- ... és a rendőrség a bűnözők kezére játszik és fenntartja a kört. A szegényeknek nincs választása, csak annyi, hogy ők is beállnak a sorba, vagy rablók lesznek, vagy piszkos rendőrök. Ritkán adódik más lehetőségük, ezért van az, hogy a bűncselekmények száma egyre nő, nem számít mennyi rendőr van. Sok rendőr becsületesen és keményen dolgozik, de szinte lehetetlen alaposan dolgozniuk, mert a bűnvezérek kapcsolatai már beszivárogtak a vonalon túlra is...
Éponine felsóhajtott és az épp beszédet tartó Enjolrast figyelte. A többi Amis teljes csodálattal nézte, de a lány nem tudott figyelni a szavaira, mert annyira lekötötte az aggodalom. Remélte, hogy ez a hirtelen felindult lelkesedése a korrupt igazságügyi rendszer felé csak pillanatnyi és hamar elmúlik. Már jobban kellett volna ismernie Enjolrast, mintsem, hogy azt gondolja, lemondana egy ilyen fontos ügyről. Csak nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy ha a fiú jobban belefolyik ebbe az ügybe, annak csúnya vége lehet.
- …És ezért kell tennünk valamit, figyelmeztetnünk kell mindenkit, hogy mi történik a zárt ajtók mögött, ezt nem hagyhatják többé figyelmen kívül. Vissza kell szereznünk a városunkat! – fejezte be a beszédét Enjolras lendületesen. Az Amis jobban el volt ragadtatva, mint valaha. Éponine érezte, hogy a szíve hevesen zakatol. Most alakult meg egy aktivista mozgalom itt mellette, és a barátai vakon követik majd a vezetőjüket. Látta, hogy térképek kerülnek az asztalra, és gyomra görcsbe rándult.
Majdnem felugrott, amikor egy kezet érzett a derekán. Felnézett és Enjolras mosolygott le rá.
- Hé – hajolt le és adott egy gyors csókot az arcára. – Mi a véleményed a beszédemről?
- Csodás, mint mindig – válaszolta mosolyogva, de a szemei nem ezt mutatták.
- Mi a baj? – kérdezte fürkészően Enjolras, akit nem győzött meg.
Éponine a szájába harapott. Már napokkal ezelőtt világosan látta, hogy Enjolras nem fog kiszállni ebből a dologból. Már több, mint két hete egyfolytában ezen dolgoztak az Amissal, és ha csak beszédeket tartottak és néhány szórólapot szórtak szét, komolyabbra kezdett fordulni a helyzet. Tudta, hogy eljött az ideje, hogy megbeszéljék, de nem ez a megfelelő hely.
- Semmi – próbálta megnyugtatni. – Vissza kell mennem dolgozni, már tíz perce lejárt a szünetem – gyorsan megölelte. Enjolras gyanakodva méregette, de nem szólt semmit, ahogy a lány visszasietett a pultba.
Éponine az este további részét annak szentelte, hogy Enjolrast és a többi Amist figyelte. Annyira szétszórt volt, összekeverte néhány vendég rendelését. Ők nagyon udvariasak és elnézőek voltak vele szemben, és nem is vette észre, hogy azok elbizonytalanodtak, amikor a rossz italt adta ki nekik. Csak az tűnt fel neki, hogy a növekedő pocakjára néznek, és ennek tudta be a feltűnő kedvességüket. Néha megéri terhesnek lenni.
Pontosan 9:30-kor, miután egy szegény, kedves idős nénit leöntött ice teával, Musichetta végül megsajnálta.
- Éponine, egy kicsit… off vagy ma. Talán haza kéne menned egy kicsit pihenni egy szabadnapra. Vagy van valami rossz közted és Enjolras között? Tudlak fedezni – ajánlotta Musichetta.
- Ki mondta, hogy baj van köztünk Enjolrassal? – kérdezte Éponine kicsit hevesebben a kelleténél.
Musichetta ráemelte tekintetét.
- Éponine, egész este őt bámulod azzal a furcsa kifejezéssel az arcodon. Ha nem tudnám, hogy már együtt vagytok, azt hinném, hogy epekedsz utána. Most menj, és ne tettesd, mert látom, hogy majd meghalsz, hogy beszélhess vele.
Éponine nem akarta beismerni, hogy Musichettárnak igaza van, és folytatni akarta a munkát, de tudta, hogy a nőnek igaza van. Minden perc, ami úgy telik el, hogy nem beszélhet Enjolrassal egy újabb esély, hogy az a forradalmi terveit szövögesse tovább. Szóval feladta a büszkeségét, ahogy levette a kötényét és felkapta a kabátját. Musichetta somolyogni kezdett, de nem mondott semmit, ahogy Éponine keresztül sétált a szobán, lassan közeledve az Amis felé.
Courfeyrac vette észre elsőként.
– Utat kérünk! – kiáltotta hangosan. – Kismama érkezik!
Felpattant és arrébtolt néhány vendéget az útból.
Éponine rávillantotta egyik gyilkos pillantását, mire annak ráfagyott a vigyor az arcára. Az elmúlt két hétben a hasa jelentősen megnőtt, és ezt a többiek is észrevették. Nem tudott úgy elhaladni mellettük, hogy valami megjegyzés ne érte volna. De most nem érdekelte annyira, inkább mulatságosnak tartotta. De bátorítani sem akarta. Nem volt benne biztos, hogy ha visszatérnek a tomboló hormonjai, nem fog-e kiakadni az ilyen viccelődő megjegyzéseken.
Enjolras gyorsan felállt és helyet csinált maga mellett.
- Hé, mi az? Azt hittem ma te zársz – jegyezte meg kicsit nyugtalanul.
- Csak egy kicsit fáradt vagyok – felelte lágyan Éponine. Gyakorlatilag nem hazudott, mert tényleg eléggé kimerült a nap folyamán. – és összekevertem néhány rendelést az este, szóval Musichetta hazaparancsolt.
- Ja, láttam, hogy pár perce leöntöttél egy szerencsétlen nagyit. Tudom, hogy minálunk bejött, de leönteni valakit itallal nem a legjobb megoldás, hogy barátkozz – vigyorgott Enjolras. Éponine játékosan ráütött a karjára, amitől a fiú méginkább felderült.
- Szerinted elmehetünk korábban? – kérdezte Éponine bizonytalanul.
Enjolras egy percigmérlegelte a dolgokat. Az Amis felé fordult.
– Azt hiszem Éponine és én kiszállunk. Meglesztek magatok?
- Nem tudom Enjolras. Úgy értem, hogy fogjuk nélküled összehajtogatni ezeket a papírokat valaha is? – morogta Marius. Bosszantotta, hogy ilyen asszonyi munkát kaptak, hogy össze kell hajtogatniuk a szórólapokat, de aztán Enjolrasnak eszébe jutott, hogy egész végig Cosette-tel sms-ezett ahelyett, hogy a rendőrségi irodák hátterét kereste volna.
- Igazad van - felelt Enjolras komolyan. - Combeferre átvennéd a vezetést helyettem?
Marius rávillantotta a szemét, míg a többiek felnevettek.
– Legalább a telefonomat visszakaphatom? – kérdezte felindultan.
Enjolras rosszalló tekintettel ugyan, de visszaadta neki a telefont. Marius arca felragyogott, ahogy újra nyomkodni kezdte, és a hangulata jelentősen javult. Enjolras fejcsóválva fordult Éponine felé, aki megragadta a kezét és elindultak kifelé.
A lakásuk felé kezdtek sétálni, és itt is hébe-hóba mondtak valamit. Éponine meglepően csendes volt egész idő alatt, és ez feltűnt Enjolrasnak.
- Szóval mi a baj? – tette fel ismét a kérdést, amikor beléptek a lakásba.
- Miért gondolod azt, hogy baj van? – kérdezett vissza Éponine cseppet sem meggyőzően.
Enjolras felhúzta a szemöldökét. – Már ismerlek Éponine, és azt hiszem elég közel is kerültünk egymáshoz – mutatott a kiálló hasára. – Egész nap szétszórt voltál, és még soha nem láttam, hogy összekeverted volna a rendeléseket. Szóval, ki vele!
Éponine egyik lábáról a másikra dülöngélt. Majd a kanapé felé vette az irányt és leült. Enjolras követte.
Éponine nem tudta, hogy kezdje a beszélgetést, ezért csak belevágott ami eszébe jutott.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet ilyen keresztes hadjáratot indítani a rendőrségi korrupció ellen – bukott ki belőle.
Enjolras meglepődött.
– Hogy érted ezt?
- Ez nagyon veszélyes dolog Enjolras. Már majdnem a határán vagy, hogy teljesen belesodródj. Ez egy komoly ügy, de nem hiszem, hogy igazán érted, mi folyik itt – folytatta Éponine lágyan.
Enjolras elmosolyodott.
– Ezért aggódsz annyira? Tudom, mit csinálok Éponine – nyugtatta meg, és köré fonta a karját.
- Nem, nem tudod – felelte erőteljesebben Éponine. Enjolras visszavonult a kicsattanó hangra. Éponine tudta, hogy érzékenyebben kéne kezelnie, de máshogy nem hallgatná meg. Pedig meg kell. – Első kézből tudom, hogy milyenek ezek az emberek Enjolras. A rendőrök, a nyomozók, a maffia mind üzletelnek. A kezük messzebbre nyúlik, mint ahogy a tiéd. Nem kedvelik azokat, akik a rendszerük ellen szervezkednek.
- Éponine túlreagálod, még nem csináltunk semmit – legyintett Enjolras.
- De fogtok, nem? Nem szóltam semmit az elmúlt két hétben, mert reméltem, hogy továbbléptek valami másra. De ma láttam a térképeket. Nem csak szórólapok és röpiratok keringenek az utcán, ugye? Terveztek valamit, igaz?
Enjolras csendben ült.
– Arra gondoltam, hogy szervezünk egy tüntetést – vallotta be csendesen. A lány szemébe nézett, hogy lássa, mit gondol róla.
Éponine vett egy mély levegőt.
– Ez nem jó ötlet Enjolras.
Enjolras sóhajtott.
– Ez fontos. Ez a városunk, amiről beszélünk, a biztonságunkról van szó. Nem hagyhatom figyelmen kívül.
- Nem is ezt kérem tőled – felelte Éponine gyengéden. – Csak a módszeretekkel nem értek egyet. Az is lehet a vége, hogy megsérültök, letartóztatnak, talán még meg is ölnek. Ez nem olyan, amit egy éjszaka alatt meg lehet oldani egy csapat emberrel. Segítheted csendben is ezt az ügyet, mert egyszer ügyvéd leszel, és tudom, hogy nagyon nagy befolyással bírsz majd. De csak ezt teheted. Tudom, hogy elveszettnek érzed magad amiatt, hogy apád elvette a vagyonodat.
Enjolras lehajtotta a fejét az utolsó mondatra, és látszott rajta, még mindig fáj, ha arra kell gondolnia, mi történt az apjával.
Éponine gyorsan megfogta a kezét, és nagyon vigyázott a következő szavaira.
– Tudom, hogy úgy érzed, csinálnod kell valami fontosat. De máshogy is segíthetsz. Rengeteg más jó tolgot fogsz még csinálni, Enj. Rengeteg mindent megváltoztatsz majd, és ezt mindenki tudja. Ezért hallgat rád az Amis, ezért követnének bárhová, még egy csatába is ha kéred. De ez nem a te harcod.
Enjolras az összekulcsolt kezüket nézte, és Éponine tudta, a szavain gondolkozik.
- Enjolras, meg kell hallgatnod. Ez az egész nem végződhet jól. Ha elkezded mozgósítani az embereket vagy bármiféle kellemetlenséget teszel nekik, biztos lehetsz benne, hogy gondoskodnak arról, hogy elhallgattasanak. Tudod hányszor hallottam, amikor az apám elküldte Claquesoust elhallgattatni valakit?
Enjolras felnézett a szavaira.
– És pontosan ezért kell tennünk valamit. Nem félek tőlük Éponine. Ez az ügy sokkal fontosabb. Senki nem mehet keresztül azon, amin te keresztül mentél - erősködött és a szemében tűz lobogott.
- Igazad van Enjolras, ez tényleg nagyon fontos és valakinek tennie kell valamit, de az nem az Amis – mondta tisztán Éponine. – Ennek az ügynek kell egy mártír, aki hajlandó feláldozni magát az igaz ügyért. És tudom, hogy te tiszta szívvel lennél ez az ember. És ezért is szeretlek annyira. De nem lehetsz az, mert már nem csak a te életedről van szó. A mi életünk, ami már össze van kötve. Azt mondtad, csináljuk együtt, és nem tudnám egyedül felnevelni a gyerekünket. Lehet, hogy önző vagyok, de nem érdekel, Mert nem akarlak elveszíteni. Nem veszíthetlek el.
Éponine elszégyellte magát, hogy a sírás szélén áll, és megpróbálta visszafojtani magába. Tudta, hogy Enjolras azt gondolná, túlreagálja. De ő nem látta, azt amit ő látott. Nem értette, hogy az akciója milyen hatalmas horderejű. Soha nem érezte azt az állandó félelmet, hogy valami rossz történik, hogy majd jön egy telefon, hogy valamelyik szerette megsérült. Ezt most ő nem tudná újra végigcsinálni, és nem is akarja.
Enjolras nagyon sokáig hallgatott. Még mindig a kezeiket nézte. Pár perc múlva a lányra emelte a tekintetét. Éponine tudta, hogy meghozta a döntést.
– Ha ez ennyire fontos neked, akkor hagyom a dolgot – mondta csendesen.
Éponine kiengette a visszafojtott lélegzetét.
– Köszönöm – óvatosan megcsókolta az arcát. A fiú lágyan elmosolyodott, majd a fal felé fordult. Éponine tudta, hogy hatalmas áldozatot hozott ezzel, és időre van szüksége, hogy feldolgozza.
- Azt hiszem lefekszem aludni. Te is jössz velem, vagy…?
- Azt hiszem még egy kicsit fent maradok – felelt Enjolras. Még mindig a falat bámulta.
- Oké – bólintott Éponine. Valami kis ideges bizsergést érzett a gyomrában. Úgy érezte, mintha valami megváltozott volna köztük. De Enjolras biztonságban van, és ez a lényeg.
Nagyon nehezen aludt el az éjszaka, és nem hallotta, hogy Enjolras bejött volna az ágyba.
Amikor reggel felébredt, Enjolras karjai normálisan körbefonták, olyan volt mint máskor, jókedvűen és tréfálkozva. De mindennek ellenére a rossz érzése nem múlt el, még mindig érezte a köztük lévő távolságot.
Amikor óra előtt szétváltak és megcsókolta, mint mindig, de nem nézett a szemébe. Éponine figyelte ezt a visszahúzódó viselkedést, és elgondolkodott, vajon nem kért-e túl sokat, amiért most a fiú megsértődött rá.
Az Amis először nem vette észre, hogy a találkozó terve megváltozott az éjszaka, nem is gondoltak rá. De Combeferre-nek feltűnt Enjolras különös viselkedése. Mérhetetlenül össze volt zavarodva, amikor Enjolras bejelentette, hogy haza kell mennie befejezni a dolgozatát. Enjolras az a fajta diák volt, aki már egy héttel azelőtt elkészült a házijával, mielőtt azt feladták volna. És előző este korábban elment Éponine-nal. Az, hogy két egymást követő este is korábban hazamegy, olyan még soha nem fordult elő vele. Néhány Amis tag is furcsán nézett rá, és kérdő pillantásokat vetettek Combeferre-re, mintha az tudná, hogy mi az oka vezetőjük különc viselkedésének. Enjolras abarátaira nézett, váltott pár szót Éponine-nal, mielőtt megcsókolta. A lány szomorúnak és nyugtalannak látszott, amikor a fiú elment. Combeferre tudta, hogy most jött el megint az ő ideje, hogy rendre utasítsa legjobb barátját. Követte Enjolrast kifelé.
- Oké, mi folyik itt? – kérdezte azonnal.
Enjolras meglepettnek tűnt, hogy Combeferre követte.
- Semmi - felelte élesen, amint sietősen kilépett a kávézó ajtaján. Combeferre felvette a tempót, nem hagyta magát lerázni.
- Mindig is borzalmas hazudozó voltál, haver. Te vagy a legőszintébb ember, akit ismerek. Ez a második találkozó, amit kihagysz a héten. Azt mondtad, hogy be kell fejezned a dolgozatod, de még soha nem láttam, hogy a legutolsó percre hagyd a sulis dolgodat, és ha mégis, akkor sokkal idegesebb lennél, mint amilyennek most látszol. Ráadásul Éponine aggódónak tűnt valami miatt, és te is hűvösen viselkedtél egész nap. Szóval ismét megkérdezem, mi folyik itt?
Enjolras megállt és felsóhajtott. Egyik kezéfel felborzolta haját, ahogy látta Combeferre türelmesen vár. Végül, lemondóan beszámolt neki az Éponine-nal való beszélgetésükről előző este, és a döntéséről, hogy otthagyja a rendőrségi korrupciós ügyet.
- Szóval akkor mérges vagy Éponine-ra, mert ezt kérte tőled? – kérdezte habozva Combeferre.
- Nem – válaszolta gyorsan Enjolras. – Úgy tűnik, hogy mérges vagyok rá?
- Nem annyira, csak kicsit hideg voltál hozzá, és ez neki is feltűnt.
Enjolras bűnösnek érezte magát. Ma egy kicsit máshol járt az esze, és nem akarta, hogy Éponine hibáztassa magát miatta.
– Nem vagyok mérges, csak csalódottnak érzem magam minden miatt. Nagyon nehéz, hogy tudom, hogy valami rossz, és nem tehetek ellene semmit.
Combeferre barátja vállára tette a kezét.
– Sokkal többet teszel, mint amit észreveszel, Enjolras. És talán nem ezt akarod hallani, Éponine-nak igaza van. Mindannyian azt érezzük, hogy tennünk kell valamit, de csak egyetemisták vagyunk, és ezek a magasabbrendű dolgok kicsúsznak a kezünkből. Éponine többet tud ezekről a dolgokról, mint mi, mert onnan jött és tapasztalta, és ha ő azt mondja, hogy veszélyes, akkor hinned kell neki.
Enjolras bólintott. Folytatták a sétát.
– Ezért szálltam ki belőle. És mert nagyon zaklatott volt emiatt.
Combeferre felnevetett.
- Enjolras, neked egy kicsit hős-komplexusod van. Mindent megtennél, hogy segíts a barátaidon és embertársaidon, mégha a saját bőrödet is viszed a vásárra. De most már Éponine-ra és a kicsire is kell gondolnod. Tudom, hogy soha nem foglalkoztál különösebben a saját testi épségeddel, de talán el kéne kezdened. Ha valami történne veled, Éponine magára maradna. Na jó, ez így nem igaz. Itt lenne az egész Amis, és főleg a jófej keresztapa, de ő azt szeretné, ha te lennél mellette.
- Tudom – sóhajtott fel Enjolras. Combeferre észrevette, hogy barátját bűntudat gyötri, aztán valami más is feltűnt neki.
- Enjolras, hova megyünk? Nem erre van a lakásod.
Enjolras idegesen a szájába harapott, és elöntötte a forróság.
– Még nem megyek haza, nincs is befejezni való dolgozatom.
- Vajon ez miért nem lep meg? – horkanott Combeferre. – Akkor miért is kellett pontosan hazudnod?
Enjolras újra beletúrt a hajába.
– Van itt egy tüntetés pár háztömbbel arrébb. Csak hallottam róla, de tudom, hogy a rendőrségi korrupció ellen van.
Combeferre zordan meredt rá.
– Szóval egy nappal azután, hogy Éponine megkért, hogy maradj a seggeden, mert ez az egész baromi veszélyes, te eljössz egy tüntetésre? – kérdezte hitetlenkedve Combeferre.
- Tudom, hogy nem helyes, de már korábban elterveztem, hogy megnézem. Csak meg akarom nézni, hogy mások mit mondanak. Csak erre az egyre akarok benézni egy kicsit, aztán mehetünk – rezzent meg Enjolras.
- És hazudnál erről Éponine-nak?
- Tudtam, hogy megpróbálna lebeszélni róla, és valószínűleg hallgattam volna rá. Majd este elmondom neki, és igen, mérges lesz rám, de csak egy kicsit – jelentette ki határozottan Enjolras, de nem egészen így érezte.
- Enjolras, emlékszel mi lett a vége, amikor Éponine valakire mérges lett? Elfelejtetted azt a kis incidenst másodévben, amikor rossz címet adtál meg neki a bevándorlás-politikai tüntetésre és majdnem összemarcangolta egy Rottweiler? Majdnem egy hónapig nem szólt hozzád, és az csak véletlen volt.
Enjolras összerezzent az emlékre.
- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit rosszabb? – folytatta Combeferre. – Főleg, hogy most a barátnőd, és terhes, és egyenesen a képébe hazudtál?
– Csak meg kell tennem, oké? – felet ingerülten. – Nincs már pénzem, hogy valami fontosat építsek fel, és nem oldhatom meg a korrupció kérdését, mert túl veszélyes, de elmehetek erre a kurva tüntetésre!
Combeferre meghátrált. Még nem látta így barátját azóta, hogy az az apjával összeveszett volna.
- Ne haragudj – higgadt le gyorsan Enjolras és megdörzsölte az arcát. – Csak fölöslegesnek éreztem magam az utóbbi időben. Úgy érzem, cserbenhagytam mindnekit, és helyre kell hoznom. Tudom, hogy Éponine-nak igaza van, és ez túl veszélyes. És tudom, hogy én semmit sem oldhatok meg azzal, ha elmegyek erre a tüntetésre. De mégis az akarom érezni, hogy tettem valamit – nézett esedezve Combeferre-re.
Combeferre felsóhajtott. Érezte, hogy ha hagyja, hogy elmenjen a tüntetésre, és attól hasznosnak érzi magát, akkor jobb, ha engedi. Mégha Éponine ki is nyírja mindkettőjüket.
– Jól van, akkor nézzük meg azt a kurva tüntetést.
Enjolras mosolygott.
– Nem kell velem jönnöd.
- Hát kell valaki, aki nem hagyja, hogy kicsináld magad valami hirtelen felbuzdulásból. Lehet, hogy Éponine kicsit ki lesz bukva rám is, de ha hagynám, hogy egyedül menj, el sem merem képzelni, mit tenni velem.
- Csak nem félsz a barátnőmtől?
- Te nem? - Combeferre meglepve nézett rá.
- Egy kicsit - bólintott Enjolras halvány mosollyal. – Egy kicsit – ismételte.
Combeferre erőtlenül felnevetett. Csendben sétáltak tovább. Combeferre meghallotta a morajló tömeg hangját, és érezte, hogy már közel járnak.
- Kik szervezték ezt a tüntetést?
- Um… csak egy új akivista szervezet – felelte félénken Enjolras.
Combeferre összehúzott szemekkel nézett barátjára. Visszaemlékezett barátja néhány héttel korábbi beszédére.
- Ez az az új szerveződés, amit a múltkor említettél? Akik magukat radikálisoknak hívják? – nézett rosszallóan Combeferre.
- Igen, azt hiszem – vallotta be csöndesen Enjolras és kerülte a másik pillantását.
- Oké, ez már beteges. Akármi kényszerített arra a döntésre, hogy belekeveredj, már engem is belerángattál, pedig nem akartam. Emlékszem azt mondtad, hogy ennek a csoportnak már volt négy tüntetése az elmúlt hónapokban és ebből három zendüléssé alakult. Ezek szerinted jó ügyek? Ez túlságosan nagy meggondolatlanság, főleg tőled – mondta emelkedő indulatokkal Combeferre.
- Csak hallanom kell, mit mondanak, aztán mehetünk is. Csak néhány perc az egész – magyarázta Enjolras, ahogy elérték a növekvő tömeg szélét.
- Öt perced van, aztán elhúzunk innen – morogta Combeferre röviden. Körülnézett és meglátott egy rögtönzött összetákolt színpadot, ahol a szervezet tagjai erőszakosan kiabáltak. Figyelte a bámészkodók arcát, a forrongó indulatukat, amikor a tüntetést vezetők kiabáltak. A tömeg minden szavukon csüngött és készen álltak lecsapni. Combeferre tudta, hogy ez nem végződhet jól. Az emelvényen ordítozó férfiakra fordította a tekintetét, és szemei elkerekedtek. Combeferre észrevette Enjolras dühös arckifejezését, ami ugyan azt tükrözte, mint az övé.
- Enjolras, nem hinném, hogy ezek a korrupció és a rendőri erők ellen tiltakoznak. Szerintem általában a rendőrség ellen tiltakoznak – suttogta vibráló szemekkel Combeferre. – Nem kéne itt lennünk.
Enjolras körülnézett, látta a dühös arcokat a tömegben, ahogy az emberek a tiltakozók mérges kiáltásaiban fürdenek és magukba szívják azokat, sokan pedig helyeslően az öklüket rázták a magasban. Megfordult, és rémülten tudatosult benne, hogy mögöttük a tömeg felduzzadt és mégtöbben jönnek.
- Igazad van, ez kicsúszott a kezünkből. Menjünk innen – mondta komolyan, elkapva barátja rémült pillantását. Megragadta a karját, megfordultak és megpróbálták átverekedni magukat a tömegen. És akkor meghallották a sziránákat.
Ahelyett, hogy a tömeg szétszóródott volna, mégjobban összetömörültek dühükben vezetőik gyűlölködő szavaiban úszva. Egy másodperc múlva Enjolras elvesztette Combeferre karját. Utoljáre még elkapta barátja ijedt tekintetét és aztán elsodorta a tömeg.
A kiáltozás fülsüketítő volt, alig hallotta a rendőrők szirénáját, és ahogy a tölcsérbe beszélnek a tiltakozó sokasághoz, amint arra utasítják őket, hogy maradjanak nyugodtak, és a vezetőknek, hogy maradjanak ott, ahol vannak. Minden oldalról lökdösték, és nem látta, hol tudna kiszabadulni a dühös és felindult tömegből. Kitört a verekedés és hallotta, hogy valahol betörtek egy kirakatot. Sokan rémültnek látszottak, akik mellett álltak, sokan dühösnek, sokan gyilkos tekintettel. Most először érezte, hogy eluralkodik rajta a félelem. Most tudatosult benne, hogy milyen veszélyes helyzetbe került, és hogy ez a felkelés akár halálossá is válhat. Éponine-ra gondolt, a babára és arra, amit az előző este mondott neki. Nem akarlak elveszteni. Nem veszíthetlek el.
Sikoltást hallott, és látta, hogy könnygáz gránátok repülnek a tömegbe. Már csak a ködöt látta és az elképesztő fájdalmat érezte a szemében, és érezte, hogy nem lát, a tüdeje pedig égett.
Enjolras alig tudta kinyitni a szemét. Amikor résnyire sikerült, látta, hogy körülötte mindenhol rombolás, fuldokló emberek fekszenek a földre a könnygáztól, és dühös emberek hullámja indul rohamra a rendőrök ellen, egy gondolat villant át az agyán.
Ha ezt túlélem, Éponine ki fog nyírni.