Kapcsolat

- Két és fél órája vagy itt – jegyezte meg egy idő múlva a fiatalabb, mikor már képes volt értelmes gondolatokat összerakni. – Két és fél órája, Alfred.
- Hé, nem mondhatod, hogy nem teljesítek jól – vigyorgott, mire Matthew csak az arcába lökte az egyik párnáját és kibontakozott az ölelésből. Mire lehúzta magáról, a fiú már a ruhásszekrényéből húzott elő egy hosszú ujjú kockás inget, belebújtatta a karjait és felrántotta a vállaira. Aztán belebújt egy alsóba, és a gombokkal nem törődve eltűnt a fürdőszobában. A hangokból ítélve fogatmosott, majd néhány perc múlva jólfésülten tért vissza, nedves haja apró, hullámos tincsekbe állt össze, a különleges göndör kis tincse kókadtan lógott az arca előtt a víz súlyától.
- Hová tetted a szemüvegem? – kérdezett rá, mire Alfred mosolyogva megvonta a vállát.
- Nem figyeltem – vallotta be. – De nincs is rá szükséged – tette hozzá. – Gyere vissza – nyújtotta felé a karjait, és kissé félredöntötte fejét a párnán, egyik lábát felhúzta. Kanada nyelt egyet, ahogy végignézett az itt-ott még a zuhanytól nedves bőrén, és fontolgatta, hogy hagyja magát elcsábítani. Aztán megrázta a fejét, és figyelmét az éjjeliszekrény környékére összpontosította.
- Nem – súgta. – Akkor sosem eszünk – mormogta maga elé, és végre megtalálta a keresett tárgyat. Az orrára lökte, pislogott párat, aztán még odahajolt a bátyjához, hogy adjon egy csókot a homlokára. Kezeit azonban lefogta, mielőtt még visszaránthatta volna az ágyba. – A konyhában leszek, ha kellenék.
- A konyhában… - ismételte elgondolkodó hangon.
- Nem fogunk szeretkezni a konyhában, most felejtsd el – szólt rá szigorúan, ahogy felegyenesedett.
- Hé, én nem mondtam semmi ilyet! – védekezett azonnal.
- De gondoltál – vetette oda.
- Nem látsz a fejembe! – mondta, Matt már az ajtóban járt.
- Ismerlek – szólt hátra mosolyogva.
Matthew bekapcsolta a rádiót, a medvéjét az egyik székre ültette, és dúdolgatva készülődött elő a palacsintasütéshez. Szerencsére a tésztát már jó előre megcsinálta, már csak sütni kellett.
Alig két perc múlva az Alfred-tornádó is lecsapott, berobbant a helyiségbe, és egy csatakiáltást hallatva a nyakába vetette magát. Ez azonban már csak a ragaszkodó, nevetős ölelés volt, nem olyan mély, mint mikor megérkezett, és nem tudták egymást elengedni. A haja mindenfelé állt, látszott, hogy ő nem fésülködött, és a szemüvegén is vízcseppek ültek. Mosolyogva csókolt a nyakába, aztán elengedte, és énekelni kezdte a rádióból szóló dalt.
- Segítsek? – kérdezett rá egy perc múlva, és mellé perdült.
- Köszönöm, nem kell – válaszolta, és nem tudta abbahagyni a mosolygást.
- Evés után menjünk ki havazni! – kérte, mire Matt rápislogott. – Mi van? Felpörögtem!
- Azt látom – nevette el magát. – Rendben, kimehetünk – egyezett bele, és azon gondolkodott, hogyan képes két ennyire különböző arcát mutatni neki.
Amikor megérkezett, még a köszönést sem tudta végigmondani, már vadul csókolták egymást, forrón ölelték, és ott simították a másikat, ahol csak érték. Ő előtte feldübörgő szívvel hallgatta az utcába beforduló autók motorját, és szinte rohant, amikor az amerikai mély hangú kocsija a bejáróra fordult. Alfred szenvedélyes volt és határozott, mégis olyan gyengéd, hogy minden alkalommal a karjaiba akart olvadni. Olyankor mindig érezte, hogy vigyáz rá, hogy mennyire szereti, hogy mit is tesz velük a szerelem, amikor olyan eszeveszetten hajszolták a beteljesülést.
Most meg vidám, hangos, fel van pörögve, nevet, a szemei ragyognak, de közel sem olyan mély a tekintete, mint nemrég. A szeretetét így is kimutatja, persze, hiszen imádja ölelgetni, vagy a lehető legváratlanabb pillanatokban csókokkal elhalmozni, de ez amolyan játékos szeretgetés, olyan kedves és figyelmes, de köze sincs a valódi vágyhoz. Valahogy mindkét oldalát nagyon imádta.
- Juhú! – vigyorodott el, aztán mögé lépett, átkarolta a derekát, a vállára ejtette az állát, csendesen dúdolt, és ringatta magukat a zene lágy ütemére. Csendes percek teltek el, Alfred hagyta, hogy Matthew a kései ebéddel foglalkozzon, csak ott állt, és karolta. Vele lépett, ha kellett, engedett neki mozgásteret, de nem bírta volna ki, ha nem érhet hozzá. – Jól vagy? Ugye minden rendben? – kérdezte hirtelen aggódva, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, és egy pillanatra szorosabban ölelte magához.
- Persze, jól vagyok – mosolygott rá, és összesimította az arcukat. – Nem kell aggódnod – tette hozzá kicsit később.
- Tudom, csak… - vett egy mély levegőt, de Kanada hamarabb megszólalt.
- Én szeretlek téged – jelentette ki. Érezte, hogy elpirul, s ha nem kellett volna a sülő palacsintával foglalkoznia, biztosan Alfed ujjaira csúsztatja a sajátjait. – És vágyom rád, ahogy te rám, ahogy az nem szavakba önthető érzés, és boldog vagyok, hogy együtt vagyunk. Tudom, hogy az elején még néha visszakoztam és megijedtem, mert új volt ez az egész, de azóta eltelt egy kis idő, és megszoktam, megtapasztaltam, már nem félek, sőt… Értem, mire gondolsz, de szólni fogok, ha már úgy érzem, sok lesz, oké? Én… szeretek veled lenni, mindenhogy… mikor csak így vagyunk, hogy megölelsz és beszélgetünk, vagy ha elmegyünk valahová ketten, mikor valamelyikünknél az egész napot ágyban töltjük, mert képesek vagyunk rá…
- Meg a zuhanyban, a szőnyegen, a kertben…
- Jaj, maradj csendben! – szólt rá, és érezte, hogy az arca lángba borul. – Életem egyik legkínosabb élménye volt!
- Ne már, tök jó volt! – rázta a fejét nevetve.
- Ezt mondd a szomszédaidnak… - mormogta zavartan.
- Rá se bagóznak, mit csinálunk, nyugi már – cirógatta meg az arcát. – Tényleg.
- Akkor is nagyon kínos volt, és zavaró, és soha többé nem veszel rá ilyesmire – jelentette ki komolyan.
- Ezt már mondtad – fúrta arcát a nyakába, és nyomott egy csókot a fehér bőrre.
- Csak tudatosítani akarom benned – közölte. – Na, eressz el, hé, mondtam, hogy itt nem…
- Shh… - emelte fel a fejét, és hajolt oda hozzá, hogy megcsókolja. Tekintete nevetősen csillogott, rabul ejtő és elbűvölő volt. Aztán csak hosszan ölelte szorosan, lehunyt szemekkel. – Én is szeretlek – mondta végül, aztán egy röpke puszi után elengedte, megterített az asztalnál, megsimogatta a medvét, és hangosan énekelt valami nyálasan romantikus dalt, ami a rádióból szólt.
Matthew mosolyogva csóválta a fejét. Ő itt kiönti a lelkét, Alfred meg megint nem bonyolít túl semmit, ahogy szokta. De azért tudta, hogy bármikor elmondhat neki bármit. Maximum nem úgy reagál, ahogy egy normális ember tenné. De nem is azért szereti, mert annyira átlagos lenne…

2012. november 17-19.