Két és fél órával később Amẽ úgy csücsült a toalett-tükör előtt, mint egy irdatlan, halványzöld habcsók.
-Elbűvölő vagy, drágám. – jegyezte meg Narcissa meghatottan.
-Nem is tudom... – csóválta a fejét kétkedve Regina – Nem túl sok egy kicsit a tüll? Végül is, ez még nem az esküvő...
-Igazad lehet. – ráncolta a szemöldökét a nő, majd egy pálcaintésére a következő pillanatban Amẽ ruhauszálya a felére apadt.
-Szerintem még így is túl elegáns. – tiltakozott Amẽ, és csak a következő pálcamozdulatot követően lett valamivel nyugodtabb.
-Így már aztán tényleg tökéletes. – sóhajtott Narcissa elragadtatottan.
-De valami még hiányzik. Már tudom is, mi. - Amẽ benyúlt a fiókjába és kihúzta az apjától karácsonyra kapott nyakéket.
-Tökéletes. – suttogta Regina, miközben nagy üggyel-bajjal felcsatolta Amẽ nyakára.
-Nos. – kapott észbe a ház asszonya – Azonnal mennem kell, bármelyik pillanatban itt lehetnek az első vendégek. Drágám, úgy illő, hogy te és Draco fogadjátok őket. Mindjárt ide is küldöm.
Narcissa kiviharzott a szobából.
-Látod, ez az a része a dolognak, amihez soha nem volt különösebb érzékem. – panaszkodott Amẽ - Bárcsak itt lenne anya. Neki minden olyan természetesen ment.
-Igen, de végre valami, amit én örököltem tőle. – mosolyodott el magabiztosan Regina – Szerencsére nekem sem szokott problémát okozni a társadalmi élet.
-Társadalmi élet? Jó ég, micsoda diszkrét megfogalmazás a bájolgás legundorítóbb formájára...mellesleg egyetlen szavad sem lehet, Gina. Te örökölted anya külsejét, és azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy hármunk közül belül is te hasonlítasz rá a legjobban.
Regina szerény mosollyal nyugtázta a hallottakat. Végszóra megjelent Draco is, aki mostanra elegáns frakkban és hetyke csokornyakkendőben feszített, ami a jelek szerint igencsak szorította a nyakát, mivel körülbelül félpercenként nyúlt oda, hogy megigazítsa. Ennélfogva meglehetősen ideges volt, így a lányok jobbnak látták, ha egy titkos mosollyal elintézik egymás közt jelenetet.
-Te mit fogsz felvenni? – kérdezte kíváncsian Amẽbelle Reginához fordulva, aki igencsak sejtelmes arcot vágott.
-Majd meglátod. De nyugi, nem tervezem, hogy túlragyoglak.
-Nagy kő esett le a szívemről. – vágott vissza cinikus hangon Amẽ, és belekapaszkodott a még mindig a kackiás csokornyakkendővel szenvedő Draco karjába – Gyere már, ott kell kuksolnunk az ajtóban.
Éppen jókor érkeztek a lépcső aljába. Lucius és Narcissa már ott álltak élére vasalva, nem is beszélve Montalban Royaltonról, aki úgy feszített, mintha most nevezték volna ki a világ urává.
Sorra érkeztek a vendégek. Amẽ pedig egyszerre csak elvesztette az önuralmát, amikor megjelent rég nem látott unokatestvére, Justine. A lányok régen egy évfolyamon voltak a Beauxbatonsban, és mellesleg a legjobb barátnők is hárman Verónicával.
Amẽnak azonban hamar ki kellett szakadnia Justine közeléből, mivel újabb meglepetés érte.
Az ajtóban egy magas, fekete hajú férfi állt, akit Amẽ még soha életében nem látott. Mellette egy csodálatos módon nagyon ismerősnek tűnő egzotikus, hosszú, fekete hajú, széparcú nő. A következő pillanatban pedig Amẽbelle is rájött, hol látta már ezeket a jellegzetes vonásokat.
-Prinsessa? –hebegte döbbenten. A venezuelai szépség előlépett a szülei mögül, pont olyan káprázatosan és magabiztosan, ahogy Amẽbelle utoljára látta. Még Draco is nyálcsorogva bámulta, amíg Lucius gyorsan oldalba nem bökte.
-Helló, Amẽbelle. Malfoy.
-Micsoda meglepetés, Suarez. Te mit keresel itt? – szűrte a fogai közt Draco nem éppen kedvesen, mialatt Narcissáék Mr. És Mrs. Suarezzel csevegtek.
-Nocsak, van olyan dolog a világon, ami meg tud lepni téged, Malfoy? Hát közlöm veled, hogy apád meghívta az apámat erre a partira vagy mire...bár nem említette, milyen alkalomból...
Amẽ és Draco döbbenten néztek egymásra.
-Elnézést. – morogta Draco nagy sokára. Otthagyta a két lányt, és odafurakodott az apjához.
-Apa, beszélnünk kellene. Nagyon sürgős. – súgta oda neki határozottan.
Lucius kényszeredetten rámosolygott Mr. Suarezre és sűrű bocsánatkérések között arréb vonult a fiával.
-Teljesen elment az eszed? – érdeklődött halk hangon enyhe hisztérikus árnyalattal – Mi az a nagyon fontos dolog, amivel ilyenkor kell zavarnod?
-Apa, ugye nem azt akarod mondani, hogy a vendégeknek fogalmuk sincs, miért hívtátok ide őket?
-De, pontosan így van. Nem akartuk elszalasztani, hogy az információ nagy visszhangra leljen. Azért nem minden nap történik egy Malfoy-Royalton házasságkötés...
-Nem árultad el nekik, hogy eljegyzésre jönnek? – emelte fel a hangját az ifjabbik Malfoy rettentő dühösen, de apja lepisszegte.
-Jobb lenne, ha nem tennél tönkre mindent a szeszélyeiddel. Nemsokára megérkezik a miniszter, és még a vendégek nagy része hátra van...
Azzal faképnél hagyta a hüledező Dracót.
-Na, ugye csak vicc az egész, ugye? – érdeklődött fojtott hangon Amẽ, amikor a fiú visszatért. De komor tekintetéből azonnal kiolvasta a választ.
-Csak azt nem értem, hogy Prinsessa mit keres itt, mikor nem is aranyvérű... – gondolkozott el, miközben követte a fekete hajú lány mozgását a szemével. Ám ekkor felfedezett valakit, aki elfeledtette vele az est eddigi fáradalmait...
-Verónica! – sikította, és nekifutásból átölelte másik legjobb barátnőjét.
-Hé, Amẽ, megfojtasz. – nevetett amaz, mindent megtéve, hogy kibontakozzon az ölelésből és némi levegőt szippanthasson.
-Nem is hiszem el, hogy itt vagy! – örvendezett Amẽ, miközben szemügyre vette a barátnőjét. Veronica egy szemernyit sem változott, és a hasonlóság közte és Prinsessa között olyan szembeszökő volt, hogy Amẽ nem is értette, hogy nem vette észre azonnal magától.
-Nézd, itt a kisöcsém is. – nevetett Verónica a kezében egy aprócska tenyérrel, amelyhez egy kar csatlakozott, melynek végén Amẽ észrevett egy bűntudatos arckifejezésű kisfiút.
-Annyira sajnálom, Veró. – dünnyögte a kicsi – De ez az egész rettenetesnek tűnik. Hadd menjek mégis haza...
-Ugyan, ne butáskodj már, Juan. Már Viviana is megmondta neked, hogy csupa nagy buli lesz az egész. Ő meg aztán még sosem mondott olyat, ami ne lett volna igaz. Viva egyébként a legidősebb közülünk, nem tudom, Prinsessa említette-e... – fordult bizonytalanul Amẽhoz Verónica - nekem csak féltestvérem, és mit ne mondjak, ezt az ő esetében rettentően sajnálom. Prinsessa a család egyedüli elviselhetetlen tagja. Egyébként nézd csak, Juan, ő itt Amẽbelle. Amẽ, kérlek ne haragudj rá. Megígértem neki, hogy ha nem tetszik a buli, akkor meglépünk. Én csak Londonban csatlakoztam hozzájuk, és addig Prinsessa társaságában kellett lennie, szóval nézd el neki, ha modortalan.
-Mi az a féltestvér? – érdeklődött Juan kíváncsian, Amẽra szegezve nagy, barna szemeit.
-Én mondom, nagy nőfaló lesz. – jegyezte meg Verónica suttogva – Ez a tekintet...
Amẽbelle addigra már a hasát fogta nevettében.
-Ugyan, Juan, ne is törődj a mogorva nővéreddel, gyere bemutatok neked valakit, hogy ne legyél egyedül a sok nagydarab ember között.
-Hálásan köszönöm. – sértődött meg Verónica – Így aztán most mehetek megkeresni Prinsessát...történetesen Regina nincs itt?
-De, ha akarsz jöhetsz velem, mert szerintem még Yvonne-nal öltözködnek a szobámban.
-De miért nem áruljátok el, milyen az a féltestvér? – szólt közbe durcásan Juanito – Kettévágott testvér? Vagy milyen? Viva nincs is kettévágva.
-Hosszú, Juan. Majd később megbeszéljük, természetesen nincs kettévágva. – rántott a vállán türelmetlenül Verónica, miközben Amẽval megindultak a lépcső felé.
Nem kellett azonban sokáig menniük, mert a lépcső tetején meg is jelent Regina egy hosszú, jégkék ruhában, amely tökéletesen illett a bőre sápadtságához. Úgy nézett ki, mint egy valóságos Jéghercegnő.
Nyomában pedig ott toporgott Yvonne, egy édes, sárga selyemruhában, nővére szöges ellentéteként maga volt az élet, akár egy huncut napsugár.
Regina és Verónica nyomban felszívódtak, Amẽbelle egy kicsit meg is orrolt rájuk, hiszen ő az, aki már fél éve nem látta a legjobb barátnőjét...de nem volt ideje foglalkozni a dologgal. Megfogta Yvonne kezét és gyorsan bemutatta a kis Juannak, majd levitte és Marie gondjaira bízta a két gyereket, akik szemlátomást máris remekül megtalálták a hangot.
-Hol a fenében voltál eddig? – érdeklődött nyűgösen Draco, aki azon melegében szabadult a mágiaügyi miniszter karmai közül.
-Nem fontos. – mondta Amẽbelle –Ezt nem hiszem el!!! Evangeline?????
-Ööööö... – nyögte ki Draco a lány távolodó hátának, majd lemondó sóhajjal hagyta, hogy Montalban Royalton végigvezesse a rokonai során.
-Mit csinálsz te itt? – kérdezte Amẽ vidáman. Rettentő boldog volt, hogy mégsem kell egedül végigcsinálnia az egészet.
-Nem értem, miért lep meg. Elvégre aranyvérű volnék, vagy mi. Egyébként ő a húgom, Keira.
-Áh, szia – mosolygott rá Amẽbelle. Találkozott már Keirával a suliban, és párszor látta, ahogy Evangeline-nel beszélget, de nem tudta hogy testvérek. Nem hasonlítottak, Keira valamivel magasabb, szintén fehér bőrű, viszont sötétbarna hajú lány volt, és ahogy Amẽ megfigyelte, leginkább Mr. Ravens-Hill vonásait örökölte.
-Ismerjük már egymást a suliból, igaz? – kérdezte mosolyogva a lány – Csak én Hollóhátas vagyok...
-És nem mellékesen két évvel fiatalabb – szúrta közbe nevetve Evangeline. – Egyébként jön Heidi az öccseivel meg Eiréné is az összes testvérével... ha jól tudom.
-De erről én miért nem hallottam semmit? – kérdezte döbbenten Amẽbelle. Álmában sem gondolta volna, hogy egy többszáz fős tömeg előtt kell majd beégetnie magát. Örült a barátnőinek, de a többieket a pokol fenekére kívánta.
-Nos, nem hinném, hogy jogos a felháborodásod. – jegyezte meg morcosan Evangeline – Fogadjunk, csak bevágtad a fiókodba a karácsonyra kapott messenger táblákat, így meg aztán ne csodálkozz, ha nem értesülsz semmiről...
-Jaj nekem... – nyögte szegény Amẽ.
Körbenézve a szalon és az előszoba közt hömpölygő emberáradaton hirtelen megpillantotta Heidi vörös hajkoronáját és Eiréné rövidre vágott, barna fürtjeit.
-Annyira jó, hogy itt vagytok. – panaszkodott nekik, miután valahogy egymás közelébe sodródtak – Nem is bírnám ki egyedül...
-Kitalálom, ne is mondd. – vágott a szavába Heidi – Biztos most jelentik be az eljegyzéseteket.
Amẽ szótlanul bólintott, arcán inkább temetéshez illő kifejezéssel.
-Annyira tudtam! – sikította diadalmasan Eiréné – Mármint – nyugtatta le magát gyorsan – biztos voltam benne, hogy valami ilyesmiről van szó, különben nem közösen szervezte volna a Malfoy és Royalton család...
Amẽ már éppen szóra nyitotta volna a száját, mikor egyszerre csak érezte, hogy megragadják a karját, és a szalon közepére ráncigálják. Balra nézve látta, hogy Draco is hasonló gondokkal küzd, kettejük között pedig Lucius vigyorgó képét pillantotta meg.
Végem, gondolta.
-Egy kis figyelmet kérnék hölgyeim és uraim! – Lucius hangja tőrként hasított a levegőbe, és úgy vágta el a halkan duruzsoló beszélgetést, mintha soha nem is lett volna. Amẽ rémült képpel bámult maga elé.
-Önöknek bizonyára sejtelmük sincs arról, hogy miért rendeztük ezt a kis ünnepséget. Csak türelem, kedves vendégeim. Még nem jött el a perc, hogy önök elé tárjam ittlétük okát. Ezúton is szeretném azonban megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, hogy kitüntető jelenlétével hozzájárult az est fényéhez.
Amẽbelle úgy gondolta, hogy talán jó volna, ha becsukná a szemét, mert akkor legalább nem látná ezt a képmutató tömeget, amint őrjöngve ünnepeli Lucius álszent szónoklatát. Inkább lemondott azonban róla, mivel rájött, hogy a fülsiketítő hangzavart semmiképpen nem tudná kizárni. Komolyan fontolóra vett viszont egy Silentium átkot, amivel talán egy kis rendet tehetne ebben a káoszban. Sajnos, nem kivitelezheti. Abból iszonyú nagy botrány lenne. Bár Amẽbelle most már azt sem bánta volna, ha történetesen valami hatalmas bonyodalom kerekedik, melynek zavarában ő észrevétlenül elpárologhat valami ismeretlen, és főleg nagyon távoli helyre.
Eközben Lucius továbbra is erősen szorította a karját, és Dracóval együtt kivezette egy a szalonból nyíló ajtón keresztül egy kisebb szobába, ahol csodálatos csend és nyugalom honolt, és semmi sem utalt arra, hogy a falon túl egy megdöbbentően nagy embertömeg éppen bulizik.
Amẽ azon kapta magát, hogy a pamlagon ül a hasonlóan kába Draco mellett, Lucius pedig szemben áll velük meglehetősen kihívó pozícióban.
-Eddig botrányosan gyengén játszottatok. – döfött oda kegyetlenül. A két bűntárs úgy ült ott, mint két gyerek, akiket valami csínytevésen kaptak.
-De szerencsére senki sem sejt semmit. – folytatta Lucius – De figyelmeztetlek, ennél több kell a továbbiakban ahhoz, hogy elhitessétek velük, hogy boldogan összeházasodtok. És félreértés ne essék: amennyiben nem sikerül megfelelően előadnotok a dolgot, az ügynek külön következményei lesznek.
-Cseppet se aggódjon, Mr. Malfoy – szólalt meg színtelen hangon, de eltökélten Amẽbelle – menni fog. De szükségem van néhány percre egyedül, hogy magamhoz térjek.
-Ez, úgy vélem, elfogadható – biccentett Lucius – fiam?
-Ööö apa, ne aggódj, tudod, hogy ha egy csinos lányról van szó, nem kell kétszer mondani, hogy legyek vele kedves... – nyögte ki Draco hosszú szünet után.
-Itt nem pusztán kedvességről van szó, Draco. Feleségül fogod venni. Próbáljátok egy kicsit élvezni a dolgot, nem csak rossz oldalai vannak, ezt elhihetitek... – magyarázta ábrándos kifejezéssel az arcán Lucius. Amẽ és Draco döbbenten néztek egymásra. Ám Lucius hamar visszatért a jelenbe.
-Szóval tegyétek, amit mondtam és akkor nem lesz probléma. – mondta, majd magukra hagyta őket.
-Nem hittem volna, hogy ennyire tisztában van velünk... – nyögte ki végül percek múlva Amẽ.
-Ő az apám – mondta Draco fagyosan – nem hülye.
-Egy percig sem állítottam ilyesmit – vágott vissza Amẽbelle – de eddig valahogy úgy tűnt, hogy egy rózsaszín álomvilágban él, amelyben én mindenáron akarlak téged, és te mindenáron engem akarsz.
-Nos hát...nem vagyok benne biztos hogy nem így van...mármint, hogy nem ringatja magát hiú reményekbe. Még nem igazán volt nő, aki ne esett volna belém, ha én nagyon akartam – mondta ördögi vigyorral Draco – Esetleg ezt szeretnéd, Belle? Szerettesselek magamba? Meg tudom oldani...
-Azt hiszem, súlyos önbizalom-túltengésben szenvedsz. – felelte hidegen Amẽbelle – Menjünk vissza, gyere...még félreértik.
-Úgy érted: megértik.
Amẽ nem válaszolt, csak égnek emelte a szemeit.
Bent Amẽ hamar elvegyült az ismerős, és sok esetben számára tökéletesen ismeretlen emberek között. Egy darabig a barátnőinek nyafogott sanyarú sorsáról, és semmi baj nem lett volna, ha Narcissa nem akad rájuk bizalmas pusmogás közben egy viszonylag nyugodt sarokban.
-Lányok, ugye nem baj, hogyha egy pillanatra elrabolom magammal Amẽt? – érdeklődött édes mosollyal.
-Nem, dehogy, Mrs. Malfoy... – felelte bizonytalanul Heidi.
-Csúcs a parti, Mrs. Malfoy. – fűzte hozzá sietve Eiréné.
-Igen, tényleg szuper – kontrázott Evangeline is.
-Nagyszerű, érezzétek csak jól magatokat. – felelte kedvesen a nő, és a következő pillanatban eltűnt Amẽval.
-Komolyan mondom, szerintem a Malfoyoknál családi örökség a tömegben való gyors eltűnés művészete... – közölte Eiréné a többiekhez fordulva.
-Azért mindenképpen elég kellemetlen, szegény Amẽnak egy perc nyugta sincs – állapította meg Heidi – amint egy kicsit jól érezné magát, rögtön jön valaki, aki általában Malfoy, és elrabolja. Ezek közt leélni egy életet...
-Mit várjon az ember a griffendélesektől? – sóhajtott mellettük Draco Malfoy tettetett drámaisággal.
-Malfoy... milyen érzékeny lettél. – jegyezte meg gúnyosan Evangeline – Ez mostanában úgy látszik mindenkire kiterjed...vagy csak megfertőztétek Amẽt?
-Nagyon vicces. – grimaszolt Draco – Szerintem fogalmatok sincs semmiről, szóval ne ítélkezzetek elsőre, rendben? Belle a lehető legjobban fog kijönni az egészből.
-Már amennyire jól jöhet ki egy ilyen helyzetből... – vont vállat Eiréné, miután a Makfoy-srác kereket oldott. Beleborzongott a gondolatba, hogy őt vagy valamelyik testvérét házasságra kényszerítené valaki.
Eközben Narcissa bekormányozta Amẽt a fél órával korábban megismert kis mellékszobácskába.
-Van egy meglepetésem. Remélem, szeretsz énekelni.
-Úgy érted, még egy? – kérdezte Amẽ enyhe iróniával a hangjában – Álmaimban nem gondoltam volna, hogy az eljegyzésemre minden aranyvérű boszorkányt és varázslót meghívtak. Sőt...
-Remélem, nem bánod? – kérdezte szórakozottan Narcissa – Úgy gondoltam, ez egy elég fontos társadalmi esemény, és Luciusszal egyetértettünk abban, hogy gorombaság volna csak a családtagokat meghívni. Legalább a legjobb barátaid is itt lehetnek. Ne mondd, hogy nem örülsz.
-Ami azt illeti, örülök. – felelte Amẽ, és azért fohászkodott, nehogy valami tiszteletlen jelző keveredjen a mondandójába – De épp az előbb futottam össze Dracóval, és számos olyan embert találtunk körülbelül mintegy fél perc alatt, akiket egyikünk sem ismert. Akkor miben fog különbözni az esküvőnk napja?
-Abban, drágám, hogy oda csak válogatott embereket hívunk. Szigorúan a felső tízezer legelitebb rétegét. Nagy megtiszteltetés egy ilyen magas rangú esküvőn való részvétel, kevés embernek adatik meg, pláne, hogy a fiam, Draco az egyetlen gyerekünk. Neked ugyan van két húgod, de ők még nem igazán vannak a megfelelő korban. Talán majd egy év múlva, Regina. De most nem ezért akartam beszélni veled. A családban hagyomány, hogy a menyasszony és a vőlegény egy romantikus duettet énekel az eljegyzési ünnepségen.
-Ezt nem mondhatod komolyan. – hűlt el Amẽbelle. Igyekezett hitelesen játszani a meglepettet, holott Draco már réges-rég felvilágosította eme csodálatos Malfoy-hagyományról.
-Attól tartok, nem bújhatsz ki alóla. – felelte csevegő hangon Narcissa – Nem tudom viszont, hogy milyen érzéked van a zenéhez...bár talán nem is számít. Jónak kell lennetek. Ha szükséges, rásegíthettek valamilyen bűbájjal.
-De nem gondolod, hogy erről tudnom kellett volna előre? Vagy esetleg jó lett volna néhányszor próbálnunk? Csak hogy összeszokjunk...
-Nálunk, Malfoyoknál, van egy mélyebb értelme ennek a szokásnak. A menyasszony és a vőlegény nem gyakorolhat együtt előtte, az egésznek teljesen spontánnak kell lennie. És az a lényeg, hogy olyan lesz a házasság, mint ahogyan a dal sikerül. Amennyiben nem ejtetek hibát, akkor csak megerősít bennünket abban, hogy ti egymásnak vagytok rendelve.
-Van némi hatása az elkövetkezendőkre, ha esetleg mondjuk, elvétenénk a dallamot? – kérdezte szívdobogva Amẽbelle.
-Nem, attól tartok, nincs semmilyen befolyása a házasságkötésetekre. Kevesen tudnak erről a hagyományunkról, vagyis arról, amit valójában jelent, éppen ezért nem változik a döntésünk, akárhogy énekeltek is.
-Hát ez azért remek. – morogta Amẽbelle.
-Hogy mondtad kedvesem? – érdeklődött Narcissa angyali mosollyal.
-Nos. – váltott hangnemet Amẽ - Úgy gondolom, talán megbeszélhetném Dracóval, hogy legalább melyik dalról lenne szó...
-Ezt, természetesen megteheted. Mindjárt be is hívatom.
Amẽ unottan üldögélt egy kényelmes fotelban. Draco szinte azonnal megjelent.
-Hívattál, anya. – szólalt meg rezzenéstelen arccal.
-Igen, drágám. Amẽbelle-t most avattam be az eljegyzési dal családi szokásába. Tudom, hogy neked ez nem okozhat problémát. Bízom benne, hogy nem hagytok minket cserben, fontos lenne, hogy jól szerepeljetek... ma a szokásosnál is több vendég van jelen, nem is beszélve az újságírókról, akik csak a bejelentésre várnak.
-Igen, nekem is feltűnt.
-Akkor jó. Kaptok mondjuk öt percet. Az alatt bőségesen megbeszélhettek mindent. Addig apáitokkal előkészülünk. Amikor kinyitják az ajtót, bevonultok. A többit már tudjátok.
Ezzel magára hagyta őket. Amẽ gyomrában öklömnyi görcsös golyó keletkezett.
-Mi lesz, ha nem fog menni? – kérdezte halálra vált arccal a mellé lépő fiút.
-Semmi. Vége az életünknek. Menni fog, ne félj. – Draco maga is sápadtabb volt a megszokottnál, de határozottnak tűnt – Ja, és majdnem elfelejtettem: tessék, a pacsirta-bűbáj...
Meglendítette a pálcáját, és utána azon nyomban zsebre is rakta, mert kitárult az ajtó, melyen túl a tömeg természetellenes csendben, viszont már-már érzékelhetően vibráló izgalommal várta a bejelentést.
-Nos, drágám. - jegyezte meg Draco, kissé elfogódott izgalommal a hangjában, miközben a karját nyújtotta Amẽnak, aki remegő kézzel kapaszkodott belé – Kezdődjék a műsor.
12