srác, akivel találkoztam. Habár tapasztalataim e téren is hiányosak, de nekem Alex a nyerő.

Aztán végre Apám is bebizonyította, hogy nem csak kolonc vagyok a nyakán, és a maga módján bebizonyította, hogy a szeret.

Kezemet szívemre szorítom, mely az izgalmaktól örült ütemben dobog. Talán be kellene venni egy bogyót, gondolom megszokottan. Aztán mielőtt leindulnék megkeresni a fiolát, eszembe jut az orvos, akit éppen most hívnak. Így inkább csak visszamegyek az ágyamra, miközben az asztalom fiókjából előveszem a naplómat. Ez a nap megérdemli, hogy megörökítsem. Egy emlék, melyre emlékezni fogok, míg élek...

Alex

A tömeg, ami a R.É.V. előtt gyülekezik riasztóan hosszú, és gondolatban már számba is veszem a szóba jöhető egyéb szórakozó helyeket. Hannah, aki a félhomályban vonzóan vöröslik, és feszengve lépked rövid kis szoknyájában, teszi szóvá sejtéseimet:

- Azt hiszem, ma nem fogunk bejutni.

- No problem – nevet fel mellettünk haladva Mark.

- Na, persze – jegyzem meg félhangosan.

Emlékszem, mikor legutoljára ezeket a szavakat mondta, akkor gazdagodtam egy intővel. Valahogy kedvem nem sok van, ahhoz, hogy ma bajba keveredjek. Jó lenne csak lenni..

A négy fal között. Szomorú, hogy alig két nap múlva itt a szülinapom és inkább lennék egyedül, mint társaságban. Ez is annak az átoknak a hibája. Még mindig nem tudtam teljes egészében kiverni a fejemből, talán soha nem is fogom. Egy tudat vigasztal, ami ebből áll: Amilyen hamar csak lehet, karót adok neki, akkor legalább az emléke fog zavarni és nem a két lábon járó tudata. Határozottan vágyom, már az összecsapást vele. Azonban a tetű nem került a szemem elé, nem mintha ez zavarna. Na jó egy picit zavar, de csak azért, mert megölni vágyom és nem másért szeretnék találkozni vele. Annak vége!

Győzködöm magamat kitartóan. És szinte észre se veszem, hogy a sor mellett úgy haladunk el, mintha ott sem lenne a tengernyi ember. Aztán végül feltűnik fontos gondolataim közepette, hogy a számos szempár, ha ölni tudna, hát akkor a vámpírok helyzete jóval könnyebb lenne a városban. Kellemetlen úgy haladni a többiek után, mintha észre se vennéd, ezt és nem is bírom sokáig, ezért Markhoz húzódva felteszek egy egyszerű kérdést:

- Mi a francot csinálsz?

- Nyugi, simán be fogunk jutni... - jön nyegle válasza. - Vannak kapcsolataim itt.

- Élve? – sóhajtom felé.

Hannah is elég sápadtnak tűnik, de arcán olyan elszántság tükröződik, ami mutatja, neki mindegy, milyen áron is kell bejutnunk. Én lélekben felkészítem magamat, hogy a bejáratnál álló hatalmas biztonsági őr, úgy a sor végére penderít bennünket, hogy öröm lesz nézni. Azonban meglepetten tapasztalom, hogy csalódnom kell ez ügyben. Nehéz eldöntenem, ez most jó, vagy rossz dolog-e. Nem értem én, de valamiért nem tudom magamat átengedni a várható örömökre, melyek bent várhatnak rám.

- Honnét vannak ilyen kapcsolataid? - érdeklődök tőle, miközben belépünk.

- Egyszer majd elárulom. - feleli rejtélyesen vigyorogva.

- Ki vagy te, és hol a barátom? - érdeklődök játékosan meglökve.

- Szeretnéd tudni? - kérdez vissza meglepően komoly hangon.

Zavartan állok meg egy pillanatra, a szemében lévő kifejezéstől. Egy villanásnyi ideig olyan ürességet láttam tekintetében, mely eddig még nem nagyon tapasztaltam. Talán néha-néha, miközben egy vámpírral küzdöttem, akkor láttam már ilyet az utolsó pillanatban, mikor hamuvá lettek, és tudták, nincs tovább. A gondolatból Hannah ragad ki szó szerint, mikor karomat megfogva, izgatottan szorítja meg.

- Őrületes ez a hely! - néz felém.

A szó mondjuk nem fejezheti ki a lényeget, mert az előtérben csupán kanyargó oszlopok állnak és nekem inkább baljóslatúnak tűnik a bejárattól nyíló folyosó, hol semmi fény nem hatol át, csak zene tompa ütemei hallatszanak. A többiek vidáman lódulnak meg, én lemaradva állok továbbra is. Lábaim nem mozdulnak, és magam se tudom akarom-e, hogy elinduljak. Wales eddig mindig azt tanította, az ösztönökre hallgatni kell... Bár eddig az esetek többségében megszívtam ezzel, de most jelzik a bajt. Valami nincs még rendben. Hannah és Mark a folyosóhoz érve egyszerre fordulnak hátra, és kérdően néznek felém.

- Alex, jössz? - kérdi meg Hannah szorongva.

- Persze – válaszolom rögtön, mire arcán boldog kifejezés jelenik meg.

Előttem haladva lépünk be a fénytelen helyiségbe. A zene az egyetlen biztos pont ebben a fekete semmiben. Egy izgalomtól hideg kéz csúszik kezembe. Biztatóan megszorítom Hannah kezét, és haladunk együtt tovább.

Raven

Eljött a nap, melyre vártam. A biztonságiak jelentették, hogy alig egy perce léptek be a várt személyek. Egyfajta kéjes borzongással tölt el a tudat, hogy újra látom őt. Azok a kifejező szemek hamarosan fájdalommal telnek meg, vagy éppen vággyal. Zavartan simítok végig tincseimen, mert a vágy nem tudom, miként jutott eszembe. Szenvedni látni őt, ezt akarom, vagy nem? A széken ülve rájövök, hogy hosszú életem során először vagyok olyan helyzetben, mikor nehéz döntenem. Mind a két dolgot akarom. A fájdalmat és a kéjt is.

Megoldható mindegyik, végül is... A szabályok azért vannak, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket, még az általam hozottat is. Miért ne szerezzem meg még párszor a Vadászt? Attól még utána is megölhettem. Sőt ez egy egészen új szintre emelheti a „kapcsolatunkat". Gonosz öröm kezd elterjedni bennem. Ez az, ami normális egy vámpír esetében, és nem az, ami mostanában eluralt.

Az a fura rebbenés, amit érezni véltem, csak a képzelet eredménye...

Nem számít. Egyszerűen megfogott a naivsága. Igen ez az, ami hatással volt rám. Az elmúlt napokban a távolság segített, hogy tisztában lássam az eseményeket. Ahhoz, hogy vége legyen, csak egy dolgot kell megtennem.

Megölni öt. Előtte azonban még jár egy kis szórakozás nekem is. Elégedetten állok fel, és indulok meg a cél felé, mely egyenesen a Vadászhoz vezet. A többiek tudják a dolgukat, tehát addig is van időm szórakozni.