Ginny felállt.

– Mi történt, tanárnő? – kérdezte. Egy pillanatra elhomályosult a kép, ahogy vörös hajú szobatársunk tétován az ajtó felé lép, de utána ismét kitisztult minden. Ez csak egy álom volt, és nem leszek rosszul. Még attól a tengernyi vértől se. Csak az az árny…

Az is csak egy butaság. Csak képzeltem. Az álom utóhatásaként. Ennyi és nem több. Valószínűleg túl sokat álmodtam folyosókról és ajtókról, az agyamnak pedig elege lett belőle és kreált valami rémisztőt arra a helyre, hogy soha többé ne akarjak rágondolni.

Mert ez az egész azon a folyosón játszódott… Nem, a folyosón túl, de végtére is, mindegy, szerepelt benne, az a lényeg.

Igen, ez lesz a megoldás.

Szinte fel sem fogtam, mikor Hermione bátorítóan biccentett egyet Ginnynek egy „menj csak, megoldom" pillantás kíséretében, aztán már ott is maradtunk kettesben az ágyamon.

– Mondtatok valamit a szememről – szólaltam meg hirtelen, miközben az egyik repedést szemléltem a szemközti falon. A hangom rekedt volt, és érzelemmentes. Túl sok volt ez az álom ahhoz, hogy jelen pillanatban bármire is képes legyek a sikításon kívül. A csontok ropogása, a reccsenések, az ordítás, ami a férfi száját hagyta el, amikor a fogak belemélyedtek a húsába, a vér dübörgése még mindig visszhangzott a fülemben. Rég álmodtam ilyen szörnyűt. És soha ilyen valósághűt. Leszámítva a folyosókat, de az inkább Harry álma, nem az enyém.

– Semmi – válaszolta gyorsan Hermione. – Semmi érdekes nem volt vele. Csak… – Elharapta a mondatot. Eddig fáradt voltam, de mostanra mindez eltűnt. Mit láthatott?

– Mione! – szóltam rá erélyesen. – Mi történt?

Hermione rezignáltan felsóhajtott és óvatosan közelebb húzódott.

– Szerinted miért vitte el McGalagony professzor Ginnyt? – kérdezte. – Éjszaka közepe van.

– Őszintén szólva most jobban izgat, mitől ijedtetek meg annyira – jegyeztem meg epésen.

Hermione nem nézett a szemembe.

– Arra ébredtünk, hogy teli torokból sikoltozol – közölte a tényeket. – Megpróbáltunk felébreszteni, de nem sikerült. Aztán egyszer csak, teljesen váratlanul kinyitottad a szemed, de nem néztél ránk, hanem meredtél a semmibe, és továbbra is kiabáltál, és… – nyelt egyet, de nem folytatta.

– Mit és? – noszogattam.

– Biztos csak képzelődtem – legyintett végül.

– Granger! – csattantam fel. Elegem lett a kerülgetésből. – Mit láttál?

Hermione bűntudatosan nézett rám.

– Olyan volt, mintha… – Ismét elakadt, de aztán jobbnak látta, ha folytatja. –… mintha keskeny lenne a pupillád. Mint egy kígyónak.

Kezdett elegem lenni a tömegből. A diákoknak ugyan csupán egy ellenséges pillantásra futotta a hó-hiány miatt, de a többség még csak arra sem méltatott, hogy rám nézzen, amint berobogtam a Nagyterembe.

Mégis… túl sok volt az ember. Az éjszaka után valahogy nem vágytam túlzottan társaságra…

– Harryék? – ültem le Neville mellé. Ebben a pillanatban rontott be Hermione a kajáldába.

– Nincsenek fent – közölte, miközben leült velünk szemben.

– Én megmondtam – jegyzetem meg csípősen és visszafordultam Neville-hez. – Nem láttad őket vala…

– Még mindig amiatt vagy kiakadva? – fortyant fel Hermione. – Már megmondtam, hogy biztos rosszul láttam! Csak egy lumos világított, és hullafáradt voltam, és valamiért jobban lekötötte a figyelmemet a sikoltozásod!

– Már megint tévesen következtetsz – jelentettem ki. – Tudod, a legkevésbé sem érdekel, hogy mit képzeltél be a pupillám helyére. És ha megbocsátasz, most meg kell találnom Harryt, hogy beszéljek vele. Szóval nem láttad őket valamerre? – fordultam újra Neville-hez, aki eddig némán figyelte első veszekedésünket, olyannyira, hogy elsőre nem is reagált. – Neville!

A kövérkés fiú összerezzent, de végre hajlandó volt válaszolni:

– Éjjel Harrynek rémálma volt – mondta.

– És? – kérdeztem én. Nekem is az volt, mégse szívódtam fel reggelre, mint pocsolya a sivatagban…

Hermione mellettem viszont összerezzent. Ő, mint közelebbi barát, valószínűleg tudott valamiről, amiről én nem.

– Azt állította, hogy látta, amint egy kígyó megtámadja Ron apját – válaszolt készségesen Neville. – McGalagony pedig felvitte őket az igazgatóiba. Azóta nem láttam egyiküket sem. – Suttogóra fogta a hangját. – Szerintetek tényleg… – elharapta a mondatot, de Hermione így is válaszolt rá.

– Nem tudjuk, Neville. De Ginny is elment a professzorral az éjjel.

– Azt mondtad, egy kígyó? – ragadtam le az engem érdeklő résznél. Még Hermionénak se számoltam be arról, mit láttam az éjjel. Az ember nem osztja meg egy csapat ízig-vérig griffendélessel, hogy a Mardekár ház címerállataként élő embereket eszik meg éjszaka, miközben fekete árnyakkal hadakozik az agyában. Egy ilyen után csak őrültnek néznének.

– Aha. Miért?

Óédesmerlinkeaddhogyne! Ugye nem ugyanazt álmodtuk? Végül is… mennyi az esélye, hogy ugyanazon a napon – vagy inkább éjjel – ugyanarról szól az álmunk ugyanazokkal a kellékekkel, és mégis más? Nagyon pici, drága Ria, nagyon pici… Akkor viszont Harry szerint a valóságot láttam… láttuk. De Harry nem lehetett a kígyó fejében, mert akkor azt éreztem volna vagy mi… Ááá, nem értem! Ha a valóság, az a természetes, hogy Weasleyék lelépnek. Harry látta az egészet és mivel Ron a legjobb haverja, valószínűleg a családjával is jóban van, ergo ő is eltűnik.

De ha Harry nem volt ott a kígyó fejében és azért nem éreztem, akkor ő kívülállóként szemlélhette az eseményeket, viszont akkor én miért a kígyóban kötöttem ki? Akkor Harrynek is ott kellett volna lennie, de ott csak azok a sötét árnyak kergetőztek, totál skizofrén hatást keltve, tehát neki az egyiknek kellett volna lennie a három… vagy négy, esetleg kettő… szóval közülük. Rejtve nem maradhatott, mert a kirohanásaiból ítélve gőze sincs arról, milyen sok mindenre lehet használni az okklumenciát…

Viszont Harry NEM lehetett olyan sötét izé. Az egyszerűen lehetetlen.

Ennek az egésznek semmi értelme.

Hermionén látszott, hogy aggódik. Persze ki ne tenné, ha a haverja Voldemort fejében turkál? (Tegyük fel, hogy az a kígyó kapcsolatban állt az egyetlen általunk ismert, jelenleg szabadlábon lévő brit fekete mágussal. Egyébként meg nem ez az egyetlen eset.) Ráadásul érzi a hangulatváltozásait is, ami plusz indok, hogy a csaj ne legyen nyugodt…

McGalagony lépett mögénk.

– Miss Granger, Miss Matthews, ha befejezték a reggelit, az igazgató úr várja önöket.

Eltoltam a tányéromat. Nem sok étvágyam volt azután, hogy drága szobatársam közölte, a szemem tökre úgy nézett ki, mint egy kígyóé. Még ha tényleg csak képzelődik, akkor is frusztráló azután az álom után.

– Én kész vagyok – közöltem. Hermione követte a példám, és mindketten felálltunk. A Griffendél házvezető tanára egy biccentéssel nyugtázta igyekezetünket, és már indult is el a kijárat felé.

– Szia, Neville! – köszöntem, aztán húztam is el a csíkot, mielőtt bármit reagálhatott volna rá.

Nem Hermione miatt csináltam. A következtetéseivel ellentétben nem sértődtem meg rá. Még csak nem is Longbottom volt a hibás. Egyszerűen csak kíváncsi voltam a fejleményekre, és arra, hogy engem miért hívnak. Ha Ginny is ugyanúgy képzelődött, mint Mione, akkor Dumbledore ki tudja, mit vont le következtetésként.

A köztünk lévő kapcsolat… Komolyan azt jelentené, hogy Harryn keresztül turkálhatok a világ legnagyobb fekete mágusának fejében? Hát… kösz, de inkább nem kell.

Hermione sikeresen beért minket, és onnantól kezdve némán tettük meg a hátralévő utat. McGalagony feleslegesnek tartotta felvilágosítani minket, mi meg nem kérdeztünk rá, hogy tulajdonképpen mi is látogatásunk célja. A tanárokkal szemben a legjobb taktika a távolságtartás – kivéve persze, ha rokon vagy közeli ismerős. Akkor elkerülöd vagy lyukat beszélsz a hasába.

– Lángoló puding – szólalt meg a tanerő, amikor a kőszörnyhöz értünk. Hű, ezek már az ünnepekre készülnek! Pedig még négy nap hátravan az előestéig…

A mozgólépcsőt már az első alkalommal imádtam. Ki tudja, mióta lehet ez itt, ráadásul sokan azt se sejthetik, hogy ez igenis muglis. Végtére is, a bevásárlóközpontokban lépten-nyomon ilyenbe botlik az ember lánya, úgyhogy már elképeszteni, vagy legalább csodálatra bírni sem képes őt egy tömény mágiától mozgó változat.

– Üljetek le! – intett az igazgató, amint beléptünk. – Köszönöm, Minerva.

A professzorasszony biccentet és kiment, bezárva maga után az ajtót.

Kényelmesen elhelyezkedtem a kedvenc fotelszerű székemben. Bárki bármit is mondjon, tényleg egészségtelen, hogy egymást követő napokon rögtön a „főnök" előtt kössünk ki…

– Professzor úr, mi történt Mr. Weasley-vel? – tért rögtön a tárgyra Hermione. Ez az, kislány, ne kertelj!

– Arthurt jelenleg a Szent Mungóban ápolják – mondta Dumbledore. – Már túl van az életveszélyen. Gondolom, majd szeretnéd meglátogatni – mosolygott. Gondolja? Fogadjunk, hogy tudja. Hermione itt akarta tölteni a szünetet imádott könyvei társaságában, de ezek után még csak remélni se remélhettem, hogy egyedül utazok haza. Ó, drága magány, miért hagysz engem cserben?

– Igen – bólintott. Na ugye, megmondtam! – Professzor úr, tényleg egy kígyó volt, ami… megtámadta Mr. Weasley-t?

– Igen. – Dumbledore prof hirtelen felém fordult. – Miss Weasley említett valami érdekeset…

– De hisz ön már úgyis tudja – vontam vállat. – Szerintem már azelőtt tisztában volt vele, mi történt, mielőtt Ginny megnyikkant volna.

Hermione csak értetlenül kapkodta a tekintetét, miközben én próbáltam elképzelni a Niagarát. Még a végén leáll itt legilimentálni – mármint a prof, nem Mione –, arra pedig aztán végképp semmi szükség. Az a bazinagy vízesés pont elég arra, hogy elnyelje a gondolataimat.

Dumbledore kicsit előrébb hajolt.

– Talán. De egy kicsit túlértékeled a helyzetet. Ha Ginevra nem említi a kígyókat, eszembe se jut, hogy a kapcsolatotok ennyit fejlődött ilyen rövid idő alatt.

Fejlődik? Rövid idő alatt?

– Mire céloz ezzel? – kérdeztem gyanakodva, miközben az egyik portrét szemeltem ki újfent a falon. Rosszul éreztem magam a tekintetétől, mintha a lelkembe látna, és… Hát az annyira mocskos lenne, hogy nem akarnám, hogy bárki megpillanthassa.

Az igazgató elkomorodott, legalábbis a hangja alapján erre mertem tippelni.

– Sajnos attól tartok, ezt még nem mondhatom el. Egyelőre csak elméletek vannak, és egyik sem teljesen helytálló.

Tudtam. Mindig csak elméletek vagy találgatások, amiket nem mondd el. Ha meg tényei vannak, akkor meg túl fiatal vagyok hozzá, vagy túl korai még megosztani velem.

– Várjunk csak – szólalt meg Mione. – Dumbledore professzor, ön úgy gondolja, hogy Ria és Harry ugyanazt… álmodták?

Belesüppedtem a székbe. Na, ez az, amiről nem tett említést egyikünk sem. Minek? Csak felesleges aggodalmat szülne – hogy mi iránt, az kétes. Valószínűleg főként az ép elménkért.

– Erről elfelejtettetek szólni – szűrte a fogai között a lány. Mily' nagy jóhiszeműség!

– Ja, biztos valahogy kimaradt – feszengtem. Hermione arca elárulta, hogy innentől kezdve mondhatok bármit, egy szót sem hisz el belőle. Akkor pedig minek erőlködjek?

– Kimaradt. – A lány pillantása az egyértelmű „erről még beszélünk" üzenetet hordozta.

– Aha! – mosolyogtam vidáman. Jöjjön, aminek jönnie kell!

Hermione megforgatta a szemeit, és a plafonra tekintett (talán türelemért esedezve?), majd kis szertartása után újra az igazgatóhoz fordult:

– Hogy fogok eljutni a… öhm… – rám sandított, majd vissza az újra derűsen mosolygó Dumbledore-ra – …Ronékhoz?

– Alastor és Tonks fog téged várni az állomáson.

Jé, azok meg kik? Biztos tagok, mint Amanda… Másra nem tudok gondolni. Bár nem kéne mindenben összeesküvést keresnem… Pláne nem a Főnix Rendjéét, még ha nyilvánvaló, hogy újdonsült barátaimnak több közük van ehhez, mint az egészséges lenne ilyen korban. Szóval biztosan rokonok, barátok vagy ismerősök. Igen, biztosan azok.

Én meg egy naiv liba vagyok.

Mindegy.

– Nos, akkor csak ennyi volt – ugrottam fel. Nyomás a csomagokért! Egy óra múlva indul az Expressz és nekem még Lastyt is fel kell szednem. Utána pedig mehetünk… haza. Sajna most egyelőre az első számú otthon még mindig az Ebrithyl. Ez a következménye annak, ha az anyád tanár, és gyakorlatilag tíz éves korod előtt is abban a suliban éltél már. Még a nyári szünetekben is, bár akkor néha mentünk nyaralni is.

– Még valami… – Dumbledore hangjára csalódottan rogytam vissza a székbe. – Aria, mennyire értesz az okklumenciához?

Hoppá…

– Hát… tanultam egy kicsit, és minimális védelmet létre tudok hozni, de… ha az álmokra gondol, akkor én próbáltam, de nem jött be.

Azt meg se mertem említeni, hogy talán Harryn múlt volna az egész. Ő állt kapcsolatban Voldemorttal, ő „rángatott" bele éjjelenként a saját kis álomvilágába… De ezt Dumbledore gondolom már amúgy is tudta. Amilyen öreg, olyan okos is volt, szóval nem kételkedtem ebben. Csak az maradt kérdéses, hogy igazak-e a pletykák, és mégis mardekáros volt-e, a házváltoztatás meg csak propaganda-fogás. Mert akkor nem okos, hanem ravasz. Így diktálta a hagyomány.

– Szóval?

Ettől a kérdéstől rettegtem. Hermione ezt az egy szót képes volt úgy kiejteni, mintha a halálos ítéletemet hirdetné ki.

Leléptünk Dumbledore-tól, miután az öreg megjegyezte, hogy jövőre nem ártana okklumenciát tanulnom valahogy. Hermionénak persze újdonság volt, hogy én „értek" ehhez (idézőjelben, mert csupán az alapokat ismertem, és az elmepajzsom is a hangulattól függött: ha ideges voltam, akkor az első szellő is megzavart a koncentrálásban), és miután kiselőadást tartott (lásd: lexikonból való szó szerinti idézés) eme tudományág csodálatos mibenlétéről, rátért a kényesebb témára.

– Mit szóval? – értetlenkedtem, miközben a táskámba vágtam egy talárt. Nem fogom hazacipelni az összes cuccom csak azért, hogy aztán két és fél hét után visszahozzam.

Éppen ezért a legjobb szülinapi ajándékomba pakoltam mindent.

Imádtam ezt a táskát, és nem csak azért, mert annyira varázstalan volt (hisz melyik boszorkány mászkálna félvállas, sötétkék Adidas táskával? Még akkor is, ha a tárgyon sikerrel alkalmazták a tértágító bűbájt és viszonylag bármennyit lehetett belepakolni, a súlya sem érződött… Egy aranyvérű varázsló rá se merne nézni – kivéve talán a Weasley famíliát, Ginny elég lazának tűnt hozzá). Egyszerűen ebbe mindenki beleadott valamit. Jase és Sam a pénzt és a táskát, anyáék a tágító-bűbájokat.

– Azt mondtad Dumbledore-nak, hogy álmok. – Hermione szigorúan nézett rám. – Többesszámot használtál.

Sóhajtva lehuppantam az ágyra, és elmerengve belebámultam a szekrénybe, amit immár a ruháim töltöttek meg – Ginny és Hermione egy hónappal ezelőtt együttes erővel rávett, hogy költöztessem át a ruhatáramat a negyedik ágyról abba a lyukba. Hogy tud ez a csaj ilyeneket észrevenni?

– Mit szeretnél tudni? – kérdeztem végül. Már nincs mit tenni…

– Mióta?

– Nem t'om. Alig több, mint egy hónapja kezdődhetett – sóhajtottam.

– Hogy jöttetek rá?

– Asszem a bagolyházban történt, megkérdeztem, mit álmodott, aztán… véletlenül kiderült. De eddig csak az a fura folyosó volt az ajtóval…

– A Misztériumügyi Főosztály – világosított fel Hermione.

– Tessék?

– Még az ősszel jöttünk rá – magyarázta. – Harry járt a nyáron a tárgyalása miatt a minisztériumban, és azon a szinten tartották, ahol az ajtó is van. De te csak nemrég látod… Egyébként nem mondta neked, mi az a hely?

– Miért mondta volna? – húztam fel a szemöldököm. Az ő helyében én se világosítottam volna fel magamat… Végül is, ki vagyok én? Egy lány, akinek össz-visz annyi különlegessége van, hogy irányítja az időjárást; aki minden előzetes bejelentés nélkül gyakorlatilag belecsöppent az életükbe; és akit mindössze négy hónapja ismer, tehát semmi oka sincs megbízni benne, annak ellenére sem, hogy ő rángatta bele a saját életébe. Vagy valami ilyesmi.

És mellesleg én borogattam fel az életszemléletét. Ha én nem vagyok, róla sem derül ki, hogy egy ostoba jóslat főszereplője… Bár ki tudja. Dumbledore-t eddig nem leptük meg semmivel, tehát valószínűleg már tudta, vagy… öhm… sejtette.

– Mert… – Hermionén látszott, hogy talán életében először tanácstalan. – A barátunk vagy, nem?

Értetlenkedve pislogtam. Ez mellbevágott, hogy csak így egyszerűen közli, hogy…

– Te sem kürtölöd szét az egész baráti körödben a titkaidat – válaszoltam. A régi érv talán…

Hermione bólintott.

– Talán igazad van.

Láttam a szemén, hogy nem igazán erre a befejezésre várt, de nem érdekelt. Afene, mindjárt indul a vonat és Lasty még sehol… És ott van még a Roxfortnak szánt ajándék is…

A hóesést nem könnyű ám megcsinálni. Viszont rengeteg lehetőség van. Még hajnalban lehűtöttem a talajt annyira, hogy ne olvadjon el a hó, ami a földre érkezik, és most már csak a pelyhek méretét kellett kiválasztanom.

Kár, hogy Ginny nem láthatta, ő nyaggatott a múlt héten percenként, hogy csináljak már hóesést, mielőtt meglincsel a nép a csapadéktalanság miatt…

Mikor Hermionéval és Neville-lel együtt kiléptünk a bejárati ajtón, koncentráltam. Csak egy picit.

A nagy, vattaszerű hópelyhek mellett döntöttem. Mert azok olyan szépek.

Nos, én ennyit tudtam adni… Még karácsony estig esni fog, annyi biztos.

Hogy értékelni fogják-e, nem tudtam, de őszintén szólva már nem is érdekelt annyira, mint mikor ezt elterveztem.

Most jobban lekötött a látvány, ahogy a hópelyhek megkavarodtak a szélben és olyan sűrűn estek, hogy szinte átlátni se lehetett köztük…

A vonat nem lett volna dugig, mivel, ha nem is sokan, de elegen döntöttek úgy, hogy a Roxfortban maradnak karácsonyozni, mert vagy vizsgáik lesznek, vagy nem akarják, esetleg nem tudják látni a családot. Viszont ahogy az már lenni szokott a briteknél, mindent a lehető legnyakatekertebb módon intéztek.

Először is, ahelyett, hogy hagyták volna rajta azt a két vagont, hogy mindenki kényelmesen elférjen, lecsatolták őket, hogy pontosan annyi hely legyen, ahányan haza akarnak utazni. Így pedig véletlenül se kerülhettünk olyan fülkébe, ahol nincs rajtunk kívül legalább négy másik ember.

Hogy ezzel az akcióval a feles mágia – vagy csak szimplán energia – kibocsátását akarták megelőzni, nem tudom, de ellenzem a módot, ahogy véghezvitték. Végtére is, mindenkinek van magánszférája, és az igenis zavaró, ha olyan fülkében kell végigszenvedned az utat, ahol olyan emberek utaznak, akik előtt nem lehet normálisan beszélgetni, mivel vagy az ellenségeid, vagy… mit tudom én.

Mielőtt bárki bármit is levonna a fenti kiselőadásból, megjegyezném, hogy velem szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Hermione, Luna, Blaise és Neville – vagyis a házak érdekes egyvelege volt a társaságom a fülkében, aztán csatlakozott hozzánk Lina. Nate fogalmam sincs, merre kószált, de nem is érdekelt. Nem a pasim, minek törődjek vele, mit csinál? Amu pedig a kis barátnőivel ült egy fülkében, szóval vele nem volt gond…

Lina, mint a Hugrabug ház képviselője, elmélyülten vitatkozott valamilyen dudváról Neville-lel, míg Hermione és Blaise az én bájitalaimat tárgyalták ki a lehető legkisebb egyetértésben – mivel a Mardekár-Griffendél ellentét ezt követelte meg tőlük. Én szimplán a Hírverőt olvastam, amit Luna nyújtott át belépésekor, és amiben egyik hülyeség érte a másikat, mégis érdekes volt.

– Tudjátok, ez az első alkalom, hogy egyetlen fülkében mind a négy háznak vannak képviselői – jegyezte meg Lina.

– És természetesen a Griffendél van többségben – morogta Blaise.

– A Giffendéllel nincs semmi baj! – fortyant fel Hermione.

– Ja, melletted ül az élő példa – mutatott rám a fiú.

Bólogattam. – Mert én mindent elérek, amit akarok. Ha én nem vagyok…

– Akkor békében rivalizálhatnánk tovább – vágta rá Blaise.

– Ugyan már, ez így sokkal izgalmasabb – szólt közbe Lina. – Ilyenre évek óta nem volt példa!

Még jó. Én megismételhetetlen vagyok.

Amikor a vonat fékezni kezdett, Blaise felpattant, és közölte, bár a társaságunk – griffendéles és egyéb házbeli mivoltunktól eltekintve – épphogy csak, de kielégítette igényeit, viszont nem égetheti le magát az apja előtt azzal, hogy egy lúzerrel (lásd: Neville) és egy csapat ostoba libával (mi) mutatkozik. Hát, legyen akármennyire jó fej is néhanapján ez a srác, ez kifejezetten egy aranyvérű felsőbbrendűsége volt.

Lerángattam a táskám a poggyásztartóból, és Lasty beakadt ketrecével bajlódtam. Odafele bezzeg nem nekem kellett kiszednem, mert… Hermione azt mondta, a házimanók cipelték fel a cuccot a fülkékből a szobákba. De itt nincs házimanó, aki segítene. Egy darab se.

Hermione türelmetlenül toppantott egyet.

– Jössz már? Kitavaszodik, ha ebben a tempóban folytatod a pakolást! Már mindenki leszállt…

Pakolás? Én csak ezt a nyamvadt kalitkát akarom kiszedni innen!

– Esetleg segíthetnél – válaszoltam dühösen. Lasty csak egy méltatlankodó huhogással kommentálta az újabb rántást átmeneti lakóhelyén.

Hermione előhúzta a varázspálcáját és a kalitka felé intett, mire az szépen kiakadt, és lelebegett az ülésre.

– Boszorkány vagy, használd a pálcád – válaszolta.

Morcosan néztem rá. Minek állandóan arra a darab botra támaszkodni? Ha így tennék, akkor amikor esetleg elvesztem, gyakorlatilag semmihez sem fogok tudni kezdeni nélküle…

Szóval ezzel is csak készülök a legrosszabbra.

Nem, még véletlenül sem bénázás az egész.

Ugyan, hogy gondolhattok ilyet rólam? Én mindent okkal teszek…

Azt hiszem.

Megragadtam a kalitkát, és elindultam a fülke kijárata felé.

– Használtam volna, ha hagysz rá időt…

Folytattam volna még a veszekedést, amikor robbanás rázta meg a peront.

A detonáció ledöntött minket a lábunkról. Én nekiütköztem a szemközti falnak, és valószínűleg beverhettem a fejem, mert hirtelen egy egészen más kép tárult a szemem elé.

Most biztosan tudtam, hogy egy másik testben vagyok. A hosszú, hófehér ujjakat, amik lazán kulcsolódtak a pálcára, egyáltalán nem éreztem a magaménak. De beszorultam a tudatába, és végignézhettem, ahogy a gazdatest átlépve egy hullát végigsiet a folyosón… azon a folyosón…

Hirtelen átugrottam a „valóságba". Hermione kétségbeesetten rázogatott, miközben Lasty hangosan huhogva csapta a zajt valahol távolabb.

– Ria! Merlinre, kelj már fel!

Óvatosan megdörzsöltem a tarkómat. Semmi vér, csak egy jó nagy púp… Nyögve a pálcámért nyúltam.

– Mi a fene történt?

– Nem tudom…

Ebben a pillanatban berobbant az összes ablak és szilánkok ezrei álltak volna belénk, ha nem rántunk fel magunk köré egy pajzsot. Mind a ketten.

Lastyért ugrottam és kinyitottam a kalitkát, majd elé tartottam a hátizsákot, amibe csak azokat a cuccokat pakoltam előzőleg, amiket nem fél kiló ruha alól akartam út közben kibányászni.

– Ugorj bele, kislány, nincs időnk vacakolni! – szóltam rá, mikor finnyáskodva felhúzta a csőrét.

Fogalmam sem volt, mi folyik itt, de nem fogom hagyni, hogy – legyen az akár ember, akár állat – az orrom előtt dobja fel a talpát (vagy karmát).

Amikor baglyom végre kegyeskedett elfoglalni ideiglenes utazóhelyét, tucatnyi védőbűbájt szórtam rá, nehogy megdögöljön szegény. Aztán Hermionéra néztem, mire ő bólintott, mintha már indulás előtt megegyeztünk volna, mit kell tennünk.

Egy pajzs védelmében, guggolva tettük meg az utat, egészen a vagon ajtajáig, amit egy átok valószínűleg miszlikbe robbantott, mert híre-hamva se maradt, ellenben a falakat tarkító égésnyomokkal.

Hermione ért oda előbb, és ő látta meg a kint tomboló káoszt.

– Halálfalók – suttogta elhűlten.

– Mi? – Gyorsan felzárkóztam mellé, és kilestem mellette.

Sosem láttam még ilyesmit. Talán százan is lehettek, akik egymásra lövöldözték az átkokat és ártásokat, miközben egy csoport megpróbálta kijuttatni a diákokat és a szülőket. Voltak, akik sebesülten, vérbe fagyva, vagy csak szimplán ájultan hevertek a földön, miközben ordítások zaja és sikoltások hangzottak fel latin átkok kíséretében. És amiket eddig nem hallhattunk a kocsik gyenge védőbűbájai miatt.

Mi maradtunk utoljára, mi megúsztuk a csata kirobbanását.

Megrángattam a dermedt Hermione dzsekijét.

– Gyere – suttogtam. Csak tudnám, minek, úgyse hallja senki ebben a zajban… – Lehetnek még itt mások is.

Bólintott, de nem mozdult időben.

Az egyik fekete taláros alak észrevett.

Ezzel nem is lett volna akkora baj, ha mondjuk nem visel csontvázszerű maszkot, és a mi oldalunkon áll, vagy ha van is rajta ilyen álarc, akkor a peron másik végében tartózkodik, de neeem, neki a lehető legközelebb kellett harcolnia, és pont akkor ütnie ki az ellenfelét, aki némán roskadt össze egy nagyobbfajta vágással a… torkán.

Akkor ez lehet, nem kiütésnek számít.

Felrántottam Hermionét, és onnantól kezdve hál' istennek nem kellett végigráncigálni a vonaton – jött ő magától is. Bár ki tudja, lehet, hogy csak nem jutott eszébe időben egy jó kis taktika, amivel griffendéles vakmerőséggel avatkozhatna bele az orra előtt folyó küzdelembe.

Végigrángattam a szűk folyosón, aztán kis híján felsikoltottam, mikor két csuklyás alak lépett be az orrunk előtt.

Hermione azonnal támadott.

–Stupor! Obstructo! Capitulatus!

Három átka közül az első talált, és az egyik csuklyás összeroskadt. A másik viszont csak intett a pálcájával, mire a körénk vont pajzs fényes szilánkokra robbant szét.

Aztán a következő pillanatban ismét átcibáltak egy másik elmébe… Ott csend volt, nyugalom, és a polcokon több ezer világító gömböcske sorakozott, alattuk cetlik…

És előtte ott volt egy, amiről az előbb emelte le a gömböt, amit most a hosszú, fehér, pókszerű ujjaival tartott, és amin a felirat kissé kopottan bár, de tisztán kiolvasható volt…

Sötét Nagyúr és (?) Harry Potter