25. fejezet

Ne légy dühös!

Másnap reggel jó szokásomhoz híven délig aludtam. Amikor felébredem, először nem értettem mért van olyan jókedvem. Azután beugrott és az arcomat átszelő mosoly még szélesebbre húzódott. Azután eszembe jutott, hogy mivel megígértem, Okaa-sanékkal is közölni kéne a fejleményeket. Csak könnyebb volt mondani, mint megvalósítani. A gondolatra lefagyott a mosoly az arcomról és inkább a kétségbeesés ült ki rá. Amennyire tudtam húztam a pillanatot, amikor ki kell mennem a szobámból. De végül az ebéd kellemes illata meggyőzött arról, hogy igenis itt az ideje szembenézni a szülőkkel.

Óvatos duhaj módjára lekommandóztam a földszintre, és lelkes sasként körbepásztáztam a terepet. Először is a konyhába lestem be, de senki nem volt ott, csak a lábosban az ebéd bugyogott boldogan. Bár nem tudom az étel mennyire volt boldog, de engem boldogított, hogy ehetek majd belőle. Azután továbbosontam a nappali ajtajához. Okaa-san és Oto-san bent ültek. Visszahúztam a fejem és nekitámaszkodtam a falnak. Gyakoroltam a lélegzést, majd mikor összeszedtem némi bátorságot beléptem. Majd gyorsan vissza is. Elhamarkodtam a dolgot, de szerencsére lekötötte őket a tévéműsor, úgyhogy nem vettek észre. Másodjára kicsit több időt adtam magamnak az erőgyűjtésre. Mikor már úgy éreztem, hogy idegösszeroppanás nélkül elő tudom adni nekik a mondandómat ismét beléptem. Viszont most már nem volt visszaút, mert Okaa-san egyből észrevett.

- Jó reggelt, Naru-chan! – mosolygott rám

Menni fog. Menni fog. Menni fog.

- Jó reggelt! Beszélhetnénk?

- Történt valami? – lepődött meg Okaa-san – Nagyon sápadt vagy.

Leültem velük szembe az egyik fotelbe, Oto-san lehalkította a tévét, azután feszengve belekezdtem.

- Beszéltünk arról, hogy szólni fogok nektek, amit járni kezdünk Tezukával. – adtam egy kis bevezetőt Oto-san kedvéért

- És most…? – siettetett Okaa-san

- És most járni kezdtünk. – nyögtem ki nagy nehezen, mire néma csend ült a szobára, leszámítva a televíziót, ami halkan duruzsolt tovább – Hát csak ennyit akartam mondani. – álltam fel gyorsan és mivel egyikük sem szólalt meg, gyorsan le is léptem

Villámgyorsan felrohantam az emeletre és rátettem a kezem a szobám kilincsére. Azonban a mozdulat itt véget is ért. A szemem és a gondolataim Tezuka ajtajára vándoroltak. Elengedtem a kilincset és odasétáltam. Kopogtattam. Semmi. Megint. Ismét semmi. Épp azon tanakodtam, hogy benyissak-e, amikor Shun-chan megszólalt mögöttem.

- Edzésre ment. – világosított fel

- Ó.

- Reggel ő is kopogtatott nálad, de te aludtál.

- Ó. – ismételtem még mindig háttal az öcsémnek

- Valami baj van? – csendült némi aggodalom a hangjában

- Dehogy. – fordultam meg mosolyogva

Shun-chan gyanakvóan fürkészte az arcomat. Majd megrázta a fejét.

- Azt hittem már megint sírsz. – nyugodott meg

- Mért? Akkor agyonverted volna Tezukát? – vigyorodtam el

- Szóval elmondta. – húzta el a száját

- Persze. Nekünk nincsenek titkaink egymás előtt.

- Csakugyan? – húzta fel az egyik szemöldökét

- Ezt hol a fenében tanultad? – esett le az állam

- Mit? – nézett rám meglepetten

- Nee-chan! – fojtotta belém a szót a lépcső felől érkező húgom

Boldogan szaladt fel kettesével szedve a lépcsőfokokat.

- Mi a baj? – kérdeztem, amikor lihegve megállt előttünk

- Ténylég jártok Onii-channal?

Hű, de gyorsan terjed a pletyka.

- Ezt meg kitől hallottad? – ráncoltam a homlokom

- Okaa-sanék erről beszélnek odalent.

- Tehát már sikerült túltenni magukat a kezdeti sokkon. – merengtem hangosan

- Szóval igaz? – nézett rám Shun-chan

- Nagyon úgy néz ki, nem kell elnáspángolnod. – vigyorodtam el ismét

- Eltartott egy darabig. – csóválta a fejét

Kinyújtottam rá a nyelvem.

- Mikor ment el? – kérdeztem egy hirtelen gondolattól vezérelve

- Nem rég. Körülbelül fél órája.

- Akkor még ellesz egy darabig.

- Addig nincs kedved elkísérni az edzésemre? – jelent meg egy magabiztos mosoly az arcán

- Már mért kísérnélek? – szaladtak a magasba a szemöldökeim

- Egyrészt, mert Okaa-sanékat jelenleg leköti az, hogy az új kapcsolatodról tárgyaljanak. Másrészt pedig, mert nem akarsz itthon maradni egyikükkel sem, hogy zaklassanak. Harmadrészt pedig figyelmeztetni akarod Onii-chan, hogy ne érje meglepetésként, amikor hazaér, hogy Oto-san letámadja.

Egy ideig nem szólaltam meg, csak gondolkodtam. Kerestem valamit, amibe beleköthetek.

- Túl okos vagy te egy hétéveshez képet. – mondtam végül fogcsikorgatva

- A nővéremre ütöttem. – vigyorodott el olyan vigyorral, amitől általában a lányok padlót fognak. Nagyon népszerű lesz még ez a srác pár év múlva.

- Ez az egyetlen szerencséd. – húztam össze a szemeimet

- Lassan kezdj el készülődni, mert fél óra múlva indulunk.

- Blee. – nyújtottam ki ismét a nyelvem

- Ja. Azt elfelejtettem mondani, hogy abban a parkban lesz az edzésem ma, ahol Onii-chan is edzeni szokott.

- Öltözök. – siettem be gyorsan a szobámba

Imádom ezt a kölyköt.

Fél órával később már az utcán sétáltam a két testvérem társaságában. Okaa-san megköszönte, hogy átvállalom az öcsém pesztrálását és megkért, hogy ha nem nagy gond vigyem a húgomat is, aki nem bírt nyugton maradni.

Shun-chan edzőjével és csapattársaival a park előtt találkoztunk. A legtöbb fiút az anyja kísérte el. Eléggé kilógtunk Miki-channal a korunk miatt.

Az öcsémék nem messze a „Tezuka Field"-től kaptak egy pályát. Legalábbis a térkép szerint. A kis csapat elindult, természetesen gyalog. Ennyi embernek, nem jutna elég kocsi.

Én Miki-channal mentem kézen fogva a szülők között, míg Shun-chan a barátaival beszélgetett.

Az egyik szülővel társalogtam, aki azt fejtegette, hogy mintha már valahol látott volna, amikor egy ismerős alak előzte meg a kis társaságunk.

- Onii… – kiabált volna Miki-chan, de befogtam a száját

Tezuka sétált el mellettünk, hátán egy tenisztáskával. Nagyon úgy nézett ki, hogy most jött meg.

- Mi a fene? – csúszott ki a számon

- Valami probléma van? – nézett rám kissé megütközve az anyuka

- Nem. Elnézést. – hagytam faképnél és elindultam az öcsém felé – Shun-chan! – értem mellé

- Nee-chan az előbb nem Onii…

- Vigyázz Miki-chanra! El kell mennem valahová. – indultam meg Tezuka után

- De… – kezdett bele, de a folytatást már nem hallottam a zsivajtól

Mivel tudtam merre van Tezuka pályája nem volt nehéz követni. Mielőtt odaértem volna bevetettem magam a fák közé és hátulról közelítettem meg. Már messziről láttam, hogy Tezuka és Hannah vannak a pályán. Egy a kispadokhoz közel eső fa mögött bújtam el.

- És mért bocsátanék meg? – hallottam Hannah dühös hangját

- Mert ezt hoztam? – húzott elő valamit Tezuka a táskájából, mivel takarásban volt nem tudtam mi az, de nem is érdekelt igazán

- Ez édes kevés. – tette karba a kezeit Hannah

- És ha azt mondom, hogy járunk?

- Naruval?

- Ah!

- Na így már egészen más a helyzet. Akár meg is bocsáthatok. Ideje elkezdeni felkészülni a következő versenyre. – indult meg a pálya felé, én pedig gyorsan behúztam a fejem a fa mögé, hogy ne vegyen észre

- Na végre. – jegyezte meg Tezuka

Ennyi bőven elég volt. Halkan beosontam a fák közé és visszamentem Shun-chanékhoz. Mire odaértem már elkezdődött az edzés. Megcéloztam a lelátó azon részét, ahol Miki-chan ült. Amikor közelebb értem hallottam, hogy a mellette ülő anyukával vitatkozik, azzal, akivel korábban én is beszélgettem.

- A bátyád azt mondta ne menj sehová! – tartotta vissza a kezénél fogva

- De meg kell keresnem a nővéremet. – próbált kiszabadulni

- Nem kell! – szólaltam meg szigorúan – Ha Shun-chan azt mondja, maradj valahol, akkor hallgass rá.

- De…

- Nincs de!

- Bocsáss meg Nee-chan! – sütötte le a szemeit

- Köszönöm és elnézést a kellemetlenségekért Mrs. Kruger! – hajoltam meg a nő felé

- Ugyan aranyom. Nincs miért. Amúgy pedig hívj Heidinek. – legyintett zavartan. Valószínűleg nem igazán volt hozzászokva a japán gesztusokhoz.

Leültem Miki-chan mellé, és némán néztem az edzést. A húgom se mert megszólalni. Kicsit mart a bűntudat, hogy ennyire szigorú voltam, de nem árt, ha hallgat Shun-chanra, korához képest nagyon okos gyerek. Talán még nálam is okosabb. Sőt, valószínű hogy okosabb.

- Nee-chan! – szaladt felém az egyik szünetben Shun-chan

- Mi a baj? – kérdeztem már jóval nyugodtabb hangulatban, mint ahogy megérkeztem

- Kéne a telefonod. – mondta lihegve – Majd visszahozom. – szaladt el, ahogy átadtam neki

A következő pihenőnél tényleg vissza is hozta, ahogy mondta. Dicsekedett kicsit, majd visszament a többiekhez. Eddigre már teljesen megnyugodtam és kedves mosollyal az arcomon beszélgettem a közelembe ülő szülőkkel. Miki-chan is felszabadultabb lett, mikor már látta, hogy nem vagyok dühös. Épp Shun-chan tehetségét fényezte egy apuka – ő is legalább akkora látványosságnak számított, mint én – amikor a húgom felkiáltott.

- Onii-chan!

Lassan hátrafordultam. Tezuka közeledett felénk. Lehunytam a szemem és elszámoltam ötig, majd folytattam a társalgást Mr. Hagennel – az említett apuka.

- Hello! – köszönt, amikor odaért hozzánk

- Hello. – viszonoztam háttal neki

- Egy újabb testvér? – érdeklődött Heidi

- Nem. Ő Nee-chan barátja! – válaszolta boldogan Miki-chan

- Örvendek. Tezuka Kunimitsu. – mutatkozott be illedelmesen

- Az a Kunimitsu Tezuka, aki megnyerte a Mercedes kupát?? – kérdezte szájtátva Mr. Hagen

- Ah!

- Várjon egy pillanatot! – emelte fel a kezét, majd felpattant a helyéről és a nézőtér korlátjáig szaladt, majd lekiabált a fiának – Hans! Gyere gyorsan!

- Apa, most tart az edzés. – mondat vörös arccal a fiú

Hans körülbelül Shun-channal volt egyidős. Alacsony barna hajú fiú. Az egyik, akivel az öcsém idefelé beszélgetett.

- De itt van Kunimitsu Tezuka. – mutatott a név tulajdonosára

Hans követte apja mozdulatát, és amikor felismerte Tezukát kiejtette a kezéből az ütőt és futásnak eredt. Több gyerek is követte a példáját. Néhány perc múlva már vagy harminc gyerek állta körül Tezukát és kérdésekkel bombázták. Jóval a többiek és az edző után az öcsém is megérkezett. Ő a többiekkel ellentétben nyugodt és lassú léptekkel közeledett és megállt mellettem.

- Onii-chan elég híres. – jegyezte meg zsebre dugott kézzel

- Úgy néz ki.

- Valami baj van? – nézett fel rám homlokráncolva

- Dehogy. – ráztam a fejem

- Nee-chan? Mi történt már megint? Hova mentél?

- Tezuka után. – sóhajtottam lemondóan

- És?

- És hallottam, ahogy beszélgetnek Hannahval.

- Nee-chan! – dörrent rám

Lenéztem rá. Dühösnek tűnt. Sóhajtottam újra és előadtam a problémámat.

- Most komolyan azt hiszed, hogy Onii-chan csak azért jár veled, hogy kibékítse a barátját?

- Ha így mondod, tényleg elég bután hangzik.

- Akkor ugye nem fogod felhozni előtte?

- Nem hiszem.

- Akkor menj oda hozzá és köszönj neki! – szemtelenkedett vigyorogva

- Inkább nem. – húztam el a szám – Most jól el van. Nem is tudtam, hogy ekkora hírességnek számít. – mondtam a gyerekek sugárzó arcát nézve

- A kora miatt nagyon népszerű a fiatalok között. Meg hát persze az is sokat segített, hogy beszéltem nekik róla.

- Tényleg? És mégis mit?

- Az egyik edzésen mindenki elmondhatta ki a kedvenc sportolója és én Onii-chant választottam. Bár azt nem tudják, hogy személyesen is ismerem.

- Meg lenne hatva, ha hallaná.

- Ezek után még meg is nyerte kezdőként a Mercedes kupát, úgyhogy sokak kedvence lett.

- Rájöttem! – kiáltott fel mögöttem Heidi, amivel a frászt hozta rám

- Mi történt? – fordultam felé kalapálló szívvel

- Rájöttem honnan vagy ismerős. – mutatott rám győzedelmes mosollyal az arcán

- Az újságból? – kérdeztem unottan

- Pontosan! Te vagy a barátnője! – irányította át az ujját Tezukára

- Mint már a húgom is említette az imént. Tényleg hol van Miki-chan? – néztem körül

- Onii-chan környékén keresd! – segített ki Shun-chan

Tezuka felé fordultam. Épp a gyerekek és az edző labdáit és papírjait írogatta alá nyakában a húgommal.

- Élvezi a rivaldafényt. – húztam el a számat

- Ellentétben veled.

- Na igen.

- Inkább a Miki-chan stílusú lányok illenének Onii-chan hírnevéhez. Ittái! – méltatlankodott miután fejbe vágtam – Ezt most mért kellett?

- Hogy ne járjon túl sokat a szád.

- Attól, mert engem elhallgatatsz még százak és ezrek fogják hirdetni az igazságot. Aú! Rendben befejeztem. – adta meg magát, amikor harmadszorra is lendült a kezem

- Nagyon helyes! Mr. Schiffer! – fordultam az edzőhöz – Nem kéne folytatni az edzést?

- De… – pislogott bizonytalanul Tezuka felé

- Megesküszöm önnek, hogy még az edzés után is itt lesz. Ugye? – fordultam Tezukához

- Ah! – bólintott

- Hát rendben srácok. Gyertek, folytassuk az edzést!

A gyerekek heves tiltakozásba kezdtek leszámítva Shun-chant, aki visszaindult a pályára. Ilyenkor hogy adja a laza érdektelent, bezzeg otthon ő is legalább ennyire oda van Tezukáért.

- Mutassátok meg Tezukának mit is tudtok. – mosolyogtam rájuk. Erre ők lelkesen elindultak az öcsém nyomában.

- Ilyen fiatalon milyen jól értesz a gyerekekhez. – lapogatta meg a vállam Heidi

- A két testvéremnek köszönhető.

- És annak, hogy még te is egy gyerek vagy. – lépett mellém Tezuka

Miki-chan már nem a nyakában volt, csak a kezét fogta

- Nocsak, ki beszél.

- Mire gondolsz?

- Azzal engesztelni ki valakit, hogy felszedsz egy lányt? Ez is elég gyerekes dolognak hangzik. – válaszoltam élénkülő dühvel

Összeráncolta a homlokát és úgy nézett rám vagy egy percig.

- Beszélhetnénk? – biccentett a fejével egy embermentes terület felé

Vállat vontam és karba tett kézzel elsétáltam mellette. Amikor már elég méretesnek éreztem a szülőktől lévő társaságot megálltam és bevártam őt is.

- Nos? – néztem fel rá

- Mi a baj?

- Mi lenne?

- Ez nem válasz.

- Tényleg? Képzeld én is meg tudok különböztetni egy kérdést egy választól.

- Dühös vagy. – állapította meg

- Igen. És képzeld rád.

- A tegnap este miatt? Ott volt ap…

- Semmi köze ehhez a tegnap estéhez.

- Akkor azért, mert azt mondtam, hogy gyerek vagy?

- Nem, bár arra majd még később visszatérünk. Viszont… – elharaptam a mondatot. Eszembe jutott a néhány perce Shun-channal fojtatott beszélgetés. Igaza van. Tényleg hülyeség, de…

- Mi van? – zökkentett ki a gondolataimból

Ismét felnéztem rá, hogy fojtassam, de amit a szemében láttam nem hagyta. Akaratlanul is léptem hátra egy lépést.

- Te dühös vagy. – állapítottam meg elképedve

- Igen.

- De mért?

Teljesen le voltam taglózva. Értelmes dolgokat már nem nagyon tudtam kipréselni magamból. Teljesen elfeledkeztem már a saját dühömről. Tezukáé jobban lekötött.

- Azért, amit az előbb mondtál.

- Hogy dühös vagyok?

- Mielőtt idejöttünk.

- A kiengesztelésről?

- Pontosan. De hisz az már… Most fogtad fel?

- Ah!

- Sajnálom. – sütöttem le a szemem

- És ugyan mit?

- Hogy hallgatóztam? – kérdeztem bizonytalanul, de az arca csak még dühösebb lett, ami ismét arra késztettet, hogy hátra lépjek egyet

- Hogy feltételezheted, hogy…

Ráeszméltem mekkora hülye voltam és mielőtt még befejezhette volna a mondatot hirtelen átöleltem.

- Ne légy dühös! – kértem könyörgő hangon

Tezuka ettől teljesen lefagyott és egy szót sem szólt. Jó fél percig álltunk így, míg végül Tezuka megmozdult. Egy pillanatra azt hittem el fog tolni magától, de ehelyett még jobban magához szorított.