25. Fejezet

Egy fekete-fehér fotó

A nap csaknem lement már, mire a fiú zokogása egy utolsó csuklással végre elcsitult. Perselus egy időre abbahagyta a fiú hátának körkörös dörzsölését, amit már órák óta végzett, és lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse az arcát.

Harry – kimerülten a könnyektől és az érzelmektől – elaludt. Szemei csukva voltak, és még álmában is ráncolta a szemöldökét; Perselus egy percig a helyén maradt és gondolkodás nélkül tovább ringatta.

Számított rá, hogy Harry végül így vagy úgy, de robbanni fog mindazok után, ami a nyár kezdete óta történt vele. A fiú talán stabil volt, de egyetlen tizenhat éves tinédzser sem maradhat örökösen higgadt ilyen mértékű sorscsapások után.

Ami a történteket illeti… Piton nem tudta, mit gondoljon. Miközben a fiú Piton emlékeit rostálta, és a világot a bájitalmester szemén át látta Perselus érezte Harry érzelmeit, Természetesen zavart, értetlenséget, félelmet és szégyent is. És mindenek felett a reményt. Reményt, ami belé, Perselus Pitonba helyezett.

Bárcsak a dolgok simán mehettek volna, de most már feltétlenül válaszolni kell a kérdésekre. Ezúttal nem bújhat ki, azok után nem, hogy Harry látta Lilyt, Petuniát, Jamest és Blacket.

Nem azok után, hogy megtapasztalta, Piton hogyan élte meg ezeket a dolgokat.

Sóhajtva emelkedett fel Harryvel a karjaiban. Még ebben a meggyengült állapotában sem okozott gondot vinnie őt. Látnia kell, hogy a fiú többet eszik majd Roxfortban is. Emlékezett, gyakran látta a fiút úgy távozni, hogy még félig tele volt a tányérja. Valójában minden egyes alkalommal, amikor megrázkódtatás érte vagy feldúlt volt.

Piton a fejét rázta. Harrynek szüksége van rá, hogy felügyeljék. Itt az ideje, hogy valaki eldöntse, egyszer és mindenkorra gondját viseli a fiúnak, kezdve az étkezési szokásaival, a ruháival, és – Merlinre! - a lefekvési idejével, ha hinni lehet a számoknak, hogy hányszor kapta rajta, amint a folyosókon kóborol!

Lassan elindult vissza a pince irányába, és sajnálta, hogy nem képes bűbájt bocsátani Harryre, amely alvásban tartja őt, bár a fiú egyébként is túl kimerültnek tűnt ahhoz, hogy felébredjen.

Perselus – az állkapcsát összeszorítva – óvatosan a fotelbe fektette a fiút, mielőtt lenyelte a Kalapkúra főzetet.

Majd egy gyors mozdulattal ismét ággyá változtatta a széket, kiegyenesítette a fiút és betakarta egy pokróccal. Szemüvegét egy kis asztalra tette az ágy mellé, majd Perselus ismét az üstje felé fordult.

Szüksége lesz még egy bájitalra, ha elegendő mágiát akar, hogy befejezze a munkáját, mivel most a bájitalok töltése nélkül képtelen volt a legapróbb bűbájt is elvégezni a fiú életben tartása érdekében. Állapotát tekintve nem különbözött egy kviblitől.

A professzor - elutasítva, hogy elbátortalanodjon – egy utolsó pillantást vetett az alvó fiúra és gyorsan lenyelte néhány üvegcse tartalmát. Harry tényleg fiatalabbnak látszott így, arcán a könnyek látható nyomaival.

Belegondolt, hogy a kis ördögfióka sikeresen legilimentálta pálca vagy varázsige használata nélkül, és ismét büszkeség töltötte el. Ámbár meg kell tanítani Harryt, hogy uralkodjon önmagán; egy ilyen forgatókönyvnek sosem kellett volna bekövetkeznie – sem vele, sem senki mással. Pitonnak sok idejébe telt elfogadni, hogy a képessége átgondolás nélkül használva átok is lehet. Nem volt mindig jó a teljes igazság birtokában lenni, és a Legilimencia megfizettette vele az árát.

Perselus erre az emlékre szórakozottan megdörgölte a homlokát. Igen, sok dolgot el kell magyaráznia a fiúnak… sokkal többet, mint szeretett volna.

Mi van, ha azok után Harry úgy dönt, hogy nem tud megbízni többé a bájitalmesterben? Vagy beszélni vele, vagy akár csak vele tölteni az időt?

A varázslót egy rá egyáltalán nem jellemző rándulást érzett a szívében, ami borzongásra késztette. Nem számított: tett egy ígéretet, amit szándékában állt betartani. Még ha a fiú többé semmit sem akar kezdeni vele, a maga módján akkor is gondoskodni fog róla.

Röviden: ahogy korábban tette. Csak egy újabb roxforti év lesz.

Piton csalódottan megrázta a fejét.

Nem, semmiképp sem. Lily nem azt akarta, hogy figyeljen Harryre, és Piton a maga részéről sosem volt képes rávenni magát, hogy beszéljen a nővel, nem úgy, ahogy kellett volna. De már nem tizenhét éves, és nem fogja ugyanazt a hibát kétszer elkövetni. Rá kell szánnia az időt és az energiát, amit igényel, mert mindezek végén ő állt ott, és nem fogja hagyni, hogy Harry ugyanúgy eltávolodjon, ahogy Lily. Merlinre, már nem.

Piton gondolkodás nélkül nyugtató főzet után kezdett keresgélni, mielőtt leállította magát. Most éppen semmije sem fájt, és kezei nem a Crutiatus átok másodlagos hatásai miatt reszketnek, akkor meg mi a fészkes fenének lenne szüksége bájitalra?

Mert ideges volt – eszmélt rá. Gondterhelt. Nyugtalan. Perselus Piton… aggódott, a gondolat lassan áramlott keresztül az elméjén.

Még akkor is, hogy bizonyos dolgokat eltemetett, illene maradnia abból a tizenöt évből, ami hatására más dolgok is a felszínre kerülhetnek. Talán ez egyoldalú látásmód. Egy életmód. Vagy ez csak az élet?

Piton azon kapta magét, hogy halkan és zavarodottan felnevet. Majdhogynem varázstalan, és most még a világot is egy új, szentimentális módon szemléli. Nincs szükség rá, hogy Voldemort megpróbálja végül megölni. Piton sikeresen megoldja saját maga is.

Keserű mosollyal az arcán kavart egyet az üstben fortyogó bájitalon. Perselus érezte, hogy borzongás fut végig a nyakán. Az ágy felé fordult, és meglepve látta, hogy a zöld szempár őt nézi.

- Hogy érzed magad?

A fiú még csak nem is pislantott, arca is mozdulatlan maradt.

Perselus három bájitalt vett fel az asztalról, majd odament és leült Harry mellé.

- Idd meg ezeket.

Harry egy pillanatra sem félrefordulva, engedelmeskedett.

- Jobb már?

A választ sebes pislogás adta meg. A két varázsló egy hosszú pillanatig csendben maradt, arcuk mozdulatlan, szemük a másikéra szegeződött.

Majd Perselus sietség nélkül felállt a székéből, és elindult annak a kandalló melletti apró szekrény irányába, ahova Dumbledore-t is küldte a bájitalokért. Egy kővel mesterkedve gyors ráolvasást végzett, majd felemelte azt a vastag fadeszkát, ami alsó részként szolgált, és kivett onnan egy bőrrel cizellált fa ládikát és tenyerével megsimogatta.

A bájitalokat tartalmazó doboz nem lepte meg Harryt; egy dísztelen, durva fából készített használati tárgy. De ez más volt… a mahagóni aranyban csillogott a tűz fényénél, és a dobozka kanyargós vonalai, a finom intarzia-berakások, éles kontrasztban álltak merev férfivel, aki tartotta.

Piton úgy vitte a dobozt, mintha valami értékes és törékeny dolog lenne, majd visszatért és leült a helyére, Harry mellé, aki meg sem moccant. A férfi mozdulatai nyugodtak voltak, magatartása szándékosan laza, de Harry jól érzékelte a pillanat komolyságát.

A tanár kinyitotta a térdein tartott dobozt, és Harry küzdött a késztetéssel, hogy odafordítsa a fejét és megnézze, mi van benne.

Piton - megpróbálva tartani az olvashatatlan arckifejezését – kiemelt egy darab papírt a dobozból és átnyújtotta Harrynek.

Harry egy másodpercig azt gondolta, szíve abbahagyja a dobogást. Egy fotó… egy fekete-fehér mugli fénykép, és a színek hiánya ellenére Harrynek csak egyetlen pillanatába került felismerni az azon szereplő két gyereket, akik egy kerítés tetején gubbasztottak; az egyikük nevetett, a másik bizonytalan tekintettel mosolygott. Lily és Piton. Nem lehettek többek tíz évesnél, és úgy pózoltak, mint két mugli gyermek egy nyári napon.

Harry gondolkodás nélkül elvette a fényképet, amit a professzor nyújtott felé, majd felült, hogy jobban szemügyre vegye.

Igen, kétség sem fért hozzá, még ha tíz év telt is el e fénykép, és az ő albumában őrzött többi fénykép között; könnyedén felismerte az édesanyját, hosszú, vörös haja lobogott a szélben, mosolygott, bájos arca ragyogott a nevetéstől. És Piton… hogy hasonlíthatott és különbözhetett egyszerre attól az embertől, aki mellette ült és a reakcióját figyelte?

A kisfiú Harry anyját figyelte és látszólag két dolog között őrlődött. Egyrészről élvezte a lány társaságát, másrészről kétségkívül kényelmetlenül érezte magát a fényképezőgép jelenlététől. Haja hosszabb volt a mostaninál, és keretbe foglalta arcát, ami olyan zárkózott tekintetet kölcsönzött a fiúnak, ami ellentétben állt a mellette levő kicsi lány nyílt arcával. De bármiféle ragaszkodást és csodálatot is érzett a fiú Lily iránt, benne volt a szemében, ahogy nézte a lányt.

Piton és Lily gyerekként. Szürreális volt.

Piton kezével a fotóra mutatott.

- Azon a nyáron készült, mielőtt a Roxfortba jöttünk – magyarázta kimért hangon. – Nagyapád készítette, hogy legyen egy ajándékunk otthonról, amikor távol vagyunk tőle. Azt hiszem, ez az egyetlen mugli fényképem.

- Ismerte a nagyapámat? – kérdezte megdöbbenten Harry.

- Jó ember volt – bólintott Piton. – Ahogy a nagyanyád is. Néha ott maradtam velük vacsorázni, amikor Lily és én későn értünk haza. Tisztában voltak vele, hogy az én családi helyzetem egy kicsit… nyomasztó. Mindig nagyon nagylelkűek voltak hozzám: haláluk valószínűleg ugyanakkora hatással volt rám, mint a saját szüleimé. Tulajdonképpen ugyanazon a napon ölték meg őket, ugyanabból az okból kifolyólag. Lily vigasztalhatatlan volt.

Harry tágra meredt szemmel, félig elnyílt szájjal bámult rá.

- Gyerekként ugyanazon a környéken éltünk. Édesanyád nem tudta, hogy boszorkány, amíg én meg nem mondtam neki. Azt kell, mondjam, a kijelentés közel nem volt akkora hatással rá, mint ahogy azt vártam – mondta halvány mosollyal.

- De idővel barátokká váltunk. Nagyon jó barátokká. Együtt indultunk Roxfortba, ahol továbbra is sok időt töltöttünk együtt. Persze a barátságunkat nem fogadták jól… ő a Griffendélbe került, én a Mardekárba. Ez - legalábbis eleinte - nem tartott vissza minket, az együtt tanulástól, és attól, hogy barátok maradjunk. Ahogy múlt az idő, úgy változtak a dolgok. Felnőttünk és más barátságok szövődtek mindkettőnk oldalán. Ő az apáddal és a bandájával, és én… a többi mardekárossal – mondta egyszerűen.

- Amit a Merengőben láttál – folytatta egy pillanattal később -, azt hiszem a vég kezdete volt. Akkor még megbocsátott. De megértette… amikor megkértem, hogy bocsásson meg, meghallgatott és könyörgött, hogy szakítsak meg minden kapcsolatot Voldemort követőivel. Egy ideig minden rendben volt… ismét közel kerültünk, még jobban, mint előtte. Addig a napig, amíg a Halálfalók úgy nem döntöttek, hogy ideje engem a helyes útra terelni. Amikor elutasítottam, hogy kövessem őket, drasztikus lépéshez folyamodtak. Aznap a te nagyszüleid és az én szüleimet ugyanannak a támadásnak a során meggyilkolták.

Harry döbbenten kapott levegő után. Szemei szinte kidülledtek, egyetlen szót sem tudott kinyögni, még arra is képtelen volt rávenni az agyát, hogy működjön.

Piton bólintott. Harry úgy vélte, látott egy csipetnyi félelmet a komor szempárban, amikor ismét beszélni kezdett.

- És igen, miattam haltak meg a nagyszüleid, Harry. Kétség sem fér hozzá, hogy ők befogadtak volna, amikor a szüleid meghaltak… akik mellesleg szintén miattam halottak. – Mély levegőt vett, mielőtt folytatta.

- Azok után megértettem, hogy Lily nincs többé biztonságban. Azonnal távolságot tartottam tőle. Amikor közeledni akart hozzám, ellöktem őt. Amikor azt mondta, hogy szeret… az arcába nevettem. Azt mondtam neki, hogy sosem akartam kezdeni semmit egy sárvérűvel, és hagytam, hogy sírva távozzon.

- Majd, amikor helyzetem megszilárdult a Sötét Nagyúrnál, azt gondoltam, eljött az idő, hogy visszamenjek és megkeressem őt, hogy már nincsen többé veszélyben, és hogy büszke lehet rám. Igen, büszke rám… Akkor Lily nevetett ki engem. Nem is próbált meghallgatni, és egyáltalán nem tudtam hibáztatni érte. Ha lett volna bátorságom elmondani neki, talán… de nem volt, és ő Jamesszel távozott. Elhagytuk Roxfortot – ő apáddal a karján, én a Sötét Jeggyel a sajátomon. Mindketten megválasztottuk a sorsunkat. Néhány évvel később megpecsételtem az övékét és a tied, anélkül, hogy tudtam volna… a későbbiekig.

Kezével a levegőbe intett.

- Soha semmi nem volt ugyanaz.

Piton hátradőlt a székében, és üresebbnek érezte magát, mint amikor kiszórta az utolsó protegóját. Mennyi idő telt el, mióta felelevenítette ugyanezeket? Nem – javította ki magát. Egyszerűen sosem tette meg. Beszámolt az alapvető tényekről Dumbledore-nak, de sosem beszélt így Lilyről.

És most a lány fia néz rá tátott szájjal és zavart pillantással.

Piton beletörődve felemelte a tekintetét. Várta, hogy jöjjön a düh, majd a gyűlölet, talán a szomorúság, fájdalom és árulás…

Egy pillanatig semmi nem történt.

Majd Harry hirtelen becsukta a száját, csak hogy ismét kinyissa azt.

- De aztán visszajött, nem?

- Visszajött? – kérdezte Piton bizonytalanul.

- Őt láttam… az emlékeiben… a temetőben; azért jött, hogy segítsen nekem. Nekünk.

Piton nem tudta, hogy pontosan Lily szellemének említése vagy a „nekünk" szó használata, amit Harry az imént mondott, nehezítette meg a nyelést, mielőtt megszólalt.

- Igen, visszajött hozzád… ahogy az apád és Black is. Valószínűleg ők voltak azok, akiktől az új Animágus erődet kaptad ajándékul.

- Valóban? Biztos ebben? Ennek van értelme – mormogta a fiú.

- Nincs semmi bizonyosság, de az igazgató osztja ezt a véleményt.

- Nekem semmilyen emlékem nincs róluk… csak amit hallok, amikor Dementorok vannak a közelemben. Édesanyám sikolyát, amikor megpróbál megmenteni engem.

Piton bólintott.

- Nem tudom, hogy ez segíteni fog-e… de az én emlékeim a rendelkezésedre állnak.

Ezzel a szavakkal kinyújtotta a dobozt a fiúnak, aki átvette, és remegő kezében tartva ugyanazzal a tisztelettel kezelte, amit a tanár is mutatott.

Harry visszatartotta a lélegzetét, ahogy szemét a ládikára sütötte.

Fényképek – látta azonnal – és levelek is… és még néhány tárgy feküdt a dobozka alján, akár az elfeledett kincsek.

- Ez az édesanyámé volt? – kérdezte izgatottan.

- A ládika igen. Én készítettem neki az egyik nyáron… a házasságkötése előtt visszaküldte nekem.

A férfi tekintete a távolba révedt. Elveszett az emlékeiben – Harrynek erről nem volt kétsége.

- Szerette?

Hangjának tónusa túl elfogulatlan, túl ártatlan volt, de Perselus ugyanolyan hangszínen válaszolt.

- Jobban, mint bárkit.

- És sosem mondta meg neki, igaz?

Piton kissé kesernyésen elmosolyodott.

- Természetesen nem.

- Mert a Halálfalók sosem mondanak ilyen dolgokat? – kérdezte Harry kihívó hangon.

- Nem, egy sárvérűnek nem – felelte Piton. Arcán ugyanaz a fájdalmas, apró mosoly ült.

Harry fogait összeszorítva véletlenszerűen felkapott egy fotót. Ezúttal egy varázsló fényképet, és azon láthatta ugyanazt a két gyereket, most már kicsit idősebben, a roxforti tó partján. Itt már mindketten nevettek és Harry úgy gondolta, hogy ezt az arckifejezést sosem látta a felnőtt

Pitonon.

A fotón a fiú térdig benne állt a vízben, tetőtől talpig csuromvizesen, és a hisztérikusan kacagó Lilyt fröcskölte, aki védeni próbálta magát. Mindketten pólót és nadrágot viseltek, és a színes fényképen tisztán kivehetőek voltak az őket illető ház színei.

Kellemes idő volt, és mindketten boldognak tűntek. Szinte könnyű volt elképzelni a jelenetet: egy tavaszi szombat délután, bizonyára a tó közelében beszélgettek, és Lily szemében váratlanul feltűnt az a kis csíntalan villanás, és belökte Perselust a vízbe, majd nevetésben tört ki, miközben nézte, ahogy a fiú nyakig vizesen ismét feláll. Lily kinyújtotta a kezét a fiúnak, hogy felsegítse, de a fiú ehelyett megmarkolta, és megtorlásként cserébe lefröcskölte, miközben Lily még erősebben nevetett.

Vajon ki készíthette ezt a fényképet?

- McGalagony – válaszolta meg Perselus a fel sem tett kérdést, ami megijesztette Harryt.

- Dumbledore egy fényképezőgépet adott neki, és azzal töltötte az idejét, hogy fényképeket készített mindenről, ami mozgott… vagy nem. Abban az évben egy valóságos átok volt sok párocskának a Roxfortban. De elég tapintatos volt ahhoz, hogy minden képet átadjon az áldozatainak.

- Maguk… maguk randevúztak?

- Nem, akkor nem. Csak barátok voltunk… a dolgok csak az után az epizód után változtak, amit a Merengőben láttál.

Most Harryn volt a sor, hogy nagyot nyeljen, miközben visszatette a képet a dobozba.

Egy hosszú percig egyikük sem szólt, tekintetük elveszett az ég kis darabjának a szemlélésében, amit az ablak látni engedett.

- Sajnálom – mondta végül Perselus kimerülten.

Harry kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen.

- Tudja, láttam őket. A szüleimet és Siriust, amikor a Malfoy-kúriában fogva tartottak.

Piton szenvtelenül nézett rá.

- Azt mondták… hogy csalódtak bennem. Hogy miattam haltak meg, és hogy nem érte meg. Hogy sajnálták, hogy ők az én… - A fejét rázta és képtelen volt befejezni a mondatot.

- Harry, miattad jöttek vissza. A közbelépésük nélkül még a temetőből sem tudtam volna magunkat kijuttatni, nemhogy Voldemort elől. Szeretnek téged, Harry, sokkal jobban, mint tudod…

- Azért tették, hogy be tudjam fejezni, bármi is az, amit tennem kell, azt, amit mindenki elvár, hogy megtegyem. De ők mérgesek rám, tudom, ők maguk mondták, szóval…

Most Perseluson volt a sor, hogy csalódottan rázza a fejét.

- Harry, úgy látszik, nem fogod fel. Hogy véghezvigyék, amit megtettek, a szüleidnek és Blacknek minden irántad érzett szeretetüket össze kellett gyűjteniük, minden vágyukat, hogy megvédjenek és megmentsenek téged. Ebben semmi számítás nem volt; érted tették, csakis egyedül érted. Az a jelenet, amit láttál, amit mondtak neked… Tudom, hogy nem tévedek, amikor azt mondom, hogy az csak egy színjáték volt Lucius és Bellatrix részéről. Lily sosem mondott volna ilyen dolgot, még csak nem is gondolt volna erre. És az apád… nagyon büszke lenne rád, Harry. Igazán nagyon büszke.

Vajon mindezt csak képzelte, vagy Piton hangja rekedtté vált, amikor azokat a szavakat mondta? – töprengett Harry. De volt értelme annak, amit az imént mondott. Ha az az epizód Dumbledore irodájában sosem történt meg, sem az ott Dursleyéknél… akkor ez határozottan ugyanabba a hátborzongató szerepjáték kategóriába rangsorolható.

És mégis…

- Magát is láttam. Pont mielőtt jöttek… Voldemorttal volt. Az tényleg megtörtént, láttam az emlékeiben…

Piton bólintott.

- Úgy tűnt, én is láttalak téged, az megtörtént. Vagyis inkább a szemeid, Lily szemeit. Kétségbeesetten kerestem egy kiutat, hogy kijuttassalak téged onnan, de nem volt más választásom, mint várni.

- Tudom – mondta Harry gyengéden.

Piton halkan felmordult. Harry tudta. A fiú alig néhány órával ezelőtt Piton saját szemén át látta jelenetet.

- Kihoztam a sodrából? – kérdezte a fiú.

Piton zavartan felsóhajtott.

- Hol is kezdjem? Nem Harry, nem haragszom rád… Azt hiszem, igazam van, amikor azt állítom, hogy nem próbáltál betörni az elmémbe. Így van?

Harry szégyenlősen megrázta a fejét.

- Meg akartam érteni… de nem úgy. Nem tudom, hogy voltam képes megtenni.

- Voldemort kiváló a Legilimenciában. Az a legvalószínűbb, hogy szert tettél ennek a vadonatúj hatalomnak az ismeretére. Ezt néha nehéz kontrollálni; de majd dolgozunk rajta. Addig pedig értékelném, ha a legjobb tudásod szerint cselekednél, hogy lássuk, ez a helyzet többé nem történik meg újra.

Harry kábultan bólintott. Piton reakciója után, amikor Harry belenézett a merengőjébe, arra számított, hogy a férfi robbanni fog erre az új vétekre… de ez annyira meglepő volt, hogy semmi nem történt, nemde? Merthogy a dolgok kettőjük úgyszintén megváltoztak; Első kézből látott bele a tanár elméjébe. A varázsló ragaszkodott hozzá és Shadowhoz, és különben is…

- Amikor az édesanyám elvitt magához Godric's Hollowban, a temető után, mondott magának valamit…

Piton lassan bólintott.

- Megkért, hogy vigyázzak rád.

Ez nem teljesen helytálló – gondolta a bájitalmester - de nem is teljesen hazugság. Még ha Harrynek szüksége is volt rá, hogy halljon bizonyos dolgokat, túl hamar lett volna elmondani, hogy Lily azt akarta, Harry Pitonnal maradjon. A fiú már így is túlságosan zaklatott volt, hogy tudja, mit kezdjen egy effajta felfedezéssel.

- Sajnálom – mondta váratlanul Harry.

- Harry – sóhajtott Piton. -, nekem inkább úgy tűnik, én vagyok az, aki bocsánatkéréssel tartozik… ám legyen, világosíts fel, miért sajnálkozol?

- Magának most tényleg nincs több varázsereje, igaz?

Piton összeszorította az állkapcsát.

- Természetesen van. A varázserőm most egyszerűen meggyengült, és jelenleg a bájitalokra kell bíznom, hogy sikeresen megőrizzem a maradékot, de az erőm idővel fokról fokra növekedni fog.

- Mint Voldemorté – motyogta a fiú.

- Igen, mint Voldemorté – erősítette meg Piton.

Hosszú csend ereszkedett közéjük. A helyiség másik végén egy üst kezdett bugyogni, a békés hang megtörte a pince csendjét.

- Tényleg úgy gondolja, hogy úgy nézek ki, mint a mamám? – kérdezte váratlanul Harry.

- Határozottan – felelte Piton.

- És mint az apám?

- Szintén.

- Kire hasonlítok leginkább? – nógatta a fiú.

- Egyikükre sem különösebben – teljesen saját személyiség vagy, és nehéz másképp látni… amikor elmúltak a kezdeti előítéleteim – mondta Piton.

- A kezdeti… - mormogta Harry.

- Azok az első évek – talán azt kéne mondanom – válaszolta Piton halkan.

- Az apám miatt utált, ugye? És most az anyámnak köszönhetően fogad el…

- Harry ez nem olyan egyszerű – mondta a férfi és kiegyenesedett ültében. – Az igaz, hogy az apádhoz való hasonlatosságod, és amit jelképeztél, egészen eddig a nyárig elködösítette az ítélőképességemet. Tényleg nincs mentségem, kivéve az, hogy nem akartam többé a múltra gondolni, és az érkezésed bizonyos módon mégis rákényszerített. De te voltál az, aki megváltoztatta a véleményem, nem Lily…

- Én, vagy Shadow? – kérdezte Harry egy csipetnyi kihívással a hangjában.

- Elfogadom, kezdetben Shadow – ismerte be Piton. - De emlékszem, furcsa módon gyakran gondoltam rá, hogy Shadow nagyon úgy viselkedik, mint te, még mielőtt tudtam…

- Maga egy kém; Úgy képzelem, megszokta, hogy mindent észrevesz.

Piton bólintott.

- Akárhogy is áll a dolog, már veled törődöm. És megismétlem, amit már elmondtam: Mindig ott leszek, hogy segítsek neked, Harry.

- Mindig? – kérdezte a fiú.

- Amíg szükséged lesz rá – ígérte Piton.

- Ez furcsa, nem? Ez az egész… maga, meg hogy itt vagyok… nem tudom, hogy igazából fel tudom-e dolgozni.

- Nem. Úgy képzelem, nem – válaszolta a bájitalmester. – De remélem, idővel az is bekövetkezik.

- Idő? A roxforti tanév holnap elkezdődik. Nem mondhatom, hogy túlságosan igyekeznék vissza a bájitaltan órákra – motyogta Harry.

- Harry, nem állítom, hogy viselkedésemet teljes mértékben a Voldemort kémeként betöltött szerepem diktálta… de az ellened irányuló személyes támadásaim nagy része színjáték volt a Halálfalók jelenlévő gyerekei felé – mondta Piton.

- Az egy kicsit enyhe megfogalmazás… - Harry hagyta kicsúszni, mielőtt hirtelen félrenézett.

Perselus úgy érezte, jobban megsebezte a megjegyzés, mint hitte volna. Ugyanakkor teljesen megérdemelte…

- Azért szintén bocsánatot kérek.

A szavak szinte természetesen csúsztak ki, nem volt benne teljesen biztos, tervezte azok kimondását. Egyszerűen elképedt, és megdöbbentően könnyű volt kimondani…

Úgy tűnt, Harry éppen annyira meghökkent, hogy ezt hallja; tágra nyílt szemmel bámult Pitonra.

- Nem, én… nem kell, hogy maga… - hagyta abba a fiú. – Igen - folytatta lassan. – Úgy hiszem, mégis. Nem arról van szó, mintha soha semmi nem történt volna, de rosszul érzem magam, hogy azokat mondtam magának amit, miután annyi mindent tett értem. Úgy értem… a dolgok megváltoztak.

- Bizonyosan – válaszolt Piton -, de az egyáltalán nem mentség a múltbeli hibákra. Egyszerűen remélem, hogy azok nem tartanak vissza téged, hogy elfogadd a segítségem.

- Nem – mondta Harry. – Végül is maga…

Az én emberem. Az én Pitonom.

- Bízom magában – vonta meg a vállát.

Piton enyhén rámosolygott.

Harry vonakodva tartotta felé a fa ládikát.

- Láthatnám majd még később? Szeretném megnézni a többi fényképet, de… nem mind egyszerre, ugye ez magának is megfelel? – kérdezte, szemében tele reménnyel.

De Piton visszatolta felé a dobozt.

- A tied, tartsd meg. Próbálj meg vigyázni rá…

Harry a döbbenettől egy pillanatig szóhoz sem jutott.

- Nem fogadhatom el… a magáé, ezek a maga ajándékai!

- A legtöbb dolog az édesanyádé volt. Jogszerűen téged illetnek – válaszolta szelíden Piton.

- De akkor nem marad semmije tőle…

- Te itt vagy; ez mindig is a legjobb ajándék lesz, amit Lilytől kaphattam. Fejből ismerem ezeket a fényképeket és leveleket, Harry; Nem fognak hiányozni – közölte a tanár.

Harry nem tudta, mit mondjon, de a torkában levő gombóc egyébként is megakadályozta, hogy megszólaljon.

Piton bocsánatot kért és nekiadta a fotóit Lilyről. Úgy beszélt hozzá, mintha ő… mintha ő…

Harry a fejét rázva tette maga mellé a ládikót. Szerette volna, ha képes elmondani, elmagyarázni a férfinek… elmagyarázni, de mit? Hogy nem tudta, mit kezdjen többé a dolgokkal, hogy szüksége van rá, de félt is tőle, és a megszerzett hatalmas ereje megijeszti őt, hogy úgy érezte magát, mint egy kötéltáncos, aki lábujjhegyen áll egy kifeszített dróton…

De nem tudta. Nem csak a torkában érzett gombóctól. Mindez most túl egyszerű, túl sok volt számára, egyszerre túl sok…

Minden összekeveredett a fejében addig a pontig, míg össze nem állt egy fekete, homályos masszává, és amikor egy kis idővel később kinyitotta a szemét, a szoba lágy fényben fürdött, és a dolgok sokkal egyszerűbbek és világosabbak lettek.

Ott állt előtte a Fekete Ember, és a tűz kellemesen melegítette a bundáját, és ez egy kellemes nap volt. Leült a hátsójára, és bundáját a takaróba dörgölte, hogy megjelölje a territóriumát.

Otthon volt.

Perselus Piton nézte, hogy a tisztán láthatóan elégedett macska forgolódik a takarón, mint bármelyik másik házimacska tenné. Az ellentét a fiú néhány pillanattal ezelőtti fájdalmas arckifejezésével szemben kellemetlenséggel töltötte el.

- Harry? – próbálkozott.

A macska nem reagált.

- Harry Potter?

A macska megemelte a fejét a hangjára, de nyilvánvalóan látszott, hogy nem igazán érdekli.

- Harry, ha értesz, szeretném, ha ismét visszaváltoznál.

Az állat a fejéhez dörgölte a mancsát, anélkül, hogy figyelt volna a férfire.

- Shadow? – sóhajtott fel Piton.

A zöld szempár ezúttal kérdőn kereste Piton tekintetét.

Perselus hátradőlt a székében. Ez most döntő tényező volt. Kétely sem merülhetett fel, és a néhány perccel ezelőtti beszélgetésük egy dolgon nem változtatott.

Kétségkívül számított rá. Máskülönben túl egyszerű lett volna…

A bájitalmester felállt, egy marék hopp-port szórt a kandalló rostélyára.

- Roxfort, Dumbledore irodája!

Fejét a lángokba dugta, és körülnézett az ismerős irodában. Az igazgató ott volt, kezében tollal, és szemében kedvességgel pillantott rá.

- Perselus, nem hittem volna, hogy ilyen hamar látlak. Gyere csak, gyere be!

- Köszönöm, Albus, de nem szükséges. Csak értesíteni akartalak, hogy Potter és én később érkezünk a roxforti tanévkezdetre.

Bejelentése hosszú csendet eredményezett.

- Mennyit késtek? – kérdezte végül Dumbledore.

- Legalább két napot. Sajnálom, Albus, de Harry még mindig túl izgatott, és nem akarom egyedül hagyni. Mindent megteszek, amit tudok, hogy holnap este találkozzam a mardekárosaimmal a Beosztási Ceremónia után, de semmit nem ígérhetek.

- Nagyon komolyan veszed a védelmező szereped, fiam… - kezdte Albus.

- Házvezetői posztom pont olyan komolyan veszem, de Harrynek most éppenséggel nagyobb szüksége van rám, mint a diákjaimnak. Biztos vagyok benne, hogy ezt te is meg tudod érteni – vágott vissza Piton.

- Megjegyzésem nem kritikának szántam – mondta Dumbledore és békítő gesztust tett. – Mindkettőtöknek időre van szüksége, hogy talpra álljatok, amit én teljes mértékben megértek. Egyet se félj, Perselus, gondoskodni fogok a Mardekárosaidról. Remélem, hogy távolléted nem nyúlik túl hosszúra… szükségünk van rád, és biztos vagyok benne, hogy Harry is szeretné látni a barátait.

- Az is része a problémának, Albus – magyarázta Piton. – Még mindig nincs meggyőződve róla, hogy életben vannak. Nehézségei vannak, hogy összerakja mindazt, ami történt… és azt is, ami sosem történt meg. Jobb, ha egyesével haladunk. Azt javaslom, hogy Weasley és Granger jöjjön előbb a Kúriába, hogy lássák Harryt, amikor ismét jól érzi magát.

- Ismét jól? Valahogy az a benyomásom, hogy a mi fiatal barátunk nagyon szépen javult a befolyásod alatt, Perselus – jegyezte meglepődötten Dumbledore.

- Albus, csak néhány napja történt, hogy Voldemort markában volt. Ne kérj tőle túl sokat. Még a hősök is összetörnek időről időre, és a tied csak egy kamasz.

Az apró szikra az igazgató szemében felragyogott a „hős" szóra, de Perselus ezt nem vette észre.

- És lett abból a szimbólumból, abból a fegyverből, amit te nem akartál elhagyni?

- Egy macska – felelte a bájitalmester fukarul. – Ha nincs más mondanivalód…?

- Semmi más, Perselus – közölte az igazgató kedélyes hangon. – Azon kívül, hogy megköszönjem, és elmondjam, vigyázz magadra… és a macskádra.

Piton morgolódva visszahúzódott a kandallóból. Miért van az, hogy mindig Dumbledore-é kell, legyen az utolsó szó?

- Nos, rendben, Potter, csak ketten maradtunk – mondta a macska felé fordulva. – Shadow – Harry, figyelj rám. Az osztatlan figyelmed akarom. Te-nem-egy-macska-vagy – sulykolta belé. – Te egy Animágus vagy: ellenőrizetlen, bejegyzetlen, ki tudja honnan jött, de attól még Animágus.

A macska figyelmesesen hallgatta, hatalmas zöld szemei tele voltak kíváncsisággal.

- Potter – kezdte Piton. – Harry – sóhajtott -, miért van olyan érzésem, hogy láttam már ezt az arckifejezést az emberi arcodon is? Pontosabban a bájitaltan órán, amikor olyan nagy érdeklődést színleltél az óra alatt, miközben a következő Kviddics meccs stratégiáját tervezgetted?

Az állat lehorgasztotta a fejét, úgy tűnt, koncentrál.

- Igen, pontosan így – mormogta Piton. Kviddics. Ez volt az a gondolat, amihez Harry hozzákötötte magát annak érdekében, hogy visszanyerje emberi alakját. Ezt kell használnia.

- Emlékszel, Harry, kviddics? Repülni a levegőben, elkerülni a gurkókat, elkapni a cikeszt?

Piton felnyögött saját lelkesedésének hiánya miatt. Valószínűleg nem ez a legjobb módja, hogy előhívja az emlékeket…

Hirtelen egy ötlet villant az eszébe. Dumbledore ráhagyta azokat a dolgokat, amiket visszaszerzett Harry muglicsaládjától, az órai dolgait, némi ruhát… és a születésnapi ajándékokat, amiket kapott!

Perselus egy célzatos mosollyal maga elé varázsolta Harry ládáját. Nem tartott sokáig megtalálni, amit keresett. Egy gyors mozdulattal feldobta a miniatűr seprűt a levegőbe, ami a legifjabb Weasley fiú ajándéka volt.

Az apró seprű cirkálni kezdett körülöttük, azt kereste, merre is menjen.

Piton észrevette, hogy Shadow, mintha hipnotizálták volna, ösztönösen követte annak jövés-menését.

Ez jó kezdet – gondolta. Talán végül nem is lesz olyan nehéz. Csak a megfelelő kiváltó ok megtalálása az egész…

Érezte, hogy szíve nagyot ugrik a mellkasában, amikor a macska felállt és eliramodott a repülő seprű után.

- Ez az, nagyszerű, Harry, figyeld csak, emlékszel már? – bátorította az állatot.

A négylábú röviden ránézett, mielőtt figyelmét ismét a seprűre fordította. Majd lekuporodott, és a tárgyra vetette magát, mancsai között csapdába ejtve azt, mielőtt a körmével a padlóra szegezte, és az elégedettségtől ragyogva rágcsálni kezdte. Egy pillanatra elvesztette a koncentrálást, amikor meghallotta a nyögést, amit a bájitalmester eresztett ki, és a kicsi seprű ismét kihasználva az esélyt a levegőbe röppent, és a kandúr körül cikázott.

Figyelmen kívül hagyva a Fekete Embert, a macska vad iramban átvágott a szobán, és Piton összezavarodott tekintettel követte.

Semmiképp sem erre számított. Szerette volna hinni, hogy Harry fogó reflexei léptek működésbe, de látva az állat velejéig macskaszerű ugrásait, kételkedett benne.

Egészen egyszerűen egy fiatal macskát látott játék közben.

És haragudhatna ezért Harryre? Shadow nem látszott aggódni semmi egyéb iránt, mint a macskaléte. Amíg úgy tűnt, ő boldog és gondtalan, addig Harry küszködik, hogy megtalálja az ítélőképességében az egyensúlyt azok után a megpróbáltatások után, amiket éppen csak túlélt.

Ha ő maga képes volna átalakulni egy macskává… Perselus – uralkodva önmagán – felemelte pálcáját.

- Invito miniatűr seprű.

A seprű átszelte a szobát, és leszállt a kezébe. A macska kicsit sajnálkozva hozzányargalt és ismét a fotelbe ugrott.

- Szóval, ennyit a kviddicsről. Világos, ez talán azt igényli… - Egy szörnyű, élénk kép villant át önmagáról, amint egy seprűn feszít, vállán egy fekete macskával; utálkozó arccal csóválta a fejét. Merlinre, ez nem Salem volt, és erősen kételkedett benne, hogy egy ilyen élmény túl sokat segíthetne nekik!

Meggyőződés híján kinyitotta Harry ládáját. Kelletlenül átkutatta a fiú holmiját, ám valamilyen oknál fogva kételkedett benne, hogy ott találja a megoldást.

Nem Harry életének pozitív oldalai lesznek azok, amitől a fiú visszatér önmagába, de a legsötétebb időszakok azok, amik megakadályozzák, hogy megtegye.

Perselus az ujjaival dobolt az arcán. Tudta, az lesz a vége, hogy ilyen módon közelíti meg a dolgokat. A megoldás igazán extrém volt, és nagyon szerette volna, ha képes elkerülni, de a vonakodásával csak vesztegette az időt.

Állkapcsát összeszorítva egy újabb maréknyi hopp-port dobott a kandallóba és fejét a lángokba dugta.

Shadow sosem szűnt meg csodálni a Fekete Ember képességeit. Egy szimpla mozdulattal képes volt elkapni a kicsi, repülő seprűt a szoba másik végéről, és keresztülment a lángokon, mintha azon ott sem volnának!

A varázsló iránti csodálatának nem voltak határai. A torkából feltörő enyhe dorombolással a pulóverére ugrott. Ha még enni is adott volna valamit, teljesen elégedett lenne!

A Fekete Ember visszahúzódott a lángokból, majd a fekete szempár feltérképezte a macska helyét. Most sötétebbnek látszott, arckifejezése beletörődőnek, és összeszorította a fogait.

- Figyelj rám jól, Harry. Reméltem, hogy képes leszek ezt későbbre halasztani, de tévedés lenne, ha hagynám a helyzetet így folytatódni. Talán nem nyeri majd el a tetszésed, ami történni fog, legalábbis kezdetben, és higgy nekem, határozottan nem te leszel az egyetlen. Próbálj meg nem eltávolodni, és semmi ostobaság. Á, nem is tudom. Próbáld meg… és légy önmagad!

Shadow kissé aggódva nézett rá, és fejét oldalra billentette. A Fekete Ember hangszíne világosan elárulta neki, hogy ez egy kritikus pillanat.

Döntésre jutva Piton a macskához ment és a karjaiba vette. Mindent elintézett – most már nem fordulhat vissza. Egy marék hopp-port szórt a kandallóba és érthetően ismét kimondta az úticélt.

- Az Odú! - A macskát a mellkasához szorítva előrelépett a lángokba.

Egy kiruccanás Weasleyékhez. Merlin segítse…

Az Odú apró konyhája mindig úgy hatott rá, mint a legundorítóbban barátságos és legszétszórtabb hely, amit valaha is látott. Minden alkalommal, amikor itt kapott helyet egy szükséghelyzetből adódó gyűlés, sokkal kényelmetlenebbül érezte magát a családi díszek között, mint a Malfoy pincében.

A benyomás ismét kezdetét vette, mihelyst meglátta Molly Weasleyt feléjük vágtatni, amint beléptek a szobába.

- Perselus, Harry, olyan boldog vagyok, hogy látlak titeket! Gyertek be!

A bájitalmester érezte, hogy Shadow megfeszül rajta, és kényszerítette magát, hogy sokkal nyugodtabb viselkedési formát vegyen fel. Azért mentek oda, hogy megnyugtassa Harryt, tehát értelmetlen lenne tovább tetézni a feszültséget a szorongásával.

Mrs. Weasley már jött is, hogy megsimogassa a macskát, és Piton látta, hogy az állaton kezd úrrá lenni a pánik.

- Molly, jobb lenne, ha nem sietnéd el a dolgokat. Harry most még nem egészen önmaga – mondta a nőnek, aki csalódottan visszahúzódott.

- Persze, persze… hol szeretnéd kezdeni? Esetleg egy túra a házban? – Megkértem Arthurt és a gyerekeket, hogy most maradjanak odakinn; tulajdonképpen kicsit feldúltak voltak. – A nő idegesen csavargatta a konyharuhát a kezeiben. – Ó, ez olyan csalódás… reméltük, hogy a nyár egy részére magunkhoz vehetjük Harryt; de persze mindazok után, ami történt, nagyszerű dolog, hogy veled maradhatott, Perselus. Mi mind nagyon hálásak vagyunk neked.

- Molly – vágott közbe Piton. – Megpróbálnál természetesen viselkedni? E látogatás oka meggyőzni Harryt, hogy senki nem halt meg, és nekem elhiheted, téged hallgatva ez tényleg nem egyértelműen világos!

Mrs. Weasley egy pillanatig a felháborodás és a bűntudat között gyötrődött, mielőtt sokkal ismerősebb területre evezve menedéket talált.

- Kérnél egy csésze teát? Egy kis tejet Harrynek?

- Ő nem iszik tejet, de én örömmel elfogadok egy csésze teát – egyezett bele olyan udvariasan, ahogy csak tudott.

Hagyta, hogy Molly elfoglalja magát a tűzhelynél, megpróbálta Harryt lerakni a földre, de a macskának egyáltalán nem állt szándékában elhagyni az ő Fekete Emberét.

Szíve sebesen dobogott, és kétségbeesetten kapaszkodott a varázsló fekete talárjába. Ez a hely nem volt kedvére való, és a nő, aki megállás nélkül beszélt, különösen idegesnek látszott.

Fürge ujjak választották le a körmeit az anyagról, és a konyha lekövezett padlóján találta magát; elővigyázatosan felmérte a helyiséget, miközben potenciális fenyegetések után kutatott.

A helyiség valahogy ismerősnek tűnt… egy illat talán, egy bizonytalan tulajdonság, ami a jóllét és a kényelem benyomását keltette benne a szobát betöltő feszültség ellenére.

Valami azonban folyik itt, valami, aminek semmi köze nem volt a berendezési tárgyakhoz…

Megborzongott és elindult fedezéket keresni a Fekete Ember lábai között. Akármi történt, tudta, hogy az ember nem hagyná, hogy bármi történjen vele, de azt is tudta, hogy a nyugtalanság, ami betölti őt, nem odakintről érkezett.

Hangokat hallott, amik egy másik időből származtak.

„Ideadnád a vajat…" „Akarsz még egy kis pirítóst, Harry?" „Fred, hagyd abba a bátyád zaklatását" „Anya, én George vagyok, ha legalább egy kicsit igyekeznél?"

A macska a fejét rázta. Az egyetlen hang, ami betöltötte most a szobát az élénk gesztusokkal kísért beszélgetés a Fekete Ember és az asszony között. Mégis szinte látta a sziluettek árnyékait az asztal körül, a sápadt szellemalakokat, amitől csomó képződött a hasában és kiszáradt a szája, anélkül, hogy tudta volna, miért.

Gondolkodás nélkül a Fekete Ember térdére ugrott.

- Nos, Perselus - mondta meglepetten Molly Weasley -, úgy tűnik, Harry nagyon megszokott téged!

- Ez most csak a macska személyisége miatt van. Ebben a formában sokkal társaságkedvelőbb, bár kapcsolatunk valóban sokat változott az elmúlt hetekben – felelte a bájitalmester.

- Mindazok után, ami történt, nem kétlem. Mit gondolsz, felismeri a házat?

- Lehetséges. De bizonyosan nem ismeri fel teljesen – felelte Piton.

- Be kéne hívnom a gyerekeket? – kérdezte Molly, és tisztán látszott, hogy rosszul érzi magát.

Perselus tétovázott egy percet. Shadow enyhén reszketett, valószínűleg az emlékektől, amik megpróbáltak ismét a felszínre törni. Vonakodva beleegyezett. Akármilyen fájdalmas is volt, végig kell csinálniuk.

- Kezdetnek csak a legifjabb fiút és Miss Grangert. Beavattad őket a helyzetbe nagyjából?

Molly szomorkásan bólintott.

- Tudják, hogy Harry nem fogja azonnal felismerni őket, és hogy vigyázniuk kell, nehogy letámadják. Hogy őszinte legyek, arra számítok, Hermione visszatartja majd Ront attól, hogy túl lelkes legyen!

- Valóban, az sokkal praktikusabb volna. Ellenállhat a konyhád egy lehetséges macskaszökési kísérletnek?

- Az nem okozhat gondot – mondta Mrs. Weasley. – Hívjam a gyerekeket?

- Kérlek.

Miközben a nő az ablakhoz ment, Piton felállt a székéből és ismét a földre rakta a macskát.

- Maradj nyugton. Itt nincs semmi félnivalód. Csak azt akarom, hogy a megtedd a tőled telhető legtöbbet, hogy emlékezz rá, ki vagy; hagyd, hogy az emlékeid vezessenek – mormolta.

Egy kis idő múlva az ajtó kinyílt és két tinédzser lépett csendben a konyhába. Molly minden bizonnyal tényleg kioktatta őket az érkezésük előtt, mert mindketten idegesnek és bizonytalanak tűntek, és egy lépést sem mertek tenni.

Piton most az egyszer kételkedett benne, hogy ennek ő volt az oka.

Ami a macskát illeti, a lábához préselődött, és bizalmatlanul méregette a jövevényeket.

- Hali, Harry! – mondta végül Hermione, és egyik térdét a fölre tette, hogy egy szintbe kerüljön a macskával.

- Jó téged újra látni, haver – tette hozzá Ron tétován.

Shadow megbillentette a fülét, de semmi sem jelezte, hogy felismert őket. Nem tűnt annyira zaklatottnak, mint amitől Perselus félt, így a férfi egy lépéssel eltávolodott az állattól.

- Molly, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha én most valahova máshova mennék – mondta nyugodtan.

- Persze. Elkísérlek a nappaliba – felelte Mrs. Weasley. Egy figyelmeztető pillantást vetett a két tinédzserre, majd kinyitotta az ajtót és követte Pitont kifelé, egyedül hagyva a három barátot a konyhában.

Az ajtó alig csukódott be, amikor Ron egy megkönnyebbült morgást eresztett ki.

- Tényleg, Harry, én nem is tudom, hogy… jól vagy? Nem csinált veled semmit? Mármint úgy értem, Piton. Jól bánik veled?

A macska lekuporodott és lesunyta a füleit. Az ő Fekete Embere egyedül hagyta, szóval ez azt jelentette, hogy nem kell félnie ettől a két embertől? Nem tetszett ez neki.

- Ron, elég ebből! Te is nagyon jól tudod, hogy Piton professzor mentette meg Harryt!

- Ami nem jelenti szükségszerűen azt, hogy kedves is vele; már első évében is megmentette az életét – ami nem akadályozta meg abban, hogy utána kiállhatatlan legyen! – vágott vissza a fiú.

Ahogy a vita folytatódott, Shadow feje felkavarodott a gondolatoktól. Egyfelől határozottan meg volt róla győződve, hogy a két ember rossz dolgokat mond az ő Fekete Emberéről, és az feldühítette. Másfelől… ez a két hang és ez a beszélgetés ismerősen csengett, amit nem igazán tudott megfogni; ettől halványan felrémlett előtte egy másik hely, hosszú folyosókkal, egy kandalló, és némileg megmagyarázhatatlan okból vörös és arany színek.

Úgy érezte, minél inkább bombázzák őt az érzelmek a fejében, annál sebesebben ver a szíve, és annál nagyobb mértékben válik irányíthatatlanná a légzése. Hol van a Fekete Ember? Szüksége van rá, haza akar menni… nem kéne itt lennie, a két embernek nem kellett volna őt itt találnia… ez nem normális…

- Nekem nem tűnik úgy, mintha csúcsformában volna – folytatta a fiú.

- Merlinre, Ron, nyilvánvaló, hogy szándékosan műveled ezt! Harry alig néhány nappal ezelőtt még Voldemorttal volt! – felelte a fiatal lány elborzadva.

Harry… A Fekete ember… ő is azon a néven szólította, mintha elvárt volna valamit, amikor azon a néven hívja.

- Én egyáltalán nem bízom benne! Nézz Harryre, még csak fel sem ismer minket!

- Pontosan ezért vagyunk itt, és te nem sokat segítesz!

- Ki tudja, talán ez nem is ugyanaz a macska!

- Ó, elég már! – mordult a lány. – Harry, sajnálom, ez az egész annyira nevetséges! Szörnyen aggódtunk, hogy elraboltak, pont azok után, amik veled történtek, ez tényleg rémes volt! Tehetünk érted valamit?

A lány hangja most reszketett, és a macska fejében egy új kép villant át. A lány gyakran sírt, nemde? Ez az emberi lény meglehetősen érzelgős… a fiú másrészről…

- Hermione, ő nem ért téged – mondta Ron, és a lány válla köré csúsztatta a karját.

… a fiú szerelmes a lányba. Szórakoztató.

- Nagyon jól megértett minket a Grimmauld téren – szipogott a lány.

- Az más volt, 'Mione – igyekezett a fiú megvigasztalni.

- Ó, még mindig megvan a nyakláncod, Harry! – jegyezte meg Hermione.

A nyaklánc. Ezt a szót ismerte; egy ezüst tárgyról beszéltek, ami a nyakán volt. Néha vakarta ott, de szerette az érzését; kényelmes volt…

Ezúttal az előzőeknél egy sokkal tisztább kép furakodott az agyába, és Shadownak le kellett ülnie a döbbenet erejének súlya alatt.

A nyaklánc. A lány. Ő épp egy másik szobában egy széken ült, és az ember – a lány – szemei nedvesek voltak, és azt mondta neki, hogy örül, hogy a nyaklánc segített neki. És ő nem félt a lánytól; épp ellenkezőleg, közelebb ment hozzá, mancsát az arcára tette és hozzádörgölődzött…

A nyaklánc. A karkötő… egy levél, egy boríték, egy bagoly; ismerte azt az ablakot, átugrott a rácsokon. A lány volt az, aki küldte… a nyakláncot. Amit ő felcsatolt a csuklójára… a mijére?

Hirtelen felerősödött benne a pánik és a macska hevesen hátraugrott, mígnem háta megütötte a falat. Előtte a két tizenéves hatalmasra tágult szemmel meredt rá, és a döbbenettől szóhoz sem jutottak. Shadow szíve majd kiugrott a mellkasából, és tekintete ugyanazt a döbbentséget tükrözte vissza rájuk. Neki nem kéne itt lennie… ők… ők…

Ennek az egész helynek nem szabadna itt lennie! Az emlékképek összekeveredtek a fejében; egy füstölgő rom, szétszaggatott testek, ugyanezek az arcok, amik most őt figyelik, vérrel borítottak, és tekintetük merev és üres… és lemondó… a kibírhatatlan kétségbeesés, ami keresztüláradt rajta…

Pánikba esve egyetlen ugrással az ablakpárkányra vetette magát, nekiugrott az üvegtáblának, hogy betörje, majd fájdalmasan felnyávogott. Azonnal ki kell innen jutnia!

Hallotta, hogy valaki nyitja az ajtó, és az ember kikiabál.

- Tanár úr! Piton tanár úr! Jöjjön gyorsan!

Léptek hangjai követték, és egy pillanattal később a Fekete Ember tűnt fel a helyiségben, és becsukta maga mögött az ajtót. Shadow tétovázás nélkül száguldott felé, és a karjaiba ugrott, amik még a levegőben elkapták, még mielőtt belekapaszkodhatott volna a fekete talárba.

Végre… biztonságban.

- Minden rendben lesz, Harry, nyugodj meg. Minden a legnagyobb rendben. Nézz körbe, minden valóságos, érted? Hagyd, hogy visszatérjenek az emlékeid…

Shadow akarata ellenére kinyitotta a szemét és tekintete összetalálkozott a két tinédzserével, akik tátott szájjal őt nézték. Látta már ezt az arckifejezést ugyanezen a két arcon… ugyanilyen körülmények között: amikor meglepődtek, hogy ő a Fekete Emberhez megy. Bár akkor a dolgok másképp álltak.

És most rosszabbra fordultak… borzasztóan irreálissá… mert nekik sehogy sem kéne itt lenniük, és őt nézni. Ők meghaltak és ezt a házat elpusztították!

Ez a felismerés végül teljes erőből elérte. Nem lehetnének itt, az volt a hiba! De ez a varázsló is itt van, és ő nagyon is valóságos…

Érezte, hogy a kezek gyöngéden felemelik, és az asztalra teszik. Megfordult, a Fekete Emberre nézett, és a szemeiből kiolvasta a nyugodt eltökéltséget. Valamit el kell végeznie, és ez a varázsló mellette lesz, akármi is történik.

A két fiatal varázsló óvatosan közeledtek az asztalhoz, majd mozdulatlanul megálltak. Arcuk tele volt reménnyel és kétkedéssel.

Shadow összeszedte minden bátorságát, átment az asztalon, és olyan közelre jutott, hogy szinte megérinthette őket. Teste teljesen megfeszült, készen arra, hogy a fenyegetés legkisebb jelére is menekülőre fogja.

De az emberi lények nem mozdultak; voltaképpen úgy tűnt, alig lélegeznek. Érezte, hogy szíve erősebben kalapál. Akkor mégis életben vannak? Muszáj, hogy így legyen. Ő megígérte…

Ki? A Fekete Ember az biztos, és még valaki. Tuti, hogy valódiak, ez kell, legyen az igazság; annyi minden függött ettől… és ezek az emberek… fontosak. Nagyon fontosak.

Az utolsó lépéssel a vöröshajú fiú elérhetési távolságán belülre került. Orrát a karjához dugta, hogy megszimatolja… ismerős volt a szaga, és legfőképp élő. Érezte a melegségét, hallotta a szívdobogását. Mélyen a fiú szemébe nézett és érezte, hogy valami megolvad benne a fiú barátságos arckifejezése láttán.

Bizonytalan léptekkel a lány felé indult. Ahogy emlékeiben is tette, egyik mancsát a lány karjára tette, és amikor a lány odahajolt hozzá, ahelyett, hogy eliramodott volna, a másik mancsát a lány arcához érintette. A karkötő. Hermione. Életben… akkor… Dumbledore igazat mondott.

Szerette volna őket a karjaiba ölelni, elmagyarázni nekik, de nem tudta; a macskafejben összekuszálódott érzelmek megakadályozták, hogy így tegyen.

Leugrott az asztaltól, szembefordult Pitonnal, majd halkan felnyávogott. Látta, hogy a varázsló elmosolyodik – egy erősen büszkeségre hasonlító mosollyal -, miközben megemeli a pálcáját.

- Animagus Revelio.

Egy pillanattal később egy barna hajú tornádó zúdult a fiú nyakába, miközben Ron lelkesen csapkodta a vállát.

- Pont időben, haver. Még egy kicsit tovább vársz, és mentünk volna neked macskakaját keresni!

Harry rájuk mosolygott, és hirtelen nem tudta, mit mondjon.

- Én… köszönöm, Hermione. A nyaklánc… később elmagyarázom. Valóban itt vagytok, ugye? És ez tényleg az Odú… Ó, Merlinre. Annyira hülye voltam, igaz?

- Épp ellenkezőleg, Harry – mondta Piton komolyan. – Épp most mutattál egy a remek elemző képességet… egy macskáét persze, de attól még nem kevésbé értékeset. Kiváló munka. Fogadja gratulációmat, Mr. Potter.

A fiú egy mosollyal köszönte meg. Piton érezte, hogy szíve összeszorul a ragyogó arc látványától. Ezúttal megcsinálták. Harry meg fog gyógyulni; ismét visszakapta a barátait, ahogy az életét is. Már nem lesz szüksége többé Pitonra, és mihelyst visszanyeri az önbizalmát, fokozatosan elhúzódik majd tőle, mint bármelyik másik kamasz tenné az ő korában.

Igen, Harrynek szüksége van arra, hogy valaki figyeljen rá, de már nem lesz szüksége egy felnőttre az életében.

Még mindig annyira törékenynek látszott, szikrázó szemei egy kicsit zavarosak voltak, miközben élénken viccelt a barátaival.

- Perselus? – szólalt meg egy lágy hang mellette. – Kérsz még teát?

Visszahúzódott gondolataiból és Molly Weasleyhez fordult, aki barátságosan figyelte.

- Köszönöm, örömmel elfogadom.

Végül is, Harrynek van mit bepótolnia a barátaival… de a fiú egy kicsit bizonytalannak tűnt, időről időre, fájdalmas szikrák villantak fel a szemében. Nincs szükség sokáig húzni ezt a találkát; Harry már így is jelentős haladást ért el, nem szabad a dolgokat túlságosan erőltetni.

- Kitűnő munkát végeztél, Perselus – mondta nyájasan Molly miközben egy újabb csésze teát öntött, majd leült a férfi mellé.

- Nem fog készen állni a tanévkezdetre – felelte Piton. – Néhány nappal később érkezünk, ha minden jól megy. Nem volt elég ideje felépülni.

- Világos, hogy a történtek után senki nem várhatja el, hogy Harry teljes mértékben ugyanaz legyen – értett egyet Molly – De az adott körülmények mellett… én rendkívül derűsnek látom őt. És ez nagy mértékben miattad van, Perselus. Nyilvánvaló, hogy Harry akár macskaként, akár emberként, de bízik benned.

Piton bólintott és belekortyolt a teájába. Akármennyire értékelte Molly megjegyzését, hirtelenjében nagyon védelmezővé vált a Harryhez fűződő viszonyával kapcsolatban. Az tényleg kizárólag az ő ügye volt, és persze a fiúé. De Harry látszólag más dolgokról diskurált, és Merlin tudja miféle butaságokon nevetgélt a barátaival.

A legfiatalabb Weasley fiú – nyilvánvalóan megkönnyebbülten – elindult feléjük.

- Anya, megmondhatom Frednek és George-nak, hogy bejöhetnek? Van valamilyük, amit meg akarnak mutatni Harrynek!

Molly már nyitotta a száját, hogy feleljen, de Piton félbeszakította a nőt.

- Sajnálom, Mr. Weasley, de mennünk kell.

- Ó – mondta Ron csalódottan.

De látva a megkönnyebbülés szikráját, ami megvillant Harry szemében, Piton tudta, hogy helyesen döntött. Harry elég érzelmet tapasztalt meg mára.

A fiú bűnbánó mosollyal elköszönt a barátaitól.

- Holnap látjuk egymást, Harry – mondta Hermione. – Gondolom, egyenesen Roxfortba mész?

- Öhm, nem vagyok benne biztos… - felelte Harry. Bizonytalanul fordult Piton felé.

- Pár napot késünk. Nem kell aggódni, Miss Granger, hamarosan újra találkozhat Harryvel.

Ron és Hermione bánatosan bólintottak.

- Nos, akkor később találkozunk. Vigyázz magadra, haver – búcsúzott Ron, és lopva Piton felé pillantott.

- Ne aggódj.

Ezzel Harry elindult és biztos léptekkel, arcán boldog mosollyal csatlakozott Pitonhoz a kandallónál. Perselus nem tudott visszatartani egy ösztönösen érkező gesztust. Egy marék hopp-port szórt a kandallóba és a másik kezével átkarolta a fiú vállát, amikor beléptek a kandallóba.

És úgy gondolta, nem szalasztotta el a háta mögül érkező kórus riadt felhördülését, mivel Harry ugyanakkor úgy dőlt a férfinek, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Otthon. Hazaértek – gondolta Harry, amikor belépett a laboratóriumba. Szerette az Odút, és óriási megkönnyebbülést érzett, amikor látta, hogy nem pusztult el, de ez a hely… ez más volt.

Felnézett a professzorra, aki vonakodva elvette a karját a válláról.

- Hogy érzed magad?

Ez a kérdés manapság gyakran elhangzott.

- Jól. Köszönöm. Köszönöm… úgy értem, mindent. Még mindig nehezen fogom fel, de tény, hogy láttam őket és tudom, hogy élnek. Ez tényleg megkönnyebbülés. Azt hiszem, valóban aggódtam, hogy látom-e még őket – gyónta.

- Abban nincs semmi meglepő – értett egyet Piton. – Ez a szembesítés szükségszerűen fájdalmas volt, különösen az adott körülmények között. Tényleg nagyon jó munkát végeztél, Harry. Büszke vagyok rád – tette hozzá egy pillanattal később.

Sokba kerültek neki hangosan kimondani ezeket a szavakat, de megkapta a jutalmát, amikor meglátta Harry arckifejezését. Először meglepetés, majd a gyerekes öröm és az intenzív megkönnyebbülés elegye ragyogta be fiú arcát.

Amit hosszú, kényelmes csend követett.

- Örülök, hogy nem holnap indulunk… - mormogta végül Harry.

Piton bólintott.

- Némi időre van szükséged, hogy biztosan urald az átalakulásaid, és hogy egyáltalán készen állj az indulásra.

- Maga is marad? – kérdezte Harry mohón.

- Néhány nap pihenés nekem sem fog ártani. Bár én holnap visszatérek, hogy a Beosztási Ceremónia után meglátogassam a mardekárosokat, és rájuk pillantsak. Ha nem okoz gondot, megvárhatsz az irodámban Roxfortban.

Harry egy ideig hezitált.

- Ron és Hermione is velem maradhatna?

Piton érdeklődően összeszűkítette a tekintetét.

- Hogy ne legyél annyira egyedül, vagy, hogy felforgassátok az irodám?

Harry nem tudta visszatartani a nevetést. És ez jó volt, tényleg jó – gondolta.

- Csak hogy beszélhessek velük, professzor, tényleg! Megtudni, hogy ment a tanévkezdet, és… hogy mit mondanak az emberek.

- Rólad? – Kérdezte Piton.

A fiú bólintott.

- Mindenki tudni fogja, ez nagyon valószínű. Azt hiszem, máris gyanítják… - mondta Perselus. – Az újságok vezércikként hozták, amikor a születésnapodon eltűntél. Harry Potter eltűnt, Harry Pottert elrabolta Voldemort… mindenfélét mondtak, és szokás szerint még másokat is. Több hamis pletykát hallasz majd, mint valós tényt, Harry, ezt ne feledd. Az emberek szeretnek fecsegni…

- Ezért nem akar most rögtön visszavinni a Roxfortba?

- Részben – ismerte be Piton. – Ámbár ez a késlekedés több problémát szül, mint amennyit megold. A barátaidnak és a tanároknak időre van szüksége, hogy bizonyos tényeket kiigazítsanak, és eloszlassanak néhány szóbeszédet, de a hiányod újabbakat fog elindítani. Semmiképp sem túl szórakoztatóakat.

- És maga? Magáról miket mondanak?

Piton komoran elmosolyodott.

- Még a végén a Halálfaló nem is az… vagy talán mégis. A legtöbb ember meg van győződve arról, hogy a vesztükért dolgoztam. Egyedül a Halálfalók fiai lesznek teljesen meggyőződve az ártatlanságomról, vagy éppenséggel a bűnösségemről.

- És ezek a maga diákjai… - mormogta Harry.

- Rosszabbak annál, ők a védenceim. Igen, ezt az évet valószínűleg jóval nehezebb lesz sikerrel teljesíteni, mint a többit. De ez tényleg nem fontos. Nagy kompenzáció, hogy soha többé nem kell kémkedni.

- Tudják, hogy… hogy maga bújtat engem? – kérdezte Harry, és a burkolt célzás, amit Piton az imént ejtett el, egyre tisztábbá és tisztábbá vált.

- Nem, e pillanatban még nem – válaszolt a férfi, miközben átható szemeit Harryébe fúrta. – Senkinek nem kell megtudnia, Harry, szóval ne aggódj.

- Én nem úgy értettem! – tiltakozott a fiú. - Én nem akarom… Úgy értem, szeretnék kapcsolatban maradni magával a Roxfortban is, ha ez persze magának is megfelel, és nem akarom, hogy titkolni kelljen.

Harrynek úgy tűnt, hogy a bájitalmester tekintete figyelemreméltóan melegebbé vált a szavaira.

- Az ajtóm mindig nyitva lesz, itt és Roxfortban is – felelte nyugodtan és bátorítóan.

Harry az ajkába harapott. Nem pontosan erre gondolt, de… teszi, amit tenni kell.

- Én gondot sem akarok okozni magának – mondta végül.

- Csak egy gondot fogsz nyilvánvalóan okozni, azt a mindentudó pillantást Dumbledore szemében, amit máris elkezdett felém küldözgetni, és ami azzal a kockázattal jár, hogy sebesen elterjed a tanári kar többi tagján is. Ugyanakkor azt hiszem, meg tudok vele birkózni – fejezte be Piton egy apró szégyenlős mosollyal.

- Maga… ó. Az hiszem, az engem sem fog megkímélni. Öt év egymás sértegetése után, bizonyosan furcsának hat majd azt látni, hogy normálisan beszélünk egymással – mondta Harry egy erőltetett mosollyal. – De hiányozni fog ez a hely… a Kúria, de különösen a laboratórium. Itt valóban jól érzem magam.

Piton megfeszült a szavaira.

- Te szereted a Kúriát? – kérdezte, mintha elképzelhetetlennek tartaná az ötletet.

Harry kíváncsian nézett rá.

- Persze. Békés, legalábbis, amikor Voldemort nem próbálja ellopni az erőm. A park óriási, és szeretem a kilátást az ablakomból, és… nem is tudom. Főleg a pince az, amit szeretek. – Megvonta a vállát. – Ez az első hely, amit valaha az otthonomnak éreztem, még ha macskaként is. De abban biztos lehet, hogy nem áll szándékomban megjelölni a területemet!

Piton elmosolyodott a viccre, de Harry megmondhatta, hogy kényszeredett volt az a mosoly. Valami azt mondta neki, hogy a férfi zaklatott volt.

- Harry, a szobád a tied marad. Tégy vele, amit szeretnél, változtasd meg a színeit, hagyd itt a dolgaid, én nem fogok beleavatkozni. Érezd magad otthon.

Harry megszólalni sem tudott a döbbenettől.

- Nem fogadhatom el, úgy értem, ez a maga otthona. Nagyon jól tudom, hogy nem macska vagyok, pusztán úgy értettem…

Piton megállította a kezével.

- Voltaképpen, Harry, ez a hely sokkal inkább hozzád tartozik, mint hozzám. Tudom, hogy már a tied a Grimmauld tér. Albusnak talán még nem volt esélye elmondani neked, de te örökölted az összes Black vagyont. Akárhogy is, használod-e vagy sem, az a szoba a tied marad. Van elég üres szoba itt, hidd el, nem fog hiányozni.

Harry a fejét rázta. Nem volt benne biztos, hogy érti. Dumbledore küldött neki egy levelet a nyár kezdetén, amiben értesítette, hogy ő a Grimmauld tér jogos tulajdonosa, de a ház csakis rossz emlékeket tartogatott, és a keserűség árnyékát, a megviselt Siriust; sosem gondolt rá, hogy visszatér oda.

Arra sem gondolt, hogy a kúriába visszatér a szünetet követően, de nem ugyanabból az okból kifolyólag.

- És nem fogja zavarni magát? Tudja, süthetek-főzhetek, és minden mást is, amit akar, hogy…

- Örömmel megkóstolom a főztöd, de az nem szükséges. Nem kell kiérdemelned a jogot, hogy idejöhess. Ahogy már mondtam, ez a hely épp annyira hozzád tartozik, ahogy hozzám. Bizonyos értelemben még jobban is… - mormogta Piton.

Harry meghökkenten rázta a fejét.

- Nem értem.

- Bizonyosan nem – felelte Piton. – De már tényleg kezd későre járni; egy jó étel és alvás van soron már.

- És egy zuhany – tette hozzá Harry, amikor meglátta ruhái állapotát.

Piton bólintott.

- Az iskolai felszerelésed listája az irodámban van; teszünk egy kirándulást az Abszol útra, hogy beszerezzük azokat, és veszünk neked új ruhát.

- Az nagyszerű hely a varázsló talároknak, de ott sosem tudtam egy egyszerű, tisztességes farmert találni… - siránkozott Harry.

- Ebben az esetben egy kitérőt is teszünk Londonba – mondta Piton.

- Eljön velem? - kérdezte Harry szélesen mosolyogva.

Piton a szemét forgatta.

- Igen, Potter, ha elmentem megkeresni téged Voldemort búvóhelyén, akkor Merlin ments' valóban elkísérhetlek néhány ruházati boltba, amik divatosak a mugli tinédzserek között!

Az emlékek ellenére a fiú nem tudta megállni, hogy ne törjön ki hahotában.

- Csak várjon, amíg odaér, mielőtt ezt mondja! – Majd így folytatta. – Köszönöm, professzor. Tényleg.

- Perselus.

- Tessék? – zavarodott össze Harry.

- Ha rendszeresen jössz, hogy a szobádban maradj, legjobb, ha emlékszel rá, hogy keresztnevem is van. Az ajánlat csak erre a területre érvényes, Potter! – mondta a tanár sötét tekintettel.

- Én… ööö… igen, természetesen, professzor… Perselus!

A bájitalmester enyhén elmosolyodott.

- Nem olyan könnyű, igaz? Használd, amelyiket szeretnéd. Tényleg, Harry, ahogy a legkönnyebbnek érzed.

A fiú – tisztán láthatóan még mindig döbbenten – bólintott.

Egy szoba. Perselus. Ez azt jelenti, hogy tényleg otthon volt? Nem csak ezek között a falak közt, de Piton oldalán, és az után is, ha visszatérnek Roxfortba?

Miközben a tanár néhány gyors varázsige segítségével elkészítette az ételt, Harry tovább dédelgette az ötletet. Egy otthon. Egy család. Nem csak valaki – javította ki magát -, de valaki, aki önmagáért törődik vele, idézte fel, amikor felrémlettek benne azok az emlékek, amiket Piton elméjében látott.

Érezte, hogy mosoly tűnik fel az ajkán, de igazából nem csak az ajkán. Hirtelen az egész arca ellazult, és a szemei is mosolyogtak. Ez bizonyára fertőző lehetett, mert amikor Piton… Perselus felényújtott egy tányért, ő is mosolyogni kezdett, és arckifejezése csaknem derűssé vált.

A tűz előtt ettek, nem is beszéltek. Nem volt rá szükség – gondolta Harry ásítva; kényelmesen elhelyezkedtek a karosszékükben, sütkéreztek a melegben, és ezután a hosszú nap után egyszerűen élvezték ez a kellemes érzést.

Nos, egy jó társaságban. Harry egy pillanatra behunyta a szemét, hogy ezt a pillanatot elraktározza az emlékeiben. A tűz pattogása és melege fokozatosan elálmosította, és nem érezte, hogy álla a mellkasára hullik, ahogy azt sem, amikor óvatosan kiveszik a kezéből a tányért.

Még mindig enyhe mosoly játszott az ajkain, amikor Perselus levette róla a szemüvegét és akkor sem ébredt fel, amikor a bájitalmester, aznap már másodjára a karjaiba vette, és a szobájába vitte.

Igen, a fiú szobája – gondolta Perselus, miközben behúzta a függönyöket. Remélte, hogy nem marad egy üres burok, a fiú itt tartózkodásának halvány ajándéka, miután Harry visszatér Roxfortba.

Piton felhúzta takarót, és céltalanul babrált egy hajszállal a fiú homlokán. Úgy tűnt, mintha a fiú egy kicsit hozzányomta volna a homlokát a kezének; de ő maga is kimerült mostanra. Miután néhány bájitalt letett a fiú éjjeli szekrényére, halk léptekkel távozott.

- Jó éjt, Harry – mormolta.

És óvatosan rácsukta a még mindig mosolygó fiúra az ajtót.