Chapter 23

…és amikor újra találkoznak

Lucy és Ron hétfő reggel hagyták el a gyengélkedőt. (Harry, aki nem volt hajlandó távol maradni húgától, szintén ekkor költözött ki.) Madam Pomfrey jóvoltából immár makkegészségesen élvezhették a gurkóbaleset és a mérgezés pozitív következményeit, melyek közül a legfontosabb az volt, hogy Hermione kibékült Ronnal. Együtt ment le a hármassal reggelizni, ráadásul azt a hírt szállította nekik, hogy Ginny veszekedett Deannel.

- Min vesztek össze? - érdeklődött csevegő hangon Harry.

Közben befordultak egy félreeső hetedik emeleti folyosóra, ahol rajtuk kívül nem volt más, csupán egy pöttöm kislány, aki egy tüllszoknyás trollokat ábrázoló falikárpitot nézegetett (Lucy megdobbanó szívvel ismerte fel, hiszen innen nyílt a Szükség Szobája is). A lánykát bizonyára megrémítették a közeledő hatodévesek, mert elejtette a nehéz rézmérleget, amit a kezében szorongatott.

- Semmi baj! - sietett oda Hermione. - Tessék... Reparo!- mondta, és pálcájával rákoppintott a törött mérlegre.

A lányka nem köszönte meg a segítséget, csak állt, mint akit odaszögeztek a padlóhoz, és követte Lucyékat a tekintetével. Ron hátranézett rá.

- Esküszöm, ezek egyre kisebbek lesznek - dörmögte.

- Ne foglalkozz vele - szólt rá türelmetlenül Harry. - Szóval min veszett össze Ginny és Dean, Hermione?

- Ja... Dean nevetett, mikor McLaggen eltalálta Lucyt a gurkóval.

- Hát az tényleg elég röhejes lehetett - szögezte le az igazság kedvéért Ron.

- Egyáltalán nem volt röhejes! - ripakodott rá Hermione. - Rémisztő volt, és ha Coote meg Peakes nem kapja el Lucyt, nagyon csúnyán összetörte volna magát!

- De azért emiatt nem kellett volna szakítaniuk Ginnyéknek - kanyarodott vissza a témához Harry. - Vagy azért még együtt vannak?

- Igen... de miért érdekel ez téged ennyire? - kérdezte szúrós pillantással Hermione.

- Ahogy hallottam, Harry kinevezte magát helyettes csapatkapitánynak, így helyettem is érdeklődik, hogy lesz-e újabb balhé a csapatban - mentette ki Harryt szorult helyzetéből Lucy. Harry küldött felé egy hálás pillantást, Hermione azonban továbbra is gyanakodva fürkészte a fiút. Mint szerelem-szakértő, nyilván régen kiszúrta, hogy Harry kezd egyre jobban beleszeretni Ginnybe. Lucy szimplán azért tudta, mert remekül ismerte testvérét, akit ekkor valaki megszólított.

- Á, szia, Luna! - fordult meg Harry.

- Kerestelek a gyengélkedőn, de azt mondták, már elmentél - mondta a táskájában kotorászva Luna.

Egy haragoszöld, hagymának tűnő gumót, egy jókora pöttyös gombát és nagy mennyiségű macskaalmot vagy arra erősen emlékeztető valamit rakodott Ron kezébe, hogy aztán előhúzzon egy piszkos pergamentekercset, amit viszont Harrynek adott át.

- Ezt neked küldik.

A pergamenre rápillantva Lucy rögtön felismerte Dumbledore értesítőjét.

- Ma este - tájékoztatta Harry szűkszavúan őt, Ront és Hermionét, miután elolvasta az üzenetet.

- Nagyon tetszett a kommentárod! - dicsérte meg Lunát Ron, miközben a lány megszabadította őt a gumótól, a gombától és a macskaalomtól.

Luna halványan elmosolyodott.

- Most gúnyolódsz, igaz? Mindenki azt mondja, borzalmas voltam.

- Nem, nekem komolyan tetszett! - bizonygatta Ron. - Soha egyetlen kommentárt sem élveztem még ennyire! Különben ez micsoda? - kérdezte, szemmagasságba emelve a hagymaszerűséget.

- Gurgyökér - felelte Luna. - Megtarthatod, ha akarod, nekem még van egypár. El lehet vele riasztani a nyeldeklő plimpiket.

Azzal már ment is tovább. Ron prüszkölt az elfojtott nevetéstől.

- Luna-rajongó lettem, de komolyan - mondta, miután továbbindultak a nagyterem felé. - Tisztára lökött a csaj, de én nagyon bírom...

Hirtelen elhallgatott. A márványlépcső aljában ott állt a villámló tekintetű Lavender Brown.

- Szia - köszönt rá megszeppenve Ron.

- Gyerünk - dörmögte oda Hermionénak és Lucynak Harry. Sietve továbbmentek, de még így is hallották Lavender nyitómondatait.

- Miért nem mondtad, hogy ma kiengednek? És miért ővele jöttél le?

Fél órával később Ron mogorva képpel jelent meg a nagyteremben, s bár Lavender mellé ült le, Lucy úgy látta, egész reggeli alatt egy szót se szóltak egymáshoz. Hermione úgy tett, mintha ez a legkevésbé se érdekelné, de Lucy egyszer-kétszer rajtakapta, hogy minden látható indok nélkül somolyog magában.

Lucynak azonban más gondjai is voltak, mint a Lavender-Ron-Hermione szerelmi háromszöget figyelni. Számára ugyanis Dumbledore Harrynek írt levele azt jelentette, hogy abban az időben találkozhat Malfoyjal, hogy meghallgassa, mit tud felhozni mentségére. Ugyanakkor ott volt Sipor és Dobby, akik jelenleg is épp a fiú után kémkedtek, és akik biztosan jelentenék Harrynek, ha meglátnák. Valahogy el kell érnie, hogy hallgassanak…

Egyik szünetben, mikor egyedül volt a lányvécében, elővette a trükkös pergament, gyorsan ráírta, hogy este kilenckor találkozzanak a Szobában, majd agyalni kezdett, hogy mikor és hogyan tudna beszélni a házimanókkal. Végül úgy oldotta meg, hogy egyik órán bevett egy Lázralobbantót, így kapott engedélyt, hogy kimenjen. A folyosón aztán bevette az ellenszert, megkereste a legközelebbi rejtekutat, majd beleszólt a semmibe:

- Sipor? Dobby?

Két rövid pukkanás hallatszott és a házimanók már meg is jelentek előtte.

- Gazdám szólított? - hajolt meg Sipor. - Gazdám kíván valami más feladatot adni?

- Miben segíthetünk Lucy Potter, kisasszonyom? - sipította Dobby izgatottan.

- Nagyon fontos - hajolt le hozzájuk Lucy, nem törődve Sipor tekintetével. - Figyelitek Malfoyt, ami rendben van. Azonban ma este találkozni fogok vele, és erről nem beszélhettek Harrynek.

- Kisasszonyom, ön találkozik Draco Malfoyjal? - rökönyödött meg Dobby. - De hát Draco Malfoy rossz úrfi!

- Tudom - szakította félbe Lucy. - Hosszú történet, de a lényeg, hogy ha látjátok, hogy hozzá tartok, ne beszéljetek róla se Harrynek, se senkinek!

- A két gazdám tehát ellentétes parancsokat ad Sipornak? - kérdezte Sipor és most először valami más is volt a tekintetében a töménytelen utálaton kívül. Talán elismerés…?

- Nem ellentétes - mondta Lucy. - Csak rólam kell hallgatnod. Ugyanúgy jelents mindent Harrynek, mint rendesen, de engem ne vegyél bele. Mintha ott se lettem volna. És erről ne szóljatok senkinek, egy árva léleknek se, értettétek?

- Igenis, gazdám - hajolt a földig Sipor, majd jött a motyogás. - Gazdám talán mégse reménytelen, a testvére parancsa ellen cselekszik, mégis van benne valami Sipor szegény úrnőjéből…

- Oké, köszönöm - egyenesedett fel Lucy. - Folytassátok tovább a munkát, de ha engem megláttok, tegyetek úgy, mintha ott se lennék. Minden tekintetben, amíg másképp nem döntök.

A két manó meghajolt, aztán eltűnt.

Lucy egyáltalán nem lelkesedett az estéért, csak minél hamarabb túl akart lenni rajta. Nem tudta elképzelni, mi olyat mondhat neki Malfoy, amitől megbocsátana neki. Hiába dobbant mindig egy fájdalmasat a szíve, mikor meglátta a fiú sápadt arcát, de ilyenkor mindig eszébe jutott, mit vágott hozzá. Ostobának, őrültnek nevezett mindenkit, aki valaha meghalt miatta… ráadásul úgy állította be, mintha ez az egész az ő, Lucy hibája lett volna. Mintha eddig nem így gondolta volna, de más szájából hallani sokkal rosszabb volt, mint csendben ostorozni magát.

De ha már megígérte, akkor elmegy. Végső soron így is, úgy is megszabadul Malfoytól.

Akkor kezdett el kicsit izgulni, mikor Harry este nyolckor elindult Dumbledore-hoz. Hermione, aki egész nap feltűnően jó hangulatban volt, épp átnézte (azaz befejezte) Harry gyógynövénytan-házidolgozatát. Efféle szívességre jó ideje nem lehetett rávenni őt, mivel tudta, hogy Harry dolgozata azután feltétlenül Ronhoz kerül lemásolás céljából. Lucyról jó ideje nem tudtak másolni, hiszen mindig az utolsó pillanatban dobta össze a feladatait, így a fiúknak nem lett volna rá idejük.

- Kösz szépen, Hermione - hálálkodott Harry, s miközben az órájára pillantott, futólag megveregette a lány hátát. - Mindjárt nyolc óra! Rohannom kell Dumbledore-hoz...

Hermione nem válaszolt, helyette fásultan hozzálátott a dolgozat értelmetlen mondatainak kihúzásához. Harry elvigyorodott, s már mászott is kifelé a portrélyukon.

Lucy tett egy pontot az utolsó mondata végére, majd ránézett az órájára. Fél kilenchez közeledett… akár el is indulhat a Szobába, és akkor hamarabb túllesz az egészen…

- Mindjárt jövök - szólt. - Sétálnom kell egyet, teljesen elgémberedtek az izmaim.

Ron csak legyintett egyet, Hermione azonban jelentőségteljesen ránézett. Végül csak annyit mondott:

- Ne maradj sokáig, hamarosan takarodóidő van.

- Ugyan, Ágas lányát nem olyan könnyű lekapcsolni - mosolyodott el Lucy, azzal kimászott a portrélyukon, kiábrándította magát és elindult a hetedik emeleti folyosó felé.

Ott észrevette azt a kislányt, akinek reggel Hermione megjavította a mérlegét, és aki még mindig a falikárpitot nézegette. Lucy konfúziós-bűbájjal elérte, hogy a kislány elmenjen a folyosóról öt percre, ami pont elég arra, hogy ő bejusson a Szobába. Mikor már odabent volt, levette magáról a bűbájt és a volt-nincs szekrényhez sétált, ahol már ott várta Malfoy.

Lucy meglepetésére nem a szekrénnyel foglalkozott, hanem a kezeit tördelve járkált fel-alá, és folyamatosan motyogott. Hanem amikor észrevette Lucy, megtorpant és félve nézett fel rá.

- Rendben, itt vagyok - fonta össze a mellkasa előtt a karjait Lucy. - Hallgatlak.

Malfoy nyelt egyet, majd mondani akart, de nem jött ki hang a torkán. Végül kínosan elnevette magát és remegő kezeivel a hajába túrt.

- Százszor elgyakoroltam, mit fogok mondani, és amikor itt állsz, semmi sem jut eszembe…

- Ez most meg kellene, hogy hasson? - vonta fel a szemöldökét Lucy. Még maga is meglepődött, mennyire rideg és ellenséges a hangja. Malfoy azonban mintha észre se vette volna.

- Nem, azt hiszem, nem - túrt bele megint a hajába, miközben mélyet sóhajtott. - Lucy, én… borzalmasan sajnálom. El se tudom mondani, mennyire. Barom voltam, egy idióta, egy kötöznivaló bolond. Nem akartam, és fogalmam sincs, hogy tudtam olyanokat mondani… nem akarom mentegetni magam, nem is lenne mivel, de… egyszerűen félek. Félek, emiatt olyanokat teszek, amiket normál esetben soha.

- Komolyan azt próbálod beadni nekem - szólt halkan Lucy, miközben kezdett feltámadni benne a düh - , hogy a félelem miatt mondtad, hogy aki feláldozza magát értem, az egy bolond? A félelem miatt nevezted bolondnak a szüleimet és a keresztapámat, aki alapból az én ostobaságom miatt halt meg? Azért, mert félsz Voldemorttól…

- Nem - rázta meg a fejét Malfoy. - Úgy értem, igen, félek tőle, de abban a helyzetben nem tőle féltem. Hanem tőled.

Lucy annyira nem számított erre, hogy elfelejtette, hogy neki most érzéketlennek kéne lennie.

- Tőlem? - ismételte döbbenten. - Hogy érted, hogy féltél tőlem? Én mikor bántottalak? Úgy értem, leszámítva azokat, amikor kiprovokáltad…

- Félreérted - szakította félbe Malfoy. - Nem a személyedtől féltem, hanem attól, amit jelentesz számomra.

Lucy szíve egyszerre olyan hevesen kezdett verni, mintha sprintelni kezdett volna. Lehetséges volna, hogy…? Nem, csak belemagyarázza… Az nem lehet, Malfoy nem jöhet elő egy ekkora hazugsággal…

- Nem láttad, mennyire megváltozott az életem, mióta megismertelek - kezdte Malfoy -, ezért ilyen nehéz elmagyaráznom neked. Azt már elmondtam, hogy azért gyűlöltelek, mert rákényszerítettél, hogy mindent megkérdőjelezzek magam körül. De amióta… amióta elkezdtünk találkozni, sokkal nehezebb ellenállnom. Te… te mindig azt mutattad meg, hogy lehet másképp is. Hogy nem csak egy út létezik számomra. Folyamatosan harcoltam, veszekedtem magammal, mert nem akartam elárulni a családomat, de közben nem akartam azt az utat követni, amit ők. Minden roxfortos évem, hónapom, napom, órám azzal telt, hogy ellened küzdöttem. Igen, ellenálltam, minden ilyen gondolatomat egy fal mögé zártam, mert akkor még úgy volt, hogy köztünk soha nem lehet semmi, hogy mi csak fújni tudunk egymásra. Sokáig ez egyoldalú volt, de miután az apám börtönbe került, meg tudtam győzni magam, hogy már nem jelentesz számomra semmit.

Nem kellett volna. Nem kellett volna odafigyelnie, nem kellett volna elhinnie és mégis… Lucy úgy itta a fiú minden szavát, mintha létezni sem tudott volna nélkülük. Nem értette, mi történik, de nem is akart rájönni: ha elgondolkodott volna rajta, talán sokkal rosszabbul jár.

- De aztán nyitottál felém - folytatta Malfoy. - Dacára annak, hogy mit tettem ellened, te nyitottál felém, megláttad bennem azt, amit igyekeztem örökre eltemetni. Hirtelen már nem csak egy választási lehetőségem volt. Te mindig azt mutattad meg, hogy milyen lehetnék, ha lenne bátorságom szembeszállni mindennel, amit eddig ismertem. Számomra te voltál a lehetőség, az a másik élet, amiről úgy hittem, sosem lehet az enyém. De most egyszerre ez elérhetővé vált. És… és én megrémültem ettől. Annyira gyorsan történt minden, nem volt időm megemészteni, a Sötét Nagyúr adta határidő meg egyre közeledik, és amikor mesélted, hogy Weasley megitta azt a bort… megrémültem. Hirtelen találkozott a két élet, amit élhetek és én féltem dönteni, ezért… ezért mondtam azt, amit.

Malfoynak a semmiből előtörtek a könnyei, de igyekezett visszatartani őket. Lucy látta rajta, hogy közelít a totális összeomláshoz.

- Kérlek, Lucy… kérlek, bocsáss meg nekem. Tudom, hogy semmit se köszönhetsz nekem, hogy én semmit sem tettem érted és csak fájdalmat okoztam… talán ezután is fogok, hiába nem akarok… De Lucy… ha te hátat fordítasz nekem… hiába érdemlem meg… már senkim sem marad. A családomban senki se olyan bátor, még feleannyira se, mint te, hogy szembeszálljon a Sötét Nagyúrral. Én sem vagyok az… Gyáva vagyok, mindig az voltam… és a legbátrabb cselekedetemnek azt mondanám, hogy most elmondtam neked mindent; azt is, amit soha senkinek és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer neked fogom beismerni, hogy… hogy leomlottak azok a falak.

Lucy maga is már a könnyeivel küszködött, és amikor Malfoy reszkető kezeivel belenyúlt a zsebébe, és előhúzta az arany sárkánymedálos nyakláncot, mintha minden levegőt kiszorítottak volna a tüdejéből.

- Kérlek, Főnixlány - suttogta a fiú. - Azt mondtad, sosem késő újjászületni. Én… elhiszed nekem, hogy én most akarok? Még úgy is, hogy fogalmam sincs, mivé kell újjászületnem. Sosem fogom tudni jóvátenni a múltbéli tetteimet, de ha te megbocsátasz nekem… akkor a többiek véleménye már nem is érdekel.

Lucy lesütötte a szemét, csakhogy észrevétlenül próbálja lenyelni a gombócot a torkából.

- Hogy én mekkora idióta vagyok… - suttogta, és még egy kis nevetés is elhagyta a torkát. Megrázta a fejét és felnézett; már az ő arcán is könnyek csillogtak. - Biztos, hogy ezt nem gyakoroltad be előtte?

Malfoy is elnevette magát.

- Sok mindent gyakoroltam, de sosem terveztem, hogy ez ki fog szakadni belőlem.

Lucy szétpislogta a könnyeit, majd odasétált Malfoyhoz és megölelte. A fiú néhány pillanatig dermedten állt, de utána mohón visszaölelte.

- Ne haragudj - suttogta Lucy, miközben a fiú vállába fúrta az arcát.

- Azt hittem, most én vagyok az, aki bocsánatot kér - nevetett Malfoy halkan.

- Én is hülye voltam - bontakozott ki az ölelésből Lucy. - Kezdjünk tiszta lappal, oké? Ezt pedig felejtsük el örökre.

- Nekem teljesen rendben van - bólogatott Malfoy, miközben félénken Lucy felé nyújtotta a láncot. - Ha szeretnéd még vissza…

Lucy szó nélkül elvette a láncot, majd felcsatolta. Ahogy a sárkány a nyakára simult, úgy érezte, visszakapott valamit, amiről nem is tudta, hogy hiányzik. Ezután egy kósza tincset a füle mögé tűrt, majd kinyújtotta a jobbját Malfoy felé.

- Szia, Lucy Potter vagyok - szólt mosolyogva. - Örvendek a találkozásnak.

Malfoy nevetve letörölte a könnyeket az arcáról, majd kezet rázott Lucyval.

- Én pedig Draco Malfoy vagyok. Örülök, hogy megismertelek.

Draco azt hitte, valamiféle álomban van. Alig tudta elhinni, hogy Lucy megbocsátott neki. A lány még mindig ott volt vele - mellette ült, hátát a szekrénynek vetve -, dacára annak, hogy lassan tizenegyet ütött az óra, és a beszélgetés egy pillanatra sem állt le. Mindig volt mit mondaniuk egymásnak, és látni, ahogy az arany nyaklánc ott csillogott a lány nyakán, olyannyira boldoggá tette Dracot, mint… már hasonlatot sem tudott kitalálni rá.

Persze a kimondatlan gondolatok és a problémák még mindig ott voltak. Draco ugyanis tudta, hogy nem állhat le a Sötét Nagyúrtól kapott feladattal, hiszen az anyja még mindig ott volt velük, ezért mindenképp meg kellett próbálnia. Ugyanakkor már tudta, hogy sokkal komolyabb nehézségei lesznek a végrehajtásával, mint azt akkor hitte, mikor először hallotta. Ezenkívül a bőrébe égetett Sötét Jegy is folyamatosan égett, mintegy emlékeztetve őt arra, hogy ki ő és valójában hova tartozik. Draco azonban figyelmen kívül hagyta. Nem akarta vele elrontani a pillanat örömét.

- Vissza kéne mennem - nézett az órájára Lucy. - Hermionénak így is azt mondtam, hogy hamarosan ott leszek, és már lassan tizenegy van… Hjaj, megint nem fogok aludni éjszaka - kuncogott.

- Granger ennyire kiismer téged? - kérdezte Draco, ahogy feltápászkodott és Lucyt is talpra húzta.

- Igen - felelte Lucy. - Normál esetben semmi baj nincs vele, hiszen előbb tudja, mi bánt engem, mint én magam, de mikor titkolózni akarok előtte… eléggé megnehezíti.

- Akkor sok sikert - mondta Draco. - Bár, ravasz vagy, mint egy mardekáros, szóval biztos kitalálsz valamit.

- Ezt szívd vissza - bokszolt a karjába játékosan Lucy, majd melegen rámosolygott, elköszönt és gyorsan elsietett.

Draco megbabonázva nézett utána egy darabig, majd ő maga is elindult a klubhelyisége felé. Úgy érezte, hosszú idő után most először fog jól aludni éjszaka.

Lucy gondterhelten meredt maga elé. Nem mintha a közte és a Malfoy között lévő újonnan felújított kötelék zavarta volna, hanem az, amiket a fiú mondott.

Malfoy annyira megnyílt előtte, ahogy még soha korábban. Lucy egy pillanatra sem kételkedett az őszinteségében, ugyanakkor ezzel úgy érezte, hogy ő most sokkal jobban ismeri Malfoyt, mint Malfoy őt. Bár mesélt neki a múltjáról, de gyakran rébuszokban és nem mindig mesélt el neki mindent. Főleg, hogy a fiúnak fogalma sem volt róla, miken is ment keresztül, hogy azzá váljon, aki most ő annyira csodált.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve megszaporázta a lépteit és meg sem állt, amíg a Dumbledore irodáját elzáró kőszörny elé ért. Bemondta a csokis karamellát, majd felsietett a csigalépcsőn és megállt az ajtó előtt. Fülelt, és örömmel állapította meg, hogy az igazgató még ébren volt. Egy kicsit még hallgatózott és arra jött rá, hogy a festményekkel beszélgetett. Bekopogott, mire mindenki elhallgatott, végül pedig kihallatszott egy kíváncsi „Szabad!".

- Á, Lucy! - szólt kedélyesen Dumbeldore, aki ugyan már hálóköntösben volt, de a szeme még élénken csillogott. - Minek köszönhetem a késői látogatásodat?

- Dumbledore professzor - nézett mélyen az igazgató szemébe Lucy. - Szeretném, ha megtanítaná, hogyan kell megmutatnom valakinek az emlékeimet.