Nem csak Granger
written by FerPotter
translated by Eskies
Összefoglaló: Nathan tehát saját testén kívülre került, s ez aggodalommal tölti el a szüleit.
Most is nagy-nagy köszönet illeti Nimbuszt, aki ellenõrzi a fordítást!
25. Kívül
Hajnalodott. Nathan tudta, hogy hiába kukucskál majd arcára a fény az ágyfüggöny résein át, õ nem fog felébredni. Nincs olyan nyári ragyogás, nincs olyan fényes napsugár, ami rábírná arra, hogy kinyissa a szemét. A zaklatott sírással és alvó önmaga bámulásával töltött gyötrelmes éjszaka után teste még mindig csupán kiürült, lélektelen héj volt.
De szobatársai nemsokára felébrednek, és valaki csak ránéz majd az ágyára! Nathan keresztbetett lábbal ült saját teste mellett, és várta hogy eljöjjön ez a pillanat. Megpróbálta ellenõrizni, mit mutat a nyaklánca, de eltakarta a pizsamája. Vajon teljesen színtelen, mint akkor, mikor apja iránti haragjában levette a nyakából? Vagy talán fekete, éjfekete? Vajon Piton professzor észreveszi-e?
Lehajtotta a fejét. Ha apja abban a hitben lép be a hálóterembe, hogy a fia halott, és itt találja az õ alvó, de mégis élettelen testét, mit tesz vajon? Nathan szerette volna hinni, hogy Piton professzornak csak egy pálcasuhintásába kerül, és minden megoldódik.
Anyja persze nagyon fog csalódni benne, ezt tudta. De legalább nem kell majd a fiát ilyen állapotban látnia, és csak utólag fog hallani az egészrõl. hiszen remélhetõleg ripsz-ropsz rendbe hozzák õt. Nathan biztos volt benne, anyja halálra rémülne, ha õt így látná, eszméletlenül…
De visszacsinálják biztosan. Madam Pomfrey, Lupin professzor, Piton professzor vagy akárki! Biztosan! Annyira könnyû bûbáj volt…
Egy könnyû bûbáj, amin viszont õ – Nathan – nem tudott úrrá lenni…
Kezére hajtotta a fejét, könyöke ott pihent áttetszõ térdén. Hogy lehetett ennyire ostoba? Nos, ezt a kérdést már jó párszor feltette magának, de olyan mélyen csalódott önmagában, hogy a gondolatai mindig csak ekörül forogtak, mindig ide tértek vissza, az önvádhoz. Hirtelen azonban kizökkent töprengésébõl, mert mozgás támadt a szobában.
Felkelt az ágyról, hogy megnézze, ki ébredt fel. Andy! Nagyon jó! Óvatosan, hogy meg ne ijessze, közelebb lépett, és megszólította.
- Andy…
Talán túl óvatos volt, mert Andy csak nyúlt a ruhája után, mintha nem is hallotta volna õt.
- Andy! – sziszegte Nathan. Nem akarta, hogy a többiek felébredjenek. Odaállt a szoba közepére. – Andy? – szólította meg normális hangján, bár már picit habozva.
Andy még mindig háttal állt neki, valamit épp kivett a ládájából, de aztán megfordult, és ránézett.
- Ne ijedj meg! – sietett figyelmeztetni õt Nathan. Kinyújtotta Andy felé a kezét, és várta a barátja arcára kiülõ rémületet. De hogy semmit se látott… s hogy Andy továbbra sem szólalt meg, és a meglepetésnek sem adta semmi jelét, Nathan rádöbbent, hogy Andy nem ránéz, hanem átnéz rajta, és most õ volt az, aki megrémült.
Nem lát engem…
Nem bírta elhinni. Áttetszõ, az igaz, de annyi kísértet van a kastélyban, és Andynek nem – de senki másnak sem! – okozott soha problémát látni õket vagy beszélni velük. Miért volna közte és azok között különbség?
- Andy! Légy szíves mondd, hogy látsz engem! Hogy csak viccelsz… - Nathan pánikban ment közelebb barátjához, s egyenesen elé állt. De nem úgy tûnt, hogy Andy bármit is észrevenne. – Ez nem vicces…
Andy felállt az ágyról, és a fürdõszobába ment. Õt észre se vette, sõt, majdnem átment rajta. Nathan tágra nyílt szemmel bámulta az Andy mögött becsukódó ajtót.
Ha nem látják õt, hogy fogják megtudni, mi történt? Ha senki sem tudja, hogy mi történt, hogy tudják visszacsinálni? És ha nem tudják?
Mindörökre a testemen kívül maradok!
Nathan visszament az ágyához, áttetszõ arcán csorogtak a könnyek. Elpróbálta sokadszorra a visszafordító bûbájt, de hiába. Egyre hangosabban sírt. Mindeddig nem is jutott el a tudatáig, hogy mekkora bajt csinált, csak most, hogy Andy se nem látta, se nem hallotta õt.
Mire lenyugodott kissé, többi szobatársa is ébredezni kezdett. A könyv még mindig ott volt, nyitva, épp annál a bûbájnál, úgyhogy ha megtalálják õt, tudni fogják mi történt, és hogy hogy lehet rendbe hozni. Csak ez a gondolat segített neki fenntartani a reményt, hogy lelke hamarosan visszatérhet a testébe.
- Nathan a fürdõszobában van? – hallotta Kevin hangját valahonnan a szobából. Nathan beült az ágyába. Most már nem tart sokáig, és megtalálják õt.
- Nem, Josh van bent.
- Akkor még alszik? Azt hiszi, elkéshet az órákról, csak azért, mert szülinapja van? – kérdezte Kevin, és erre Nathan behunyta a szemét. Tényleg – ma születésnapja van.
- Felébresztem! – ajánlkozott Andy.
Elrántotta a függönyt.
- Kelj fel! – kiáltotta, s várta, hogy Nathan felijed. Mosolygott, de hogy Nathan egyáltalán nem mozdult meg, elkomorodott. – Kelj már fel, Nathan. Nem lehetsz ilyen hétalvó!
Nathan feszülten figyelte barátját, nézte az arcán tükrözõdõ érzelmeket. Andy megrázta Nathan vállát. – Gyerünk! Hagyd ezt abba! Azt hittem, ma korábban mehetünk reggelizni!
De persze Nathan teste nem reagált semmire. Nem tudok felkelni, Andy. Menj Lupin professzorért! – mondta hallhatatlanul, szomorú beletörõdéssel.
- Ez nem vicces, Nathan! – kiáltotta Andy, és újra megrázta Nathant. – Kelj fel!
Andy pánikba esett - állapította meg Nathan. Látta, hogy Kevin a barátja segítségére siet.
- Gyerünk Nathan! Felidegesítetted Andyt! – mondta Kevin, és õ is megrázta a vállát. – És most már engem is!
- Szerintem valami baja van. Hívnunk kellene Lupin professzort – mondta végül Andy, de nem mozdult az ágy mellõl. Nathannak úgy tûnt, Andy még mindig abban reménykedik, hogy az egész csak tréfa.
S hogy Nathan sehogysem nyitotta ki a szemét, Kevin – Majd én megyek! – kiáltással elindult Lupin professzorért.
A többi szobatárs akkor már mind az ágy körül gyülekezett, egymást kérdezgetve, hogy mi a helyzet. Kevin nemsokára visszaérkezett és jelentette, hogy Lupin professzor már jön is. S ekkor valami szörnyûség történt.
- Kevin, nem hinném, hogy Lupin professzornak látnia kellene ezt. – S ezzel Andy a Nathan jobb térde melletti nyitott könyvre mutatott.
A láthatatlan Nathan odanézett, ahová Andy mutatott, és úgy érezte, megfagy ereiben a vér.
- Ez az a könyv, amit tegnap kicsórt a zárolt részlegbõl? – kérdezte Kevin olyan halkan, hogy csak Andy – és Nathan – hallhatta.
Andy bólintott.
- Lupin professzor nem láthatja meg! – értett egyet Andyvel Kevin.
- Ne nyúljatok hozzá! – kiáltott Nathan ahogy Kevin kinyújtotta kezét a könyv felé, és megpróbálta elragadni tõle. Persze sem a mozdulat, sem a kiáltás nem akadályozhatta meg Kevint. És hasztalan volt minden könyörgés. Ne, ne, NE! Ne csukd be!
Követte Kevint meg a könyvét egyenesen Kevin ládájához, s mikor a könyv már jól el volt zárva, jól el volt rejtve mindenki szeme elõl, nos, akkor lépett a szobába Lupin professzor.
- Nem! – sikoltott Nathan, és láthatatlan szemébe könnyek tódultak. – Hogy segítenek így rajtam?
Mire visszament fekvõ önmagához, addigra Lupin már áttörte magát az ágy körül tömörülõ fiúk gyûrûjén, Nathan homlokát tapogatta, és aggodalommal teli hangon szólongatta. – Nathan! Nathan, hallasz engem?
- Igen… De maga nem hall engem! – csattant fel Nathan, nem bírván úrrá lenni kétségbeesésén, hogy legfõbb reménysége Kevin ládájának a fenekén rejtõzik. Bemászott az ágyba, és nézte Lupint, hogy vizsgálja meg a szemét, karjait, hogy veszi elõ a pálcát, hogy mormol varázsigéket, s reményvesztetten figyelte, hogy teste egy pillanatra vörös fénybe borul az egyik bûbáj hatására.
- Andy, eredj le a nagyterembe, és hozd ide Piton pro…
Alig hogy ezt mondta, kivágódott az ajtó, amire mindenki odakapta a fejét. Nos, nem mindenki; Nathan lehunyta a szemét, így nem látta, hogy szobatársai utat engednek Pitonnak, aki szitkozódva jön át a szobán.
Nathan felnézett, és bámulni kezdte a saját testét. A Lupin professzor bûbája keltette ragyogás lassan fakulni kezdett csakúgy, mint Nathan képessége, hogy érzékelje maga körül a világot. Szeme vakon meredt maga elé, ahogy a kétségbeesés hatalmába kerítette. Apja keze úszott be a látóterébe, épp, mikor a ragyogás végképp elenyészett. Az a kéz a homlokára simult. Nathan odanézett, tekintete követte apja karjának mozgását.
Piton professzor összevont szemöldökkel nézett le rá. Pontosabban nem is õrá, hanem az ágyon fekvõ testére. Szorosan markolta a pálcáját, és szemmel láthatóan koncentrált.
- Mi történt? – kérdezve végül.
Nathan már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, elfelejtvén, hogy nem hallják õt, de akkor Lupin professzor megszólalt.
– Szóltak a gyerekek, hogy jöjjek, mikor nem tudták õt felébreszteni. Nem tudom, mi történhetett, de úgy tûnik, fizikailag sértetlen.
Piton professzor hallgatta az elbeszélést, s közben végigment azokon a bûbájokon melyeket Lupin professzor is használt az elõbb, s Nathan testre újra vörös fénnyel ragyogott fel. Piton elfordult a látványtól, és körülnézett a szobában.
– Ki mondja el, mi folyik itt? – kérdezte.
Csend volt a válasz.
- Mr. Brown? – nézett Kevinre összehúzott szemmel.
- Nem tudom, uram.
- Mr. Wood? – próbálkozott újra Piton.
- Nem tudtam felébreszteni õt, uram – válaszolt Andy.
Apja megfordult, jól megnézte az ágyon fekvõ alakot még egyszer, végigjártatva tekintetét a fejétõl a talpáig. Nathan eleven része megijedt, mikor a saját lába, melyet bámult, egyszer csak megmozdult. Aztán csak nézte saját testét, amint felemelkedik az ágyról, ahogy apja a karjába veszi.
- Elõremegyek, hogy figyelmeztessem Poppyt – szólt Lupin professzor.
- Minek? – förmedt rá Piton. – Jobb lenne, ha arra figyelnél, mi folyik a saját házadban, Lupin! – Eligazította a terhet a karjában, és az ajtó felé indult.
Nathan követte, mi mást tehetett volna? Lementek a klubhelyiségbe, kiléptek a portrélyukon, és végigmentek a folyosókon, melyek a gyengélkedõre vezettek.
Még korán volt, a klubhelyiséget elhagyva csak kevés tanulóval találkoztak. De ennek Nathan egyik fele sem volt tudatában: öntudatlan testét apja tartotta a karjában, a lelke pedig ment saját zoknis lába mellett, mintegy transzban.
A lábak pedig hintáztak fel-alá, s mikor egyszer csak megálltak, Nathan felriadt a révületbõl, és jól megnézte apját, ahogyan a karjaiban viszi õt. A férfi arcán a szokásos megfejthetetlen kifejezés, de a tekintetében volt valami, amit Nathan sosem látott még azelõtt.
Piton megigazította a karjában a terhet, magasabbra emelte. A feje a vállán, a melle mellén, míg átette a súlyt a fél karjára, hogy a másik karja szabaddá váljon a pálcahasználatra. Elmormogott egy Alohomorát, aztán belépett a gyengélkedõre.
- Poppy! – kiáltott a gyógyító boszorkány után, míg óvatosan letette õt az ágyra, és a fejét gyengéden elhelyezte a párnán. – Poppy!
- Perselus? – Madam Pomfrey futva érkezett az ágyhoz.
- Valami történt a gyerekkel – mondta Piton professzor.
A gyógyító boszorkány mozgatni kezdte a pálcát Nathan teste fölött, Piton pedig hátrált egy lépést az ágytól. Nathan bámulta önnön sápadt arcát, figyelte a diagnózis bûbájokat.
A gyógyító boszorkány a vizsgálatra koncentrált, és Nathan figyelme ismét apja felé fordult. Az a furcsa, korábbi fény a szemében újra felragyogott, de aztán egy szemöldökráncolásba fordult. Most aggódik vagy mérges? Nehéz lett volna megmondani. S a férfi kezére pillantva látta, hogy az két ujját egymáshoz dörzsölgeti, s ezért a lehetõségek listájához hozzátette még a nyugtalanságot és az idegességet is.
Madam Pomfrey elhallgatott egy pillanatra, s ezzel újra magára vonta Nathan figyelmét. S hogy apja is észrevette ezt a változást, az is mutatta, hogy a professzor is tett egy lépést Nathan ágya felé.
- Nincs semmi fizikai sérülése. Csak annyit tudok, hogy mélyen alszik, mélyebben mintha Stupor érte volna, és a Stimula nem fogja õt magához téríteni. A vizsgálataim azt mutatják, hogy nem vett be álomitalt, legalábbis az ismertebbek közül semmilyet sem. Az állapota elég stabil, ami egyrészt jó, másrészt rossz, mert ily módon nem fog magától felébredni. – Madam Pomfrey elhallgatott, és Piton felé fordult. – Mi történt vele?
Piton professzor csak nézte összeráncolt homlokkal a fia sápadt arcát, mely alig különbözött a párna színétõl. – Még nem tudom – felelte. – Az ágyában feküdt, a hálóteremben, mikor megtaláltuk, és egyik szobatársa sem tudott semmi használható információt mondani. Azt hittem, te majd tudsz…
- Azt hiszem – töprengett a gyógyító boszorkány -, mindez egy átok következménye, bár ha a hálóteremben volt, ahol megtaláltátok… Nem hinném, hogy bármely Roxfort-szintû varázslatnak ilyen erõs hatása lehetne.
Nathan figyelmesen hallgatta Madam Pomfrey spekulációját, s növekvõ aggodalom fogta el gyógyítóképességeit illetõen. Azt jelenti ez, hogy nem tudja visszacsinálni?
- Ha ez egy átok, hát olyan, amelyet nem ismerek – tette hozzá Madam Pomfrey, és ezzel válaszolt Nathan kétségeire is. De valahogy mégis, minden bizonyosság dacára is reménykedett abban, hogy a gyógyító vissza tudja fordítani a történteket.
- Szóval nem tudod visszahozni – vonta le a következtetést Piton professzor. Madam Pomfrey rázta a fejét. – Nem, ha nem tudom, mi érte.
Nathannak a reménytelenség, a csalódás könnyeket csalt a szemébe. Azok nem látják, nem hallják õt, nem találhatják meg a könyvet, ami leírja az ellenátkot, s anélkül nem tudják visszatenni õt a testébe. Ez már nem is lehet rosszabb.
- Értesítem Minervát és a Szent Mungót – mondta a gyógyító boszorkány Pitonnak.
A Szent Mungót? Ha elviszik a testét a Roxfortból… Nathan nem gondolta, hogy ez jó ötlet lenne. Nem akarta, hogy elküldjék a kastélyból. Pitonra nézett, várva a csodát. És szerencsére apja közbeavatkozott, mikor Madam Pomfrey már fordult volna a kandalló felé.
- Arra nem lesz szükség.
- Perselus, az igazgatónõt muszáj érte…
- Igen, igen – szakította félbe idegesen Piton. - Minervát igen, de a Szent Mungót nem.
- De én nem tudom meggyógyítani, Perselus. Muszáj elküldeni a Szent Mungóba.
- Nem értek egyet – szakította újból félbe a férfi, és a szemébe bámult a rámeredõ boszorkánynak. Úgy tûnt, egy örökkévalóságig tart ez a feszült pillanat.
Nathan csak nézett egyikrõl a másikra. Nem akarta, hogy a Szent Mungóba küldjék, de ha Madam Pomfrey nem tud segíteni rajta… Miért ellenzi apja az ötletet, hogy kórházba vigyék? De ebben a pillanatban azt akarta, hogy apja akarata gyõzzön, a többin ráér gondolkodni késõbb is.
Végül Madam Pomfrey a kandallóhoz ment, és hívta az igazgatónõt. A Szent Mungót nem hívta, de elég mogorván nézett, érzékeltetve Pitonnal, mi a véleménye errõl az egészrõl.
Az igazgatónõ megérkezett a csendes gyengélkedõre, és Madam Pomfrey nekikezdett, hogy elmondja a történteket. A két boszorkány lassan odalépett az ágyhoz, ahol Nathan teste feküdt. A láthatatlan Nathan követte õket, s feszülten figyelte, mit beszélnek. De semmi újat nem mondtak, végül pedig Madam Pomfrey újra elõállt az ötlettel, hogy Nathant a Szent Mungóba kellene küldeni.
- Miért nem hívta már õket? – kérdezte az igazgatónõ.
A gyógyító boszorkány jelentõségteljes kézmozdulatot tett Piton felé, aki meg sem szólalt, mióta az igazgatónõ megérkezett.
- Perselus? – kérdezte McGalagony a férfi felé fordulva, mintha csak most vette volna észre, hogy õ is itt van a gyengélkedõn. Nathan is az apjára nézett.
- Nem küldjük a Szent Mungóba.
McGalagony úgy tûnt, meghátrál ennyi eltökéltség elõtt. Nathant idegessé tette a szituáció. Apja vonakodik rajta segíteni? Nem akarja, hogy jobban legyen?
- De ha Poppy nem tud tenni semmit, specialistának kell látnia.
- Én vagyok az apja, és én azt mondom, nem küldik a Szent Mungóba.
Ez volt az elsõ alkalom, hogy Nathan hallotta az apjától, hogy elismeri õt fiának, hogy nyíltan vállalja a köztük lévõ vérrokonságot. Mire megy ki a játék?
- De lehet, hogy komolyan megsérült, Perselus.
- Poppy azt mondja, stabil.
- Igen, de ez bármelyik pillanatban megváltozhat. Nem tudjuk, milyen átok érte – erõsködött Madam Pomfrey.
Piton figyelmeztetõ pillantást vetett rá a szeme sarkából.
- Miért nem akarja, hogy a Szent Mungóba küldjük, Perselus? – kérdezte az igazgatónõ kíváncsian. Nathant is roppant érdekelte a válasz.
- Nem bízom abban, hogy biztonságban lenne a kastélyon kívül. Itt marad, amíg másképp nem döntök.
Nathan próbálta kitalálni apja igazi érzéseit. Tényleg aggódik a biztonsága miatt? És visszagondolva tényleg belátta, hogy Piton professzor mindig a segítségére sietett, ha bajban volt. Talán tényleg aggódik.
- Nem lenne biztonságban? – kérdezte Madam Pomfrey furcsálkodva.
- Nem. – Apja újra a boszorkányra meredt. Ha Nathan hallható lett volna, megmondhatta volna Madam Pomfreynak, hogy jobban tenné, ha nem ellenkezne többé az apjával.
- Perselus, ha nem vette volna észre, a háborúnak már több mint tizenkét éve vége. Nem lehet olyan paranoiás, hogy…
- Biztos megvan rá az oka, Poppy. Mr Granger állapota valóban stabil?
Az igazgatónõ épp jókor avatkozott közbe, mert Piton egyre vörösebb képpel meredt a gyógyítóra, amit Nathan dühnek könyvelt el.
- Igen, de…
- Akkor rendelek valami reggelit, maga pedig részletesen elmagyarázza az egészet, míg eszünk – mondta McGalagony karon fogva a gyógyító boszorkányt, és elsétált vele.
Piton egyedül maradt Nathannal. Egy horkantást küldött a távozó nõk felé, aztán behunyta a szemét, és mély levegõt vett. Nathan látta, hogy az ágy felé fordul, és csak nézi a fia fekvõ testét csendesen. Mint rendesen, arca most sem árulkodott érzéseirõl, és Nathan megint csak nem tudta, hogy magyarázza ezt. Apja szorosan az ágy mellé állt, s csak nézte Nathan krétafehér arcát. S ekkor megváltozott az arckifejezése.
Nathan csodálkozva nézte apja arcának változását. Még sose látott ilyesmit a fekete szempárban, az a pillantás gyengéd volt, majdnem meleg. Azok a hosszú ujjak az õ kis keze felé nyúltak. Nathannak elakadt a lélegzete, majdnem fizikai fájdalmat érzett a mellében. Még sosem érintette meg õt így az apja.
- Miért nem ébredsz fel? – A férfi hangja alig volt több mint suttogás.
- Mert nem tudok…- válaszolta Nathan, és kétségbeesése nõttön nõtt. Vissza akar menni a testébe, mert érezni akarja az apja érintését!
S mikor a férfi elengedte a kis kezet, és kisimított egy hajfürtöt a fia arcából, a láthatatlan Nathan szemét elöntötte a könny. Pislogott, és apja arcába nézett. A férfi összevonta a szemöldökét.
- Olyan hideg vagy… - suttogott tovább a férfi. – Mi történt veled?
- Sajnálom – mentegetõzött Nathan, mélyen átérezve, milyen komoly problémát idézett elõ sötét varázslattal. Most, hogy látja az apját… Óh, mennyire sajnálta, hogy nem érzi a gyengéd érintést, hogy annyi gondot okozott… Mi van, ha sosem találják ki, mi történt vele? A feltóduló érzelmektõl és láthatatlan könnyeitõl elhomályosult a látása.
- Vajon a születésnapod okozott neked ekkora bajt? – Így folytatta apja a csendes töprengést, és Nathan realizálta, hogy Piton tudja, mikor van fiának a születésnapja. – Nem hinném, hogy valaki betört volna a kastélyba, hogy bántson téged…
- Én átkoztam meg saját magamat! – zokogta Nathan. – Annyira sajnálom!
Piton professzor nem reagált Nathan kínlódására, csak bámulta fia testét elmerülten.
Keresztbefonta mellén a karját, és azok az ujjak, melyek elõbb Nathan arcát érintették, most saját vékony ajkait simogatták. Bár úgy tûnt, hogy a férfi látja, hogy az eszméletlen Nathan mellkasa süllyed, s emelkedik, szeme mégis olyan volt, mint az üveg, pillantása üres a nagy figyelemben. Apja elmélyült arcát látva Nathan úgy vette észre, hogy az csak látszólagos higgadtság, így próbál úrrá lenni érzésein.
Piton professzor nem kérdezett többet, de nyilvánvaló volt, hogy próbálja kitalálni, mi történt a fiával. Bár Nathannak még mindig voltak kétségei apja érzései felõl, Piton puszta jelenléte az ágya mellett mégis megnyugvással töltötte el. Ekkor az igazgatónõ és a gyógyító boszorkány visszajöttek az ágyához. Apja arckifejezése rögtön a szokásos ridegre váltott, ahogy Nathan megfigyelte.
- Valami változás? – kérdezte McGalagony professzor.
- Nincs – pillantott az ágyra utoljára Piton. – Vissza kell térnem még a lakosztályomba, mielõtt az osztályokba mennék. – Bólintott a két nõ felé, de mielõtt elmehetett volna, az igazgatónõ újra megszólalt.
- Perselus, maga szándékozik értesíteni Hermionét a munkahelyén ugye?
A mami… Nathan lehunyta a szemét, és lélekben felkészült anyja kétségbeesésére.
- Nem tette meg eddig, Minerva?
- Szeretném, ha maga menne el hozzá a lyukasórájában. Hermionénak tudnia kell mi történt, amilyen hamar csak lehet.
- Minerva, jobb volna, ha a lyukasóráimat arra használnám, hogy kiderítsem, mi érte a gyereket. Biztos vagyok benne, hogy Hagrid is jól el tudja végeznie ezt a feladatot, vagy akár Frics.
- Perselus, lássa be, nem küldhetek egy félóriást a muglik közé, Frics pedig nem tud hoppanálni. – Az igazgatónõ hangja idegesnek, de határozottnak tûnt. Apja mormogott valamit arról, hogy más igazgatókat ilyesmi egyáltalán nem feszélyezett, majd alig hallhatóan azt mondta: - Rendben.
- Jól van. Ugye értesít, ha bármi változás állna be idõközben a gyerek állapotában? – A kérdés a gyógyító boszorkánynak szólt, aki bólintott.
- Kérem, engem is értesítsen – tette hozzá az apja, majd újra udvariasan a nõk felé bólintott, és végre kifelé indult a gyengélkedõrõl.
Nathant már nem érdekelte McGalagony és Madam Pomfrey beszélgetése. Már minden gondolata anyja körül járt, megfeledkezett minden másról.
o0oOo0o
Perselus hosszú léptekkel rótta a kastély folyosóit. Azt biztosan tudta, hogy mindezek után végképp nem hiányzik, hogy még Hermione Grangerrel is foglalkoznia kelljen. Míg McGalagony meg nem említette, Perselusnak egy teljes órán át eszébe sem jutott az asszony – elõször ezen a héten. Úgy érezte, egyáltalán nincs szüksége a közelgõ találkozásra.
Rosszkedvûen ment ki a fürdõszobába reggel, ajkakról, az arcát simogató kezekrõl, vallomásoktól kavargó álmából ébredve. Dühös volt magára árulkodó gondolatai miatt, mérgesen sikálta magát. Rosszkedvûen végezte a szokásos reggeli teendõket, összevont szemöldökkel meredt szigorú arcára, és még a szokásos sértéseket sem vágta a tükörképéhez, amit pedig minden reggel megtett eleddig. Dühösen öltözött fel és készült elhagyni pincebeli lakosztályát egy újabb, pokolinak ígérkezõ napon.
Pokoli – még enyhe kifejezés, már tudta. Mielõtt elhagyta volna a szobáját, mint minden más napon, ma is ellenõrizni akarta Nathan hangulatát, s a megbûvölt bájital szürkesége minden mást kizavart a gondolatai közül, és nem akart mást, csak megtalálni a gyereket. Most ott van a fia a gyengélkedõn, neki egy osztálynyi tökkelütött kölyköt kell tanítania, aztán Hermione Grangerrel találkoznia. Fejfájása eszébe juttatta, hogy arra sem volt ideje, hogy egy kávét megigyon.
Belépett a lakosztályába, jól bevágta maga mögött az ajtót, és vicsorgott, mert a hangos dörrenéstõl még jobban megfájdult a feje. Egyenesen az apró konyhába ment, és kávét készített magának, majd a karosszékbe süppedt, és kortyolgatta az erõs italt. Remélte, hogy a kávé elmulasztja a fejfájását, s mikor mégsem, megnyomkodta ujjaival a szemét, s így maradt egy rövid ideig. Fejfájás elleni bájital – gondolta. Egy begyûjtõ bûbájjal egyenesen a kezébe bûvölt egy fiolát, kinyitotta és megitta, nem törõdve azzal, hogy az orvosság milyen keserû.
A csendes szobában csillapodni kezdett a fejfájása. Begyûjtött néhány könyvet a polcról. A kötetek immár a kávézóasztalon tornyosultak, néhány azok közül, melyekrõl úgy gondolta, bennük lehet az az átok, ami megbetegítette a fiát. Morcosan nézte a nagy kupacot, de valahol kezdenie kellett. Levette a legfelsõ hármat, és elindult az elsõ órájára.
Rövidre fogta a tanítást, és kijelölte a hollóhátasoknak és a hugrabugosoknak azt a könyvoldalt, ahol a megfõzendõ bájital található. Nem kellett kétszer figyelmeztetnie õket, mennyire nem tûri az órán a közbeszólásokat és a fecsegést, az elsõ húsz pont levonása elég volt ahhoz, hogy a gyerekek tudják, nincs a legjobb kedvében.
Az elsõ könyv amelyet átnézett, semmiféle felvilágosítást nem adott arról, hogy mi történhetett. Próbálta újra megérteni, vajon miféle átok érhette a gyereket, ráadásul itt, az orra elõtt! Észre kellett volna vennie, hogy valami történni fog, hogy valami nincs rendjén! Próbálta a fia szemével olvasni a könyvet, de semmi olyan nem került gyanakvó szeme elé, ami a jelenlegi bajt okozhatta. Nyilvánvaló, hogy valaki vagy valami elkerülte a figyelmét.
Felállt az asztaltól, és sétára indult az osztályteremben, hogy megvizsgálja az ideges tanulók üstjeit. Nyilvánvaló, hogy Grangernek is elkerülte valami a figyelmét, mert különben figyelmeztette volna, hogy valami ilyesmi történhetik, de Perselus nem is feltételezte, hogy Hermione bármit is észrevesz. Hihetetlen, mennyire vak – semmit se lát meg! -, és neki nemsokára megint találkoznia kell vele, most, hogy az asszony bizonyságot tett mérhetetlen vakságáról.
Perselus levont két pontot Miss Landerstõl túl heves kavarásért. Felzaklatta, hogy újra az asszonyra kell gondolnia, aki néha el tudta bûvölni intelligenciájával, éleslátásával, jó prognózisaival, de mindezt beárnyékolja, hogy… Összeráncolta a homlokát, visszament az íróasztalához. Túl puha ajkak túl makacs természettel párosítva. Igazán nem akart erre az egészre gondolni.
Kinyitotta a második kötetet, és újra Nathan problémájára fókuszált. Tudta, hogy Poppy egy iskolai szintû átkot sem hagyott figyelmen kívül, de õ nem akarta ezeket kizárni. Már rég nem csodálkozott azon, mi mindenre nem képesek azok a bolond kölykök, ha ki akarnak valamit próbálni. Persze kiterjesztheti a kutatást a gyógykezelésre is, de nem akarta a dolgokat túlbonyolítani, és esetleg nem észrevenni a nyilvánvalót.
Újabb könyv, anélkül, hogy kiderülne, mi van Nathannal. Hogy történhetett ez meg úgy, hogy a barátai semmit sem vettek észre? Ha akkor érte Nathant az a dolog, mikor már mindenki aludt, azért biztos, hogy egy-két griffendélesnek hallania, látnia kellett valamit. Ki kell kérdeznie õket. Meg is teszi, rögtön az órák után. Csak azután dehoppanál Londonba, hogy találkozzon Grangerrel. Megdörzsölte a szemét, és becsukta az épp kinyitott könyvet. Miért kellett az asszonynak erõszakkal megcsókolnia õt? Jól meglepte. Perselus Piton pedig utálta a meglepetéseket. Mit kezdjen ezzel a nõvel? Az órának hamarosan vége, gyorsan kell gondolkodnia – mondta magában, mintha volna olyan ötlet, ami – bár napokig nem jutott az eszébe – most hirtelen felvillanhatna a fejében.
Vette a szobájából kihozott immár harmadik könyvet, és próbált megint odafigyelni. Már a feléig átlapozta – s látta, hogy a segítség még mindig sehol -, mikor a tanulók az asztalra tették fioláikat, és kezdtek kiszállingózni a pincébõl. Immár egyedül az osztályban, a szükséges válaszok nélkül Perselus úgy döntött, hogy lakosztályába vonul és átöltözik mugli ruhába. A B tervet választotta: nem foglalkozik azzal, hogy mi történt az elmúlt találkozásukkor, csak Nathanról beszél vele, s megszabadul tõle, amilyen hamar csak lehet.
o0oOo0o
Szinte meztelennek érezte magát a talárja nélkül. Bár télikabátja csaknem teljesen eltakarta sötét öltözékét, mégis túl sok látszott ki fehér ingébõl. A Kémiai Tanszék fûtött épülete sem segített rajta: arra kényszerült, hogy levegye a kabátot, és még többet mutasson magából.
A biztonsági õr megmutatta, merre találja Granger irodáját, de az asszony nem volt ott. Eltûnõdött a lehetõségen, hogy csak egy üzenetet csúsztat be az ajtó alatt, és visszamegy a Roxfortba. Hermione akkor is elég hamar megtudná, hogy mi a helyzet, õ pedig nem volna akadályozva abban, hogy folytassa a kutatást. Csak a McGalagony hangjában csengõ figyelmeztetés miatt ment tovább le az elõcsarnokba, hogy megkeresse Grangert. Nyilvánvaló volt, hogy Minerva megígérte Poppynak, hogy a Szent Mungóba küldik Nathant, ha az anyja is egyetért, és Perselus ezt nem akarta megengedni. Maga mellé kell állítania Grangert ebben a dologban, s hogy ezt elérje, személyesen kell beszélnie vele.
Megállított egy fiatalembert, valószínûleg egy diákot, és megkérdezte, merre találja meg, akit keres.
- Azt hiszem, láttam õt Brice professzorral a Szintézis Laborban. Menjen le az elõcsarnokba uram, aztán a második ajtó jobbra.
Perselus biccentett köszönetképpen, és a mondott irányba indult. A nagy üvegablakon keresztül, ami akváriumszerû kinézetet kölcsönzött a szobának, meg is pillantotta az asszonyt, aki valóban nem volt egyedül. Bravó – gondolta keserû humorral Perselus. – Most vigyázhatok, hogy fel ne fedjem a varázsvilág titkait. Elhatározta, hogy vár egy kicsit, és figyel, hátha elmegy a mugli.
Megfigyelte, hogy úgy beszélgetnek, mintha más nem is lenne a világon. A muglit jobban látta, mint az asszonyt. Fiatal ember volt, talán idõsebb Grangernél pár évvel. Hermione a munkaasztalnál sürgölõdött, és mindketten teljesen elmerültek a beszélgetésben. A mugli mosolygott, és Perselus nem szerette, ahogy Hermionéra néz. Mióta megy ez a dolog?
Diákok szállingóztak az elõcsarnokba, és Perselus egyre rosszabbul érezte magát, ahogy ott ácsorog. Körülnézett egy jobb helyet keresve, s közben elkapott egy beszélgetésfoszlányt maga mögött.
- Ne hülyéskedj, Sarah. Persze, hogy Granger professzorral jár. Még nem vetted észre, hogy mindig együtt vannak?
- Az még nem jelent semmit.
- Ugyan kérlek! Csak nézz rájuk!
Perselus követte a lány tekintetét a laborban beszélgetõ párra, és épp meglátta, hogy a mugli professzor kisimít egy göndör tincset Granger hajából, és az asszony füle mögé simítja. Csak bámult, nem tudván, mit kezdjen a látvánnyal, illetve, hogy miért is kellene kezdenie bármit is azzal, aminek tanúja volt. Aztán dühbe gurult, és nem érdekelte, hogy miért.
Úgy határozott, hogy már eleget várt, és hogy sokkal kellemetlenebb lenne, ha végül a mugli venné õt észre. Átment a hallon, kinyitotta a labor ajtaját. Granger a terem végébe pillantott, az ajtóra, ahol õ állt.
- Perselus?
Piton rájuk meredt. – Beszélnünk kell – tért egyenesen a tárgyra.
Hermione nem reagált azonnal, csak nézett rá meglepõdve, aztán visszafordult ahhoz a kísérlethez vagy mihez, amit csinált. A mugli furcsálkodva nézett egyikõjükrõl a másikra.
- Kritikus pontján vagyunk egy kísérletnek – mondta végül az asszony, újra a munkájára figyelve. – Még öt perc, jó? – Visszanézett a férfire, figyelte, mit válaszol. Úgy tûnt, Piton jelenléte a helyiségben kényelmetlenül érinti.
Bocsánat, hogy megzavartam az édeskettest – gondolta Perselus gúnyosan, és a pár felé indult. A helyzet jobban zavarta, mint gondolta volna. Mintha lenne ráérõ idõm, mikor a fiunk a gyengélkedõn fekszik. Ezt akarta mondani, de inkább nekitámaszkodott egy üres munkaasztalnak, mely párhuzamosan állt azzal, amelynél Granger dolgozott, és nézte merõn az asszonyt meg a muglit karba tett kézzel. S hogy a bosszantó fickó erre se hagyta el a szobát, Perselus felkészült, hogy valami tipikusan pitonos megjegyzéssel hozzásegítse a távozáshoz. De akkor Granger egy gyors pillantást vetett felé, s õ inkább hallgatott, csak nézett egyikrõl a másikra.
Hermione megszólalt, bár Perselus tekintetét elkerülte.
– Perselus, õ Brice professzor, egy kollégám. William, õ pedig Piton professzor abból az iskolából, ahová Nathan jár.
A mugli udvariasan kinyújtotta a kezét. Perselus odanézett, egy pillanatra eltûnõdött, hogy mit tegyen. Végül megragadta a felé nyújtott kezet, mélyen a férfi szemébe nézett, és hozzátette Hermione bemutatójához: - … és Nathan apja.
Üvegcsörrenés hallatszott Granger asztala felõl, és Perselus érezte, hogy húzódik a szája sarka gúnyos mosolyba. A mugli – Piton várakozásának megfelelõen – meglepettnek látszott.
- Örülök, hogy végre megismerhetem Nathan apját – szólt a férfi, megtörve a kényelmetlen csendet, és kelleténél erõsebben szorította meg Perselus kezét. Granger nem tudta eléggé leplezni idegességét.
- Kész vagyok – mondta a férfiak felé fordulva. Kereste Perselus tekintetét, aki végre ránézett.
- Beszélnünk kell – ismételte meg az elõbbi mondatot.
- Mehetünk az irodámba. Lent van az elõcsarnoknál.
- Vagy õ menjen ki – mutatott ujjával Perselus az alkalmatlankodó muglira.
- Itt maradok, ha akarod Hermione.
Perselus felhúzta a szemöldökét erre a mugli hõsködésre, aztán Grangerre nézett, aki nyugtalannak tûnt. Erre Perselus újra összefonta a karját.
- Nem szükséges, William. Köszönöm.
Bebizonyítva, hogy mennyire idegesítõ fazon, a mugli újra megszólalt.
- Biztos vagy benne? Szívesen maradok.
Perselus gúnyosan elfordította a tekintetét.
- Biztos vagyok. Köszönöm még egyszer William. Majd késõbb beszélünk.
Szinte tuszkolta a merõn bámuló férfit az ajtó felé. Az vonakodva engedelmeskedett, és mormogott valamit Grangernek, aztán végre kiment az ajtón.
- Nagyon lovagias a barátod – jegyezte meg Perselus. – Tud róla, hogy másokkal csókolózol a háta mögött?
Granger odakapta a fejét, és a férfira bámult.
- Semmi sincs William és énközöttem Perselus. Bár lenne, de sajnos nem tudok másképp gondolni rá, mint barátra. Ugye milyen ostoba a szív? Nézd meg például az enyémet. Választhatta volna õt is, de téged választott!
Perselus mérgesen fintorgott.
- Egy hugrabugost meg is hatottál volna ezzel.
Hermione sóhajtott.
- Miért jöttél ide? – kérdezte.
- Nathan miatt. Mi másért?
- Mi van vele? – kérdezte Hermione, és megfeledkezett minden másról.
- A gyengélkedõn van – válaszolta Perselus, és tudta, hogy kérdések pergõtüze következik.
- Mi? Mi történt? És már jól van? Persze, hogy nincs jól, különben nem jöttél volna ide. Ugye, valami komoly baja van?
Perselus várt.
- Mondj már valamit! – csattant fel Hermione indulatosan.
- Befejezted?
- Csak mondj már valamit!
- Alszik – mondta Perselus. Hermione összehúzta a szemöldökét. – Nem tudtuk felébreszteni – folytatta Perselus, és mielõtt Hermione újra megszólalhatott volna, hozzátette: - Eddig.
Az asszony a homlokára szorította a kezét.
- Mi az, hogy alszik? Mi történt?
- Feltételezzük, hogy ez egy átok okozta mélyalvás – válaszolt Perselus. Nem akarta az asszony nyilvánvaló szorongását tovább fokozni.
- Egy átok okozta… Hogy történhetett ez meg vele? – Hermione vadul csillogó szemmel meredt a férfira.
- Perselus… ?
- Nem tudom. – Perselust újra elöntötte a nyugtalanság, és kezével türelmetlenül végigsimított a haján.
- Mi? Úgy érted, nem tudod, hogy ki vagy mi átkozta meg? – Hermione felháborodásába alig leplezett vád vegyült.
- Tegnap még teljesen jól volt. Csak ma reggel találtunk rá így, alva, a Griffendél toronyban, az ágyában. Ha nem kellett volna tanítanom, meg arra vesztegetnem az idõmet, hogy Minerva utasítására idejöjjek, talán már megtudtam volna, mi történt vele!
- Miért nem ezt mondod? Valóban értékes idõt vesztegetünk el! – Hermione elfordult a férfitól, és az ajtó felé indult.
De még nem beszélték meg a Szent Mungót… - Granger! Még nem végeztem! – kiáltotta Piton, de az asszony nem állt meg. – A fenébe! – átkozódott Perselus magában. Nem használhatott mágiát, hogy bezárja az ajtót mielõtt Hermione odaér, utána kellett mennie.
Követte tehát, keresztül az elõcsarnokon, és utol is érte a folyosó végén. – Granger! – Megragadta az asszony karját, hogy megállítsa.
Az dühösen fordult meg. – Csak az idõt pocsékoljuk, Perselus! – mondta, és megpróbált szabadulni. – Engedd el a karom, kérlek!
Perselus körülnézett: mindenfelé muglik voltak körülöttük. – Hülye mugli intézmény – átkozódott morogva, és idegesen, hogy ezt most rövidre kell fognia. – Poppy el akarja küldeni a Szent Mungóba. Ha az engedélyedet kéri, meg kell tagadnod! – Elengedte az asszony karját. – Most végeztem.
- A Szent Mungóba? – Hermione homlokán elmélyedtek az aggódó ráncok, tekintete bizonytalanná vált. Perselus látta, hogy nyel egyet. - Ilyen súlyos a helyzet? Ne titkolj el elõlem semmit, Perselus! Csak mondj el mindent, amit tudsz!
- Nem kell a Szent Mungóba küldeni. Az állapota stabil. Az életjelenségek tekintetében nincs semmi baj, egyszerûen csak alszik.
- Akkor miért tanácsolja Poppy a Szent Mungót? – Hermione beharapta az alsó ajkát.
- Már mondtam neked, hogy nem tudjuk, hogy ébreszthetnénk fel. És ha Poppy nem tudja, mit tegyen, hát elküldi a Szent Mungóba, ahelyett, hogy felemelné a székrõl azt a lusta fenekét és kitalálna maga valamit.
Hermione egy pillanatra rámeredt a férfira. S mikor ez a pillanat már kényelmetlenül hosszúra nyúlt, Perselus idegesen sóhajtott.
- Amíg nem tudom, mi van vele, nem hagyja el a Roxfortot.
Hermione elkapta a tekintetét, és valahová messzire nézett, fontolgatva a férfi szavait, legalábbis Perselus ebben reménykedett. Végül is az asszony nem buta, tisztában van azzal, hogy milyen kockázatos Nathant kivinni a kastélyból.
- Látnom kell – szólalt meg hirtelen Hermione. – Újra a férfi szemébe nézett, és a szeme jobban csillogott, mint az imént. – Muszáj megnéznem. – Megfordult, újra elindult a folyosón, és egy éles kanyart vett annak a végén.
Perselus össze-összekulcsolta az ujjait, mielõtt elhatározta, hogy újra utána megy, s közben átkozódott. Nem volna jó, ha Hermione csak úgy odahoppanálna, az most egyáltalán nem lenne jó. Még épp idõben fordult be a folyosón, hogy lássa az asszonyt belépni egy ajtón. És Perselus szerencsétlenségére az a mugli bement Hermione után.
Néhány gyors lépéssel elérte a nyitott ajtót, és látta Grangert, amint háttal neki az asztalra szórja a papírjait, és láthatta a habozó muglit, meg hallhatta, mit mond.
- Látom, valami baj van. Szerintem le kellene ülnöd egy kicsit Hermione, hogy megnyugodj.
- Nincs idõm Will. Megtennéd, hogy szólsz Dr. Ghazalinak, hogy sürgõs családi ügyben el kellett mennem? Azt hiszem, most nincs az irodájában, és most nem akarok rá várni.
- Hermione, mondd el, mi történt Nathannal… Talán tudok segíteni.
Perselusnak egyáltalán nem tetszett, hogy hogyan ejti ki ez az ember a fia nevét.
Granger pislogott – szemmel láthatóan igyekezett úrrá lenni érzelmein.
- Már segítettél – felelte szemlesütve.
A férfi végre észrevette Perselust az ajtóban, aki csak állt konokul, két karját keresztbe fonva. Hermione felpillantott, és elkapta a mugli kelletlen pillantását, és maga is az ajtó felé, majd Pitonra nézett. Úgy tûnt, Perselustól várja, hogy mondjon valamit.
- Együtt megyünk – jelentette ki Perselus.
Hermione nem tiltakozott, gyorsan újra pakolni kezdett. A mugli kitartóan bámulta Perselust, aki az ajtófélfának támaszkodva közönyösen állta a pillantását.
Ez így ment egy darabig, míg Hermione ki nem zökkentette õket. – Akkor megyek. Itt van egy cédula Dr. Ghazalinak. Köszönök mindent, Will. Értesítelek, ha esetleg hosszabb ideig elmaradnék. – A mugli kezébe nyomott egy darab papírt, vette a kabátját meg a táskáját, és elindult Perselus felé.
Perselus felegyenesedett és oldalra lépett. A mugli már Hermione elõtt elhagyta a szobát, de a folyosón várt, míg az asszony bezárta az irodát.
- Elkísérlek…
Ez a mugli igazán idegesítõ…
- Nem szükséges – szólt Perselus, mielõtt Hermione mondhatott volna bármit is. Megfogta az asszony karját, és a kijárat felé kezdte vezetni, hátrahagyva a bámuló muglit.
Tettek pár lépést a csípõs hidegben, majd Perselus a csendben mellette lépegetõ Hermionéhoz fordult.
- Hol tudunk innen dehoppanálni?
Hermione átvezette õt az egyetem udvarán. Valahogy nyugtalanító volt a hallgatása, Perselus nem tudta, mit gondol vajon az asszony az egész helyzetrõl, vagy akár az õ jelenlétérõl. Aztán eltûnõdött azon, hogy mi is tud Hermione Grangerrõl, és megállapította, hogy semmi kétség, tud még neki meglepetést okozni. Jó példa erre a ma reggel: semmi sírás, semmi kiabálás, semmi õrült rohangálás… És egy mugli hódoló…
Két épület között egy szûk zsákutcába értek, s ott megálltak. Hermionénak már a kezében volt a pálca. Perselus elhessegette a gondolatot, hogy a tolakodó mugli Hermione haját cirógatja, és megragadta az asszony kezét.
Meglepett, de ûzött pillantás volt erre a válasz, és Hermione csak némán meredt a férfira.
- Egyetlen itt felejtett testrészedért sem fogok visszajönni! – Perselus egyik kezével meglendítette a pálcáját, a másikkal pedig az asszony karja helyett a csuklóját ragadta meg. Hermione közelebb lépett, és mielõtt Perselus tiltakozhatott volna, megölelte a férfit, és fejét a vállára hajtotta. Teljes bizalma jeléül még a szemét is behunyta.
Eltartott egy pillanatig – az asszony illatát belélegezve - míg képes volt eléggé koncentrálni egy sikeres hoppanáláshoz. A szokásosnál hangosabb pukkanással tûntek el Londonból, s már ott is álltak Roxmortsban, Piton még mindig az asszony karjába zárva. Épségben átértek, ahogy átért az illat is. Beszívta mélyen, élvezettel.
Az asszony lassan elengedte és hátralépett. Kinyitotta a szemét, és a férfi mellkasát nézte, ahol az elõbb még a feje és a keze nyugodott, s lassan végigsimított a nyakkendõn. Perselus észlelte az asszony feszültségét, s nem tudta, vajon mi következik most, de Hermione nem nézett rá, csak sarkon fordult, és szó nélkül elindult a roxforti birtok kapuja felé.
Perselus megborzongott – talán a hidegtõl, talán a végetért öleléstõl, de nem akart ezen gondolkodni. A fia a fûtött kastélyban van, betegen, és szüksége van az apjára! Csak erre szabad gondolnia ebben a pillanatban. Követte Grangert át a parkon, és a kapun egyenesen a gyengélkedõre, és már biztos volt benne, hogy az asszony akarata egyezik az övével, és õ is a kastélyban akarja tartani Nathant.
A kórterembe érve Granger körülnézett, merre találja meg a fiát.
- Hol van? – kérdezte.
Perselus balra mutatott, és belépett a kórterembe az asszony után. Hermione – amint megpillantotta Nathant – meggyorsította lépteit, szinte röpült az ágy felé. A fiú sápadtnak tûnt, sápadtabbnak, mint korábban, és Perselus attól tartott, hogy az állapota rosszabbra fordult azokban az órákban, míg nem volt mellette.
- Óh, édesem…
Granger remegõ kezébe vette a fehér kis kezet. Perselus csendben figyelt.
- Drágám, te fázol… - suttogta az asszony, de elég hangosan ahhoz, hogy Perselus meghallja. Másik keze Nathan homlokára simult.
- Miért nem szólnak, hogy Ms Granger már itt van? – szólt meg szemrehányóan Poppy, és az ágy felé sietett. Perselus nem válaszolt.
- Fázik. Több takaró kell neki. – Granger két kezébe fogta Nathan arcát. – Fázik! – Meredten nézte a gyereket, de határozottsága eltûnt, ahogy a könnyei elindultak.
Poppy megejtett néhány diagnosztikai varázslatot, aztán Hermionéhoz fordult. – Mélyen alszik. Nem szokatlan ilyenkor, hogy a hõmérséklet alacsonyabb a normálisnál. Ms Granger, bár feltételezzük, hogy az állapotát egy átok okozta, nem tudjuk, hogy miféle. Nem tanácsos itt tartani. Kérem a hozzájárulását, hogy a Szent Mungóba szállíthassuk, ahol specialisták vizsgálhatnák meg.
Perselus közelebb lépett, ahogy a gyógyító boszorkány a Szent Mungót említette. Poppy rápillantott, õ visszabámult. Granger még mindig Nathan sápadt arcát nézte.
- Nathan nem érdemelte ezt. Miért bánt valaki egy ártatlan gyermeket?
Perselust lefegyverezte az asszony fájdalmas hangja. – Mert az én fiam… - válaszolt gondolatban a kérdésre, és tekintetét a gyerek letakart lábára függesztette.
- Ms Granger, a Szent Mungó gyógyítói biztosan tudnak rajta segíteni, de szükségem van az engedélyére, hogy átküldhessem – erõsködött Poppy.
- Nathan nem hagyhatja el a Roxfortot.
E szavakra Perselus az asszonyra pillantott, és sóhajtott megkönnyebbülésében.
- Itt semmit sem tehetek érte. Nem tudom, mit mondott Perselus, de…
- Hogy õ ki fogja deríteni, hogy mi történt, és azt is, hogy hogy ébresztjük fel Nathant. Ezt mondta. Egyébként – Granger feléje fordult és felállt – mit álldogálsz itt? Dolgoznod kellene!
A férfi szemöldöke a homlokára szaladt. S hogy az asszony arcán nem szûnt az indulat, összehúzta a szemét, úgy mondta: - Már megyek is… Most, hogy túlestünk a kötelezõ anyai kétségbeesésen…
Az ajtó felé fordult – ezúttal nem hullámzott alakra körül a varázslótalár.
- Nemsokára utánad megyek! – hallotta a háta mögül az asszony hangját.
- Hát persze… - gondolta Perselus, és kifelé indult a folyosóra.