21. fejezet
A fesztivál
Eljött a vasárnap reggel, amire a legkevésbé sem vágytam. Utálom a fesztivált. És most elvihetem a testvéreimet. Ilyenkor örülnék, ha egyke lehetnék. Jó, ez hazugság, mert imádom a testvéreimet, de akkor viszolygok az egésztől. Viszont választásom nem nagyon van. Ideje felvenni a kesztyűt és szembe nézni ezzel a megpróbáltatással is. Egy nagy ember mondta egyszer, ha valami nem öl meg akkor esélyt kapsz arra, hogy te öld meg azt. Vagy valahogy így szólt.
Leballagtam a konyhába a lehető legfájdalmasabb arckifejezéssel, amit magamra tudtam erőltetni. Ott is találtam Okaa-sant.
- Okaa-san! Olyan rosszul vagyok. Ki kéne hívni az orvost.
- Mindenképp elviszed ma a testvéreidet Naru-chan. Még ha pestises vagy akkor is. – mondta szigorúan
- Milyen anya vagy te? Kockára tennéd a lányod életét? – háborodtam fel
- Jé! Hirtelen milyen jól lettél.
- Ez csak a látszat. – váltottam vissza a hattyú halála hangnemre
- Reggelizz meg és öltözz át! A kimonód ott van a szobádban.
- Hai! – adtam meg magam
Elfogyasztottam a reggelimet és felmentem átöltözni. Okaa-san nem sokkal később csatlakozott hozzám és addig erősködött még végül belementem abba, hogy megcsinálja a hajamat és kifessen valamennyire. Kivételesen csak egy lámpát törtünk el veszekedés közben.
Akkor néztem csak bele a tükörbe mikor már végzett. Borzalmas látvány volt. Legalábbis szerintem. Okaa-san és a húgom más véleményen voltak.
Egyetlen jó volt az egészben. Az, hogy nem kellett félnem a piszkálódásoktól, úgyse ismer majd fel senki ezzel a külsővel.
Reménykedtem, hogy nem lesz senki az utcán, amikor kilépünk. Ha valamelyik pletykás szomszéd áradozását is végig kell hallgatnom arról, hogy milyen csínosan nézek ki, tuti főbe lövöm magam. Így is elég rossz napom volt. Arra már rájöttem, hogy három féle variáció van. Vagy valakinek nagyon jó napja van, vagy semleges, vagy pedig nagyon rossz. Átmenetek nincsenek. Vagyis hát a semleges egy átmenet, de nem olyan értelemben, ahogy én értem.
Mind e mellett ez a napszámomra, a legutolsó kategóriába tartozott. Ugyanis, alig léptünk ki a házból máris felbukkant a kedvenc szomszédom. A nevét az elmúlt öt évben sem tudtam megjegyezni. Okaa-sannal egyből rákezdtek, arra, hogy milyen csinos vagyok, és a többi.
- Csak nem a barátoddal találkozol? – kérdezte tőlem a szomszéd
De! És a testvéreimet viszem, hogy tartsák a gyertyát.
- Nem. – szűkítettem le a választ
- Az a múltkori fiatalember olyan jóképű volt.
- Melyik? – szólt közbe Okaa-san is
- Ó. Hány udvarló van egyszerre?
- Egy sincs.
- Nekem a te korodban már vőlegényem volt.
Gondolom hamar el is menekült.
- Tőlem ez még nagyon távol áll. – mosolyogtam kedvesen
- Pedig, ha akarnád, már lehetnének bőven udvarlóid. Ilyen szép pofival.
Istenem! Valaki lőjön le! Kérem!
- De én nem akarom. És ha most megbocsát, indulnunk kéne. – fogtam meg a húgom kezét és elindultam
- Nézze el neki. Bal lábbal kelt fel ma. – mentegetőzött Okaa-san miattam
- Fiatalság…
Eddig hallottam. Szerencsére. Utálom ezt a vén banyát. Utálom ezt a napot. Utálom a kimonót. Utálom a sminket. És utálom a fesztivált.
- Nézd Nee-chan! Nézd! – mutogatott Miki-chan a tömeg felé
Idén is rengetegen voltak. Nem mintha reménykedtem volna az ellenkezőjében, de azért nagy meglepetés lett volna számomra. Utálom a tömeget. Mielőtt még belevetettük volna magunkat a fesztivál magjába, elgondolkoztam, hogy nem kellene-e a bejárathoz egy stílusos idézet. Mondjuk „Ki itt belépsz már rég visszafordulhattál volna" vagy „a pokolba vezető út, fesztiválozókkal van kikövezve".
Hát beléptünk, én pedig felhagytam mindennel. Megmaradt nekem a rosszindulat. Az bőven elég volt mára. Azt hiszem, ma elviselhetetlen leszek.
Miki-chan már magát a nyüzsgést is élvezte. Nem kellettek neki az árusok elég volt a hangzavar. Na, én pont ettől voltam rosszul. A hangzavar. A nyüzsgés. Az emberek. Mondtam már, hogy utálom az embereket? Shou-chant viszont Miki-channal ellentétben az embereknél sokkal jobban lekötötték az árusok. Utálom az árusokat. Az ilyen alkalmakat kihasználják, és két-háromszoros áron árulják a haszontalan vacakjaikat. És az egészben a legbosszantóbb az, hogy valaki meg is veszi őket. De úgy néz ki ezen a fesztiválon, egyedül én vagyok ilyen borúlátó. Lehet, hogy az öt kiló smink teszi. De az is lehet, hogy csak egyszerűen ilyen vagyok.
Az első egy óra elég nyugodtan telt. A húgom és az öcsém remekül érezte magát, én pedig magamba hőbörögtem. De ez már nem tart sokáig. Hamarosan találkozunk Eijivel, és akkor már nem kell magamba hőbörögnöm, hanem kiadhatom hangosan is. Most is kiadhatnám, de az emberek hülyének néznének, hogy magamba beszélek. Nem mintha nem lenne igazuk, de azért nem kell nagydobra verni a gyengeségeimet.
Eiji ott is volt a megbeszél időben a megbeszélt helyen.
- Üdv – mondtam, amikor odaértünk hozzá, bár ő épp a másik irányba pásztázta a tömeget
- Na, végre hogy… – amikor megfordult belé akadt a szó és csak tátogott miközben engem nézett – Na-Naru-chan? – szólalt meg végül
- Jelenleg inkább csak egy halvány utánzata. – zsörtölődtem
- Jól nézel ki. – mosolyodott el, amikor már biztos volt benne, hogy én vagyok az
- Ezt bóknak veszem. – mondtam mosoly nélkül
Egy pillanatra elbizonytalanodott, de úgy döntött nem törődik velem.
- Annak szántam.
Ezen már nekem is el kellett mosolyodnom.
- Nee-chan! – húzogatta a kimonóm ujját Miki-chan
- Tessék? – fordultam felé, mire ő mutogatott, hogy hajoljak közelebb. Meg is tettem.
Két perc múlva már egy női mosdóban voltam a húgommal, amíg Eiji és Shou-chan egymást szórakoztatták.
- Mért nincs itt Tezuka? – kérdezte a húgom, amikor kijött a WC fülkéből
- Mért lenne? Amúgy sem jön a fesztiválra.
- Azt hittem ő is itt lesz. Azt hittem együtt jöttök.
- Kérlek, mostantól ne vonj le téves következtetéseket velem és Tezukával kapcsolatban, és még csak véletlenül se említsd meg senkinek az elméletedet. Rendben?
- De…
- Kérlek. – váltottam kedvesebbre – Értsd meg Miki-chan, hogy nem minden olyan egyszerű, ahogy te azt elképzeled. Tezuka nem a végzetem. Még csak nem is egy barátom. Ő csak az osztálytársam. Megkérnélek, hogy ne hozz kellemetlen helyzetbe előtte. Rendben? És mások előtt se. – tettem gyorsan hozzá
- Rendben. – morogta
- Köszönöm. – mosolyodtam el
- Szeretlek Nee-chan. – somfordált oda hozzám, amikor végzett a kézmosással
- Én is szeretlek. – öleltem meg – De most már elég az érzelgőségből. Menjünk vissza, mert már várnak. – engedtem el, mire ő bólintott
- De, azért kedvelem Tezukát. – tette még hozzá és látván, hogy lefagy az arcomról a mosoly gyorsan kiment a nyilvános mosdó ajtaján
Mit lehet rajta kedvelni?
Mire kiértem a húgom már Shou-chan karjába kapaszkodva rohangált körbe-körbe, véletlenül sem hagyva alkalmat rá, hogy megdorgáljam.
- És mi van Oishiékkal? – fordult hozzám Eiji
- Beszéltem Tsukushi-channal. Elméletileg körülbelül most találkoznak a megbeszélt helyen. – néztem az órámra
- Kíváncsi leszek majd.
- Mire?
- Hogy Oishinek mennyi idő kell ahhoz, hogy elrontsa.
- Ezt hogy érted?
- Oishiről van szó. Annyit se ért a lányokhoz, mint én.
- Ebben van valami. – gondoltam bele én is – De hát Tsukushi-chanról van szó. Régóta ismeri. Csak nem pánikol be.
- Majd meglátjuk. – vont vállat Eiji
- Nekem biztos nem lesz bűntudatom. Én mindent megtettem.
- Hova mész? – állt meg hírtelen Eiji
- Hát arra. – mutattam abba az irányba amerre elindultam
- Én azt hittem a városháza felé megyünk. – vágott ijedt képet
- Nekem teljesen mindegy. Csak elindultam. Mehetünk arra is. – mondtam és elindultam az általa választott irányba
- Nézd célba dobó. – indult meg Eiji az egyik bódé felé
Három dobásra befizetett. Az első halom konzervet úgy döntötte le, hogy a lába között dobta el a labdát. A második halomnál egy látványos hátra szaltó közben dobott. A harmadik labdát pedig odanyújtotta nekem.
- Tessék. Próbáld meg.
- Kösz, de nem. Én nem tudok ilyen látványos bemutatót előadni. – nem túloztam el, többen szájtátva nézték Eijit az elmúlt pár percben
- Nem kell látványosan, csak dobj! – dobta fel a labdát
Elkaptam.
- Rendben. – mondtam kicsit lámpalázasan, mert még mindig rengetegen néztek
Kicsit idegesen álltam oda a vonalhoz és kicsit több erőt is vittem a dobásba, mint kellett volna. Ennek hatása az lett, hogy ugyan ledöntöttem én is az összes konzervet, de a labda visszapattant a falról és telibe találta Eiji arcát, aki erre az orrához kapott és összegörnyedt.
- Úristen Eiji! Jól vagy? Sajnálom. – tettem a hátára a kezem és hajoltam le mellé
- Iben. – mondta az orrára szorított tenyérrel – Sak kisit pájt. – egyenesedett fel végül
- Tényleg nagyon sajnálom. Nem akartam. – karoltam még mindig át a vállát
- Pénleg semmi baj. – engedte el végül és kis pirosságon kívül látszólag tényleg nem volt semmi baja
- Tessék itt a nyereményetek – szólt közbe az üzlet tulajdonos és valamit nyújtott felénk
Nem is nagyon figyeltem oda, hogy mit veszek el. Inkább Eijire koncentráltam. De ő már látszólag jól volt. Az órájára nézett.
- Menjünk! – mondta végül
- Rendben. – egyeztem bele és elindult – Gyertek! – szóltam oda Shun-chanéknak is, akik erre követtek minket
- A plüss a tied lehet. – mondta Eiji pár perc múlva
- A mi? – értetlenkedtem
- A plüss. – mutatott a kezemben lévő tárgyra
- Ó. El is felejtkeztem erről. – emeltem fel a plüsst, hogy jobban megnézhessem
Egy hatalmas rózsaszín maci volt. Elhúztam a számat. Ez az egyik oka, amiért utálom ezeket a célba dobó, célba lövő, meg hasonló tevékenységet űző bódékat. Ezeket az ízléstelenül émelyítő dolgokat lehet csak nyerni rajtuk. Semmi értelmeset. – Nem baj, ha Miki-channak adom? – fordultam Kikamaruhoz
- Csak nyugodtan. Azt csinálsz vele, amit szeretnél.
- Miki-chan! – intettem oda a húgomat – Tessék! Tiéd lehet, ha kell.
- Tényleg? – nézett fel Kikamarura
- Persze. – bólintott rá ő is
- Köszönöm. – mondta, azzal kikapta a kezemből és elszaladt, hogy megmutassa Shun-channak is
- Aranyos testvéreid vannak. – szólalt meg Kikamaru
- Mindig jó példa voltam. – mosolyodtam el, ő nem
- Csak reméljük, nem lesznek ilyen beképzeltek.
- Mi? – fordultam felé felháborodva
- És nem lesz ilyen nagy a szájuk sem. – mosolyodott már el ő is. Egészen addig, amíg meg nem látta a felé lendülő öklömet, akkor kicsit lehervadt a mosolya, de miután sikerült kitérnie előle ismét kivillantotta pár fogát
- Hoi, hoi! – fogta menekülőre, amikor rájött, hogy nem zártam le ennyivel – Majdnem betörted az orromat, az nem volt elég? – tért ki megint egy gyenge kísérletem elől
- Na ez mentett meg. – lángolt fel bennem kicsit a bűntudat
- Akkor ezt fel tudom majd mindig használni ellened?
- Holnap már nagyon nem fog meghatni.
- De ma még igen?
- Ma még igen.
- Ezt ne felejtsd el a későbbiekben sem. Nem veszekszel, nem bántasz és semmi.
- Mi? – nem igazán értettem ezt most mért mondja, de végül leesett a tantusz – Mit csináltál Eiji?
- Én? Semmit. Menjünk. – indult volna meg
- Mond meg. – fogtam meg a karját
- Én…
- Nee-chan – vágott közbe Miki-chan sírós hangja
Gyorsan odakaptam a fejem és elengedtem Eijit.
- Mi történt? – kérdeztem ijedt hangon
- El… elestem. – mondta sírva
Megnyugodtam. Már sokkal rosszabbra gondoltam. Elmosolyodtam és lehajoltam hozzá.
- Ne sírj – töröltem le a könnyeket az arcáról, mire abba is hagyta a sírást – Hol fáj?
- Sehol.
- Akkor mért sírsz?
- Mert elestem.
- Miki-chan attól, mert elesel, nem kell feltétlenül sírni. Emlékszel tegnap hányszor estem el? – szipogva bólintott – És egyszer sem sírtam.
- Mert… Mert te bátor vagy Nee-chan.
Megráztam a fejemet.
- Semmivel sem vagyok bátrabb nálad vagy Shun-channál. Ti képesek vagytok megenni Oba-chan meggyes lepényét. És hidd el, ahhoz rengeteg bátorság kell. – ezen végre ő is elnevette magát és letörölte a könnyeit – Most már minden rendben?
- Igen.
- Akkor menjünk.
Tovább indultunk. Eijinek elég sietős volt, mert gyorsan ment.
- Hova futsz ennyire?
- Hogy én? Én nem futok. – mondta miközben a tömeget kémlelte
- Kit keresel?
- Senkit. – gyorsan felém fordult – Én…. Én most elmegyek, keresek egy mosdót, és rendbe teszem az orromat. – mondta azzal elsietett
Nekem csak tátogni volt időm.
- Nézd Nee-chan! Nézd! – zökkentett ki döbbentségemből Miki-chan
- Mit?
- Eljött. Látod eljött.
- Ki? – néztem arra, amerre mutatott – Nem látok senkit.
- Tezuka. Ott van Tezuka.
- Mi? – tüzetesebben megnéztem a helyet, amerre Miki-chan mutatott
És tényleg. Ott volt Tezuka.
- Mit keres ő itt? Azt mondta, nem jön. – fakadtam ki
- Onii-chan! – csápolt Tezukának Miki-chan
Tezuka észre is vette és megindult felénk.
- Áh Miki-chan. Mit keresel itt egyedül?
- Nem egyedül vagyok, hanem Nee-chanékkal. – mutatott rám
Én felemeltem az egyik kezem üdvözlésként és hozzá mosolyogtam.
- Hello!
- Észre sem vettelek. – mondta és ellépett mellettem, hogy kezet fogjon az öcsémmel
Én pedig csak álltam felemelt kézzel. Az arcomról a mosoly lefagyott már rég. De nem tudtam megmozdulni. Észre se vettelek? Észre se vettelek? Most meg mit tettem, hogy ezt kapom?
A következő két percben még alárendeltem magam a sokknak, aztán tudatosult bennem, hogy ez Tezuka. Na nehogy már érdekeljen, hogy mit mond. Hiszen ő Tezuka, akivel, napi rendszerességgel veszek össze egy-egy ehhez hasonló beszólásért. Ő Tezuka, akinek nem hagyom, hogy lássa, mennyire megbántott.
- Mi szél hozott ide? Azt hittem nem jössz. – kérdeztem cseppet sem barátságos hangon háttal neki
- Nem tudod, hol van Kikamaru?
- Épp az imént ment el a mosdóba.
- De szerintem mindjárt jön – szólt közbe Shun-chan
A következő néhány perc némán telt el. Tezuka hallgatott, Én hallgattam, Shun-chan is hallgatott, Miki-chan pedig áhítattal nézett fel Tezukára. Hogy mit esz ennyire rajta? Főleg ma. Kikamaru tíz perc után sem tűnt fel és ez kezdett furcsa lenni.
- Shun-chan!
- Igen Nee-chan?
- Megtennéd, hogy megnézed, nem e vérzett el Eiji a mosdóban?
- Megyek, Nee-chan! – mondta azzal elsietett a mosdó irányába
A következő pár perc szintén csöndben telt. Én rá sem néztem Tezukára, de a húgom viselkedése kezdett nagyon bosszantani. Hogy lehet, így nézni rá? Már épp rászóltam volna Miki-chanra, amikor újra megjelent Shun-chan a tömegben.
- Hol van Kikamaru? – kérdeztem tőle
- Nem tudom. Nem volt a mosdóban. – rázta a fejét védekezően
- Remek! Nagyon remek! – dühöngtem – Menjünk, keressük meg. Gyere Miki-chan! – nyújtottam felé a kezem
Ő habozott egy pillanatig. Rám nézett, majd Tezukára és ismét rám. Végül megfogta a kezem.
- Örültem Tezuka. – mondtam fagyos tekintettel és indultam volna meg, de a húgom nem mozdult
- Te nem jössz? – kérdezte Tezukától
- Nem hiszem. – válaszolta
- De… De hát Kikamaru miatt jöttél. – fakadt ki Shun-chan is
- És te ezt honnan tudod? – emeltem fel a szemöldököm
- Én… Én… Az előbb kérdezte Onii-chan, hogy hol van. Onnan gondoltam. – fejezte be magabiztosan
Mind a hárman Tezukára néztünk.
- Hozzá jöttél? – tettem fel a kérdést, mire ő bólintott – De honnan tudtad, hogy itt lesz? Vagyis hogy itt lett volna.
- Felhívott telefonon. Megkért, hogy jöjjek el, mert valamit mindenképp látnom kell.
- De mit?
- Saa.
- De ha ő hívott ide, akkor mért tűnt el? Lehet, hogy mégis itt kéne megvárni.
- Nem! – mindenki Shun-chanra nézett – Szerintem, ha eddig nem jött vissza már nem fog. Lehet, hogy… hogy azt hitte már elmentünk.
- De mért hitte volna? – tettem fel a logikus kérdést
- Nem… nem tudom. – sütötte le a szemét
- Shun-chan! Te tudsz valamit, amit nem mondasz el.
- Én? – kapta fel a fejét – Én nem tudok semmit, csak a véleményemet mondtam.
- Ez nagyon szép, de nem tudsz átverni egy ilyen szöveggel. Ismerlek jól. Nekem nem tudsz hazudni.
Shun-chan épp nyitotta volna a száját válaszra, amikor valaki odalépett hozzánk.
- Sziasztok! – mondta Oishi
- Te mit keresel itt? Nem Tsukushi-channal kéne lenned? – néztem rá megütközve
- Hát… – mondta zavartan
- Úristen Oishi! Mit tudtál elrontani? Annyira egyértelmű volt az egész helyzet. Nem lehetett elrontani. Neked, hogyan sikerült? – fakadtam ki
- Hé! Nem csak az én hibám volt. Legalább annyira az övé is. – vágott vissza dacosan
- Akkor mi történt? – dörzsöltem meg a halántékomat
- Összevesztünk.
- Tényleg? Pedig már azt hittem, hogy rád mosolygott te pedig elszaladtál.
- Naru! – szólt rám figyelmeztetően Tezuka
Pont ő? Miatta vagyok olyan dühös, hogy még Oishivel is így beszélek.
- Bocs Oishi! – mondtam végül – Nem gondoltam komolyan. Csak akaratlanul is le akartam vezetni a feszültséget valakin. – sütöttem le a szememet
- Semmi gond! – mosolyodott el
- Amúgy tényleg mi történt?
- Hát szóba került a sport és…
- És néhány sportoló. – fejezte be helyette Tezuka
- Igen – kapta oda a fejét Oishi – Honnan tudtad? És mit keresel itt? Azt hittem nem jössz. – tekintete köztem és Tezuka között cikázott
- A sportoló témára nagyon allergiás. Ha valaki nem szereti azt, akit ő, akkor halálosan meg tud sértődni.
- Azt észrevettem. – zsörtölődött Oishi, majd témát váltott – Hol van Kikamaru? Azt hittem vele jössz. – fordult felém
- Ez az amit mi is szeretnénk tudni. Úgy fél órája elment a mosdóba, és azóta nem jött vissza.
- A mosdóban már kerestétek? – kérdezte Oishi
- Oishi! Hogy te milyen okos vagy! – csaptam a homlokomra – Nekem, hogy nem jutott eszembe a mosdóban keresni valakit, aki azt mondta, hogy kimegy a mosdóba!
- Jól van, na! Csak kérdeztem.
- Én voltam a mosdóban és nem volt ott. – szólt közbe Shun-chan, azért, hogy én nehogy megszólaljak. Pedig már épp terveztem.
- Érdekes. Nem szokott csak úgy eltűnni.
- Ez biztos egy új képessége. – mondtam epésen
Oishi megütközve nézett rám. Nem tudta elképzelni, hogy mit tehetett, amiért ezt kapja tőlem. Ő semmit. De engem ez ilyenkor nem érdekel.
- Ne figyelj Nee-chanra! Ha valakire dühös, akkor senkinek sem kegyelmez. – súgta oda Shun-chan Oishinek
- Hallottam! És ne beszélj hülyeségeket. Nem vagyok senkire se dühös.– dörrentem rá Shun-chanra
- Mostanság valakire mindig dühös. – szólalt meg Miki-chan is, akit egy szúrós pillantással elhallgattattam
- Keressük meg Eijit. – döntöttem végül – Aki akar, jön, aki nem az nem. Ez rátok nem vonatkozik. – mutattam a testvéreimre – Ti mindenképp jöttök.
Elindultam és húztam magam után Miki-chant is. Shun-chan követett minden szó nélkül. Tezuka és Oishi egymásra néztek, majd ők is a nyomunkba eredtek. Épp törtem át a tömegen, amikor valaki oldalról nekem jött és majdnem fellökött.
- Nézz már a lábad elé. – torkoltam le a nekem háttal álló alakot, mire az megfordult
- Sen… Senpai!
- Kaidoh!
- Oishi-Senpai! Boucho! – nézett az utánam érkezőkre Kaidoh
- Mit keresel itt? – érdeklődött Oishi
- Kaidoh épp edz. – jelent meg hirtelen a hátam mögött Inui
- Sssssss… – fűzte hozzá Kaidoh, azzal továbbálltak
- Utálom a fesztivált – mondtam félhangosan csak magamnak és tovább indultam
Két perce se sétáltunk, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Yada!
- Ne kéresd már magad Echizen!
- Yada! Momo-senpai! Ya-da!
- Momoshiro! Echizen! – szólt oda nekik Tezuka
- Boucho! – húzták ki magukat és felénk fordultak mind a ketten
- Nem láttátok véletlenül Kikamarut? – kérdeztem tőlük hirtelen ötletként
- De! – vágta rá Momoshiro
- Hol? – kaptam fel a fejem
Nem gondoltam komolyan a dolgot, csak mit veszthetek alapon.
- Úgy tíz perce futottunk össze vele. Tsukushi-channal volt.
Mindannyian Oishire néztünk, akinek elsötétült az arca, de egy szót sem szólt csak lehajtotta a fejét.
- Azt nem tudjátok merre mentek?
Echizen felemelte a kezét és elmutatott egy irányba.
- Köszönjük. – mondtam és tovább indultam a megadott irány felé
- Nee-chan! – húzta meg a kezem Miki-chan
- Tessék? – álltam meg és néztem rá, mire ő hátrafelé mutatott
Egyből rájöttem, mire gondol. Oishi ott állt még mindig. Nem indult el velünk.
- Oishi jól vagy? – léptem közelebb hozzá
- Én, most hazamegyek. – mondta majd hirtelen mozdulattal megfordult és elsietett.
Időm sem volt utána szólni. Nem is nagyon tudtam volna neki mit mondani. Tudtam, hogy mire gondol, de nem lett volna értelme védenem Eijit. Nem segített volna semmit.
Nem volt mit tenni. Néztük, amíg eltűnik a tömegbe, majd továbbindultam. Holnap majd úgyis tisztázzák Eijivel a dolgot. Egy ilyen miatt a Golden pair nem veszhet össze. Egyre jobban fáztam. Pedig nem is volt vékony a kimonóm. Mégis egyre jobban rázott a hideg.
A következő fél órában sem találtuk meg Eijit. És én már kezdtem úgy érezni, hogy nem is fogjuk. Lehet, hogy már rég hazament. Vagy hazakísérte a feldúlt Tsukushi-chant. Engem pedig csak egyre jobban rázott a hideg. Már szabályosan dideregtem, ami nem kerülte el Miki-chan figyelmét sem. Mivel továbbra is fogta a kezemet, nehéz lett volna nem észrevennie, hogy remegek, mint a nyárfalevél.
- Jól vagy Nee-chan? – adott hangot észrevételének
- Persze csak kezd hűvös lenni. – mondtam miközben a látásom egy pillanatra elhomályosult – Vékony ez a kimonó.
- Nem nézel ki túl jól Nee-chan! – állapította meg Shun-chan
- Köszönöm a bókot. – mondtam epésen, de eleresztette a füle mellet
- Nem normális, ha az ember 25 fokban így remeg. – csóválta meg a fejét – Szerintem menjünk haza.
- Szerintem is Nee-chan. – nézett fel rám hatalmas szemekkel Miki-chan
- És mi lesz Kikamaruval? – akadékoskodtam. Nagyon nem tetszett, hogy ők akarnak engem kioktatni. Én vagyok az idősebb. Nekem kell meghoznom az ilyen döntéseket. – Amúgy sincs semmi bajom!
Erre a kijelentésemre az cáfolt rá, hogy a világ pár másodpercre elsötétült előttem és nem sokon múlott, hogy nem terültem el a földön. Mikor újra érzékeltem már a külvilágot összetalálkozott a tekintetem Shun-chanéval. Szigorúan nézett rám. Miki-chan felé fordultam. Mintha a bátyát utánozná le. Ugyan az a lesújtó tekintet.
- Rendben! Menjünk haza. – egyeztem bele
Mindketten elmosolyodtak. Shun-chan megfogta a szabad kezemet és elindultunk. Megálltam és hátranéztem Tezukára, aki csak állt egyhelyben.
- Te maradsz még, vagy jössz? – kérdeztem színtelen hangon, még mindig dühös voltam rá, de már nem annyira. Nem volt rá erőm.
Tezuka vállat vont és elindult utánunk. Neki mindegy volt, hogy hová megy. Már ő is feladta, hogy megkeresi Kikamarut. Miközben mentünk hazafelé végig pörgött az agyam. Legalábbis annyira amennyire tudott ilyen állapotban. Mikor már nem bírtam tovább magamba tartani elképzeléseimet, úgy döntöttem megosztom valakivel és erre egyetlen ember volt alkalmas a társaságban.
- Shun-chan vigyázz Miki-chanra. – engedtem el a kezüket, és hátra maradtam Tezuka mellé – Azon gondolkoztam, hogy mért hívott téged Kikamaru a fesztiválra? – kezdeményeztem a beszélgetést
- És mire jutottál? – nézett rám
- Az egyetlen logikus magyarázat az lenne, hogy azért, hogy lásd, mit csinál Oishi és Tsukushi-chan, és ezt nem rossz értelemben értem. – helyesbítettem gyorsan, amikor Tezuka felhúzta a fél szemöldökét. Hogy csinálja? Én nem tudom csak az egyiket felhúzni.
- Ez logikus is lenne, de nem illik bele a dologba. Eiji a fesztiválról hívott fel, hogy jöjjek azonnal, mert valamit mindenképp látnom kell. Már jó pár napja tudta, hogy találkozni fognak, mért nem szólt akkor előbb? – ahogy beszélgettünk fel se tűnt, hogy mennyire lemaradtunk Shun-chanéktól
- Hacsak nem úgy gondolta, hogy akkor nem jöttél volna el. – telibe talált a felismerés – Amikor azt mondta elmegy a mosdóba, alig egy másodperc telt el és Miki-chan meglátott téged. Szerintem Eiji meglátott téged és azért lécelt le.
- Igaza is lett volna, mert akkor biztos, hogy nem jövök el. Csakhogy valahogy azt nem tudom elképzelni, hogy Eiji keresztbe akart tenni Oishinek.
- Ebben van igazság. – gondolkodtam el – De ha azt vesszük figyelembe, hogy Eiji mennyire szereti Oishit. Lehet, hogy bepánikolt, hogy elveszítheti a barátját. És akkor az is meg van magyarázva, hogy mért nem előbb szólt.
- Lehet. – tűnődött el Tezuka – De mit csinált akkor utána Kikamaru Tsukushival?
Elnevettem magam.
- Mi az? – emelte fel ismét a fél szemöldökét Tezuka. Ezt egyszer meg kell tanítania.
- Észrevetted, hogy pletykálkodsz? – néztem Tezuka arcába, ő pedig visszanézett rám.
Kábé egy percig, némán néztünk egymás szemébe és próbáltam rájönni hol vagyok. Még homályosan láttam, hogy Tezuka szemei elkerekednek. Aztán lehunytam a szemem, hogy kitisztuljon a kép.