Hétfő reggel valóban minden a nyakunkba szakad. Mikor a kezembe kapom az órarendemet, még magam is elszörnyedek. Minden nap reggeltől estig órám van, csak az éjszakák maradnak a házi feladatok elkészítésére. Madam Cvikker sokszor fog este tízkor kirugdosni a könyvtárból, mert nap közben nem lesz időm oda betelepedni.

A keddi első bájitaltan órám úgy telik, hogy erővel az üstömre koncentrálok, még a fejemet sem emelem fel, nehogy egy szemvillanással eláruljam magam. Beleőrülök Perselus közelségébe, szeretnék felnézni a gyönyörű szemébe, úgy beszélgetni, ahogy akkor szoktunk, mikor kettesben főzünk bájitalt. Akkor, ha eszembe jut egy kérdés, minden szívfájdalom nélkül felteszem, de órán nem lehet, el kell raktároznom magamban mindent, ami csak eszembe jut.

A fiúk lassabban zökkennek vissza a tanulásba, mint én, az elmúlt egy évben megszokták a szabadságot, így most a kötelékeket, a szoros időbeosztást, a számonkérést nyűgnek érzik. Ennek ellenére csak esténként, a lakosztályunk békés nappalijában adnak hangot ennek, és a végén mindig saját magukat győzik meg, hogy jó ez így, és hamar el fog telni ez az egy év.

Az első hétvégénk még viszonylagos nyugalomban telik. Perseluson kívül csak McGalagony adott házit, azt gyorsan péntek délután megcsináltuk, hogy szabad legyen az egész hétvége.

A fiúk szombat délután kimentek kviddicsezni. Nagyon hiányzik nekik az edzés, de hát a ház csapatában már nem lehetnek benne, így csak a maguk örömére játszottak, míg én a lelátón élveztem a szeptemberi napsütést.

Csak vacsoraidőre mentünk vissza a kastélyba, aztán visszavonultunk a lakosztályunk csendjébe. Az első néhány napban a diákok még sugdolóztak a hátunk mögött, a merészebbje próbált szóba elegyedni velünk, hogy első kézből hallhassa a történteket, de hamar leszereltük őket, és visszavonultunk a saját birodalmunkba.

Most is a nappaliban helyezkedünk el, én számmisztikát tanulok, Harry egy kviddicsújságba merül, Ron kezében pedig érthetetlen módon az Álom a jóslásban egyik könyvtári példánya van.

Harry időnként forgatja maga előtt az újságot, hogy a fényképen száguldozó seprűlovasok mozdulatait el tudja lesni, de vele ellentétben Ron szinte alig lapoz a könyvében. Fél szemmel figyelni kezdem, és mikor már fél órája nem lapozott, megállapítom, hogy a könyv csak alibinek van a kezében, a gondolatai órák óta máshol járnak.

- Megyek, lefekszem - mondja nem sokkal éjfél előtt Harry, és nagyot ásít. - Jó éjszakát!

- Jó éjt! - köszönök el tőle, de Ron, aki azóta sem lapozott egyet se, észre se veszi, hogy mi történt. Megvárom, hogy Harry mögött bezáródjon az ajtó, aztán leteszem a könyvem, és átülök mellé a kanapéra.

- Minden rendben? - kérdezem óvatosan, mire összerezzen. A gondolatai legmélyéről szakíthattam ki.

- Persze - mondja nem túl meggyőzően.

- Rá gondolsz, igaz? A bátyádra - simogatom meg a karját, aztán kiveszem a könyvet a kezéből, és leteszem az asztalra.

- Tudod… Charlie volt a kedvenc bátyám - ül fel egy nagy sóhaj kíséretében. - Ő sosem csúfolódott velem, sosem cikizett, amiért én vagyok a legkisebb fiú. Pedig nyolc évvel volt idősebb nálam. Az ikrek mindig ilyenek voltak… sosem tudták megállni, hogy belém kössenek. Tudom, hogy egy szemernyi rossz szándék sincs emögött, egyszerűen csak komolytalanok, de… akkor sem tudtunk soha beszélgetni. El tudod képzelni Fredet vagy Georgot, amint normálisan beszélgetnek? - teszi fel a költői kérdést fintorogva, de aztán folytatja. - Billel se volt meg soha a közös hang, és hát Percy olyan, amilyen. De Charlie-val sokat dumáltunk… Mikor kicsi voltam, mindig ő vigyázott rám, ha anya nem ért rá, és később is… nem nevetett ki még akkor sem, ha hülyeségeket mondtam neki. Lehet, hogy nem sokszor találkoztunk, mióta elment Romániába, de… az más volt. Tudtam, hogy… tudtam… - elcsuklik a hangja, és bár gyorsan letörli azt a könnycseppet, ami megszökik a szeméből, szinte azonnal ott van helyette egy másik.

Csak átkarolom a vállát, és akkor már nem tudja tovább tartani, elsírja magát. Hosszú ideig nem néz fel, de amikor összeszedi magát, elfordul tőlem.

- Ne haragudj, hogy így kiborultam…

- Ron, semmi baj. A testvéred meghalt… Igaz, hogy nekem sosem volt testvérem, de el tudom képzelni, mit érzel.

- De már több, mint három hónap eltelt. Már nem szabadna…

- Ron… a Voldemort okozta sebek olyan fájdalmasak… neked, és még sokaknak… hogy még nagyon sokáig kísérteni fogják az életünket.

- Igen, igazad van - látja be végül. - Kösz!

- Ugyan - szorítom meg a karját. - Próbálj pihenni! -mondom neki, aztán fájó szívvel nézem, ahogy besétál a szobája ajtaján.

A következő napokban Ronnak ingadozó a kedve, de azért általában sikerül lelket öntenem belé. Étkezéseknél is mellém ül, én pedig igyekszem elterelni a figyelmét a fájdalmas dolgokról. A suliról beszélgetünk, a házi feladatokról. Ez nálam nem szokatlan, úgyhogy még csak fel sem tételezi, hogy hátsó szándéktól vezérelve teszem. Időnként cinikus kis megjegyzéseket tesz arra, hogy minek kellett nekünk felvenni a bájitaltant, de nem veszem magamra. Csak összemosolygunk Harryvel, és másról kezdünk beszélni.

Az egyik bájitaltan órán Perselus tekintete még az órán megszokottnál is sokkal hűvösebben siklik át rajtam. Nem tudom hova tenni, de azért bánt. Tudom, hogy megegyeztünk, hogy semmi feltűnőt nem teszünk, de ebben a pillantásban valami más volt, mint az a közönyös álarc. Ezt a meggyőződésemet le akarom tesztelni, így megszólítom.

- Professzor úr!

- Mit óhajt, Ms. Granger? - fordul felém kifejezéstelen arccal.

- A recepttel kapcsolatban… - pillantok a táblára.

- Van valami gondja vele? - kérdezi élesen, és a szemem sarkából látom, hogy a többiek lassan már az asztal alá bújnának a hangjában rejtőző tornádó elől, de én nem adom fel. Még akkor sem, ha ennyiből is tudom, valamiért neheztel rám.

- Én csak azt nem értem, hogy… ha a szalamandravért beleteszem egy bájitalba, amiben indiai homokkő van, az nem fog elfüstölni?

- Elolvasta a receptet, kisasszony? - méreget egy csipetnyi lekicsinyléssel.

- Igen, professzor úr.

- Akkor talán meg tudja nekem mondani, hogy mi a legelső hozzávaló.

- Cápamájolaj.

- Mit tud róla?

- A cápamájolaj a fertőző betegségek kezelésére szolgáló bájitalok fő alapanyaga - kezdenék bele, de félbeszakít.

- A cápamájolaj kioltja a szalamandravér heves reakcióját, csupán egy kevés kékes füstöt fog látni az üstje felett.

- Értem, professzor úr!

- Akkor nekilát még ma, Ms. Granger?

- Igen - húzom el a számat, ő pedig elfordul. Az óra hátralévő részében különösen kell koncentrálnom az üstömre, ha nem akarok egy kevés kékes füstnél többet látni felette, és közben próbálok rájönni, hogy most éppen miért mérges. Tegnap még csak nem is találkoztunk, így elképzelésem sincs, mi a baja.

Az órára ráhúz, mivel a mardekárosainak kell még tíz perc, hogy elkészüljenek. Átfut rajtam, hogy egy griffendéles kedvéért ezt biztos nem tenné meg. Aztán meg az, hogy így esélyem sincs itt maradni, hogy megkérdezzem mi a baja, így mikor elenged bennünket, csak egy aggódó pillantást vetek hátra, mikor Harry mellett elhagyom a termet.

Másnap este közösen írjuk meg az átváltoztatástan házit, de utána Ron fel is adja.

- A jóslástant majd megírom holnap. Úgyis megint álmokat kell gyűjteni - fintorog.

- Na látod, én meg a jóslástant nem értem, hogy miért vetted fel - néz rá utálkozva Harry, akinek esze ágába sem volt még egy évig a toronyszobába járni.

- Nem is tudom - fintorog Ron is. - Lehet, hogy félévkor leadom. Felesleges az egész. De most megyek aludni.

- Kérsz előtte egy teát? Segít majd elaludni - ajánlom neki, hisz az elmúlt napokban mindig szoktam neki adni. Persze nem abból a fajtából, amit Mr. Coward készít, hisz az csak hármunk titka. Felségárulásnak érezném, ha megosztanám akárki mással. De hát számtalan jó, nyugtató hatású tea van.

- Az jó lesz - mosolyog rám, mire egy bögrében készítek neki.

- Kösz. Akkor… jó éjt!

- Neked is - köszönünk el tőle, és elvonul lefeküdni.

- Mondd csak, mi a fészkes fenét művelsz? - néz rám számonkérőn Harry.

- Miről beszélsz? - kapom fel a fejem meglepetten.

- Én úgy tudtam, hogy te és Piton…? - kérdezi fojtott hangon, nehogy Ron meghallja.

- Igen, és? - nézek rá még inkább értetlenül. Eddig úgy tűnt, bármilyen furcsa, neki ez nem jelent gondot, Ron elől pedig mindeddig sikerült eltitkolni.

- Akkor mégis mit művelsz Ronnal?

- Mi? Ron… miről beszélsz, Harry?

- Te tényleg nem látod?

- Mégis mit? - nézek rá most már végképp értetlenül.

- Hermione, Ron egyre jobban beléd habarodik… és ahogy viselkedsz vele… azt nagyon is pozitív visszajelzésnek értékelheti.

- Micsoda? - nézek rá kigúvadt szemekkel. - De hát én csak… én csak segíteni akartam neki! Nem tudom nézni, hogy ennyire szomorú. Én csak szerettem volna segíteni neki, hogy kimásszon ebből a gödörből!

- Ezt jó lenne, ha vele is tisztáznád - mondja, de nekem már máshol járnak a gondolataim.

- Szóval ezért volt ennyire undok…

- Ron?

- Dehogy Ron - rázom meg a fejem. - Perselus. Ő is észrevette…

- Hermione, mindenki észrevette, csak te nem! - csóválja a fejét Harry.

- De hát én nem… Most el kell mennem! - ugrok fel a fotelból, és mielőtt Harry egy szót is szólhatna, kiviharzok a szobából.

A pincebeli ajtó előtt azonban megtorpanok. Ha Perselus azt hiszi, hogy van valami Ron és köztem, akkor kegyetlenül dühös lehet. Vagy csalódott. Rosszabb esetben mindkettő egyszerre. Nem lesz könnyű ezzel szembenézni, főleg nem meggyőzni az ellenkezőjéről.

Végül minden bátorságomat összeszedem és bekopogok. Mikor Perselus ajtót nyit, valóban dühös szikra villan a szemében.

- Mit keres itt, Ms. Granger?

- Beszélni szeretnék önnel, professzor úr! - nézek rá esdeklőn, de csak megrázza a fejét.

- Most nem aktuális, kisasszony!

- De nagyon fontos! - próbálok hatni rá, mert meg vagyok győződve róla, hogy ez most csak kifogás, de aztán mozgást látok bentről, és Perselus mögött feltűnik Draco tejfölszőke feje.

- Nem hallottad, sárvérű? - förmed rám a kölyök, de mielőtt bármit visszavághatnék, vagy pálcát ránthatnék, Perselus rászól.

- A kastélyban nem teszünk különbséget a diákok között, Draco!

- Hát persze, Perselus - tűnik fel egy alamuszi mosoly a szőke arcán. - Folytathatnánk a beszélgetést?

- Tényleg fontos lenne, hogy beszéljek önnel, professzor úr! - próbálkozom én is.

Jó ideig cikázik köztünk a pillantása, és én pillanatról pillanatra érzem, hogy önti el a düh.

- Mind a ketten tűnjetek el innen! - mondja szigorúan. - És ha még egyszer ezzel próbálkoztok, annak nagyon csúnya vége lesz! - válik fenyegetővé a hangja.

Draco sértett büszkeséggel kivonul az ajtón, mire Perselus jól bevágja mögöttünk.

- Ezt még megbánod - villan rám Draco szeme, de nem mondhatnám, hogy különösebb hatással van rám. Ettől még jobban felfújja magát, és elrohan. Én viszont elgondolkodom Perselus szavain. Mivel próbálkoztunk? Hisz nem is csináltunk semmit. Csak mind a ketten szerettük volna megbeszélni vele azt, amiért felkerestük. Miért kellett ezen felhúznia magát? Hisz csak annyi, hogy eldönti, melyikünket hallgatja meg előbb, és… Hát persze, sóhajtok mindent értőn… ez a baja. Hogy olyan helyzetbe hoztuk, hogy döntenie kellett volna köztünk. Ez dühítette fel annyira. Ha őt választja, tudja, hogy engem sért meg, ha pedig engem, az Malfoy előtt több lett volna mint gyanús… És különben is… kevés olyan dolog van az életében, amit igazán szeret, nincs jogunk ahhoz, hogy döntésre kényszerítsük ezek között.

Mikor visszaérek a lakosztályunkhoz, csak leroskadok az első fotelba.

- Hamar kidobott - néz fel Harry a könyvéből.

- Tettem még egy lapáttal a jókedvére - sandítok rá.

- Muszáj volt ezt pont a holnapi óra előtt? Elég satnya lett a házi feladatom, de ha még dühös is lesz, kiátkoz a teremből.

- Inkább megnézem, mit alkottál - ülök át mellé a kanapéra, és elkérem a dolgozatát.

Egy órámba kerül, míg átnézem a két tekercset, és jó néhány helyen bele is javítok, aztán visszaadom Harrynek, hogy tisztázza le, én pedig újra elmerülök a gondolataimba. Perselus figyelmeztetett előre, hogy nála összefuthatok Dracóval, hisz nyilván tartja a kapcsolatot a keresztfiával. De miért pont ma, Merlinre? Miért pont most, amikor tényleg fontos lett volna, hogy beszéljek vele, hogy tisztázzuk a dolgokat? Így csak rosszabb lett az egész.

Nem sokkal később elköszönök Harrytől, gyorsan megfürdök, és ágyba teszem magam. Aztán persze nem tudok aludni. Az jár a fejemben, hogy nem is értem, hogy tételezheti fel, hogy mással kavarok a háta mögött. Kicsit kiakaszt ez a gondolat. Tudja, hogy mit érzek iránta. Tudnia kell, még akkor is, ha soha nem beszéltünk erről. Hisz én is tudom, hogy ő sem közömbös irántam. Bár nála ezt egy kicsit nehezebb megítélni, de mégis… érzem. A csókja érzésekről beszél, hiába próbálja máskor ezt az érzéketlenség látszatával palástolni. De akkor ő miért gondolja azt, hogy mással vagyok? A veleszületett pesszimizmusa… cincogja egy hangocska a lelkem mélyén. Hisz mindig a legrosszabb eshetőségre készül fel, hogy ne érhessék kellemetlen meglepetések. De akkor is… rólam feltételezhetne egy kicsit többet ennél. Még akkor is, ha csak egy griffendéles vagyok.

A másnapi bájitaltan órára magam sem tudom, milyen hangulatban ülök be. Tartok is tőle, kicsit dühös is vagyok, beszélni is szeretnék Perselusszal, de fogalmam sincs, mivel győzhetném meg, hogy butaság miatt húzta fel magát megint.

Óra alatt tüntetően levegőnek néz, ami csak még jobban bosszant. Miközben dolgozom, próbálok valóban az üstömre koncentrálni, de most sok energiámba kerül, hogy sikerüljön. Nem is sikerül teljesen tökéletesre a bájital, mikor kiviszem belőle a mintámat, kapok egy lesújtó pillantást Perselustól. Nem veszem magamra, sőt, még inkább dacos leszek tőle. Ha nem bánna így velem, akkor nem szúrtam volna el. Az ő hibája, ez egyértelmű, vonok vállat, majd visszaülök a helyemre, és megvárom, míg a többiek kimenekülnek a teremből.

Tudom, hogy Perselus tisztában van a jelenlétemmel, ennek ellenére nem néz fel a hozzávalós szekrényből. Egy percet várok, próbálom csillapítani a dühömet, de aztán belátom, ez nem célravezető módszer. Küldök egy záróbűbájt az ajtóra, de a zár kattanására is csak egy pillanatra néz hátra.

- Elő kell készítenem a következő órát, Ms. Granger - mondja színtelen hangon.

- Pedig most meg fogsz hallgatni - állok fel a padból.

- Miért olyan biztos ebben? - fordul végre felém.

- Talán mert úgy gondolom, érdekel, amit mondani akarok - sétálok közelebb, de az első padsornál megállok.

- Hallgatom - adja meg magát végül, de a szorosan karba tett keze azt mutatja, hogy nincs igazán meggyőzhető állapotban.

Egy darabig töprengek, hogy is kezdjek bele, de aztán rájövök, hogy ő sem kertel soha, mindig kimondja kerek perec, amit gondol.

- Ron és köztem nincs semmi - nézek rá.

- Megbocsásson kisasszony, de nem szokásom belefolyni a diákjaim magánéletébe - mondja hűvösen.

- Pedig most úgy tűnik, belefolytál - sétálok közelebb hozzá, és a nemtörődömsége csak még jobban bosszant. - Mégpedig elég alaposan. De tudnod kell, hogy Ron a barátom. Ahogy Harry is. Nincs köztünk ennél több. Soha nem volt és soha nem is lesz.

- A látszat nem ezt mutatja - méreget bizalmatlanul.

- És pont te hiszel a látszatnak? Te, aki a legjobb példája vagy annak, hogy a látszat köszönő viszonyban sincs az igazsággal? - kérdezem dühösen. - Hát elmondom neked az igazságot, ha annyira tudni akarod! Te vagy az egyetlen az életemben! Miért nem hiszed el végre? Szeretlek! - tör ki belőlem, majd ahogy eljut az agyamig, hogy tényleg kimondtam, egy pillanatra megijedek a saját szavaimtól. Aztán néhány másodperc csend után felnézek rá, és már jóval higgadtabban folytatom. - Nem érdekel, hogy te nem tudod, vagy nem akarod észrevenni… az sem érdekel, ha nem akarod megengedni magadnak, hogy igazán érezz valamit. De ideje, hogy tudd, szeretlek! És azt kezdesz ezzel a vallomással, amit akarsz. Ki is átkozhatsz innen - vonok vállat, és elfordulok, hogy ott hagyjam.

- Hermione - szól utánam, de ugyanabban a pillanatban meghalljuk odakint a közeledő zsivalyt.

- Mennem kell órára - sütöm le a szemem, majd miután egy pillanatra fennakadtam a saját zárzáró bűbájomon, kimenekülök a teremből.

El is indulok a számmisztika terem fele, de még épp időben rájövök, hogy úgysem fognék fel semmit abból az órából, így kimenekülök a parkba. Még bennem reszket a feszültség, és kapkodva veszem a levegőt, de próbálok egy kicsit lehiggadni. Letelepszem a tóparton a megszokott száraz fatörzsre, és a gondolataimba merülök. Nem tudom felmérni, hogy mi lesz a következménye ennek a kifakadásnak, még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Perselus tényleg soha többé nem áll szóba velem. De akkor is, ki kellett mondanom… csak ezzel győzhettem meg, hogy ő az egyetlen férfi az életemben. Ha ez nem volt elég, akkor úgyis hiába minden más próbálkozás. De vajon ő készen állt már arra, hogy hallja? Nem vagyok biztos benne. Sokkoló a gondolat, hogy épp amiatt veszíthetem el, mert kimondtam, hogy szeretem. Idegtépő ez az ellentmondás.

Hallom, ahogy kicsöngetnek, majd be a következő órára, de semmi kedvem ahhoz, hogy megmozduljak, így úgy döntök, a rúnaismeretet is kihagyom. Sok újat úgysem mondanak.

Egy fél órával később, mint egy kellemesen langyos zuhany, kiábrándító bűbáj folyik végig rajtam, majd Perselus ül le mellém, és nekem megáll a szívem egy pillanatra. Ő sem néz rám, és én is csak a szemem sarkából fürkészem őt. Nem tűnik túl dühösnek, mégsem tudom, mire számítsak tőle.

- Weasly sokkal inkább illik hozzád - szólal meg néhány perccel később. Magára kényszeríti a szokásos érzelemnélküliséget, de én így is érzem a szomorúságát.

- Baromság - rázom meg a fejem.

- Miért? Fiatal… vidám… vannak tervei az életével… és nem utolsósorban mellette nem néznének rád úgy, mint a mosogatórongyra.

- Hülye kifogások - pillantok rá dühösen. - Jobbat nem tudsz kitalálni?

- Komolyan mondtam - néz rám végre.

- Én is - fordulok felé. - Tudod, hogy mit jelentesz nekem.

- Gondolkodj racionálisan! - szól rám szigorúan.

- Az nem fér össze a jelenlegi lelkiállapotommal - rázom meg a fejem.

- Hermione… egy év és végzel az iskolával… leteszed a RAVASZ-t, aztán elmész innen. Én pedig itt maradok…

- Megérem azt a napot, amikor nem adsz fel valamit azonnal? - kérdezem egy kicsit bosszúsan. - Néha nehéz elhinnem, hogy ugyanaz az ember vagy, aki annyi évet, annyi csatát végigharcolt.

- Akkor is azt tettem, ami a világnak és másoknak jó volt. Sosem magammal törődtem. Sosem számított az én életem. Most is azt teszem. Előtérbe helyezem, ami neked jó.

- Akkor halvány fogalmad sincs arról, hogy nekem mi a jó. De ne a körülményekről vitatkozzunk! Én csak… sajnálom, hogy kiabáltam, csak… annyira bántott, hogy tényleg azt hiszed, hogy mással vagyok… Tényleg… tényleg azt hitted?

- Ki választana engem bárki mással szemben? - kérdezi, miközben a tekintete visszatér a tó fodrozódó vizére.

- Mondjuk egy bátor griffendéles?

- Őrültséget csinálsz - rázza meg a fejét. - Tönkreteszed az életed egy rossz döntéssel, ahogy én tettem ennyi idősen.

- És ennyi? - nézek rá csüggedten. - Esélyt sem adsz nekünk? Nemet mondasz?

Hosszú ideig nem válaszol, én pedig közben imádkozom, hogy ne így legyen. Nem zavarom meg, tudom, tényleg sok mindent végiggondol. A lehetőségeket, a jövőt, a saját érzéseit, a kifogásokat, amibe kapaszkodni próbál. Néhány perc alatt teljesen elkeseredek, mikor vesz egy nagy levegőt.

- Azt hiszem… nincs elég erőm ahhoz, hogy nemet mondjak. Csak abban bízom, hogy te belátod, hibát készülsz elkövetni.

- Soha - biztosítom, mire megint sóhajt.

- Legyen hát - adja meg magát. - De mindketten viselni fogjuk ennek a döntésnek a következményeit - mondja, és a megkönnyebbülés mázsás sziklaként szakad le a szívemről.

- Bármit - nyugtatom meg, mire még mindig hitetlenkedve csóválja a fejét.

- Forrófejű griffendéles csitri… Ha még egyszer megtudom, hogy miattam lógsz az óráidról…

- Akkor mi lesz? Mutatsz nekem egy érdekes bájitalt? - mosolyodom el most, hogy sokkal könnyebb a lelkem.

- Ne éljen vissza a helyzetével, kisasszony! - mondja, és tudom, hogy ezúttal tényleg szigorú. Ha kivételez velem, akármilyen kis mértékben is, és lebukunk, annak komoly következményei lehetnek. Ha elbocsátanak mindkettőnket, annyi a bájitalmesteri álmaimnak. Igaz, hogy az életünket máshol is felépíthetjük, és meg is tanulhatok Perselustól mindent, amit csak tud, de akkor is kell az a RAVASZ. Óvatosnak kell lennünk. És persze az ő életét sem forgathatom fel fenekestől… valószínűleg elég rosszul viselné.

- Nem fogok, megígérem! - mondom neki, aztán elmosolyodom. - Tudod, hogy most mit szeretnék?

- Rontani a hírnevem - néz rám rosszallón. - Felejtse el, Ms. Granger!

- Hm… De hát nem látná senki - húzom el a számat elégedetlenül, de nem hatom meg vele. - Szóval… mikor kezdjük el a tanulást?

- Szeptember elsején már elkezdte, kisasszony.

- Nem arra gondoltam.

- Mondjuk a hétvégén. Szombaton vacsora után találkozzunk a laborban - tűnődik el. Nekem sincs kevés órám, de tudom, hogy neki még jobban be van osztva minden perce, hisz tanítás után még a házi feladatokat is ki kell javítania. De talán bele tudjuk sűríteni az időbeosztásunkba.

- Rendben.

- Akkor most irány vissza a kastélyba - mondja szigorúan. - Még van egy fél óra az órádból.

- De…

- Hivatkozz arra, hogy büntetőmunkán voltál nálam.

- Oké - nevetem el magam, és végül felkelek, és a bejárat felé indulok. Mielőtt belépnék a nagykapun, még érzem, hogy feloldja a bűbájt, én pedig fejcsóválva sietek a rúnaismeret terem felé.