25. fejezet

A boszorkányok öröksége

Midgard, valahol az Atlanti-óceánon...

- Uram! URAM!

Coulson Ügynök izgatottan rohant keresztül a SHIELD repülő bázisán, hogy megossza Nick Fury-val legfrissebb felfedezéseit. Még épp időben fékezett le az Igazgató kabinja előtt, hogy ne ütközzön az ajtóba, majd éktelenül dörömbölni kezdett. Ez a hevesség nem vallott rá, de az idegei pattanásig feszültek. Végre valami nagy dolgot vitt véghez.

Kinyílt az ajtó. Fury meglepetten méregette az Ügynököt.

- Talán valami baj van, Coulson? – kérdezte olyan hangnemmel, ami nem tűri el az „igen" választ.

- Uram – kezdte az Ügynök kissé visszafogottabban – megtaláltam!

- Mit talált meg, Coulson?! Mert, hogy nem a jogart, az biztos – jelentette ki az Igazgató gúnyosan.

- Az igazságot... Legalábbis egy újabb szeletét.

Fury kérdőn felvonta a szemöldökét.

...folytatás...

...

Már egy hónap telt el azóta, hogy Kathlin meglépett a jogarral és Coulson szégyenben maradt. Aznap Fury a pokolba kívánta őt és Barton ügynököt. Coulson-nak ez rosszul esett. Persze, hibázott, eltolta…de mindenki követ el hibákat. Ez még nem ok arra, hogy az Igazgató elfelejtse, mi mindent tett meg és áldozott fel Coulson a SHIELD-ért az évek során!

Az Ügynököt szörnyű bűntudat kínozta bukásáért és elhatározta, bebizonyítja, hogy ennél többre is képes! Hogy Fury-nak igen is szüksége van rá. Az Igazgató mintha kitalálta volna a gondolatait. Szokatlan kéréssel állt elő, amivel Coulson jóváteheti a lány elszalasztását. Így Coulson egy hónapja úton volt.

Felkutatott minden természetfeletti lényt, jelenséget vagy tárgyat, amiről valaha feljegyzés született, …vagy még az sem. Akár a történelemkönyvekben írtak róla, akár ősrégi kódexek vagy dokumentumok tesznek róla említést. Ha csupán középkori legendákban vagy ókori mítoszokban szerepel, ha csak egy nép szájhagyományán él tovább... Coulson mindennek utána járt.

Bejárást szerzett a Vatikán titkos könyvtárába, számos levéltárba és lezárt kriptákba. Mesekönyveket, falfirkákat, magánleveleket, mindent számításba vett. Távoli helyekre látogatott el, idegen kultúrákat tanulmányozott és ismert meg… Ám jó ideig nem jutott semmire. Csak arra, ami nyilvánvaló volt addig is:

Természetfeletti teremtmények, istenek és mágiahasználók minden nép mondavilágában, mitológiájában, vagy hitvilágában szerepeltek. A mágia minden kultúrában központi szerepet töltött be, illetve tölt be a mai napig az elszigetelt népek életében. A természetfeletti világot minden nép máshogy dolgozta fel… De ezt eddig is tudták. Egy különbséggel: eddig nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget.

Ám azok után, hogy a skandináv mitológia szó szerint életre kelt és lerombolta fél New York-ot, illetve egy lány puszta gondolattal arrébb löki az embereit… Ezek után Coulson megtanulta, hogy a mondáknak több valóság alapja lehet, mint gondolnák. És ha nem vesznek minden lehetőséget számításba, még ha őrültségnek tűnik is… akkor idióták! De tényleg. És Coulson nem volt idióta, ahogy Fury szidta.

Kezdetben csupán megpróbált párhuzamot keresni a különböző mitológiák között, kisebb-nagyobb sikerrel, de egyedül arra jött rá, hogy az istenek számos helyen ugyanolyan erőkkel rendelkeznek.

Jól van, akkor ebben az értelemben a skandináv mitológia volt a nyerő, ami a legkevesebbet torzított a valóságon… De a többi kérdésben is ez marad a legmegbízhatóbb? Vajon azért van igaza, mert ez a legkevésbé régi hitvilág… Vagy véletlen az egész, és a többi választ máshol kell keresnie? Mi az az isteneken kívül, ami még közös a népek legendáiban? – elmélkedett Coulson. A szárnyas lovak és a sárkányok? Nem ez hülyeség, azok tényleg csak a képzelet szüleményi… Vagy mégsem? Nem számít, ez nem visz közelebb a lányhoz! Akkor mi lehet…?

Az ötlet sziklaként hasított a fejébe. Nem, az nem létezik! LEHETETLEN! De talán mégis… Akkor viszont miért nem tudunk róla? Ha ez igaz, akkor… Egy ilyen jelentőségteljes tény nem kerülhette volna el a SHIELD figyelmét! …Vagy mégis? Az Ügynök úgy vélte, a lánynak más lehetőség híján talán köze lehet a régen boszorkányoknak nevezett mágiahasználókhoz. De ezt még saját magának is meg kellett emésztenie.

Coulson hirtelen nem tudta, merre induljon, de aztán döntött. Salem-ben nem nagyon találna semmit, azt a helyet a SHIELD már csak hobbiból leellenőrzi minden nyáron. Nem, valami olyan hely kell, ahol a legendák mind a mai napig beleivódtak a hétköznapokba…és ahova a SHIELD még nem tette be a lábát! Európa, méghozzá Kelet-Európa. Persze, jártak már a kontinensen: Németországban, Oroszországban…és így tovább… De természetfeletti után még ott sosem kutattak.

...

Az Ügynök hat napja érkezett Erdélybe. Az áttörésre nem kellett sokáig várnia. Számos középkori iratot átnézett, illetve nézetett át tolmáccsal, de a fordulópont mégsem egy könyvtárban, vagy levéltárban jött el. Esetleg csak közvetetten. Coulson éppen az erdélyi boszorkányperekről szóló feljegyzéseket olvasta, amikor észrevett valamit.

A legtöbb esetben a boszorkánynak kikiáltott asszonyok, nagy ritkán férfiak, dühöngtek, ordibáltak, megátkozták a népet… egyszóval rettegtek a haláltól. És rosszul voltak a szentelt víztől. De néhányan némán tűrték. És volt egy asszony, az írás szerint még fiatal nőnek nézett ki, aki jóformán felajánlotta magát az egyháznak.

Abban az időben említést tettek egy nagy háborúról a boszorkányok ellen, aminek ez a nő volt az utolsó túlélője. Azt írták, Amanda, mert így nevezte magát a nő, fogta a szentelt vízzel telt tálat, magára öntötte és önként felmászott a máglyára, hogy véget vessenek életének. A pap, aki feljegyezte mindezt, az úrnak tulajdonította Amanda megtérését, de Coulson másképp vélekedett.

Tudni akarta a részleteket, hogy ne döntsön elhamarkodottan. Az a „boszorkány" más volt, mint a többi. Mindent meg akart tudni róla. Néhány nap alatt sikerült utánajárni a nő családjának, de mint kiderült, mind meghaltak. Csupán Amanda férjének a fivére és felesége maradtak életben. Szerencséje volt. Az ő leszármazottaik még mindig abban a kis faluban éltek, ahol Amanda életét vesztette.

...

Coulson úgy döntött, meglátogatja őket. Ám ez a látogatás több eredménnyel járt, mint amiről álmodni mert volna. (A megadott címen, a kis hegyi faluban csupán egy öregasszonyt talált, a fiatalok nyaralni mentek.)

Az Ügynök átsétált a gyümölcsfákkal és virágokkal tarkított előkerten a kicsiny, de kedves, homokszínű, falusi házacska felé. Jóízűen szívta magába a hegyi levegő virágoktól édes, üdítő illatát. Nem jellemző rá nagyon a romantikusság, de most arra gondolt, nem is jöhetett volna jobb helyre varázslatot keresni.

Ez a táj, a nyáron havas hegycsúcsok, zöld fenyvesek, havasi rétek és gyümölcsfás kertek… Kacskaringós kis utcák és egy kis falu, ahol szinte megállt az idő, és ami szinte nem is létezik a külvilág számára… A legtökéletesebb hely azoknak, akik képességüket elrejteni kívánják a világ elől. Mint ahogy a falu lelkésze írta, ez a hely régen a boszorkányság fellegvára volt. De a kérdés: még ma is az?

Coulson bekopogott a faajtón. Nem jött válasz. Még egyszer kopogott, majd harmadszor…és még mindig semmi. Kezdett kicsit félni. Hogyha itt tényleg egy boszorkány lakik, akkor meggondolatlanság volt egyedül idejönnie… De ez hülyeség! Hiszen ezek nem Amanda vérrokonai. Meg egyébként is, csak információért jött, a boszorkányokat elégették! …Ha léteztek egyáltalán!

Nemsokára lépteket hallott a ház másik oldala felől és megjelent egy alacsony, kedves arcú, kék szemű öreg néni. Kék kendő borította hátát, de göndör, fehér haját nem takarta el.

- Üdvözlöm, fiatalember! – köszöntötte az Ügynököt, akinek imponált is rendesen a tény, hogy a néni ötvenvalahány éves létére fiatalnak nevezte. Vajon ő mennyi lehet? – Elnézést kérek, de sajnos nem hallok már olyan jól, mint fénykoromban, mellesleg a teraszon ültem. Mi szél hozta erre?

- Jó napot, asszonyom! Coulson ügy…Phil Coulson vagyok… - Jobbnak látta előbb megnyerni a hölgy bizalmát. Márpedig az Ügynökök sosem bizalomkeltőek, ezt saját kárán tapasztalta.

- Üdvözlöm, Phil – rázta meg a kezét az idős hölgy, nagy meglepetésére. – De minek köszönetem a látogatását? – Hangjából érződött a középeurópai akcentus és hogy tanulta az angolt. De milyen szerencse, hogy egyáltalán tudott angolul!

- Tudja én csak… - fogott bele Phil a mondókájába.

- Errefelé ritkán járnak idegenek, maga pedig úgy tűnik, nagyon messziről jött – vágott a szavába az öregasszony.

- Igen, mert én… Ez most nagyon furcsán fog hangzani, de…

- Ugyan fiacskám, több furcsa dolgot hallottam már, mint azt el tudnád képzelni.

Coulson meglepődve folytatta.

- Szóval egyfajta kutatást végzek a… szóval a boszorkányokkal kapcsolatban. – A hölgy nem lepődött meg. – És találtam egy feljegyzést egy Amanda nevű nőről, aki régen kapcsolatban állt a maga családjával. ...Arra gondoltam, talán maga többet tudna nekem mondani, mint a poros dokumentumok… - Bizonytalanul az asszonyra nézett, aki furcsán méregette.

- Ez valami rossz tréfa, fiacskám?

- Nem asszonyom, komolyan beszélek.

- Nem csak a bolondját járatja egy szegény öregasszonnyal? – ráncolta a homlokát a néni.

- Esküszöm, hogy nem!

- Miért olyan fontos magának, hogy többet tudjon meg Amandáról?

- Nem csak róla, a boszorkányokról! – Coulson-nak még mindig nehezére esett kiejtenie a b-betűs szót. – Tudnom kell, hogy igaz-e…!

- Na jó – egyezett bele az öregasszony, - de csak azért, mert maga az egyetlen, aki nem tart őrültnek. Még a saját unokáim is csak mesének vélik a történeteimet, tudja… Na jöjjön! – húzta az Ügynököt maga után. – Beszélgessünk inkább a teraszon. Gyönyörű idő van!

Coulson kezdetben szóhoz sem jutott.

- Ööö…rendben! Nagyon köszönöm …ööö…

- Mary, szólítson csak Mary-nek.

- Jól van, akkor köszönöm Mary!

...

- Mire kíváncsi pontosan? – kérdezte Mary, miután ráerőltetett a csinos „fiatalemberre" három bögre teát és két tálca süteményt.

- Hát tudja, annyi kérdésem lenne…

- Akkor kezdje az elején!

- Boszorkányok tényleg léteznek?

- Ez nehéz kérdés, Phil. A biztos az, hogy léteztek… valamikor régen, mielőtt kiirtották őket.

- Az inkvizíció?

- Nem teljesen…

- Nem?!

- Az inkvizíciónak nem volt hatalma az erősebbek felett. Csak azután jött a képbe, hogy a feketék és fehérek legyengítették egymást…

- Várjon… Micsoda?! – döbbent meg Coulson. - Mi az, hogy feketék és fehérek? És ha már itt tartunk… Mi volt az a nagy háború a boszorkányok ellen? És miért Amanda élte csak túl…?

- Csak lassan, fiacskám, mindent a maga idejében.

- Elnézést…

- Kétféle boszorkány létezett – magyarázta az idős asszony. - Fehérek, akik a jó oldalon álltak, és feketék, akik a gonoszt szolgálták…

- De erről miért nem írnak a kódexek?

- Az emberek számára nehéz volt megkülönböztetni a rosszat a mástól…, a különlegestől.

- Ez igaz – sóhajtotta Phil, belegondolva, mit is tesz a SHIELD a különleges képességű emberekkel.

- A feketék olyanok voltak, amit írnak: gonoszak, kegyetlenek és ártottak másoknak…

Hirtelen egy autó kerekének gördülését hallották meg. Mary abbahagyta a történetet.

– Ezek az unokámék lesznek! Sajnálom fiatalember, de most nem tudom befejezni. Felajánlhatnám, hogy egy hét múlva, miután elmennek, folytatom, de úgy tudom, az ilyen idegeneknek mindig sietős a dolga…

- Ebben igaza van, de akkor mit javasol? Tudja nekem nagyon fontos… - erősködött az Ügynök.

- Gyere velem – ajánlotta Mary, és bevezette a házba, majd a vitrinből kivéve egy megsárgult lapokkal teli kis könyvecskét nyújtott felé. – Ez sajnos nem az eredeti, viszont megbízható másolat. A családom három generációként átmásolja Joseph naplóját, az egyetlen emléket, ami ránk maradt abból a korból. Ez itt – adta Coulson kezébe – a legutolsó másolat. Önnek adom, mert van még kettő. Tudja, szorgalmas típus vagyok, még angolra is lefordítottam.

- És ebben…?

- Ebben minden kérdésére megleli a választ. Az én tudásom is ebből származik. Első kezű bizonyíték, ha megbízik Joseph-ben…. Joseph Amanda férje volt – világosította fel Phil-t Mary. – Halála után a naplót a fivére őrizte meg, mint az igazság zálogát.

Coulson megremegett az izgatottságtól. Talán mégsem volt minden hiába! Nem pazarolta el az elmúlt hónapot… Ez hihetetlen! Túl szép, hogy igaz legyen! Sőt a néni a bizonyítékot még angolra is lefordította, így tolmácsot sem kell keresnie... Ha nem akadályozta volna meg a jó modora, ott helyben beleolvasott volna a könyvecskébe.

- Asszonyom…Mary, ez csodálatos! Köszönöm – ölelte meg az idős hölgyet. Ez szintén nem volt rá jellemző…eddig. – Végtelenül hálás vagyok!

- Én köszönöm, hogy végre valaki hisz nekem, és hogy végre továbbadhatom az igazságot, amit a családom már évszázadok óta őriz, keresve a megfelelő személyt, aki komolyan veszi. Köszönöm, Phil! Jó utat és Isten áldja!

- Isten áldja, Mary! – lépett ki az ajtón Coulson, majd odabiccentve az érkező rokonoknak elhagyta a kertet és az állomás felé sietett.

...

Mivel busz errefelé csak naponta kétszer járt, így meg kellett várnia a másnap reggelt egy motelban, hogy elhagyhassa a falut, majd amilyen gyorsan csak tud, eljusson a kisvárosig, ahol a magángépe várja. Még aznap este kiolvasta a naplót és elképzelte magában Fury arckifejezését, amikor leleplezi előtte az igazságot. Útközben magába fordulva elmélkedett az olvasottakon:

… A feketék olyanok voltak, amit írnak: gonoszak, kegyetlenek és ártottak másoknak.

De a fehérek épp az ellentéteik: jóságosak, tiszták és segítettek az embereken… és sokkal hatalmasabbak voltak! Ám az emberek még nem álltak készen, hogy ezt megértsék. Ők maguk generálták a problémát, azzal, hogy elégették a fehéreket, akiket a feketék már legyengítettek, és elvből nem is védekeztek az emberek ellen. Így a feketék túlsúlyba kerültek, hiába jutott közülük is számos máglyára, s távozott el ordítozva és vergődve.

Ha nem jelenik meg valami hatalmas istenség, akkor a Föld már évszázadok óta sötétségben élne. És az az isten, Odin, pont a skandináv mitológia feje volt… Nem különös ez egy kicsit? Mert róla nemrég bizonyosodott be, hogy létezik. Legalábbis Thor azt mondta. Ennek tudatában egyre nagyobb az esély, hogy igaz a történet. De akkor a vége is igaz kell, hogy legyen? Amanda lányának el kell jönnie, hogy újra a Föld védelmébe álljon…

De mikor? Talán már el is jött? Mert Loki látogatása eléggé veszélyes volt… Lehet, hogy pont… Nem, az tényleg kizárt! …De nem ezért kezdte az egészet?! Hogy kiderítse, miféle lény is Kathlin valójában? Akkor mégis miért van, hogy amikor végre az igazság közelébe kerül, inkább letagadná az egészet? Talán azért, mert az igazság fáj? Talán azért, mert, ha ez igaz, akkor a történelem már meg is ismételte önmagát?!

Hiszen a lányt még most sem tudták elfogadni. Valószínűleg titokban ő segített a chitauri elpusztításában is… És ők mit tesznek hálából? Cserébe, hogy megmentette a Földet megkínozzák…? Még meg is ölnék, ha veszélyesnek tartanák az erejét? Pont, mint akkor régen… Talán a SHIELD az új inkvizíció és ők újra elüldözték a boszorkányokat, az utolsó boszorkányt, mielőtt a Föld bármit is nyerhetett volna rajta?

Mert a lány elment, és ha vissza is jön…, mi a biztosíték, hogy itt marad, ha megmentette a nővérét? Ezt nagyon eltoltuk…! – sajnálkozott Coulson magában, de aztán erőt vett magán.

Előbb meg kell győznie az Igazgatót, hogy higgyen neki, és majd ő kitalál valamit. Fury mindig kitalál valamit.

Coulson izgatottan ugrott le a gépről a Központ kifutópályáján.

...

...folytatás...

Az Ügynök átnyújtotta Fury-nak a sötétbordó borítású A/5-ös méretű könyvecskét.

- Mi ez? – kérdezte az Igazgató csodálkozva.

- Joseph Svetloba naplója.

- És ki az a Joseph Svetloba?

- Amanda Svetloba férje…aki egy fehérboszorkány volt a tizenhatodik században. Erdélyben.

Fury szemei elkerekedtek a csodálkozástól.

- Na ne szórakozzon velem, Coulson! Amikor elküldtem, hogy tudjon meg többet Kathlinről, akkor nem igazán arra céloztam, hogy boszorkányokat tanulmányozzon és ősrégi mendemondákkal állítson ide!

- Komolyan beszélek, uram! Boszorkányok tényleg léteztek…vagy még talán most is léteznek. Nekem is nehezemre esik ez elfogadnom, de ez az igazság! Megbízható forrásból tudom,hogy…

- Mert magának egy poros könyv megbízható? Ha ez a marhaság igaz is lenne, akkor a SHIELD már biztos tudomást szerzett volna róluk…

- De pont ezt akarom elmagyarázni, uram! – erősködött az Ügynök.

- Csak tessék – ásította Fury.

- A SHIELD azért nem tud róluk, mert kihaltak… Legalábbis eddig úgy volt. A középkor végéig mind egy szálig odavesztek, és minden bizonyíték elveszett velük együtt. De ez a könyv... E szerint van rá esély, hogy egyikük túlélte és egy napon visszatér. Senki nem vette komolyan a meséket, mert évszázadokig tényleg nem éltek itt boszorkányok, de…

- Coulson, ez baromság! Agyára ment a jogar elvesztése miatti aggodalom…

- Nem uram, pont az segíett.

Fury megrázta a fejét.

- Nincsenek kézzel fogható bizonyítékaink, hogy ilyesmit biztosan állíthassunk.

- De vannak. Egy éve, ha azt mondom, Thor és Loki létezik, kinevetett volna. Utána bebizonyosodott, hogy léteznek. De mennyire, hogy léteznek!

- Egyik mese igazsága nem bizonyíték egy másikéra…

- Ezzel egyetértek. De mi van, ha a két mese összefügg, és az egyik már valóra vált? – tette fel a jogos kérdést Phil. - Maga szerint nem vonja ez maga után, hogy egyszer a másik is valóra válik? Vagy már meg is tette…?

- Miről beszél, Coulson? – kérdezte Fury idegesen.

- Joseph nyílt említést tesz egy égi uralkodóra, Odinra, aki segített elpusztítani a fekete boszorkányokat és magával vitte a boszorkányok utolsó lehetséges leszármazottját, Amanda lányát…

Fury levegő után kapkodott.

- Ugyan már! Ez a Joseph valószínűleg egy huszadik századi, crossover-mániás írópalánta. Nézzen utána a Google-on!

- Nem, tényleg a 16. században élt, és biztos vagyok benne, hogy nem volt egy skandináv ismerőse sem, aki az isteneikről mesélhetett volna neki.

Fury órákig elmélkedett, miután megszólalt.

- Ha ez igaz is…mi köze van ennek a jelenlegi helyzethez? Ha boszorkányok már nem élnek a Földön, nincs értelme foglalkozni velük!

- Hagy idézzek Joseph naplójából! – ajánlotta Coulson.

Fury bólintott.

- Csak tessék! De tudja mit! Amúgy is elég zavaros nekem ez az egész. Kezdje az elejétől!

Coulson kezébe vette a könyvecskét és olvasni kezdett. Néhány bejegyzést különösen kihangsúlyozott:

- „[…] A boszorkányok… természetfeletti képességekkel rendelkező emberek. Mert ők is emberek, akik szörnyű átkot viselnek, az ördög átkát. Köztünk élnek, a faluban, a szomszédságunkban. Senki sem tudhatja, hogy nem-e épp az egyikükkel társalog a piacon, vagy mos a folyónál. De én felismerem őket, és levadászom mind egy szálig! Megszabadítom a lelküket a gonosztól, az ártatlanokat pedig tőlük!..."

- Álljunk csak meg! – szólt közbe Fury. – Ő nem pont egy boszorkány férje volt?

- Joseph hivatásos boszorkányvadász volt, de várja ki a végét! – javasolta Phil.

- Még az is furcsa, hogy angolul íródott. Erdélyben akkortájt még nem is ismerték ezt a nyelvet...

- A hölgy, akitől kaptam, erre a nyelvre is lefordította – magyarázta az Ügynök. – Igazán dolgos, művelt asszony.

- Mindegy, csak folytassa! – sóhajtotta Fury. Phil nagy levegőt vett és folytatta a fontosabb részletek felolvasását.

- „… Június 13., Ma megismerkedtem egy lánnyal. Hosszú, sötétszőke haja volt, és hullámzó, mint a tenger. Bordó szemeiben mintha ezernyi nap tündökölt volna, olyan volt, mint egy földre szállt angyal… A lányt Amandának hívták. […]

Amanda boszorkány! Nem titkolhatta tovább előlem. Meg akartam ölni, de nem tudtam. Megállt a kezemben a tőr. Ő olyan más… […]

Amanda fehérboszorkány. Jó boszorkány, aki segít az embereken. Tegnap elmondta nekem, hogy az Erő nem csak átok, áldás is lehet…és hogy melyik lesz, azt a boszorkány maga dönti el. Ő úgy döntött, hogy a Fényt válassza és a jó oldalra állt. Szeretem Amandát.[…]

Megegyeztem Amandával. Meghagyon a fehérboszorkányok életét, ők pedig segítenek nekem, és vadász társaimnak végezni a sötétboszorkányokkal. Megtisztítjuk az otthonunkat az általuk okozott szennytől. […]

Amanda ma reggel kivitt a hegyre. Azt mondta mutatni akar valamit. Megijedtem, amikor pusztán gondolattal szétrobbantotta a sziklát, majd a darabokkal játszott a levegőben. Később pedig tüzet gyújtott, hatalmas tüzet, majd egy pillanat alatt eloltotta. Hatalmas ereje van. Hatalmasabb, mint bármelyik sötétnek. Akkor hálát adtam az égnek, hogy a jó oldalt választotta…"

- Coulson, magának nem gyanús, hogy… - vágott közbe Fury újból.

- Dehogy nem. Kathlin is kedveli a robbanásokat, és ha jól tudom, tárgyakat is emelget…

- És a múltkor tüzet gyújtott a központban…a puszta földön. Coulson, csak nem gondolja, hogy…?

- Hiszen már maga is! De hallgassa végig! „…Megkérdeztem, ez-e az igazi ereje. A válasza meglepett. Azt mondta, nem, hogy az igazi erejét még eddig nem sikerült kitapasztalnia, de igazából nem is vágyik rá. Rengeteg erőt érez még magában, de fél, hogy ha többet használ, azzal árthat másoknak. De legjobban attól félt, hogy a hatalom átcsábítaná a sötét oldalra. Azt mondta, jobb, amíg csak annyit használ az erejéből, amennyi szükséges. Egyetértettem vele. […]

Január 13." Ez két évvel később van – narrálta Coulson. – "Ma megtörtént életem legnagyobb csodája. Amanda világra hozta a kislányunkat. A szeme az anyjáé, de a haja... Tűzvörös. Nekem barna hajam van, a kedvesemnek szőke… Amanda azt mondta a vörös haj nagy mágikus erőt jelent. […]

A kislányom egy tündér. Táncol és énekel, és mindig mosolyog. Pont, mint az anyja. És esténként hozzám bújik. Belőle is fehér boszorkány lesz, érzem. Már most két évesen is meglátja, ha valaki szomorú, és segíteni próbál. […]

November 5." Itt a kislány már öt éves – magyarázta Phil. - "Az egyház túl messzire ment és én nem tudtam megakadályozni. Túl sok fehérboszorkányt végeztek már ki. Nem tudom velük megértetni, hogy ők segíthetnének nekünk a feketék ellen. Számukra fehér, fekete egyre megy. Amandáék egyre gyengülnek… […]

Március 23. Nem jön a tavasz, a falu ősz óta jégben áll. Helyette a Vég jött el. A fehérboszorkányok már túl gyengék, hogy megvédjék az embereket, akik inkább elégetnék őket. A feketéket pedig az emberek nem tudják legyőzni egyedül. Még én se, pedig szerelmem szerint én vagyok a legjobb boszorkányvadász.

A sötétek átvették a hatalmat az országban, a világon. Mindenhol szenvedés és gyötrődés, éhezés és fájdalom. […]

Amanda nem akarta, de meggyőztem, hogy meneküljünk el. Itt mást már úgysem tehetünk, csak megöletjük magunkat az inkvizícióval. A kislányunknak pedig biztonságra van szüksége. A legmagasabb hegyekbe költöztünk, oda, ahova már a feketék sem járnak. […]

Július 10. A hó ugyan rég elolvadt, és a Nap is süt néha, de a nyár idén nem látogatta meg az embereket. A boldogság egét fekete felhők takarják el, a fehérek fénye pedig egyre kevesebb, hogy utat mutasson a sötétségben. Ha véget ér a világ, az emberek magukat okolhatják majd, amiért saját reményüket pusztították el… De most mennem kell, Amanda hív.

Mi egész jól élünk itt fent, amiért bűntudatom is van…, de hát az én ötletem volt. A nép szenved, mi meg fogócskázunk a kertben… De Kathleen-ért mindent."

- Ki az a Kathleen, Coulson? – kérdezett bele Fury újból.

- Amanda és Joseph egyeten lánya – válaszolta Phil. - Nem fura, hogy a neve ennyire hasonlít Kathlin-ére?

- De, felettébb gyanús. Folytassa!

- „…Amanda szerint ő a mi reménységünk. A tiszta fény, akit nekem hála, mert eljöttünk, még nem fertőzött meg a gonoszság és az önzés, a föld szennye. Szerinte Kathleen még nála is erősebb lesz, ha eljön az idő. De most még csak egy kicsi lány, akire vigyáznunk kell. […]

Június 16. Már több mint egy éve tart a sötétség. Halomszámra halnak az emberek és mi nem tehetünk semmit. A sötét végleg elgyengítette a fehérek fényét. Odalent már nem látnak semmit, de még mi is alig látjuk az eget. Nappal félhomály van, este koromsötét.

Kathleen délután az ölemben sírt. Megkérdeztem, miért. Azt mondta sajnálja az embereket, annyira, hogy megszakad a szíve értük, még akkor is, ha maguknak okozták a bajt. Még csak hat éves volt.

Aznap este Amandával és Kathleen-nel együtt imádkoztunk az emberekért. […]

Június 17. Isten meghallgatta az imánkat. Segítséget küldött. Sokéves szenvedés és tizenöt hónapnyi teljes sötétség után végre kisütött a Nap. Az ég ragyogott fényétől és a sötétség arréb húzódott. Az emberek újra láttak.

Ketté nyíltak a felhők és az égből idegen hadsereg szállt le a mélybe egy szivárványszínű hídon. A vezetőjük egy tízlábú, aranyszínű lovon ült, és aranypáncélt viselt. Kathleen felkiáltott, amikor meglátta. A vezető nem szólt semmit, szó nélkül a fekete boszorkányok ellen vezette seregét. […]

Három nap alatt végeztek minddel.

Az életben maradt fehérboszorkányok erőre kaptak az idegen katonák fényétől és beszálltak a harcba. Amandát visszatartottam.

A fehérek és idegenek együtt szabadították meg a földet a sötétségtől, de ez sajnos a fehérek életébe került. Ők viszont nem bánták, a jó célért áldozták életüket. A sereg a csata befejeztével eltávozott az égbe, ahonnan jött, de a vezető néhány emberével maradt.

Június 20. A vezető meglátogatott minket. Odinként mutatkozott be, Asgard, egy távoli világ királyként. Azt mondta, a világunk egy a galaxis Kilenc Világa közül, és a harmónia miatt úgy volt helyes, ha segít nekünk. Én úgy véltem, inkább megsajnálta az embereket.

Az emberek viszont nem tanultak. Megtudták, hogy Amanda is boszorkány és végezni akartak vele. Odin ekkor felajánlotta, hogy biztonságba helyez minket palotájában. Azt mondta, a világunk érdeke, hogy a boszorkányok ne halljanak ki. Azt kérte, másnapig gondolkodjunk, és ha úgy döntünk megyünk, délben eljön értünk, legyünk a rét közepén.

Június 21. Sokat gondolkodtunk a menekülésen, de Amanda az utolsó pillanatban meggondolta magát. Azt mondta Odinnak, hogy neki már késő. Ő már nem elég tiszta, de Kathleen nem halhat meg. Így fájó szívvel, de átadtuk a lányunkat a királynak, hogy viselje gondját.

Odin ígéretet tett. Kijelentette, hogy ha eljön az idő, a lány visszatér, és a legerősebb boszorkány lányaként védelmezni fogja a Földet. Aztán megnyílt az ég, és a kislányunkat nem láttuk többé. A szívem szakadt meg, de legalább tudtam, hogy jó helyen van. […]

- Hát ez... – Fury azt próbálta kinyögni, hogy teljességgel hiheteten, de több hang nem jött ki a torkán. Eredménytelenül tátogott még párat a tényeg súlyától, majd sürgetően nézett Coulsonra, hogy folytassa már.

Az Ügynököt legalább annyira megviselte a történet és az abból következő tények, mint az Igazgatót, holott ő már az egész könyvet többször átolvasta. Nagy levegőt vett, mielőtt tovább olvasta a kiemelt részleteket.

- „Amanda halott. Azt hitte, ő a sötétség utolsó darabja a Földön, és a halálával minden baj véget ér. Próbáltam megakadályozni, de nem hallgatott rám. A tanács elé járult, és hagyta, hogy elevenen megégessék. Egy igazi angyal volt, egy bolond angyal, de legalább az én angyalom. Azt hitte, ha meghal, azzal minden rossz, ami ebben a világban volt, vele együtt hal.

Nem így történt. Ha kihuny a fény, az nem oltja ki a sötétséget. A rossz nem csak a boszorkányoktól származott…hanem minden embertől. És épp ezért van szükség a fehérboszorkányokra, hogy fényük elnyomja az emberek lelkében lakozó sötétséget, hogy elűzzék a gonoszt és reményt adjanak. […]

Július 12. A fivéremnél, Karl-nál szálltam meg, a családja befogadott. Amanda halálát egyre nehezebb feldolgoznom, de segít, hogy érzem, az enyém is közeleg. Nemsokára újra találkozunk. De addig be kell fejezem ezt a könyvet. Mert szeretném, ha az utókor kézbe venné és megtudná a teljes igazságot. Az igazságot, amit nekem kell megfogalmaznom, mint Amanda férjének és Kathleen édesapjának, és mint megvilágosodott boszorkányvadásznak.

Úgy hogy, akik olvassátok ezt a most, figyeljetek, mert amit írok, annak minden szava igaz!

Boszorkányok igen is léteztek! Évek múltán se feledjétek, hogy a mágia valós dolog és bár a boszorkányok már nem élnek, örökségük sohasem hagyja el a világot. A varázslat köztünk él, az emberek szívében. A fehérboszorkányok fénye, ami megmentette a világot, örökké utat mutat majd a sötétségben.

De ez másképp is történhetett volna. Ha Odin nem lép közbe, a sötétség eluralkodik a földön és mi mind a mélybe veszünk. Az emberiség saját sírját ásta és önmagát állította a szakadék szélére. Akkor szerencsénk volt, de a szerencse nem állandó. Az, hogy elítéltük azokat, akik mások voltak, akik többre voltak képesek, a vesztünket is okozhatta volna.

A félelem elvakított, és nem láttuk meg azt, aki a mi oldalunkon áll, csak amikor már túl késő volt. Ez nem fordulhat többé elő! Nem pusztíthatjuk el újra saját reményünket csupán azért, mert félünk attól, ami erősebb nálunk! Képesnek kell lennünk meglátni a fényt azokban, akiknek fontosak vagyunk!

Mert ha Kathleen és leszármazottai eljönnek, fel kell ismernünk őket! És el kell fogadnunk az erejüket! Nem követhetjük el újra és újra őseink hibáját, nem száműzhetjük őket újból távoli világokba, mert egyszer majd nem jönnek vissza, és akkor a remény végleg elveszett!

Mert a fény, bár erősebb, mint a sötétség, sokkalta törékenyebb és múlékonyabb annál. A sötétség eltűnik a legkisebb fénysugár hatására is, de fény, ha nem tartják életben, hamar kihuny. A sötétség pedig azonnal visszatér, és nem hagy el. Ha nincs fény, a sötétség örökre megmarad, kizárva minden jót az életünkből.

Így hát testvéreim, a mi dolgunk felfedezni a fényt a világunkban és életben tartani! Mert ha nem vigyázunk rá, a láng egy hűvös fuvallattól kihuny. Ám ha erdőtűzről van is szó, még az sem viseli el, ha dézsákból zúdítják rá a vizet és elzárják a levegőtől. Vigyázzatok tehát a vízzel, testvéreim! Mert jó dolog eloltani a házat, ha ég, de egy csepp könnyen a remény tüzére cseppenhet.

Vigyázzatok, nehogy az angyalokat a démonokkal összekeverjétek és elűzzétek! És nyissátok ki a szemeteket, hogy a sötétség mellett a fényt is meglássátok. Mert a fény eljön, ha szükség van rá, akkor is, ha nem kéritek. A ti dolgotok csupán, hogy kinyissátok a zsalukat és beengedjétek az életetekbe mielőtt lemegy a nap."

Coulson nagyot sóhajtva csukta be a könyvecskét. Ő és Fury fél óráig néma csendben ültek. Végül ,nagy nehezen, Fury törte meg a csendet.

- Arra gondol, amire én? – kérdezte Coulson-t.

- Hogy Kathlin Amanda leszármazottja lehet? Az erejét Amandájé-val összehasonlítva ez elég valószínű.

- Nem, nem valószínű! Ez nyilvánvaló! Nevetséges, hogy eddig nem jöttünk rá! Pedig annyi könyv, történet, mítosz és legenda… Szóval annyi minden szól róluk. Talán pont ez volt az átverés lényege? – elmélkedett az Igazgató. – Hogy azért ne vegyük észre az igazságot, mert az az orrunk előtt volt mindvégig?

- Nem tehetünk róla, uram. Nem voltak bizonyítékok… - nyugtatta az Ügynök.

- Talán arról tényleg nem, hogy nem tudtuk, amíg nem jött el az idő. De azután...

- Kathlin… - sóhajtotta Phil sajnálkozva.

- Még csak számításba sem vettük nem veszélyforrásként! - ingatta a fejét Nick.

- Ez igaz. Ugyanakkor Loki ámokfutása után ez érthető…

- Rendes öntől Coulson, hogy képes miattam önmaga ellen beszélni… De az igazság az, hogy ez nem kifogás. Bántottunk egy ártatlant puszta félelemből és bizonytalanságból!

- A kínzás… olyan szörnyű volt? – kérdezett rá Phil, magát is meglepő együttérzéssel gondolva Kathlinre. - Mert láttam a kezein az égésnyomokat, de nem akartam elhinni, hogy azt maguk…

- Ismeri a módszereinket, Coulson – felelte Fury hidegen.

- Mire akar ezzel célozni, uram?

- Ezt elbaltáztuk. Nagyon elcsesztük, Coulson! Félek, megismételtem a történelmet, mielőtt megismertem volna!

- De nem ölte meg! – kereste most is a menthetőt Phil, mint általában.

Fury hülyén nézett.

- De bántottam, mikor csak segíteni akart…

- Még semmi nincs veszve – jelentette ki Coulson, amiről saját magát is próbálta meggyőzni.

- Hogy mondhat ilyet?

- Miközben olvastam Joseph naplóját, rájöttem, a boszorkányok kínzásáról is írt. A fehéreket sok bántalom érte, mégis kitartottak az emberek mellett nagyon sokáig. Én pedig úgy érzem, Kathlin tüze mindent felülmúl. Ezer köbméter vízzel sem lehet eloltani a fényét. Hiszen láthatta, hogy nem tört meg.

- De biztos vagyok benne, hogy csalódott az emberekben – erősködött Fury. – Mit teszünk most? Elszalasztottam az egyetlent, akinek nem kellett volna könyörögnöm, hogy segítsen megvédeni a Földet…

- Nem számít, mert ha tényleg ő az, akiről a napló ír, akkor még ezek után is a védelmünkre siet - vélekedett az Ügynök.

- Coulson-nak igaza van – lépett be az ajtón Barton. – Kathlin jobban szereti a Földet, minthogy ilyen kicsinyes dolgok, mint a fájdalom, megtörjék és feladja. Higgyék el, ismerem!

- Barton, maga meg mit keres itt?! – dühöngött Fury.

- Engedelmével uram, végig hallgattam a történetet, és mielőtt még megszabadítana a fejemtől, megjegyezném, hogy teljesen egyetértek vele. Hibáztunk, de nem kell újra megtennünk. Kathlin mindenképp vissza fog térni, mert nem hagyná cserben a nővérét. És ha visszatér, akkor lehetőségük lesz mindent rendbe hozni.

- Úgy érti, visszaszerezni a jogart? – kérdezte Fury.

- Hát maga sosem tanul?! – csattant fel Clint dühösen. – Nem. Teszek a hülye jogarra! Maguk majd szépen odamennek Kathlinhez és bocsánatot kérnek tőle!

- Szerintem fair ötlet – ismerte el az Ügynök, de Fury nem értett egyet.

- Micsoda? Talán én sem vagyok ártatlan, de az a lány mégiscsak ellopta a jogart!

- De csak hogy Natashát mentse! – védte Clint a lányt, akit már egy ideje ő is fogadott húgának tartott.

- Van benne valami – jelentette ki Coulson és elhagyta a szobát. Csalódott volt, amiért Fury meg sem dicsérte a felfedezéséért. Csupán Clint együttérzése vigasztalta.

- Nem, nincs! – makacskodott Fury.

- Gondolja csak át uram, amíg van ideje! A Földnek szüksége van Kathlinre – vetette oda az Íjász, aki szintén távozni készült. Jobb dolga is volt, mint újabb összetűzésbe kerülnie az Igazgatóval, ami az elmúlt hónapban elég gyakorivá vált. – Ha nem akarja elveszíteni a lányt, akkor megteszi! Nekem mindegy, én nem veszítem el. De ha rosszul dönt, maga örökre bánni fogja!

Azzal Clint is kilépett a folyosóra és a híd felé vette az irányt. Meg kellett tudnia, van-e már végre valami hír Natasháról. Mert Kathlin bármelyik pillanatban visszatérhet, neki pedig még mindig nem sikerült előkerítenie a nővérét.

Fury újra egyedül maradt. Ezt nagyon utálta mostanában, utálta, mert ekkor muszáj volt gondolkodnia. Gondolkodnia azon, amit tett. Vagy amit nem tett meg: nem bízott meg a lányban. Szívesebben járt fel-alá a hídon és csesztette az embereit, leginkább Bartont, hogy elterelje a figyelmét. De most már nem menekülhetett a bűntudata elől.

Szembe kellett néznie vele. Ezt nagyon elszúrta. Ilyet még sosem érzett. Az a lány… Ahogy a szemébe nézett, amikor rárakta a bilincseket, az az elszántság a szemében... És a fájdalom, amikor már nem bírta szó nélkül… Ő pedig csak folytatta kegyetlenül, amíg a kíntól már egy hang sem jött ki a torkán. Mégis milyen ember az ilyen?

Nick Fury annyi embert vallatott már az évek során, hogy kezdte megszokni a kiáltásaikat. Már fel sem tűnt neki, mit tesz, az egész rutinfeladattá vált… mindaddig, amíg Kathlin fel nem ébresztette a lelkiismeretét. És nem hisztivel és kiabálással, amit már megszokott a letartóztatott bűnözőktől. Hanem azzal, hogy némám tűrte a fájdalmakat, amíg tudta… és egyetlen durva szót sem mondott rá. Csak ennyit: meg fogja bánni. És ez megtörtént. Fury már több, mint egy hónapja bánta.

Kérlek, bocsáss meg, Kathlin! – gondolta magában.