- ALFRED! – Amerika meglepve nézett föl a könyvéből: Kanadát dühösnek szőkőévezredenként egyszer ha látta. Most pedig kifejezetten annak tűnt.
- Mi az, Matt? – kapott be még egy kanál fagyit. – Majdnem félrenyeltem a fagyimat.
- Épp ez az! – jött be karba tett kézzel a másik ország. – Elvetted a fagyimat. Engedély nélkül. Már megint.
- És akkor mi van? – rántott vállat. – Mondtam, hogy majd veszek neked másikat.
- Épp ez az! – roskadt le mellé a díványra. – Juharszirupos fagyit még nálad is ritkán kapni. Én ki sem bontottam... És már alig van benne! A maradék a tiéd lehet. – Durcásan felállt, de Alfred megfogta a karját. A másik kezében a kanál volt, az utolsó kanál fagyi.
- Kéred az utolsó falatot? – kérdezte. Kanada sóhajtva bólintott.
- Add-
Ekkor azonban Amerika huncut mosollyal bekapta a fagyit, majd még mielőtt Matthew tiltakozhatott volna, lehúzta magához és megcsókolta. Kinyitotta a száját, lehunyta a szemét és érezte a másik óvatosan körbetapogatózó nyelvét, körbetáncolta a sajátjáéval. Végül elváltak, Kanada kicsit zihálva igazgatta meg a nyakkendőjét.
- Ízlett a fagyi? – vigyorgott Alfred, Matt erre nyakig elvörösödött.
- Akkor is veszel másikat! – viharzott ki. Amerika nevetve dőlt vissza, a dívány alól kivéve egy bontatlan doboz juharszirupos fagyit. Kanadáét.
~Vievin, 2013. szeptember 2.