25. fejezet

A döntés

Hétfőn semmit sem tudtam már kiszedni Yuiból, sem arról, hogy milyen kapcsolat van közte és Yushi között, sem arról, hogy mire gondolt Reikával és velem kapcsolatban. Akkor adtam fel még a próbálkozást is, amikor közölte, hogy ha ennyire féltékeny vagyok, akkor menjek és beszéljek Yushival. Mivel féltékeny nem voltam és kedvem se volt vele beszélgetni, úgy döntöttem inkább, hogy megtanulok együtt élni ezzel a problémámmal.

Épp magamban puffogtam, amikor valaki megállt az asztalom előtt.

- Boucho!

Moriyama volt az.

- Miben segíthetek Moriyama?

- Hitomi-sensei hívat.

- Köszönöm. – álltam fel

Békésen elindultam a tanári felé a folyosón. Útközben összefutottam Kazuma-kunnel és kedvesen rámosolyogtam. Ő félénken, de viszonozta. Ettől lefagytam egy percre. Most vagy én kezdek begolyózni vagy az emberek körülöttem.

Amikor a tanári elé értem és épp kopogtattam volna, beugrott, amit év elején mondott a Sensei. Végül kicsit félve, de kopogtatás nélkül benyitottam és elindultam az asztala felé. Senkit sem érdekelt, hogy mit csinálok. Amikor kezdetem kicsit magabiztosabb lenni körülnéztem. Atobe is épp ott volt és Sekaki-senseijel beszélgetett. Amikor elmentem mellettük engem nézett, de nem szólalt meg.

- Sensei? – álltam meg Hitomi-sensei asztala előtt

- Kérlek, ülj le! – intett miközben az egyik fiókjában matatott

Lopva Atobe felé néztem. Ő elmélyülten beszélgetett a Senseijel, úgyhogy én is visszafordultam.

- Megvan! – ült fel győzedelmes mosollyal az arcán – Elküldtem a jelentkezési lapot, ők pedig visszaküldték a csoportbeosztást. A rossz hír viszont az, hogy a tavalyi legnagyobb ellenfelünk ellen kell játszani az első meccset.

- Tessék? – néztem rá értetlenül

- A hétvégi meccsről beszélek Risa! – homályosított fel

- Hétvégén lesz meccsünk? – kérdeztem meglepetten

- Igen. A múlt héten szóltam.

- Teljesen kiment a fejemből. – kaptam a kezem a szám elé

- Nem baj. Van neked most más problémád. – tette az asztalon lévő kezemre a kezét nyugtatásként

- Figyelsz rám Atobe-kun? – hallatszott Sekaki-sensei hangja, mire odakaptam a fejem

Atobe a Senseit nézte, a Sensei pedig engem. Majd rosszallóan megcsóválta a fejét és újra Atobéhez fordult, én pedig Hitomi-sensei felé, aki hamiskás mosollyal nézett vissza rám.

- Még valami Sensei? – kérdeztem kissé idegesen

- Nincs. Menj nyugodtan!

Felálltam és tettem egy fél lépést.

- Sensei! – fordultam vissza

- Tessék Risa?

- A hétvégén. Játszanék. – mondtam eltökélten

- És a karod?

- Már nem fáj. – hazudtam

- Az orvos mit mond?

- Hogy már szinte teljesen meggyógyult.

- Akkor még meggondolom.

- Köszönöm. – biccentettem és elindultam kifelé

A tanári folyosójának a feléig se jutottam, amikor Atobe utánam kiáltott.

- Várj Risa!

Megálltam és megfordultam.

- Tessék?

- Jól hallottam, hogy játszani akarsz a hétvégén?

- Nem kéne kihallgatnod mások beszélgetéseit. – néztem rá rosszallóan

- Én ezt nem tartom jó ötletnek. Még nem gyógyult meg a kezed.

- És te ezt mégis honnan veszed?

- Beszéltem az orvossal.

- Tessék?

- Oshitariék kórházába voltál, ne feledd!

- Igaz. – csóváltam meg a fejem – Viszont az is, hogy már nem fáj.

- Most nem. De ha megerőlteted.

- Pont te papolsz nekem, aki a…

- Tudom, hogy nincs jogom hozzá, de én csak jót akarok neked.

- Ha tényleg jót akarsz, akkor segíts!

- Mit?

- Segíts edzeni.

- Én tényleg…

- Ha te nem segítesz, majd segít más. – hagytam volna faképnél, de a kezemnél fogva megállított

- Rendben segítek. – egyezett bele lemondóan – Mikor?

- Mondjuk ma délután.

- Edzés után megvárlak, rendben?

- Köszönöm.

- De szerintem ez akkor sem jó ötlet.

Erre már nem reagáltam. Elindultunk vissza a terembe.

- Atobe? – szólaltam meg félúton

- Hm?

- Mért szólt rád Sekaki-sensei?

- Mert nem figyeltem.

- Mért mire figyeltél?

- Ez valami kihallgatás?

- Engem néztél? – kérdeztem vigyorogva

- És ha igen? – lépett be elém, mire megtorpantam

- Van egy olyan érzésem, hogy valami nyomja a szíved, velem kapcsolatban. – néztem fel rá

- Ne hidd, hogy olyan jól ismersz!

- Talán nincs igazam? – kérdeztem magabiztosan

- Ebben talán, de van amiben nincs.

- Mégis mire gondolsz? – kérdeztem homlokráncolva

- Mint már mondtam egyszer, ha olyan okos vagy jöjj rá magadtól.

Összehúztam a szemeimet és úgy fürkésztem az arcát. Így álltunk, farkasszemet nézve vagy két percig. Végül Atobe adta fel és továbbindult. Követtem.

- Mért nem nyögöd ki végre, hogy mi bajod van?

- Edzés után találkozunk. – indult el a lépcső felé

- Már megint ellógod az órát? – kiáltottam utána, de nem válaszolt.

A nap hátralévő részében azon járt az eszem, hogy vajon mi baja lehet velem Atobénak. Az ismeretségünk óta minden olyan szituációt végiggondoltam, amiben akár egy kicsit is megbánthattam, de semmi. Vagy mindegyikért bocsánatot kértem vagy máshogy rendeztük el. De mindegyik elvarrt szál volt. Akkor mi baja lehet. Épp azon gondolkodtam, hogy végre behajtom Yushin, amit ígért és tanácsot kérek tőle Atobéval kapcsolatban, amikor kicsöngettek az utolsó óráról. Mire észbe kaptam Yushi már nem volt a terembe. Úgy döntöttem, hogy holnapra halasztom a beszélgetést, hátha ma délután még ki tudok szedni valamit Atobéből.

Összeszedtem a cuccaimat és Reikáékkal lementem edzésre.

Bejelentettem a csapatnak, hogy ki lesz a szombati első ellenfelünk és még a szokásosnál is keményebb edzést tartottam. Most senki sem reklamált miatta. Tudták, hogy nem lesz egy sétagalopp a hétvége és ők még azt hitték én sem fogok játszani, tehát rajtuk múlik minden. Had higgyék. Így elszántabbak.

- Risa. Nincs kedved beülni valahová és beszélgetni? – kérdezte Reika mikor már öltöztünk vissza

- Sajnálom Reika, de most dolgom van.

- Figyelj! – tette a vállamra a kezét – Ne emészd magad a szombat miatt. Nélküled is meg fogjuk csinálni.

- Én elhiszem, és nem emésztem magam. – hazudtam hihetően

- Akkor gyere és igyunk meg valahol együtt egy teát.

- Sajnálom Reika, de tényleg nem érek rá.

- Na persze.

Akkor esett csak le igazán az álla, amikor az iskola kapuja előtt Atobe rám várt.

- Mehetünk? – kérdezte ellökve magát a faltól

- Igen. – bólintottam

- Hova mentek? – kérdezte kíváncsian Reika

- Randizni. – válaszoltam mosolyogva

- Atobéval?

- Valami problémád van Ore-sama személyével? – kapcsolódott be a társalgásba Atobe is

- Nem kell a hülye szöveg. Tudod jól, hogy utállak.

- Év elején még igencsak másképp álltál hozzám. – hajolt az arcához

- Azóta megjött az eszem.

- Csakugyan?

- Gyere! – húztam el Atobét az ingénél fogva – Ma még dolgunk van.

- Csak nem féltékeny voltál? – kérdezte Atobe mikor már kettesben voltunk

- Ma feltűnően jó kedved van. – mondtam durcásan

- Az ilyen érzelmi kitöréseid felvidítanak.

- Nincsenek érzelmi kitöréseim. Csak játszani akarok.

- Aha. Akkor azt mond meg mért engem hívtál el ma?

- Mert te voltál éppen a közelben.

- Nem hiszem, hogy ennyi volna.

- Ne hidd, hogy mindennek te állsz a központjában. És tudom, nem hiszed, tudod. Blabla.

- Rossz kedved van. – állapította meg

- Igen.

- Azért, mert flörtöltem a barátnőddel?

- Igen. Vagyis nem. Egyértelmű, hogy nem érdekel, akkor minek cseszteted?

- Mert imponál, hogy ilyen féltékeny vagy miatta.

- Nem vagyok féltékeny.

- Tudom. – mondta önelégült mosollyal az arcán

Az út további részében durcás hallgatásba burkolóztam. Atobe se próbált meg beszélgetést kezdeményezni, de nem tűntette el az arcáról a boldog vigyort. Élvezi, ahogy kínoz.

Már rángatózott a bal szemem az idegtől, mire végre elértük a pályát.

- És most? – kérdezte Atobe miután felálltunk

- Szerválj! – dobtam oda neki a labdát

Feldobta és alsóval átütötte. Meg se mozdultam.

- Most mi van? – nézett rám kérdőn

- Most szórakozol velem? – kérdeztem nyugodt hangon

- Gondolom most arra célzol, hogy nyissak rendesen.

- Fején találtad a szöget.

Ismét feldobta a labdát és most felsővel nyitott át. Fogadtam, de olyan harmat gyenge volt, hogy jócskán outra ment.

- Ne viselkedj már úgy, mintha egy kétévessel játszanál. Nyiss egy rendeset! Ne bikaerőset, de azért rendeset.

Végre nyitott egy olyat, amit akár még szervának is lehet hívni, de amúgy úgy ütötte meg a labdákat, mint a hímes tojást. Már épp kiabálni kezdtem volna vele, amikor végre egy rendeset ütött.

- Atobe! – kiáltottam dühösen

- Tessék? – kérdezte ártatlanul

- Eddig mért nem tudtál normálisan játszani? Azt akarom, hogy komolyan csináld.

- Rendben, de csak miután beszéltem Tezukával. Addig pihenj!

- Tezukával? – pislogtam körbe meglepetten. Atobénak igaza volt tényleg ott volt Tezuka és Narumi is. – Sziasztok! – integetem

A két srác elvonultak a szokásos susmusra én pedig addig odasétáltam Narumihoz.

- Mit kerestek errefelé? – kérdeztem

- Állítólag Tezuka és Atobe megbeszéltek egy találkozót.

- Egy találkozót. És még csak nem is szólt az a… – inkább nem fejeztem be, hisz úrilány vagyok – Tudsz teniszezni? – váltottam inkább témát

- Valamennyire.

- Nincs kedved kicsit játszani, amíg ezek beszélgetnek? Létszi! – tettem hozzá könyörögve

- Rendben. – bólintott végül

Adtam neki egy ütőt majd felálltunk a pályára. Én szerváltam. Nem akartam hirtelen túlerőltetni a kezem, úgyhogy egy lightosabbat próbáltam. Talán kicsit túl könnyűt. Egyből vissza is ütötte. Én se voltam rest és pontot is szereztem.

- 15:0 – mondtam szégyenlős mosollyal

Újra nyitottam, de már nem annyira gyengét. Jó meccset játszottunk, de nem mertem 100%-osan használni a kezem. Féltem. Lehet, hogy Atobénak igaza van és még korai.

Végül nyertem 7:5-re, de rendesen kifáradtam a sok szaladgálástól. Narumi a földön feküdt, úgy próbálta kipihenni a meccset. Én is leültem és megmasszíroztam a sérült kezem. Fájt.

- Ez jó volt! – jegyeztem meg lihegve

- Az.

Öt perc múlva, amikor már mind a ketten kipihentük magunkat felálltunk és kezet ráztunk.

- Neked ez a „valamennyire"? – kérdeztem nevetve – Szívesen látnék ilyen tehetségeket a csapatomba.

- Csapatodba? – nézett rám meglepetten

- Én vagyok a Hyotei női teniszcsapatának a Bouchoja. – húztam ki magam. Olyan jó érzés kimondani.

- Oh!

- Szóval? Mit szólsz az ajánlathoz?

- Milyen ajánlathoz?

- Nincs kedved átjönni a Hyoteibe és csatlakozni a csapathoz? – kérdeztem félig viccesen

- Nem, de köszi.

- Mért? – kíváncsiskodtam

- Egyrészt mert a tenisz nem az én sportom, másrészt pedig mert a hétvégén Európába költözöm.

Én meg már azt hittem Tezuka miatt.

- A fenébe. Előbb kellett volna felfedezzelek. Ilyen tehetségek mellett a női teniszcsapat is híres lehetne.

Így sem panaszkodhattam a csapatomra, de azért jól mutatott volna még egy ilyen ember közöttük. Nem számít! A mostaniból is ki fogom hozni a maximumot és megnyerjük a nationalt.

- Kész vagytok? – kérdezte Narumi Tezukától

- Egy pillanat. – mondta majd Atobéra nézett, az gondolkozott egy ideig, mondott valamit végül kezet fogtak – Mehetünk.

- Mire hazaértek meglesz. – szólt még Atobe utánuk

- Miről beszéltetek? – kérdeztem kíváncsian

- Naru elutazik Olaszországba, mert az apját áthelyezik és mivel a mi egyik cégünknek dolgozik, Tezuka kért egy kis szívességet.

- Milyen szívességet?

- Azt, hogy Németországba találjak neki inkább munkát.

- Az mért jobb?

- Mert Tezuka is elköltözik.

- Kitalálom. Németországba.

Bólintott.

- És te annyira jószívű vagy, hogy csak úgy meg is teszed neki?

- Cserébe játszik ellenem egy rendes meccset. Ahol már egyenlő esélyekkel játszunk, sérülések nélkül.

- Tudom, hogy egoistán hangzik, de ezt miattam csinálod?

- Félig, de félig magamnak is bizonyítani akarok.

- És mikor játsszátok?

- Majd csak nyár végén.

- És ezt tartott olyan sokáig megbeszélni?

- Nem. Ez kábé másfél perc volt. Amúgy titeket néztünk. Mondani is akartam, hogy nem ment túl jól a játék.

- Igazad volt. Ez még korai.

- Nélküled is meglesznek.

- Tudom. Én tanítottam őket. – mondtam szomorúan

- Gyere! Meghívlak egy hangulatjavító fagyira. – ölelte át a vállam

- De legalább három gombócot kérek.

- Te sem félsz a plusz kilóktól. – füttyentett elismerően

- Szemét.