Author's note: Itt a várva várt új fejezet. :) Sokáig tartott, tudom, de Frankfurtba költöztem, és emiatt nem nagyon volt időm írni. Most is csak egy kis rövidke fejezet sikerült. :(
Puszi

Sirályok éles vijjogására tértem magamhoz, illetve sós-földes ízre a számban. Éreztem, hogy teljesen át vagyok forrósodva a napfénytől, és hallottam a tenger nyugodt, békés morajlását. Pár pillanatig még élveztem a helyzetet, ahogy az ébrenlét és álom határmezsgyéjén egyensúlyoztam, és próbáltam emlékezni, mi történt. Halvány foszlányok úsztak be tudatomba, és felsejlett gondolataimban, hogy tulajdonképpen mi újság is van. De egyszerűen nem tudtam összeszedni elég foszlányt ahhoz, hogy mindent összerakjak. Megvolt az autóút, a csomagok, Plymouth, a főutca, a villa, a háló, az ebéd, és a szörfözés. De onnantól mintha elvágtak volna mindent. Sejtettem, hogy visszamentem, mivel a ruhám túlságosan is könnyű volt ahhoz, hogy a gumiruha legyen, de egyszerűen nem tudtam összerakni, mi történhetett.

Feltoltam magamat ülésbe, és körülpillantottam.

A tengerpart békés volt és elhagyatott. Csak néhány sirály körözött a víz felett vagy üldögélt a sziklákon nem messze tőlem. Lepillantottam lábaimra, és rájöttem, hogy nincsen rajtam cipő. Elgondolkodtam, vajon hogyan juthattam el ide cipő nélkül, de még inkább az foglalkoztatott, hogy éhes voltam, és olyan gyűrött, mint akit a kutya szájából húztak ki.

Felálltam, noha voltak problémáim az egyensúlyérzékemmel, és lassan elindultam a lépcsők irányába, amik felvezettek a villához. A fa lépcsőfokok forróak voltak a talpam alatt, és kellemetlen borzongás futott végig gerincemen minden egyes lépés után.

Végül felértem az ösvény füvére, ami visszavezetett a villához, és kellemetlenül konstatáltam, hogy a bizsergetős rossz érzés nem múlt el a forró fokokat magam után hagyva, sőt még talán erősödött is az elmúlt pillanatok alatt. Elindultam az ösvényen, vissza a házhoz, és a gondolatot, hogy a fák mögül valaki figyel, nem tudtam lerázni. Sietős léptekkel tettem meg az utolsó 20-30 métert, majd amikor kiléptem a kis erdősáv takarásából, megtorpantam, és éreztem, hogy egész testemben lemerevedek.

A ház mögötti kertsávon megterített asztalok álltak, és a bogarak hangosan zümmögtek az érintetlen ételek körül. Néhány kihelyezett hangfal fel volt borulva, és sok szék is. Fáklyák lobogtak végig a háztól vezető ösvény szélein, és látszott, hogy nem csak pár perce gyújtották be őket.

- Mi a fene...? – kezdtem el óvatos léptekkel közelíteni a színhelyre.

Ahogy közelebb értem az asztalokhoz, megcsapott a rothatád jellegzetes szaga, és egy pillanat alatt elfutott a hányinger. Orromat befogva, szigorúan szájon át lélegezve sétáltam tovább a ház irányába, és éppen elhaladtam egy asztal mellett, amikor megpillantottam a port a földön, a fűzöldtől feltűnően elütő fehér színével. Leguggoltam, és ekkor éreztem meg, hogy térdemen szétrepedt valami. Odakaptam, és láttam, hogy finoman szivárog a vér egy sebből, aminek a keletkezését most már biztos, hogy kizártam az agyamból.

Ujjamat végigfuttattam a poron, és közelebb emeltem arcomhoz, hogy jobban lássam, mi is az.

Suhanás ütötte meg a fülemet, és ennek hatására felpillantottam, és szembe találtam magam egy síró angyallal, akinek ujjai alig pár centiméterre voltak arcomtól.

És ekkor beugrott minden.

A békülés, a séta a vacsira, a ház, az étkező, az angyal, a másik, a konyha, a balta, a darabolás, a ház, a menekülés és végül Sherlock eltűnése.

Ijedtemben hátrazuhantam, és keményen a fenekemre estem, úgy, hogy még a fogaim is összekoccantak. Gondolataim között ezerrel suhanva szemeztem az angyallal, akiről most már tudtam, hogy nincs egyedül. Hangosan zihálva próbáltam leküzdeni a feltörő zokogásomat, de már megfelelően remegtem annyira, hogy egy turmixot össze tudtam volna hozni ha lett volna a kezemben egy pohár.

Még egy suhanás hallatszott, de ez a hátam mögül.

Nagy levegőt vettem, és behunytam a szememet a legrosszabbra számítva.

És ekkor megéreztem a rántást, és hallottam ahogyan megreped körülöttem az idő és a tér vászna és már tartottam is oda, ahová elküldtek az angyalok.

A 19. századi Londonban tértem magamhoz, a Temze mocskos partján, rothadó, bűzös szemét mellett. Először csak az áporodott szag csapta meg az orromat, majd utána ujjaimmal éreztem a sikamlós talajt magam alatt. Felugrottam állásba, és láttam, hogy tiszta kosz a vadi új fehér ruhám, illetve hogy nem éppen sikerült remekül landolnom, tekintve, hogy az összes végtagom undorító lucsokban ázott. Ösztönösen sikíthatnékom rámadt, de tudtam, hogy ez nem a legjobb pillanat, így csak vettem pár mély lélegzetet (kizárólag szájon át!), és lesétáltam a folyóhoz, hogy megmosakodjak benne. Mivel nem volt még a modernkori vízszabályozás, ezért a folyó erélyesen hömpölygött a át a városon, és a parton, a hidek alatt szakadt rongyokban nők és gyerekek mosták a ruháikat. Beálltam én is melléjük, és kicsit meglögybölgettem a lábaimat és karjaimat, illetve a ruhámat is megpróbáltam rendbe hozni, kisebb sikerrel.

A nők, akik közé odamentem, csak furcsállóan, kifejezetten rosszaló arckifejezésekkel vizslattak, és megpróbáltam ezt betudni a ténynek, hogy rövid a hajam, ami nem éppen volt megszokott abban a korban, illetve hogy most keltem fel a rothadó szemét levével beborított földről. Miután feladtam a kísérletet, hogy rendbehozzam a ruhámat és ezáltal magamat is, céltudatosan elindultam, fel az utcára, hogy az emberek forgatagában meglovasítsak ezt-azt, ezzel is helyére billentve a világ békéjét és rendjét. Miközben talpaltam fel a nyakatekert és girbe-gurba lépcsőkön a folyópartról, összeraktam a fejemben, hogy milyen prioritásoknak kell eleget tennem ahhoz, hogy legalább a napot túlvészeljem.

1. Ruhát kell szereznem.

2. Egy tusolót kell szereznem.

3. Pénzt kell szereznem.

4. Ki kell találnom, hogyan üzenjek a Doktornak, hogy jöjjön értem és szedjen össze.

5. És a Doktorral együtt meg kell találnom Sherlockot.

Hangosan megkordult a gyomrom.

- És kaját is szereznem kell... – sóhajtottam csüggedten, és felléptem az utolsó lépcsőfokon is, így már ott is álltam a Westminster híd nyugati végén, és figyeltem, ahogyan a fiákerek és díszes ruhába öltözött emberek elhaladtak előttem.

Sokan becsmérlően és lesajnálóan pillantgattak rám, de a legtöbben még is megpróbálták azt tettetni, hogy nem vettek észre. Hát még sem változott olyan sokat a világ azóta.

Sajnos fogalmam sem volt arról, hogy mennyit változott vajon a város ettől a kortól addig, amíg olyan nem lett, mint az én koromban. Valószínűleg a főbb útvonalak és iránypontok már léteztek ebben a korban is, de egyszerűen nem tudtam kiigazodni az emberek kusza tömegében, ahogyan sodortak magukkal, és nem engedtek el, míg már azt sem tudtam, hogy merre van a bal és a jobb.

Felpillantottam az égre, és nem láttam mást, csak tömött szürke felhőket, amikből bármelyik pillanatban elkezdhet zuhogni az eső. Az egész városban nyomott és feszült hangulat volt, az emberek siettek, és tülekedtek, hogy minél hamarabb elérjék célukat. Csak én voltam az egyetlen, aki bágyadtan sodródott a tömeggel, és megpróbáltam a legkevésbé tudomást venni róla, hogy a lábaim újra mocskosak és undorítóan nedvesek lettek, ahogyan lépdeltem.

A tömeggel elsodródtam a Piccadilly irányába, és éppen beértünk egy árusokkal teli vásárba, amikor eleredt az eső, mintha dezsából öntenék, és az emberek egy pillanat alatt szétszéledtek, behúzódtak a kapubejárókba, és fiákereket fogtak, míg én csak álltam az út kellős közepén, magányosan és elveszve, lassan elázva.

Gyűlöltem a kiszolgáltatottság érzését, ahogyan nem volt egy hely se, ahová menni tudtam volna. Gyűlöltem a tudatlanságot, ami a túlélésemet övezte. Gyűlöltem, hogy a ruhám szépen lassan elázott, és teljesen rám tapadt, megmutatva ezzel minden embernek mindent. És gyűlöltem, hogy nincs senki, aki megnyugtatna és vigyázna rám.

- Hölgyem, kérem, vegye el. – nyújtott valaki felém egy esernyőt, és a fejemen pattogó esőcseppeket felváltotta a ritmikus kopogás.

- Köszönöm. – szipogtam, és megfogtam az esernyő szárát. Nem néztem rá a megmentőmre.

- Maga majdnem megfagy! – kiáltott meglepetten a férfi, és susogást hallottam, majd a következő pillanatban a vállamra terítette felöltőjét.

- Ezt nem fogadhatom el... – kezdtem el tiltakozni, és visszaadtam volna neki a kabátot, de két keze közé fogta szabad kezemet, és nem szólt semmit.

Felpillantottam arcára, és egy meleg kékeszöld szempárral találtam magam szemben.

- Kérem, tegye meg. – mosolygott rám a férfi, és automatikusan én is elmosolyodtam.

- Köszönöm. – biccentettem mosolyogva.

- Dr. Watson, lenne szíves jönni? – szólalt meg mellőlünk egy ismerős hang, és engem azonnal kirázott a hideg.

Odakaptam a fejem, mert nem akartam elhinni, hogy ekkora szerencsém van, és meg is pillantottam abban a pillanatban Sherlockot, amint korhű ruházatban hajol ki egy fiáker nyitott ajtaján.

- Sherlock! – sikkantottam magamról elfeledkezve és a következő pillanatban már ott is termettem mellette, szorosan magamhoz ölelve.

Ő nem viszonozta a tettemet, csak sietősen eltolt magától, és megigazgatta ruházatát. Undorodva rám pillantott, és behúzódott a fiákerbe, becsapva maga után az ajtót.

- De... de... de... de... – néztem dadogva a becsapott ajtóra, és éreztem, hogy kövér könnycseppek kezdik megtelíteni szemeimet.

- Hölgyem... – éreztem vállaimon újra a puha felöltőt, és fejem felett az esernyőt, ami, mint most rájöttem, kiesett a kezemből a felismeréstől.

- Ő ott... – tartottam fel jobb mutatóujjamat a kocsi felé. – Sherlock Holmes? – préseltem ki magamból a nevet.

- Igen. – biccentett a férfi.

- Akkor maga ezek szerint John Watson. – pillantottam a férfira, de semmiben sem hasonlított az én időmben élő Watsonra. Átlagos magasságú, vékony és előkelő tartású volt, szőke rövid hajjal, és ízlésesen lenyírt kefebajusszal.

- Személyesen. – bólintott a férfi. – És ha most megbocsát... – elindult a fiáker felé.

- Van egy érdekes ügyem a számukra. – szóltam utána sürgetve, és meg is torpant.

A fiáker ajtaja is kinyílt.

- Hallgatom. – szólt ki Sherlock, és kinyújtotta felém kezét, hogy üljek be én is a kocsiba. – Annyi ideje van felkelteni az érdeklődésemet, amíg elérünk a Baker Street-re.

Watson is beszállt és bezárta maga mögött az ajtót.

- Óra indul.

Fél percig csak bámultam rá, és megpróbáltam kitalálni, miért csinálja ezt velem, ki elől titkolja, hogy ismer. De ahogy figyeltem, és láttam szemében a keménységet, ridegséget, undort, türelmetlenséget és egyszerűen a közömbösséget irántam, rájöttem, hogy ezt nem megjátssza. Tényleg így érzett.

Szívem a torkomban dobogott, és a visszafojtott sírásom lassan kezdett eluralkodni rajtam. Nagy levegőt vettem, összébb húztam magamon a felöltőt, és kinéztem az ablakot. Aggodalmamban elkezdtem hüvelykujjam körmét rágcsálni és nem éppen éreztem úgy magam, mint egy bátor, erős nő, aki mindenre képes. Sőt, legszívesebben csak hagytam volna, hogy egy idegi kiborulás levegyen a lábamról, és zokogtam volna órákon, napokon keresztül.

Mert egyszerűen az nem lehetett, hogy Sherlock csak úgy elfelejtsen. Az egyszerűen képtelenségnek tűnt. Úgy értem, annyi mindent éltünk meg, hogy attól még, mert az angyalok visszaküldték, nem szabadott volna elfelejtenie engem. Nem engedhettem, hogy ő legyen az, aki eldönti, hogy végül kivel maradok majd, még ha talán így is lett volna a legjobb. De egyszerűen nem tudtam csak úgy lemondani róla. Szükségem volt rá. Legalább még egy kis ideig. Ő jelképezte számomra a Földet, Angliát, Londont, az otthont. Ő volt az, aki a való világban tartott, és miatta nem menekültem el megint a világon túlra, ahol nem kellett csalódnom.

De ennek most mind vége lett.

Elfelejtett. Nem léteztem számára. És nem voltam más, mint egy mocskos lány az utcáról, egy szál semmiben, aki büdös, megviselt és taszító.

- Egy sarok maradt, ha érdekli. – vágta hozzám foghegyről Sherlock, és várakozóan rám pillantott.

Ismét nagy levegőt vettem, és lassan kifújtam.

- Elutaztam Plymouthba a... a férjemmel. – kezdtem el nagyon lassan.

- Igen? És?

- Eltűnt egy napra, és amikor másnap megtaláltam, nem emlékezett rám. Egyáltalán. – hadartam el végül, remélvén, hogy ha elmondom, akkor a férfi mégis csak elneveti magát, és elmond minden baleknek, hogy elhittem a színjátékát.

De nem így történt.

Az érdeklődés halvány szikrája villant meg a szemében.

- Meséljen róla, hogy mi történt! – utasított, határozottan, és előrébb hajolt, hogy jobban halljon.

Nagy nehezen kitaláltam egy történetet, mert ha rögtön azzal kezdtem volna, hogy a, idegen lények támadtak meg és b, te vagy az úgy nevezett férjem, akkor hülyének nézett volna és elküldött volna a fenébe.

Így elmondtam, hogy a nyaralás alkalmával elmentem lovagolni, és mire visszatértem, a férjemnek nyoma veszett. Egész nap kerestem, és más nap reggel viharverten találtam rá, amint bolyongott a város kies utcáin. De nem ismert fel, és elkergetett minden nélkül, emiatt vagyok ilyen toprongyos és undorító, mert napokig gyalogoltam, míg felvettek, és elhoztak Londonba.

Beleéléssel bólogatott, és láttam, hogy egyre jobban foglalkoztatja a sztori, hogy egy (látszólag) egészséges embernek hogyan veszhet el a memóriája egy éjszaka alatt teljesen a feleségéről.

Eközben megérkeztünk a Baker Streethez.

- Jöjjön be, Ms. Washington. – segített le a fiákerből Watson.

- Nem, én igazán nem... – kezdtem el mentegetőzni.

- Ragaszkodom hozzá! – mondta ellentmondást nem tűrően, és elindultunk az ajtó irányába. Sherlock csak tanakodva sétált mögöttünk.

- De én tényleg nem szeretnék zavarni. – próbáltam kimenteni magamat. Noha nem tudtam, hogy hova mennék, ha innen elszabadulnék.

- Hozza rendbe magát, egyen valamit, aludjon egyet és utána elmehet innen. De addig kérem maradjon. – mondta a férfi, és teljesen átjárt a törődés miatti jó érzés.

Két órával később már a kellemes nappaliban voltam, ami korántsem hasonlított a mi 221B-nkhez, és egy kétszemélyes kanapén üldögéltem, ami puha bársonnyal volt borítva. Lábaimat egy vastagon szőtt takaró borította, így nem fáztam, illetve rajtam egy határozottan nagy női hálóruha volt. De legalább kaptam valamit a fürdés utánra, és nem a mocskos ruhámba kellett visszabújnom. A kandallóban lobogott a tűz, és odakint tombolva zuhogott a jéghideg eső, teljesen lehűtve a levegőt, és átfagyasztva mindent és mindenkit. Már sötét volt. Kezeim között egy forró bögre teát szorongattam, noha amikor azt kértem, hogy ne egy csészébe, hanem egy korsóba töltsék a teát, kicsit furának néztek.

Sherlock és Dr. Watson a kandallónál álló két karosszékban ücsörgött, és éppen pipájukat szívták vehemensen, ezáltal megtelítve a szobát bódító füsttel. Sherlock néha kérdéseket tett fel, de amikor nem, akkor csak némán ült és tanakodott. Gondolom, próbálta megoldani az ügyet, aminek ő a legközpontibb figurája, noha ő ezt nem tudhatta.

Valamivel emberibb külsőm már sokkal jobban vonzotta szemét, és nem egyszer tértem magamhoz gondolataimból és relaxálásomból arra, hogy szeme sarkából engem figyel. Láttam rajta, hogy sejti, hogy valami itt nincs elmondva, hogy valami nem stimmel, hogy valami ki lett hagyva a meséből. De nem vághattam az arcába, hogy „Hé, haver, egyébként rólad beszéltem, és mondd már meg, mi a fene van!". Megcsóváltam fejemet, és leraktam a mellettem lévő kis asztalkára a korsónyi teát, és felálltam, hogy kinyújtóztassam elgémberedett tagjaimat. Megpróbáltam a legkevesebb feltűnést és zavart kelteni, tekintve, hogy egy nem kívánt vendég voltam a házban, és csak Watson jó szíve miatt maradhattam, mert ha Sherlockon múlt volna, akkor éppen valamelyik híd alatt múlattam volna az időt, a Doktor megérkezéséig.

Odasétáltam az ablak mellett álló könyvszekrényhez, és elkezdtem olvasgatni a különböző könyvek gerincét, kutatva egy olyan után, amit élvezhetek. Átnyálaztam magam a mindenféle irodalmi műveken, lexikonok és gyűjtemények hadán, és végül eljutottam a különböző külföldi művekig. De semmi olyat sem találtam, ami lekötötte volna a figyelmemet. Szórakozottan odasétáltam az ablakhoz, és elhúzva a függönyt kipillantottam rajta. Az utcán néma csend honolt, néhány lámpa halvány fénye pislákolt, de az elektromosság híján várható volt, hogy már csak pár percig, amíg be nem áznak a tömítések és ki nem oltják az ipari gyertyákat.

Visszafordultam a szoba irányába, és megpillantottam tükörképemet a túloldalon lévő üvegvitrin ajtaján. A hálóruha ujjai hosszúak voltak, így feltűrtem őket a könyökömig, ahol egy-egy nagy csomónak tűntek, amiből két piszkafa karom kiállt. A hosszával viszont nem tudtam túl sokat kezdeni, így az a bokámat súrolta, és az egész egy nagy zsák összhatását keltette. Visszasétáltam a kanapéhoz, Sherlock kísérő tekintete mellett, és visszaültem rá, lábaimat magam alá húzva. Nagyot sóhajtottam, és újra csak magam elé bámultam, miközben nosztalgikusan visszagondoltam drága telefonomra, ami Plymouthban ott van valahol az ágyon, és árválkodik.

Mivel a modern világ gyermeke voltam, ezért sosem tudtam kellően felfogni, hogy az emberek hogyan nem unatkoztak elektromosság nélkül. Félreértés ne essék: tisztában vagyok a történelemmel, a különböző nemzetek és szokások háttereivel, illetve azzal is, hogy milyen átlagos elfoglaltságaik voltak az embereknek. De még se tudtam teljesen felfogni, hogy mit lehet csinálni egy telefon, egy laptop, egy tablet nélkül. Szívesen olvastam volna, de egy olyan mű se volt itt a polcokon, amelyik magával ragadott volna, és meggyőzött volna a tényről, hogy olvasni márpedig tényleg jó.

- Úgy érzem, itt az ideje, hogy visszavonuljak. – állt fel hirtelen Watson, és már tartott is a nappali kijárata felé. – Jó éjszakát, Ms. Washington! – megállt, biccentett. – Ha bármire szüksége van, Mrs. Hudson szívesen áll a szolgálatára!

- Köszönöm. – bólintottam felé, és éreztem, hogy mosolygok. – Jó éjszakát!

- Mr. Holmes! – biccentett a másik férfi irányába is.

- Dr. Watson. – intett egy halványat kezével a férfi, majd újra elmélyedt gondolataiban.

Így ottmaradtunk kettesben Sherlockkal, mindketten a saját kis gondolataink között vándorolva. Csak a tűz ropogása és az ablakot verdeső eső kopogása hangzott a szobában, és a meggyújtott gyertyák lobogó fényénél ijesztő árnyékok vetültek a falra. Akaratlanul is a síró angyalok jutottak eszembe. Reméltem, hogy most boldogok, hogy visszaküldtek engem a (számomra) középkorba. Megráztam magam, majd felálltam a kanapéról, és összeszedve a takarómat elindultam a Watson által elhagyott székhez.

- Zavarja, ha ideülök? – pillantottam Sherlockra várakozóan.

- Csak nyugodtan. – legyintett el se pillantva a tűzről, és én ezennel le is ültem.

Hosszú ideig nem szóltunk egymáshoz, és éreztem, hogy torkomban egy csomó keletkezik a közelségétől. Közel volt, de mégis távol. Sírhatnékom támadt, és éreztem is már, hogy szememet csípik a könnyek. Fáradt voltam, bágyadt és megviselt, amelyen már csak egy jó nagy alvás tudott volna segíteni.

Megköszörültem a torkomat.

- Mióta él Londonban? – kérdeztem végül Sherlockot, hogy alább hagyjon a sírhatnékom.

- Amióta az eszemet tudom. Itt születtem és itt is nőttem fel. – válaszolta, de nem pillantott rám.

- Van családja? – faggattam továbbra is.

- Maga szerint akkor Dr. Watsonnal laknék? – kérdezte gúnyosan.

- És a szülei? Vannak testvérei? – szőttem tovább a sztorit.

- Van egy bátyám. – és ezzel tudtam, hogy lezárta a családja témáját.

- Mit szeretett csinálni gyerekkorában? Szeretett utazgatni?

- Mit akar? – kérdezte, és végre rám pillantott.

Szerettem volna bepótolni a lyukakat, amiket a jelenemben hagyott. Szerettem volna megismerni, így hogy nem tudta, hogy ki vagyok. Azt reméltem, hogy így nyitottabb lesz.

- Csak kíváncsi vagyok. – megvontam a vállam. – Elmondhatom magamról ugyanezeket, ha érdekli. De tudom, hogy nem érdekli.

Nem válaszolt.

Újra csendben üldögéltünk, csak a szokásos hanghatásokat hallgatva. A tűz pattogásától elálmosodtam, és ezen az sem segített, hogy itt a karosszékben már sokkal melegebb volt. Halványan elmosolyodtam, és éreztem, hogy kezdek átcsúszni az ébrenlét és álom határán, miközben tudtam, hogy nem kell aggódnom jelenleg semmi miatt sem, és hogy minden rendben lesz, ha másnap reggel felébredek.

- Mindig is szerettem utazni, szerettem új dolgokat megismerni és új emberekkel találkozni. Szerettem az új embereket kielemezni és megfigyelni, hogy később, amikor beszélgetésbe elegyedtem velük, kiderüljön, hogy mennyire van igazam. Később ez a szokásommá vált. Az utazásaim számai pedig megnőttek. – mondta, majd elhallgatott.

- De már régen utazott. – jegyeztem meg. – Miért?

- Honnan tudja, hogy régen utaztam? – pillantott rám érdeklődve, mintha egy titkosírással teli lapot fürkészne.

- Dr. Watson említette, hogy azért ilyen fura, mert régen sokat utazott és elszokott az angoloktól. Mire megkérdeztem, hogy hogyan érti azt, hogy régen. És mondta, hogy 7 hónapja tért vissza egy nagyon hosszú útról, ami nagyon megviselte és azóta nem volt sehol sem hosszú távon. – öntöttem magamból a hazugságot. Tudtam, hogy sosem fogja megkérdezni erről Watsont, mert el van annyira telve magával, hogy azt higyje, hogy az embereknek nincsen jobb témájuk, mint ő.

- Igen, valóban így van. – bólintott, és visszaereszkedett a bezártságába.

- Szabad megkérdeznem, hogy mi történt? – kérdeztem, minden idegszálamat kihegyezve.

- Szerintem, menjen aludni. – mondta témát váltva.

- Valami szörnyűség történt? – feszítettem továbbra is a húrt.

- Kérem, menjen! – sziszegte mérgesen.

- Én elhiszek bármit, amit mond. – hajoltam előre, és felpillantottam arcára, amelyre a tűz fénye egyenetlenül vetült, ezzel groteszkké festve.

- Jó éjszakát, Ms. Washington. – mondta végül.

- Tudom, hogy történt magával valami, ami miatt úgy döntött, hogy felhagy az utazásokkal. – mondtam határozottan, miközben felálltam. – Egy nagyon szörnyű valami, amit az ember egy könnyen nem felejt el.

És ezzel a végszóval kisétáltam a nappaliból, felfelé tartva a tetőtérben lévő volt cselédlakba, ahol el lettem szállásolva. Halkan bezártam magam után az ajtót, és nagyot sóhajtva nekidőltem háttal, miközben csak hagytam, hogy a könnyek ellepjék arcomat. Odavánszorogtam az ágyhoz, és ráomlottam teljesen összetörve. Összehúztam magamat magzatpózba, magamra terítettem a kicsit dohszagú takarót, és csak könnyeimen keresztül néztem a város halványan kivilágított sziluettjét, ami látszott a fedetlen ablakból.

Így aludtam el.

Koromsötét volt még mindig odakint, amikor magamhoz tértem. Nem aludhattam 1,5 óránál többet. És nem magamtól keltem fel, hanem valamire. Egy zajra, egy megérzésre, egy fuvallatra. Ahogy a hátamra fordultam, hogy keressek egy újabb fekvő pozíciót, megpillantottam az ablaknál álló sziluettet, ahogyan kifelé nézelődött. Ismerős volt a profilja, így csak meglepetten felültem, és feltoltam magamat egészen a falig. Elnyúltam az éjjeliszekrényre, és kisebb szerencsétlenkedés után felgyújtottam a lámpást, így a szoba aranyszínű fénnyel telt meg.

- Amikor visszatértem, nem emlékeztem semmire. Három napig azt sem tudtam, hogy ki vagyok. – mondta Sherlock, de nem fordult felém, csak az utcát pásztázta. Tükörképe halványan derengett az ablaküvegen. – Végül sikerült összeraknom a képet, és ott, abban a pillanatban eldöntöttem, hogy mostantól meggondoltabban kell utaznom. Nem emlékeztem hol jártam, nem emlékeztem, kivel voltam, kivel találkoztam, senkire és semmire sem. Csak egy kő angyalszoborra, semmi másra. Vagyis... halványan egy lányra. Egy gyönyörű lányra. – megfordult, és elindult az ágy irányába. Leült a végére, és felhúzta a lábait törökülésbe. – Nem tudom, miért mondom el ezt magának. És azt sem, hogy miért töltöttem az elmúlt órákat ezen rágódva. De egyszerűen úgy éreztem, meg kell tennem.

- Értem. – ennyit tudtam mondani, mert éreztem, hogy lassan újra kirobban belőlem a megállíthatatlan sírás. – És hogy érzi magát az elmúlt hónapokban?

Pár percig néma csend volt ismét. Csak a szívem hangos dübörgése zakatolt fejemben. Sherlock mozdulatlanul ült, szinte mint egy szobor, és a szoba távolabbi sarkát fixírozta, matt tekintettel.

- Jól. Kifejezetten jól. – rám pillantott. – Ismeri azt az érzést, amikor az ember megtalálja a helyét?

Bólintottam. Túlságosan is jól ismertem. Vele mindig ilyen érzés járt át.

- Túl jól is. – feleltem végül, és éreztem, hogy hangom enyhén megremeg.

Sherlock váratlanul kinyújtotta felém kezét, és államat megtámasztva magára emelte tekintetemet. Némán szemeztünk a félhomályban, és a szoba érezhetően megtelt elektromossággal. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán emlékszik rám, hogy eszébe jutottam, és minden tényleg rendben lesz most már. Néma imát rebegtem, és eközben próbáltam a legkevésbé elveszteni józan eszemet, és összeomlani.

- Ígérem, hogy kiderítem, mi történt a férjével. – mondta ki végül, és éreztem, hogy az elektromosság kiszivárog a levegőből és a helyén csak az üres csalódottság maradt.

- Köszönöm. – válaszoltam pár másodperc múlva, amíg próbáltam kitalálni, mit is kellene ilyenkor mondani.

Úgy éreztem magam, mint akit arconcsaptak. Már elegem volt a mai napból. Csak aludni akartam és el akartam feledkezni mindenről, ami történt.

- Jó éjszakát, Mr. Holmes. – húzódtam el tőle végül, és hagytam, hogy visszaereszkedjen közénk az ismeretlenség kellemes homálya.

- Jó éjszakát, Ms. Washington. – válaszolta ő is, és feltolta magát állásba.

Elindult tétován az ajtó irányába, és már a kilincsen volt a keze, amikor megtorpant, és válla felett visszapillantott rám.

- Mi a férje neve, Ms. Washington? Miért nem az ő nevét használja?

- Ne akarjon mindent tudni, Mr. Holmes. – mondtam semmilyen hangnemben, majd visszafeküdtem, magamra húztam a takarót, és lekapcsoltam a lámpást.

Amikor az ajtó finoman koppant Sherlock után, már csak könnyek között bámultam a plafont, és a fejemben az előbb lezajlott dialógus pörgött. Nem akartam elismerni, nem akartam tudomásul venni, de... de boldog volt. Úgy érezte, megtalálta a helyét. Nekem ilyesmit sosem mondott. Velem legtöbbször csak azt éreztette, hogy az egész modernkor egy púp a hátán, és én is az vagyok. Noha voltak néha jó pillanataink, de nagyátlagban nem tudtam volna elmondani róla, hogy boldog volt, hogy ahelyén érezte magát. Itt meg, a saját bevallása szerint igen.

- Nicole, kérlek, hagyd abba. – suttogtam a sötétségben saját magamnak, de tudtam, hogy ennyi nem elég ahhoz, hogy az agyam pörgése leálljon.

Felkeltem hát az ágyból, és odasétáltam az ablakhoz, ugyanúgy megállva, ahogyan Sherlock az előbb. Csak figyeltem az utcát, ahogyan a halványan kivilágított fiákerek elhaladtak, és hallgattam, ahogyan a nem teljesen jól szigetelt ablakon beszűrődtek az éjszakai zajok. Nekinyomtam homlokomat a hideg, esőáztatta üveghez, és próbáltam racionálisan gondolkodni. Az elmúlt órák olyanok voltak számomra, mintha egy kiábrándító hullámvasútpályán kellett volna görkorcsolyával végigküzdenem magamat. A legrosszabb pedig az volt, hogy komolyan megfontoltam, hogy nem akarom Sherlockot kiszakítani ebből a világból, hanem inkább az első adandó alkalommal elsunnyogok, mint a vert sereg, és leélem életem hátralevő részét a Doktorral.