Huszonötödik Fejezet

Remény

Erőtlen szűrődött a fény a vastag faajtó alatt. A szobában, melyben egyetlen falnak tolt kisasztalon és a sarokba állított komódon kívül nem is volt más berendezése nyomasztó félhomály uralkodott. A matrac mellett, melyben Hao továbbra is némán szuszogott, az ifjabb Asakura álmosan dülöngélve várta reggelt. Alkalmanként a mögötte lévő ablakra pillantott, de a lehúzott redőnyön nem játszott még a napsütés.

Már épp lefekvésre hajtotta volna a fejét, mikor dübörgő neszre lett figyelmes. Finom léptekre, melyek halkan dobogtak a fapadlón, és úgy tűnt, egyre közelednek. A lépdelés megszűnt, s Yoh észrevett két árnyékot bekúszni a küszöbön. A tulajdonosuk néhány percig matatott az ajtó túloldalán, majd kisvártatva elfordította a kilincset. Lassan, kivételesen nyikordulás-mentesen lendült az ajtó, Yoh-t mégis elvakította a beáradó világosság.

– Yoh-san – szólt félénken, szinte suttogva Tamao, s beljebb merészkedett.

– Áh, Tamao – kászálódott talpra néhány elnyújtott ásítás kíséretében. – Reggel van már?

– Igen. Már fél 10 is elmúlt.

A lány kimérten a beteg mellé térdelt, hogy letegye a kezében billegő tálcát. Szemét gyanakvóan Hao-n tartva pakolta le a tálkákat. Közben észrevétlen a válla fölé orientálódott, s nem felejtette el résnyire nyitva hagyni az ajtót. Minden igyekezete ellenére sem sikerült eltitkolni a szorongását. Úgy érezte magát, mintha egy krokodilt akarna megsimogatni. Végezetül gyorsan talpra állt, s odanyújtotta Yoh-nak saját reggelijét. Egy nagy tál csokis müzli volt, sűrűn megrakva banánkarikákkal, ahogy szerette. Yoh arcán boldog vigyor terült el, és egyre csak nyúlt, ahogy megérezte az illatát.

– Áh, köszönöm, Tamao – sóhajtotta és visszahuppant a földre. – Életbevágó volt.

A lány félénk mosollyal biccentett. Majd Yoh mellé libbent, s ott helyet foglalt. Csak a biztonság kedvéért, Hao-tól némi takarásban. Amaz rá se hederített, annyira lefoglalta az élelem.

Mikor végzett megkönnyebbülten kieresztette a levegőt és a még mindig őt figyelő lány felé pillantott. Tamao ekkor villámgyorsan elkapta tekintetét, mert érezte, hogy orcái megtelnek vérrel. Mégis, talán hogy saját magát is kizökkentse, megtalálta a hangját.

– Yoh-kun – lehelte, de még véletlenül sem nézett rá.

Az említett türelmesen várta a folytatást.

– Mi lesz akkor… ha esetleg – tördelte egyre csak az ujjait. – ha nem ér véget a Bajnokság? Időben?

Yoh elkerekedett szemekkel nézett rá. Nem is azért, mert ilyesmi az eszébe jutott, hanem mert csak most gondolt bele maga is igazán. Szóra nyitotta a száját, s mosolyt próbált erőltetni az arcára, de mind hiába.

– Nem tudom. Tamao – sóhajtotta megfáradt hangon. – A Végzet Csillaga nagy pusztulást jövendöl. Minden 500 évben a világra új és új csapás vár. Azért választanak Sámán Királyt, hogy ezt megakadályozza. Én… én úgy hiszem, ilyen távlatokban mit sem számít néhány évecske. De talán… – döntötte hátra a fejét elmélázva. – talán már elkéstünk, és nyakig benne vagyunk a világvégében.

Tamao komoran ráemelte tekintetét. De miután Yoh-tól nem kapott vigaszt, óvatosan Hao fehér arcára vándorolt. A csukott pillák sem rezdültek. Mozdulatlan, élettelen. Halott? – kapta el a fejét. Szemei előtt már Yoh arca volt ez. Nem akarta, hogy így végezze sem ő sem senki más. Egy pillanatra még Hao-t is megsajnálta. Végtére is, mindenkinek joga van egy második esélyhez, vagy nem?

– Amikor kicsi voltam… mindig szerettem volna egy testvért – csusszant ki a száján, s ő szomorúan lehunyta szemeit. – A dolgok, olykor máshogy alakulnak, mint ahogy szeretnénk. Mégis… mindig ott áll egy jobb élet lehetősége. Ezért nem szabad feladnunk a reményt, mindvégig törekednünk kell rá.

Hangja egészen ellágyult, mintha dacolni akarna a helyzet súlyával. Yoh halványan elmosolyodott, s ő is bátyjára pillantott.

– Igazad van, Tamao. Tudod… régen én is mindig akartam egy testvért. Fiú-lány, kicsi-nagy, nem számított volna. Csak hogy ott legyünk egymásnak, és nem vagyunk olyan egyedül.

– Úgy érzed, hogy ezt elvették tőled? – nézett rá megértően a lány.

– Nem. Az most már mindegy. Bármilyen közel is állunk egymáshoz, mi sosem lehetünk igazi testvérek Hao-val.

– Miért nem? – ráncolta a homlokát amaz, s őszintén meglepődött.

– Mert olyan különbözőek vagyunk. Nem számít, hogy a bátyám-e vagy sem, azért hoztam ide, mert kell az, amit tud. Számomra azonban… továbbra is egy idegen – hunyta be szemeit. – Nem volt ott, ahogy felnőttem. Nem sírtunk-nevettünk együtt. Nem voltak idétlen közös titkaink. Ezen már nincs mit változtatni. De, ahogy mondtad, reménykedem és igyekszem a legjobbat kihozni belőle – vágott egy könnyed mosolyt.

Tamao bizonytalan is viszonozta. Aztán fölkelt, s a tálcát fölmarkolva nem zavart tovább.

Yoh hosszan nyújtózkodott, majd a falba támaszkodva lápra állt. Az ablakhoz lépett és felhúzta a redőnyt, hogy végre lásson valamit. A napba pillantva hirtelen tüsszögő-rohamot kapott, s gyorsan visszakuporodott annak háttal. Akkor észrevette, hogy Tamao ottfelejtett egy tálkát a matrac szélénél. Átnyúlva érte rájött, hogy az Hao saját reggelije. Két kezébe fogta a félgömb edényt és gyanakvóan forgatni kezdte. Utána egészen az orrához emelte, s megszaglászta. Ugyanolyan banános illata volt, mint az övének.

Tudta, hogy megbízhat a társaiban, hiszen senkiről nem tudta elképzelni, hogy ilyen aljas módszerhez folyamodjon, a gyanúja azonban nem hagyta el. Hosszas vizsgálódás után előkereste a kanalát, s egy falatot merített belőle. Ahogy ízlelgette, a gabona már szinte feloldódott a szájában, végül lenyelte. Negyedórát is várhatott talán, de még akkor sem érzett semmi különöset. Csak ekkor tette vissza az edényt, és lélegzett fel, némiképp megkönnyebbülve. Aztán a következő pillanatban színpadiasan arcon csapta saját magát. Ekkor szembesült vele ugyanis, hogy Hao mégsem kel fel, hogy önállóan, tisztességesen elfogyassza. Megsemmisülten föltápászkodott, s indult is bármi folyékonyabb, kevésbé rágni-való ételt keresni.

፠

Tetőfokára hágott a nap, és minden megmaradt sziklát égető forróságig hevített. Mégis, a város legszélén, az elhagyatott és bomlófélben lévő negyedben a házak romjai alatt szúrós hideg maradt. Levegő is alig szüremlett a törmelékek alá, ahol a halkan nyöszörgő nő feküdt. Bár sokkal jobban zavarta a tüdejét szorító mázsás súly. Körmét mélyen a megkövült porba vájta, így vánszorogva centinként a szabadulás felé. Végső elkeseredettségében egy erőset rántott magán, mire a hátát nyomó szikla legördült melléje. Hangos kiáltását tökéletesen elzárták a kövek. Érezte, hogy a bensejében összecsúsznak a csontok és szervek, de nem tudott testhelyzetet váltani. Mindenhonnan körbefogta a törmelék. Halványan reszketve kaparta az utat tovább, míg az arcát észrevétlen elöntötték a dühös könnyek. Nem múlhat itt ki – gondolta –, mint egy kivert korcs.

Szemeit elöntötték a könnyek, s már a sötétségben annyit sem látott, hogy merre tart. Ekkor váratlan erős fénycsóva csapta meg az arcát, ő fájdalmasan felharsant. Még mindig csukott szemmel érezte, hogy valami hegyes, metsző szorítás ragadja meg reszkető karját. De mielőtt ellenkezhetett volna, az illető heves rántással a fénybe húzta. A kupac nagy zajjal magába omlott, s a nő szemtanúkkal mit sem törődve átölelte a sima, forró földet. Majd lassan, szinte csak kezét mozdítva féloldalt felült. Szemei előtt kirajzolódott a kis vörös, bolyhos körvonal, de megmentője nem habozott tovább, s máris a nyakába ugrott.

– Sahkyo… – rebegte ismét előbuggyanó könnyektől elbizonytalanodva.

A szellem farkcsóválva körbe ugrálta, s egészen közel hajolva szaglászta. Mikor megbizonyosodott, hogy épségben van, boldogan végig nyalta az egész arcát. Sora kivételesen engedte. Csak ült ott bárgyú vigyorral, s halkan szipogott.

– Mamának igaza volt, tényleg te vagy a legjobb őrszellem – borzolta meg a dús sörényét.

Az állat egyetértően vakkantott.

– És Tama? – nézett körbe kérdőleg.

A cseppalakú szikra-szellem apró, alig pislákoló gömbként jelent meg. Oly erőtlennek és halványnak tűnt, hogy gazdája először észre sem vette.

– De hát… mi történt? – kerekedett el a szeme, mikor felfogta a környező látványt.

Hangos nyöszörgéssel megpróbált talpra állni, de bordái tiltakozólag megsajdultak. Néhány keresetlen szó kíséretében félredobta büszkeségét, s négykézláb arrébb lépkedett. Szellemei engedelmesen követték. Sahkyo sűrűn szimatolva felderítette a kupacokat helyette, Tama végig mellette maradt. Ha másért nem, hogy jelezhessen, ha ismét bajba kerülne.

Sejteni sem tudta, mennyi idő telt el így. Talán csak néhány perc, talán több mint egy óra. Elméje szinte kikapcsolt a halálközeli élmény után, el sem hitte még hogy valóban megúszta. De képtelen volt belegondolni mi lett volna vele, ha ott ragad még egy kicsit tovább. Az agya egyszerűen nem volt hajlandó kalkulálni ezzel az eshetőséggel. Sahkyo éles, magas hangja zökkentette ki, mely olyan volt mintha egy macska próbált volna ugatni. Szemével gyorsan megkereste a rókát, közben gyanakvóan kémlelte a terepet. Az állat szinte teljesen néma volt, ha mégis adott hangot azonban, nem szabadott elhanyagolni.

Sora talált egy derékmagasságig megmaradt faldarabot, abba támaszkodott, hogy görnyedten is, de talpra segítse magát. A kisebb-nagyobb sziklákba kapaszkodva igyekezte nem elveszteni a talaj a lába alól. Sahkyo türelmesen, a nyom mellé kuporodva várta, míg odabicegett. Mikor odaért azonban, csak értetlen összeráncolta a szemöldökét.

– Mi az? – kérdezte a szellemet, mire az megkerülve a sziklát kaparni kezdett.

– Van ott valaki…?

Sora lassítva kilépett, s ügyelt rá, hogy kellően nagy ívben kerüljön. A kupac túloldalán, ahol két elrepedt deszka szorult a törmelékek közé, egymásnak dőlve tartottak boltívet. Alatta az árnyékból két apró lábacska nyúlt ki a napra. Sora óvatosan, a lehető leghalkabban térdre ereszkedett, s megérintette.

– Opacho…?

A tulajdonosa hirtelen behúzta lábait, csakhogy rövidesen teljes lényével ugorjon a nyakába.

– Opacho azt hitte, mindenki elment – szipogott a vállán. – Opacho nagyon félt…

Két kar ölelte szorosan magához. A combjára ültette, és egyik keze magától játszadozni kezdett a bolyhos fürtök között. Pont úgy, ahogy Hao csinálta mindig. Ettől tudta, hogy minden rendben lesz, s megnyugodva eleresztette a nyakát.

– Hová lettek a többiek? – nézett le rá komoly arccal, de hangja lágy maradt és meleg.

– Opacho próbálta utolérni őket – törölgette óriás szemeit. – de… de a föld… nem maradt nyugton.

A nő magára erőltetett egy megértő mosolyt, majd letéve a picit, remegő lábaira emelkedett.

– Jobb lesz, ha biztosra megyünk – sóhajtotta elnyűtten, s hosszasan körbe vizslatta a maradványokat. – Sahkyo, keress!

፠

Dél volt, s a vadonatúj, ideiglenes szálláson az Asakura-, Ren-csapat és minden kísérete a megkésett ebédhez készülődött. Szótlan bámulták a hosszú ovális asztalnál, miközben Tamao és Pirika terített. Csak Ren hallatott némi neszt, ahogy felkönyökölve szaggatottan tördelte az ujjait. Rosszalló tekintete időnként Annára kúszott, aki sosem emelte fel azt a tányérról, majd a mellette lévő üres széket bámulta. Yoh helye volt.

Széklábak csikordultak és tompa csörgés neszezett, ahogy nekiláttak az ételnek. Anna továbbra is mereven előre bámult, mit sem törődve vele, hogy kihűl a levese, szinte ott sem volt. Kisvártatva ajtónyitást hallott, de mielőtt hátrapillantott volna, megjelent mögötte Yoh alakja. Egy üres tálkát s poharat hozott a kezében, melyben szemmel láthatóan volt valami nem is olyan rég. Bocsánatkérően mosolygott, s elslisszant Anna mögött, hogy letegye a konyhában. Végül, mintha mi sem történt volna, lehuppant melléje.

– Hmm. Finomnak tűnik – szedett csillogó szemekkel.

De mivel nem tudta, kinek a főztjéről van szó pontosan szép sorban végignézett az egybegyülteken. Ren az összekulcsolt kezei mögé rejtette a mérges tekintetét. Nem tetszésnek a tény iránt, hogy Hao-t részesíti előnyben barátaival szemben mégsem adott hangot. Helyette a további terveire és az elhallgatott részletekre volt kíváncsi. Mielőtt azonban szóra nyithatta száját, az ajtó felől két határozott kopogás érkezett.

– Nyitom – pattant fel Pirika, aki a legszélén ült.

Bár elképzelése sem volt, ki lehet, vendégszerető mosollyal lépett a bejárathoz.

Két Patch volt az. Ahogy feléjük fordultak, a társaság valamennyi tagja letette a kanalat. Pirika előzékenyen félrelibbenve beeresztette őket, mire szinte megfagyott a levegő a helyiségben.

A versenyzők összenéztek. Számítottak valami effélére, tekintve hogy nyakig benne voltak a tegnap esti eseményekben. Azt nem értették viszont, hogy miért küldtek két idegen bírát, Silva és Kalim helyett.

Az egyikük, aki akkora volt, akár egy medve, szemei szigorúak, mint egy farkasé, közelebb lépett, s megköszörülte a torkát. Alacsonyabb, sovány társa követte. Ryu ekkor felismerte őket.

– Ez Magna – súgta a nagyobbikra bökve. – És Namari. Mindketten Hao-t támogatják.

A többiek mostmár jóval feszültebben helyezkedtek a székükben. Némi ideges izgés és ujjak dobolása szűrődött.

– Goldva küldött miket, hogy közöljük: a Bajnokságot felfüggesztjük – dörmögte Magna tökéletesen érzelemmentes hangon. – A versenyzőket a mai és a következő napokban hazaküldjük.

– Tekintettel a soron kívül történtekre, a továbbiakban a versenyzőkért nem vállalunk felelősséget – folytatta Namari, saját kígyószerű hangján. – El kell számolnunk mindenkivel, hogy maradéktalanul kiüríthessük a várost. Van közöttetek sérült, vagy tudtok valakiről, aki eltűnt?

Feszült hallgatás, miközben Yoh-t egyre égették az őt metsző kérdő tekintetek. Ekkor Magna mellé lépett, s egészen föléje tornyosult, nem fenyegetésből, csak a hatás kedvéért.

– Úgy értesültünk, hogy Hao itt van – mondta neki bizalmasan, s Yoh nagyot nyelt. – Igaz ez?

Yoh bólintott.

– Életben van még?

– Egyre jobban – sóhajtotta, s küldött feléjük egy enyhítő félmosolyt.

Magna biccentett, hogy megértette, s társával együtt elhátrált.

– Ennyi elég – indult kifelé. – A ti gépetek ma indul. Alkonyatkor. Pótjáratok nincsenek, ha nem lesztek rajta, gyalog fogtok távozni – mondta, s ahogy kiléptek, a helyiséget ismét elöntötte a megszokott forró levegő.

– Ez váratlan volt… – lehelte hüledezve Chocolove, ezzel mintegy megtörve a jeget.

– Asszem, nem jól hallottam – csóválta meg a fejét Horohoro. – Megint berekesztik a Bajnokságot?!

– Ráadásul azt sem tudjuk, mi lesz a szellemeinkkel…! – tette karba kezeit Ryu.

A dolog hamar heves vitába fordult, kétségtelen, muszáj volt levezetni az indulatokat valami módon.

Egyedül Anna, akár az utolsó mentsvár marad higgadt és összeszedett.

– Yoh – fordult hozzá jelentőségteljesen.

Ő érdeklődve viszonozta, de mikor találkozott a jéghideg tekintetével, akaratlanul elhúzódott néhány centit.

– Hao nem jöhet velünk haza – jelentette ki.

Hangja merev volt és érzelemmentes. Semmi rosszindulat, semmi személyeskedés.

– Igaza van – állt mellé Faust –, túl veszélyes. A furyoku-nk elfogyott, teljesen védtelen leszel.

Yoh elmélázva hümmögött, s hátradőlt hogy gondolkodjon egy kicsit. Továbbra is mérlegelve a feje búbját kezdte masszírozni. Végül, csodával határos módon, támadt egy mentő ötlete.

– A nagyiékhoz visszük – mosolyodott el. – Ők biztosan tudnak valamit ellene.

– Yoh…– kezdte Anna.

Azaz kezdte volna, ha amaz nem teszi szájára a mutatóujját. Lágyan ért hozzá, szinte meg sem legyintette, a lány mégis sebesen elkapta a fejét, s érezte hogy halvány pír szökik orcáira.

– Nyugi, minden rendben lesz – nevetgélt, látszólag mit sem sejtve. – Hisz láttátok, járni sem tud.

– Nem kell ahhoz talpra állnia, hogy rád eressze a behemótját – érvelt tovább Faust, mire Yoh csak még magabiztosabban mosolygott.

– De ahhoz már igen – kuncogott –, hogy elfusson, ha visszatámadnak…

፠

Lenyugvóban volt már a nap. Hosszú, megfáradt fényt vetett a romos városra, az azonban a nyugalomnak még a közelében sem járt. A főtéren, ahonnan tisztességesen eltakarították a törmelékeket, hullámokban nyüzsgött a nép. Néhány órája volt így, mikor elindították az első járatokat külföldre. A forgatagból kígyózva vezettek az utak a város szélére, ahol a nyílt sivatagban már sorban álltak a repülők.

Sora és Opacho a tömeget látva sietősebb tempóra váltott, már amennyire a túl rövid és a sérült lábak engedték. Hiába is próbálta elérni a szervezőket, hogy felvilágosítást kérjen, amint beléptek a tömegben, az a legmohóbb hegyi folyam erejével sodorta el őket. Sora hiába is próbált küzdeni ellene, minden megmaradt erejét bal kezébe irányította, amivel a törékeny kart szorította, hogy még véletlenül se szakadhasson el tőle. Elbizonytalanodva pillantott körbe, mert már a gépet is alig találta, de akkor szeme megakadt valami sokkal fontosabbon.

A távolban látszani sejlett egy narancssárga fejhallgató, hozzá a megszokott tüsihaj, s még valami. A válla fölött egy ugyanolyan arc, csak épp hosszú hajjal körbefoglalva. Sora szabad kezét magasra nyújtotta, s ugrálni kezdett hogy észrevegyék. Hangját maradéktalanul elnyelte a tömegzaj. Yoh ekkor felpillantott, majd hálásan fejet hajtott az illetőnek, akivel beszélt. Utána Hao-val egyszerre megfordult, s a gép felé indult.

– Opacho! – sivított hátra. – Igyekezz!

A gép látszólag már megtelt. Yoh, mielőtt a folyosóra lépett volna, ellenőrzésképpen körbenézett, majd bevárva a többieket, egy tömbként szuszakolódtak át a hátsó ülésekig. Hao-t, akire az elővigyázatosság kedvéért kedvenc pirosszínű kapucnis felsőjét adta legbelülre tette. Mellécsusszant, majd Ryu és Faust következett. A folyosó túloldalán a lányok rosszallóan nézték, de legalább biztonságosabb távolságban lehettek.

– Minden oké? – hajolt hozzájuk Horohoro, aki az előtte lévő ülést sajátította ki.

Yoh halványan mosolyogva bólintott. Megigazította a csuklyát bátyján, aki szerencsére épp az ablak felé billent arccal. Néhány percig nem történt semmi, végül hallották hogy bezárják a gép ajtaját. Az utasok tapasztaltan becsatolták az öveik, s a kísérők végigjártak.

– Hát ő? – bökött Hao felé a kisasszony, kezében listát és tollat szorongatva.

Yoh egy pillanat gondolkodás-szünetet tartott.

– Nem bírja a repülést… – magyarázkodott. – Altatót vett be.

– Rendben – mosolyodott el a hölgy.

A kísérők összefutottak, majd eltűntek a pilótafülkében. Már be is izzították a hajtóműveket, mire odaértek.

– Hao-sama! – sikkantott váratlan Opacho. – Hao-sama itt van! Opacho megérzi!

Sora egy pillanatra megállt, hogy ránézzen. Aztán lábujjhegyre ágaskodott, úgy kémlelte kétségbeesetten az arcokat. Azonban még saját szellemeit sem látta a nyüzsgésben.

– Hol van, Opacho? Hol? – rázta meg a vállánál fogva.

Hangja már reszketeg volt és kiborult. A miniatűr ujjak a gépek felé mutattak. Sora ekkor mit sem törődve sajgó végtagjaival teljes erőből szaladni kezdett, Opacho-t szinte repítve maga után. Durván félrelökött mindenkit, aki csak az útjában állt, az sem érdekelte hogy időnként jópár lábat megtaposott. Amikor a terepre ért, a gép meglódulva elindult, s a széllöket csaknem elborította őket.

– Hao-sama…! – nyúlt utána.

Mintha lett volna esélye elkapni a távolodó alakot. Egy percig csak ült ott, levegőbe dermedt kézzel, melyből hajszálon múlva csúszott ki a mester. Gondolatai mellet csak Opacho kimerült lihegését hallotta az oldaláról.

Végül búskomor sóhajtást eresztett, s Opacho-hoz fordult.

– Ne aggódj – mondta határozottan. – Többször nem hagyom, hogy kicsússzon a kezemből.

A végére bevágott egy magabiztos vigyort. Majd fölegyenesedve, elszántan a gép utáni távolba meredt.