Helló! Bocsi, hogy egy hetet késett a friss, de az előző héten 4 dogám volt + mentem orvoshoz. -.-" De remélem örültök ;)
A fejezet megjegyzések a végén, és előre szólok: Testi bántalmazás, fenyegetés...(hangyányi) csak, hogy tudjátok, Tokiya bekeményít. :DD
ED: Bocsi, akkor félreértelmeztem a kérdésed. ^^ Tokiyának először a bal szeme lett fekete, és a jobb sérült meg. ;) Köszi, hogy írtál!
Betti-chan: ^.^ Örülök, hogy örülsz. :) Köszönöm, hogy írtál!
Hina-chan: Én téged imádlak :3 ^^ Köszi, hogy írtál!
Jó olvasást!
A hibákért szokásosan is elnézést kérek, ha nem valami űberdurva, akkor nem fogom kijavítani :P
By:Lora-san
Tokiya hangosan kopácsolt az ujjaival a padlón, elmélázva. A csendben a körme olyan hangos volt, hogy szinte már visszhangzott a helyiségben. A fiú észrevétlenül harapta be az alsó ajkát, ahogy gondolkozott a helyzeten. Nem foglalkozott a sarokban lévő Miyuval és Kazuyával, egyszerűen csak nem volt most hozzájuk hangulata.
Magában morfondírozott, és próbálta kitalálni, hogy mi is legyen a következő lépése. Felsóhajtott, és átkozta magát amiért nem foglalkozott a terve többi, még homályos részeivel. Nem gondolta volna, hogy ennyire elveszi az eszét a szórakozás és a kárörvendés, de amikor felvilágosult és rájött, hogy a többiekkel való beszélgetés kezd unalmas vizekre evezni, kissé megtorpant.
Kezdte elveszíteni a kedvét az egésztől, habár tudta, hogy nem hátrálhat meg. Tudta, hogy ki kell jutnia a kórházból. Tokiya meg se rezzent, amikor előtte Kazuya felnyögött és hümmögni kezdett, valószínűleg segítségért. Csak folytatta az ujjaival a dobolást, és behunyt szemmel koncentrált.
Amikor aztán kipattantak a szemei, elvigyorodott.
A másik két ember a szobában pedig megdermedt, és mozdulni sem mert.
Tokiya aztán szép lassacskán felállt, és Kazuya telefonját pedig a zsebébe süllyesztette. Majd körbeforgatta a fejét, és mindent újra jól megnézett. Amint meglátta, amit keresett, sötéten felkuncogott, és Kazuya felé vette az irányt. A srác azon nyomban mozgolódni kezdett, Miyu pedig a sarokban újra megremegett félelmében. Feltehetőleg azért, mert azt hitte, hogy Tokiyának szándékában áll bántani Hara-t.
De Kuroko nem tett semmi ilyesmit, csak odanyúlt a fehér hajú mellett lévő polcra, és levett róla egy ott lévő törölközőt. Aztán a kis idővel ezelőtt használt palackos víz tartalmát ráöntötte, majd elkezdte megdörzsölni a fejét vele.
Hallotta, ahogy a másik két személy élesen beszívja a levegőt, ahogy meglátják a vörössé vált fehér törölközőt. Tokiya olyan erősen dörzsölte a haját, hogy a fejbőre szinte már égett. Megdörzsölte még párszor, majd pár utolsó simítás után abbahagyta, és a háta mögé dobta a törölközőt.
Szippantott egyet, és ahogy felemelte a fejét, megforgatta a szemeit. Frusztráltan elkezdett a nyelvével csettinteni, amikor újra meghallotta felsírni a nővért. Elvigyorodott, majd lassan odasétált a lányhoz, aki halálra rémülten bámult rá.
Hara elkezdte rázni a fejét, szó szerint vergődött a vas szekrény előtt, és Tokiya biztos volt benne, hogy ha a srác nem lenne "odakötözve", akkor megállítaná. De ő csak kedvesen elmosolyodott, és mielőtt odaért volna Miyuhoz, felkapta ugyanazt a tálcát, mint a legelején.
Majd leütötte a lányt.
Egyszer.
Kétszer.
Háromszor.
Egészen addig, ameddig a nővér ájultan, és vérző fejjel nem dőlt le a padlóra. A fájdalmas hangokat, amiket a lány kiadott magából, elnyelte a szájára ragasztott szikszalag. Amit, természetesen Tokiya nem is bánt.
A kézfejével Kuroko letörölte az arcát, hogy Miyu összes vércseppjét eltüntesse magáról. Aztán nagyot sóhajtott, és a válla felett átpillantott a tágra nyílt szemű Kirisakisra. Felhorkantott a srác remegő teste láttán, majd megrázta a fejét, és újra a szekrény egyik polcára nyúlt. Levette róla a kórházi köpenyt, magára vette, és kisimította a gyűrődéseket. Kicsit nagy volt rá, de ez nem volt nagyon feltűnő. A nyakába akasztotta a sztetoszkópot, és gyorsan visszasétált a nővérhez. Hallotta, ahogy a srác mögötte megint segítségért nyög és vergődik, ezért sietett. Elkezdett a lány köpenyében kutatni, hogy találjon pár megfelelő kelléket.
Félmosolyra húzódott a szája, amikor talált pár csatot és hajgumit, meg egy szemüvegtokot. Egy egyszerű mozdulattal összegumizta a frufruját, és felcsatolta a feje tetejére, majd fogta és kivette a tartóból a szemüveget, és felvette. Tokiya tekintete megvillant, amikor meglátta a nővér egyenruháján lévő névtáblácskát, és felkuncogott ahogy levette. Hamar kicsúsztatta belőle a fehér lapocskát, megfordította, és ráfirkantotta a nevét - Miyu egyik zsebén lévő tollával.
Egy vállrándítással eltette a piros tollat is, majd a táblácskát felszúrta a köpenye bal oldalára. Kihúzta magát, sóhajtott, közben pedig újra végigsimított a ruháján.
Megpördült, majd szórakozott vigyorral az arcán széttárta a karjait, és Hara-ra bámult. Amikor az nem reagált, Tokiya felhúzta a szemöldökét és megforgatta a szemeit.
- Mit szólsz, Kazuya-chan... orvosnak látszom? - kérdezte búgó hangon, de a kérdezett nem válaszolt.
Kuroko fintorgott, majd megrántotta a vállát, és elindult kifelé. Mivel a szobában csak egy kis ablak volt, az ajtótól úgy egy fél méterrel arrébb, beállt közéjük, és kilesett. A mozgás feltűnően csekély volt, és a srác biztos volt benne, hogy Daiki apja átkutat minden egyes helyiséget.
Kuroko viszont visszatartott egy vihogást, mivel tudta, hogy a rendőr mit fog tenni. Mivel - Tetsuya - rokonai a másodikon voltak, ő meg a földszinten, így száz százalékosan biztos volt abban, hogy a felsőbb emeleteken kezdik majd el a kutatást.
Hogy miért?
Mivel Tokiya felhívta őket, és játszadozott velük, sőt, majd hogy nem meg is fenyegette őket, azok az idióták úgy gondolják, hogy a közelükben van. És, hogy még mindig a kórházban, ami persze ez igaz is volt. De mivel tudják, hogy Kazuya nála van, így biztosra veszik, hogy egy közeli kis szobácskában rejtőzhetett el, vagy egy - Raktárban. Na meg, kész tényként mondta, hogy látta Daiki és Ryouta apját.
Elültette a bogarat a fülükben, hogy valahol ott van. Hogy látja őket.
Ami természetesen egyáltalán nem igaz.
Ezért sietett most már annyira Kuroko, hiszen ha végeztek majd a második és harmadik szint kutatásával, akkor majd az első szint fog jönni.
Persze, ő addigra már nem lesz itt.
Mivel így végigvezette magában a dolgokat, Kuroko újra kilesett az ablak függönye mögül, majd amikor úgy látta, hogy tiszta a terep, ránézett a fehér hajú srácra.
- Ne menj sehová. - Vigyorgott Tokiya, és elnyomta magában a Deja vu érzését.
Megfogta a kilincset, lenyomta, kilesett, majd kilépett. Figyelmen kívül hagyta a srác nyökögését, és becsukta maga után az ajtót. Aztán lekapott az ajtó melletti kis takarító szekérről egy "Átmenetileg zárva" táblát, és letette az ajtó elé, a biztonság kedvéért.
Aztán fogta magát, és fütyörészve elindult megkeresni valamelyik potenciális áldozatát.
...
- Ah! Doki! - Kiáltott egy idegen férfihang, mire Tokiya egy pillanatra megdermedt. De persze egyből meg is nyugodott, mert amikor megfordult egy ismeretlen férfit látott maga felé futni. Oldalra döntötte a fejét, és kedvesen elmosolyodott.
- Igen?
- Hál' Istennek! - Sóhajtott a vörös hajú férfi, és letörölte az izzadtságot a homlokáról. - A feleségem mindjárt szül! Kérem segítsen, kinn van a kocsiban! - Markolta meg Kuroko vállát az ismeretlen, míg amaz elfojtott egy fintort az érintésre.
Aztán a szeme sarkából megpillantott egy nővért, és gyorsan annak a karja után kapott.
- Hé! - Szólalt meg parancsoló hangnemben, és Kuroko majdnem mosolygott is volna, hogy mennyire jól is tud színészkedni.
- I-igen?
- Keresd meg - pillantott fel gyorsan Kuroko a lány feje felett lévő táblára -, Dr. Yoshinót, és mond meg neki, hogy egy kismama van a... - Nézett segítségkérően a mellette idegesen ácsingózó férfire, aki meg is mondta a helyet, ahol parkolt. - Értetted? - kérdezte, mire a lány kissé félve bólintott, majd elszaladt.
- Figyeljen ide - kezdte újra Tokiya, és a hangja magabiztosan csengett, annak ellenére is, hogy egyáltalán fogalma sem volt a helyzettel kapcsolatos teendőkről -, most menjen ki a feleségéhez, végezze el vele a szükséges légzési technikákat, és maradjon mellette. Nyugodjon meg, Dr. Yoshino a legjobb Szülész-Nőgyógyász a kórházban, nincs mitől félniük. Most, siessen.
- Mag-maga nem jön? - nyelt egyet idegesen a vörös hajú, ahogy tördelni kezdte a kezét.
Tokiya elővette a legjobb bocsánatkérő mosolyát - ami persze nehéz volt, de nem lehetetlen -, és megfogta a férfi vállát.
- Sajnos nem, műtétem lesz. És én amúgy sem abban a szakmában vagyok. De most induljon! - Kiabált a férfire, aki bólintott, és elrohant.
Tokiya felsóhajtott, majd meglepődve felkapta a fejét, amikor utoljára meghallotta még a férfi hangját.
- Köszönöm, Dr. Ayikot Okoruk-san!
Kuroko elvigyorodott, majd befordult egy másik folyosóra.
...
Tokiya gyorsan a kezébe fogta az egyik kórlapot, és szembe fordult a fehér színű fallal, azzal a szándékkal, hogy elbújjon. A szemüvege mögül fellesett, és magában kuncogott, ahogy mögötte az egyik biztonsági őr elrohant.
Kuroko úgy vélte, hogy két főbb lehetséges ok miatt szaladgálhat a férfi veszett egér módjára. Az egyik, hogy őket is bevonták az utána való kutatásba, a másik pedig, hogy a kórházban történt valami, ami miatt riasztották.
Így vagy úgy, Tokiya beolvadt, hiszen nem akart lebukni. Viszont a lábával ütemesen dobolt, ahogy eszébe jutott, hogy sietnie kell. Visszatette a kórlapot a helyére, majd sietős léptekkel az őr után sétált.
Elhaladt pár nővér, gyakornok, különböző orvosok, sőt még betegek és látogatók mellett is. Szánakozva, szinte már szánalmas pillantásokkal illette mindannyiukat, hiszen képtelen volt elhinni, hogy - ismét csak - senki nem veszi észre, hogy ő itt van.
Legfőképpen, hogy egy orvosnak álcázza magát.
De a legmeglepőbb dolog mégis csak az számára, hogy néhány ember még bólint és mosolyog is neki. Persze a szerepe miatt Tokiya is viszonozza ezeket, de egyáltalán nem bírja felfogni, hogy az emberek, hogy lehetnek ennyire vakok. Ennyire idióták.
Amikor megpillantotta az őrt, Kuroko felhorkantott.
Képzeletben megrántotta a vállát, amikor ráeszmélt, hogy tévedett.
Úgy tűnik, hogy van egy harmadik ok, amiért egy biztonsági őr rohanhat - Mosolygott Tokiya, ahogy végignézte a mosdóba besétáló áldozatát.
...
Halk léptekkel nyitotta ki a mosdó ajtaját, majd amikor óvatosan becsukta maga után, be is zárta azt. Tokiya fülelt, hátha a férfi meghallotta a zár hangos kattanását, de megnyugodva fújta ki a levegőt, amikor semmi reakció nem érkezett.
Ahogy kilesett a kis sarok mögül, egyből meg is látta a férfit az egyik piszoárnál. Aztán a szemeivel a WC fülkékre pillantott, és látta, hogy a hét fülke közül az egyik foglalt. Fintorgott egyet, majd a jobb kezével lenyúlt a lába melletti fém kukáért. Amikor kezébe vette, érezte a fém jellegzetes karcos külsejét, és a hideg tapintását. Az alkarján azonnal libabőr jelent meg, és amikor a férfi már kezet mosott, Kuroko mellé sétált, mintha ő is meg akarná mosni a kezét.
Az őr ránézett, és bólintott. Tokiya pedig mosolygott. Majd ahogy a barna hajú férfi elkezdte leellenőrizni a saját dolgait, Kuroko felemelte a kezét, és olyan erősen csapta fejbe a másikat a kukával, hogy az nyekkenve omlott a földre.
Néhány kósza vércsepp felkenődött a csempére, és pár Kuroko arcára is leszállt, de ezzel ő még nem tudott foglalkozni.
Természetesen a férfi felkiáltott, amitől fülkében lévő férfi is megijedt. Tokiya hallotta az ismeretlen hangoskodását, kérdés áradatát és a földön fekvő őr fájdalmas nyögéseit is. Tokiya megbabonázva figyelte az őr küszködését, majd még egyszer fejbe csapta a kukával, aki azonnal elájult. A narancs hajú egy másodperc elteltével letette a kukát, majd elvette a sérült övéről a bilincset és fegyvert. Amikor megnézte a pisztolyt, látta, hogy egy Beretta az. Megrántotta a vállát, és lassan a foglalt fülke felé nézett.
Hirtelen a fülében hallotta a saját szíve dobogását, és érezte az adrenalint az ereiben futkosni. A szája is egy eltorzult vigyorra húzódott, és bizsergető érzés lepte el a végtagjait. Egy pillanatra mintha még jobban érzékelte volna a külvilágot maga körül, mint például a lámpafényt a plafonon, vagy a csapból csöpögő vizet. Egyszerre volt hátborzongató, és érdekes élmény ez a számára, és annyira koncentrált, hogy még a saját lihegését sem hallotta.
Aztán persze az egész egy pillanat alatt megszűnt, amikor is a bezárt ismeretlen elkezdett segítségért kiabálni. Kuroko ciccegett, és próbált túlenni a kezdeti sokkon, ami el akarta őt nyelni. Mélyeket lélegzett, és elkezdett a fülke felé sétálni.
- N-n-ne! - Kiabált az idegen, de Tokyia nem állt meg.
A cipője halkan csoszogott a padlón, és ahogy elérte az ajtót, bekopogott a fegyver hegyével.
- Ne! Menjen innét! Segítség! Segítség! Kérem...! Valaki!
Tokiya, ahogy lejjebb nézett, újra meglátta a piros - foglalt -, jelzést, és egy gyenge mosoly húzódott az ajkaira. Hümmögött, majd hátrált két lépést, és felemelte a kezét, a fegyverrel pedig a kék ajtóra célzott.
- Háromig számolok. Ha addigra nem jön ki, lőni fogok.
- N-ne! Kérem!
- Egy.
- Ne...! Segítség!
- Kettő.
- Ne öljön meg! Valaki! NE! Kérem, kérem!
- Háro- - Kezdte, de a kék ajtó egy gyors mozdulattal kivágódott, és Kuroko visszafojtotta a vihogását.
...
- Kérem, ne öljön meg. Ne... - Remegett a vécén guggoló férfi, ahogy próbált egybeolvadni a csempézett fallal.
Ahogy Tokiya kissé félrefordította a fejét, látta, hogy a csempe nem csak simán fehér, hanem a külső szegély mintázott is, mintha apró kis pontok lennének rajta kék színnel...
Megrázta a fejét, hogy elkergesse ezeket az értelmetlen gondolatokat. A kezében lévő fegyver még mindig ugyanabban a pózban állt, és csak egy-egy pillanatban rezdült meg.
Mintha csak Kuroko teste ellenkezne a tettekkel, míg az akarata szabadon dönt és határoz...
A fekete szemek megvillantak, ahogy a tüskés hajú férfi újra szólásra nyitotta a száját, ezért egy röpke pillanat alatt ott termett a WC-ben.
Látta, ahogy a zöld íriszek elkerekednek félelmükben, és a segélykiáltásra nyíló ajkakat is. Fellendítette a fegyvert, majd halántékon ütötte vele az idegent, akinek a feje nagyot csattant a fülke jobb oldalán. Tokiya hallotta a csontok roppanását, esetleges törését, majd mielőtt a férfi eszméletlenül lehanyatlott volna a padlóra, megfogta a testet, és betuszkolta a WC mellé. A férfi szaggatottan lélegzett, és az orrából is elkezdett a vér folyni, de ez Kurokót hidegen hagyta.
Visszasétált az őrhöz, letette a fegyvert a földre, majd megfogta az ájult férfi lábait. Jó erősen megszorította a két bokát, majd elkezdte a fülkébe húzni a testet. Hiába volt a férfi vékony és magas, Kurokónak alig sikerült betuszkolnia a tüskés hajú mellé. Az őrt a WC bal oldala mellé ültette, majd a kezeit és a lábait olyan helyzetbe helyezte, hogy még véletlenül se lógjon ki egy-egy testrész.
A biztonság kedvéért pedig fogta a bilincset, rákattintotta az őr bal csuklójára, majd átvezetve a fémet a kagyló mögött, és a tüskés hajú csuklójára is rátette. Így tudta, ha véletlenül még fel is kelnének, egyáltalán nem tudnának elmenni innét. Aztán Kuroko magabiztosan megkereste az őr táskájában a kulcsot, és lehúzta a WC-én. Kivett még két tárat is a Berettához, majd letörölte az izzadtságot a homlokáról.
Szippantott egyet, majd megfordult, és magára zárta a kék ajtót. Aztán fellépett a WC peremére, megkapaszkodott a fülke két oldalában, és kimászott. Guggolva érkezett a földre, és figyelmen kívül hagyva a bokáiban lévő szúró fájdalmat, elindult a csap felé. Gyorsan megmosta a kezeit, majd odalépett a kéztörlők felé.
Kimarkolt pár törlőt, bevizezte őket, és sietősen eltüntette a vérnyomokat. A falon lévő csempékről, a padlóról, és a kukáról is - Amit pedig vissza is rakott az eredeti helyére, beledobva a szemetét is.
Nyelt egyet, majd megnézte magát a tükörben. Kissé ziláltnak tűnt, ezért összekócolta a haját, majd újra felkötötte a frufruját. Megtörölte a kölcsönvett szemüvegét is az orrán, majd felvette a lába mellől a fegyvert. Eltűrte a köpenyét, és a nadrágjába csúsztatta, az inge alá. Megigazította magán a ruhát, és az egyik zsebébe csúsztatta a tárakat.
Újra belenézett a tükörbe, és mélyet sóhajtott. A kialakult helyzet miatti frusztrációja egy pillanat alatt elszállt, majd fogta magát, és az ajtóhoz sétált, teljes nyugalommal. Elfordította a zárat, és kiment.
...
A víz nagyon kellemes volt. Egyszerre érezte magát benne biztonságban és veszélyben. Ahogy szétnyitotta az ujjait, a víz selymesnek tűnt és bizsergetőnek. A fülében lévő dobogás egyenletes volt, jól hallható, mégis, túlontúl lassú. Habár a szemei nem voltak kinyitva, tudta, hogy most már sötét van.
És a víz hiába volt kellemes, rettentően hideg volt. Fagyos. Csendes.
Túlontúl csendes.
A sötétség gravitációként tartotta őt ott, és ha még szabadulni akart is volna, akkor sem tudott volna. A legfőbb kérdés pedig valóban az, akart volna? A lebegés kellemes volt számára, még ismeretlen. Még új. Idegen.
És sajnos nem tudta eldönteni, hogy maradni vagy menni akar.
És tudta, hogy nem ő az egyetlen aki ezt nem tudja eldönteni.
Nos, köszi, hogy elolvastátok. :) OH! Oh! Egy kérdés! Ki figyelt Tokiya névtábláján lévő névre? :)) Megtudjátok mondani miért azt írtam? :3 *.*
Megj: Oké, a biztonsági őr fogalmával tisztában vagyok. Azzal sajnos nem, hogy vannak-e ők kórházban. Mivel még "alig" voltam kórházban - mellékes, hogy az itteni kórház mennyire ratyi, de tényleg -, szóval kérlek nézzétek el nekem ezeket a dolgokat. Az őr, a fegyver és a bilincs kellett, így tudtam megoldani. :D
A másik az, hogy tényleg nem tudom, hogy mik vannak egy kórházban. Oké, gépek, trallala... De hogy törölköző... valami biztos van. Mivel az is kellett, szóval... ^^
Mivel ez egy fikció, az ÉN fikcióm, gondolom elfogadjátok. :D :P
Na szóval, kerestem fegyvereket, és gondolom tisztában vagytok vele, hogy nem is merem a fegyvereket. Oké, az ember lát a CSI:-ben, meg a -ban fegyókat, de... Nos, nem tudom, hogy az őrök milyen fegyvert viselnek - és egyáltalán viselnek nem? Vagy csak zseblámpát? xD Meg paprikaspray-t... :DDD Hehe... Na, a jó öreg Google megint a segítségemre volt, és hát srácok nekem a Beretta tetszett. ;) Remélem kijöttök vele. :P ^.^
Lora